Az emberi tudatban lakozó sötétség teljes és visszavonhatatlan megszűnését nevezik megvilágosodásnak. Állítólag ez egyszeri és azonnali állapotváltás eredménye: olyan, mint amikor fölkapcsolják a villanyt a sötét szobában. Mások magyarázata szerint a sötét nem is létezik, csak erről az oldalról, a kiszakadtság érzete oldaláról tűnik valóságos tartalomnak. Az értelemben nincs sötétség. Az ember tudatlansága tudatának megvilágítatlansága és nem sötétsége.

Az értelem a tudat megvilágító fénye. Ha kifelé irányul ez a fénycsóva, akkor a világban rejlő értelem fölfedezésének (vagy föltalálásának) a kalandos útjára indul. Csak a hozzá közel eső valamibe képes az értelem fényt csempészni. A világ (az emberi értelem számára) megvilágíthatatlan. A valaha élt, a most élő és a jövőben megszülető összes értelmes lény ráirányuló figyelme sem volna képes megvilágítani az egész világot: a véges – bármilyen nagy legyen is a hozzá tartozók világmegismerő szándékukban egységes akaratra jutó végső összege – sohasem foghatja át a végtelent. Olyan ez, mintha egy szentjánosbogár fényével szeretnénk nappali világosságot teremteni a Föld sötétbe borult felén.

Mire való akkor az értelem kifelé irányuló megvilágító fénye? Nem a világ megismerését, hanem az ember megélhetését szolgálja. Szolgálhatja az emberi önzést és a gőgöt is. Ám paradox módon – a világvallások legalábbis egyöntetűen ezt állítják – az önzésének és a gőgjének élő ember valójában nem önmagát, hanem a világot szolgálja.

A tudat fénye egyetlen valóságot képes teljes egészében megvilágítani: önmagát. Ki-ki saját magát. Ez a tudatban lakozó sötétségét megszüntető benső fény, amit egyesek megvilágosodásnak neveznek, a megismert és a megismerő egysége a megismerésben. Valóságos (tudás)egység a megismerő és a megismert között egyedül akkor jöhet létre, ha a megismerő ugyanakkor a megismert. Egyszerűbben kifejezve megvilágosodni egyedül önmagunkban lehet. Egyébként csak lényegre vonatkozó tudásegységről beszélhetünk az egymástól elkülönülő megismerő és megismert között (a megismerésben), arról tehát, hogy az értelmes lény lényeglátó képessége fölfedezni véli a lényeget abban az adott dologban, amire tudata megvilágító fénye ráirányul.

A lényegre vonatkozó tudásegység megvalósulásához három tényezőre van szükség: egy lényegfölismerésre képes alanyra, egy lényeget magában rejtő tárgyra és egy a kettőt a fölismerésben összekapcsoló értelmi lényegre. A tudat sötétségét eltüntető benső fényben, akárcsak a szentháromság tanában, hárman alkotják az egyet: benne a megismert (a „fiú”), a megismerő (az „atya”) és a megismerés (a „szellem”) egy és ugyanaz a világosság.