Nem szűnik a Leonardo-vita – és mint valami zabolátlan ár, magához ránt, magával sodor minden mást, ami akárcsak néhány hívószó által a partjára kerül. Valódi posztmodern jelenség: keveredik benne valóság, képzelet, valószínűségek, rejtettségek, hazugságok.

Dan Brown író, művészettörténész regénye, aDa Vinci-kód, nem is olyan régen az év könyve volt a világon. Izgalmas, olvasmányos kalandregény, látszik, hogy a szerző alaposan utánajárt a témának, és ügyesen meglovagolta a kordivatot. A mai világban rendkívül erősen hat ez a félgnosztikus, new age-es, fél-sátánista, "való világ"-os irodalom – az ígéret, hogy bekukkanthatunk a római egyház rejtett szellemi történetébe. A "kód-történet" – és általánosabban a köré szerveződött "feltáró és eltévesztő" irodalom – alapkérdése az, hogy le lehet-e bontani a világunkról a Krisztusi-jelenség transzcendentalitását. Százmilliós példányban jelent meg a világban, miszerint hogy Mária Magdolna Krisztus szeretője volt, gyerekük is lett, és együtt elhajóztak Okszitán-földre. A kód szerint a katolikus egyház ki is közösítette a lenge erkölcsű Mária Magdolnát. (Amely állítás már csak azért is problémás, mert Krisztus az apostolok apostolának ismerte el, hiszen neki mutatta meg magát a feltámadáskor, így ő vitte a Hírt az apostoloknak.) 

Döbbenetes egybeesés, hogy az előbbitől teljesen függetlenül – kis példányszámban, bibliofil kiadásban – megjelent Magyarországon egy másik, nagyon hasonló motívumokból építkező könyv is, Testamen. Leonardo Evangéliuma címmel. A két könyv szinte egymás hasonmása: minden, amit a "kód" tárgyal, benne van ebben a könyvben is – csak éppen egy másik oldalról tárgyalva, teljesen más kontextusban. A "kód" azonban olyannyira megbabonázott jó néhány olvasót, hogy elfelejtett értelmezési keretet váltani a két szöveg között. Ezért lehetséges tán, hogy olyan vélemények jelentek meg, melyek ez utóbbi könyv kritikája gyanánt a kód-jelenségről beszélnek (például Kiss Ulrich és Czike László tollából).

A Leonardo Evangéliuma című könyv posztmodernt idéző gondolatárama egy "megtalált apokrif szöveg": a titokzatos beavatottat, a találékonyság és a tudás reneszánsz idolumát, Leonardo Da Vincit megkéri a Sátán, boncolná fel a keresztről leemelt Jézus testét az alatt a három nap alatt, amíg az gazdátlanul hever a Sírban – azzal a rejtett hátsó céllal, hogy így végképp megakadályozza a feltámadást. 

Az álom-dialógusok sorából építkező könyv valódi posztmodern szöveghullám: egymásra vetített történetek, gondolatok, szabad, néhol már ellenőrizetlennektűnő asszociatív passzusok, töredékek, különböző idősíkokhoz tapadó szövegek pannója. Keveredik az álom, a skicc-szerű tömörség, a szövegközi áthallások, rövidebb-hosszabb jegyzetek stb. Dante és Fludd "szövegváltozatok", allúziók keverednek napjaink szlengjével, rejtett utalások közül törnek elő alig palástolt jelenkori politikai jelzések. Szarkasztikus, néhol cinikus – folyamatos relativizálás, távolságtartás jelzi a megértés korlátjait. A biztonságát vesztett érdeklődőnek a hivatkozások sora sem ad egyértelmű támaszt: Hildegard von Bingen, Szent Bernát és Eco, Fludd, Ágoston és Saint-Germain, Dante és Goethe... 

Ahogy ez posztmodern szövegkollázshoz illik, sokféle olvasata van e rejtőzködőkönyvnek, amely tudatosan beépített, csak megfelelő értelmezési keret alatt felnyíló indexek köré szerveződik. E szövegfejtés alapja a Testámen esetében a keresztény hitre épülő tudás. Politikai-hatalmi, illetve (ál)történelmi megfejtőkulcsok esetén – részkérdések csapdájába vonzva az olvasót – a szöveg szétesik, és (mint az idézett kritikusok esetében is) félreértésen alapuló felszínes következtetéseket eredményez.

A könyv azonban korántsem csak szöveg – és meg sem közelíthető igazán, ha csak a szövegre koncentrál az olvasó. Talán nem is lehet a ma elfogadott kánonok szerint ilyen szöveget letenni az asztalra – ennek lehetőségét, keretét éppenséggel Kiss Tibor képei adják. A rajz egyfajta felmentés, szabadságállapot a szöveg és értelmezője számára. Ezek a szöveg kereteként működő gyermekien nyílt–őszinte képi közelítések nem engedik az asszociációkat rossz irányba indulni. A képek nem illusztrálnak, megjelenítenek, hanem analogikus párt alkotnak a szövegrészekkel – az analógia őshagyományból eredő értelmében, ami lényegi szerkezetek azonosságát mutatatja fel. 

Gyönyörű rajzok a halálról, az emberi testről–húsról, a boncolásról. De lehet-e a halált, a halott testet így, ennyire természetesen nézni. Még Pilinszky is eltakarja az arcát, amikor a halállal találkozik: sír, könyörög, áthatja a félelem. De mi történik, ha nincs mód elfordulni, ha a Test – itt éppen e rajzok – folyamatosan szembesítenek vele, ha nem lehet félni, elborzadni? Az egyeseknek talán ijesztő rajzok olyan természetesek, és akkora erő van bennük, hogy átvezetik az embert ezen a küszöbön, és felnyitják a szöveget, amely általánosítási kísérletként egy olyan megértéstörténet, amely egyben megtéréstörténet – az emberi test szellemi analógiái a legnagyobb misztériumot, a testben való feltámadást idézik. 

A Test 

Az egyik képen egy arc, félbevágva, torzultan. Egy valószínűtlen emberi kifejezéssel félbevágott fej, amely lapos felületén fekszik úgy, hogy mégis ezen a tekinteten, ezen a kifejezésen is van valami emberi, egyfajta csorbult megszólítás. Az időtlenség, a metafizika karikatúrája az arc, amit a formalinnal kiloptak a természet rendjéből – kidobták az időből, minden időből – és bekebelezte a tudomány. És amíg egy parasztembernek halála után Szatmárban, a Kemenesalján, Széken vagy bárhol joga volt a jeleivel elsüllyedni az időben, addig ennek a talán egykori hajléktalannak semmi esélye nem volt arra, hogy az arcát ki ne csempésszék egy torz "modern metafizikába". 

A Testámen boncterme egy látszólag éles fordulattal elfordul a paraszti kultúra jelrendszer-kozmológiája felől, és egy furcsa kriptai, látomásos, peratológiai (határhelyzeti) világba von: a testet szemlézi abban a "három napban", amikor az a legsérthetőbb. Ezek a testek, Leonardo gyakorlótestei – a "Leonardo-rajzok" modelljei – arra figyelmeztetnek: a jelen életünkben akarják fölboncoltatni velünk a teste(ke)t, hogy soha többet az emberi testben Krisztus ne tudjon föltámadni. 

A szöveg a testben megélt kultúra: maga a TESTÁMEN – lezár egy már vergődő társadalomtudományi korszakot, a test fölleltározásának a korszakát, a test antropológiájának, a test szociológiájának korszakát. 

Turner és mások test-antropológiai, test-szociológiai munkái ugyanis arra döbbentenek rá, hogy az ember már leltározza magát a társadalomtudományban: a test szerepének lejárta közeledik. Alig rövid idő és a transzhumanizmus mozgalma már nem biológiai pokolgépről beszél, hanem arról, hogy végéhez ért az ember mint frontvonal – átléptünk, túl vagyunk az emberen, az ember bővítményeivel már új minőségként jelenik meg. A transzhumán minőségben az ember elhagyja a testet – de vajon merre halad e bővítményekkel együtt értelmezett ember? Ez a könyv, ezek a képek ebben a határhelyzeti pillanatban adják elénk a testében megváltható embert. Mi vagyunk az a Jézus Krisztus, aki a három sebezhető nap után testében él újra. E három nap misztériuma – amikor alászáll a pokolba és a Test a Sátánnak kiszolgáltatva fekszik – adja az őrzés és megértés, a hit és tudás legélesebb feszültségét. Hajlandó-e Leonardo abban a három napban felboncolni az Ember fiát? Elárulja-e a Sátán hübrisz-pénzéért az ember Krisztust? 

És mindenkiben Krisztus testét boncoljuk. A "boncolás mozzanata" a modernitás sine qua nonja, megjelenik Rembrandtól a németalföldi grafikákon, rézmetszeteken át az izmusokig és a performance-kultúráig. Az időből kirabolt modern ember drámájának azonban még nagyobb a tétje. Ezek a visszaélések már egy sokkal szemérmesebb és radikálisabb szinten fúrják át az embert a határon: a génmanipuláció alagútján, a nanotechnológia vidékén, a klónozás területén. Az emberi boncmester e kutatás kezdetei óta most bolyong a legsötétebb tartományokban Ez a fekete mágia világa, ami után létrehozható egy olyan virtuális világ, amelyben már nincs megtestesülés. 

– Salai – 

Leonardo olyan férfinak tűnik, akinek életében két kapcsolata volt: egy nő és egy férfi. Nem volt "normális" férfi e tekintetben, de inkább helyesebb úgy mondani, hogy vágya szellemi volt – a nő felé és apródja, Salai felé is. Leonardo szellemileg akarta a nemiséget megismerni. 

Leonardo aszexualitása valamiképp a nefilim traumával állhat kapcsolatban – a mélyén az angyali bukás áll. Az aszexualitás az angyal létből emberi keretben megtestesülő sajátja. A nefilimek szexualitását erővel szorítja el a bukott angyalvezér, a Sátán – aki nem a a világot teremtő manicheus demiurgosz, hanem az a bukott angyal, aki a közvetítő szerepében, bizonyos értelemben az ember iránti, a szabad akarat iránti féltékenységében szembefordul és lázad. 

Az aszexuálitás – pl. Leonardo Keresztelő Szent Jánosképe – ilyen értelemben sokkal gazdagabb probléma, mint "szexuál-neurózis". A szexualitás paradoxonjába botlott Leonardo-i attitűd – a Sátán és Leonardo közötti angyaldialógus – leleplező erejű. Megmutatja, hogy az emberlátszat mögött az egyik legrejtelmesebb dráma zajlik. Nem arról van szó, hogy valaki "lentről" beavatott (itt veszti értelmét a fejkultuszról folytatott vita Czike László esetében), hanem, hogy "fentről" próbál megvesztegetni a Sátán. Ez az intuíció azt is megmutatja nekünk, hogy Énoch torzít: nincs egyöntetű angyal-bukás. 

A mai kor egyik legfontosabb csalóanyaga, ahogy a szexust, Cupidót és Éroszt összekeveri. A létfeledettség a test (a Test) megértésének hiányában tetőzik. A mának a biológiai test tűnik alapvetőnek (bár egyáltalán nem biztos, hogy ilyen létezik, és nem egy felvilágosult találmány és félrevezetés az, amit biológiai testnek neveztek). Erre épül a szociális test – amiről azt hisszük, hogy a miénk, holott közel sem: előállítják számunkra (szó nincs összeesküvésről, teljesen nyilvános ez: a divat). Ma ez definiálja a testet, a szakrális test – a valódi, három nap alatt újjáépíthető – mára láthatatlan. A felvilágosodás óta a test-feledtetetés és a hús kultuszát éljük: a Mária-feledtetés korszakát. 

"...mint a szerelmes női test az izzó, virágzó termékeny természeti csoda, amit nem sajátíthatna ki senki. A termékeny női szépség közkincs. Innen nézvést bűn a monogámia." – szól a szöveg. 

Éles a határvonal hús és test között: a test szakrális, a hús pedig aszakrális (Kiss Tibor rajzai azért felemelőek, mert nem a húsról, hanem a testről beszélnek). Hús és test: a nő húsként közkincs, szakrális lényként társ. A szakrális női test megérzése adja a Mária-Magdolna diskurzus rejtett alapját. A magára hagyott test kettős kísértése a hús-kísértése és a steril-tisztaság kísértése: Rubens kísértése és a katharok kísértése. A Rubens-képek hús-definíciója az egyik oldalon, a húst a szakrális test működésének okán lefékező "túltiszták" a másikon. 

És aztán van egy másik kísértés – Hamvas ezt szirénnek nevezi. Ma éljük azt a kort, amely a testet át akarja vinni a halálon. Ebben a mozzanatban válik el Krisztus és a szirén – a fehér és a fekete mágia – egymástól. Jézus Krisztus kellett ahhoz, hogy a testiséggel megjelentesse az isteni akaratot a teremtett számára – a szirén azonban a klónozáshoz vezeti a testet. A transzhumán kultúra úgy viszi túl a halálon az embert, hogy az ember testét hússal helyettesíti – csak most már fémhúsokkal: elektródákkal és processzorokkal. 

A világ húsa 

A kétféle út: hús és test felé. Az egyik a feltárás, az analízis, és ennek értelmetlensége a testben, a történetben, a tudásban. A másik, amit akár a mindannyiunk előtt leképeződő Szaturnusz-háló szimbolizál, amely ott van a katedrálisokon, de a lascaux-i barlang neolit bikájának hátsó lábánál lerajzolva is – és amit csak akkor lehet megfejteni, ha az ember számára ezek a szakrális energiák realitások. Ha ez az irány elnémul, mert a választottak erről már nem tudnak vagy elhallgattatják, az egész rendszer értelmét veszítve olyan intellektuális mezőkbe ködlik el, ahol a rítus önkénye kiszolgáltatottá tesz. 

A "neolitikum"-ot a tizennyolcadik század tanítói némítottak el, Pestalozzi, Comenius és a többiek nyomdokán. A felvilágosodástól kezdve ezt a szakrális irányt babonával sározták be, és a Durkheim-i társadalomtudomány, Boas-i dogma ma sem engedi meg az antropológiának, hogy a kozmológiába, a teológiába tetőzzön. A numinózus előtt az antropológia megrezzen, és reflexívvé válik minden előzményére. De mégis hozzásegítheti az érdeklődőt ahhoz, hogy nyitott szívvel és egy másik megoldó kulccsal ezekben a dolgokban újra tájékozódni tudjon. A társadalomtudomány, a kulturális antropológia eljut ugyan a teológiai, kozmológiai és ontológiai kapukig, de átlépni csak az ember határhelyzeti önképével, egyfajta "perato-antropológiai"közelítéssel lehet. 

A határjárás 

Ahogy az "apokrif evangélium" körbejárja ezt a problémát: határjárás. A végső határokig, önmagunk határaiig való eljutás. 

Elfeledett tény, hogy Numa idejében, a pásztori Rómának Terminus volt a főistene. Jupiter Terminust váltotta, amikor a pásztori társadalom lehanyatlott. Jupiterről mindenki tudja, hogy hadistenként Róma Főistene volt. Terminus azonban a határ istene volt – pontosan azé a határé, amiről ez a könyv beszél. 

Ma már szinte azt sem tudjuk, hogy hol volt Terminus helye – ellentétben a jól ismert Jupiterrel, az erőszak és a hadászat istenével, aki letaszította a trónról (Mars pedig már egy még későbbi fázis, már a köztársasági kor főistene, aki Jupitert váltotta a trónon). Ez a határtól való távolodás jelzi a léttől való elszakadást. 

A húsba való belefeledkezés a létfeledés billogja – mondja Hamvas. Ez az apokrif ezek alapján a léttudatosság, az eszmélkedés és létesítési képesség képi szavakban megnyilvánuló műve. A határról szól, a test és hús határáról, különbségéről, és megkülönböztetéséről, arról, hogy hogyan lehetséges a húsból visszatérni a test szakralitásába. 

A kereszténység, pontosabban Róma egyházi hierarchiája akkor veszítette el az esélyt arra, hogy a húst testté legyen képes szakralizálni, amikor a hittel szembeállította a rációt. Nem értette meg, hogy nem a hit az, ami a határhoz visz, s ami transzcendál, hanem a gondolat. Arról a nagy szakrális képesség-együttesről, aminek a ráció csak a legalsó eleme, lebontották a fölötte lévő szinteket. A görögök Sophiának nevezték az elsőt, Logosnak a második, és Nusznak a harmadik szintet. A Sophia az istenhez, azaz a Léthez való viszonyítás képességét; a Logosz a Létezőnek a Léthez, a testnek istenhez, Krisztus misztikus testéhez való viszonyítását és az abban való elhelyezését; a Nusz pedig annak a felszínnek, amit húsnak neveztünk, e hierarchiához illesztését jelenti. 

A római egyház e hármas felosztás lényegét nem értette meg, ők – akárha a hatalmat célozták volna –, egy hamis szakralitást alapítottak. A kirekesztő beavatás szakralitását építették föl, lebontva Sophiát és a Logoszt – így maradt a szakralitás nélküli ráció. 

A testámen szöveg egyik álmában mondja Mefisztó: a lányom Ész-istennő? De így mit is vizsgálhat egyáltalán az Ész-istennőt Mefisztót! A hús világát – aminek Mefisztó az ura. Ezzel szemben a szophosz–logosz–nusz egysége Krisztus misztikus testének nem a hiten alapuló, hanem ész fölötti, transz-racionális megértését teszi lehetővé. 

Ez a gondolat hálózza be a könyv megannyi álmát, ez a hermeneutikai keret, amelyen keresztül ezen "apokrifek" megnyílnak az olvasó számára. 

A félreértett építőkockák 

Az apokrif Leonardo-történet – a fentieket alátámasztandó – a történelem azon nyomait pásztázza álom-dialógusaival, amikor őrzés és keresés még egy képbe illeszkedett. Ilyen módon kerül szó a kritikákban gyakran felemlegetett katarokról, a fejkultuszról, a templomos történetről és hagyományról, a Prioré de Sion társaságáról és tovább. 

És ilyen nyomkén azonosítja egy párbeszédében a magyar nyelvet, Attila és az Árpád-ház szentségét – és a nomád nemzedék egyedülálló (és mindmáig jelentőségében fel nem ismert) kilépési, elemelkedési kísérlet, amely megpróbálta egyetlen lépéssel a bonc-kultúra útját állni. A Kárpát-medencében ez az időszak, a hetvenes évek eleje, annak a poétikus forradalomnak a nyitánya, amely poétikus, táncházi, nomád transsylván eurázsiai "forradalomként" a szakrális és spirituális tájékozódás jelértő nemzedékét egy rövid megváltó időszakra a felszínre segítette. Ez a hermeneutikai kísérlet a késő modern időből kiszökve átírta a kor trendjeit – ahogy átírta a Beatles Illéssé, az Illést táncházzá, a hippizmust, világgyerekeket kézműves-fordulattá és gyökérkereséssé, a hátizsákos kultúrantropológussá és néprajzi felfedezéssé. 

A táncház testi fordulata, testi forradalma egy olyan időutazást jelent, ahol a gyanútlan beleperdülő azzal a fordulattal kerül ki a beleperdülésből, hogy egyszersmind kipördül a manipulálható és áljelvilággal kitapétázható környezetből és belezuhan azokba a "neolit" realitásokba, amelyekről nem is tudott még mielőtt beállt volna táncolni...

Az apokrif történet e történelmi építőkockáit azonban az eltévesztett értelmezés olyan végletes építménnyé merevítheti, amely – mint például Kiss Ulrich teljesen félreértett "zöld ember"-problémája vagy Czike László fejkultuszról és polgár-szemantikáról írt jegyzetei – valóban csak romhalmaz. Mert ház soha nem az építőkockákból, hanem a mögötte összetartó erőként működő szellemből származik, idézhetnénk ide Németh Lászlót.

Kasztus Klára

Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 144–148. o.

forrás: http://www.okotaj.hu/szamok/39-40/ot39-23.htm