Kibontakoztatás. A naprendszer középpontjában az élet a világegyetem energiáinak olyan fejlődést elősegítő kibontakozását produkálja, ami a halandó ember számára elképzelhetetlen. Az energiaközpont, amit mi a halandó ember szellemi aspektusának nevezünk, ugyancsak egy fejlődést elősegítő kibontakozást hoz létre (az anyag felhasználásával) abban, amit léleknek hívunk, és az emberi világban, mely a formamegnyilvánulásoknak legfelsőbb foka. A természet három világában a létezés legmagasabbrendű produktuma az ember. Az ember, értem ezen a szellemi embert, egy inkarnált Istenfia. A természet világának mindegyik formája – az emberi, az állati, a növényi és az ásványi – szerepet játszik ebben a megnyilvánulásban. Az isteni harmadik aspektusának energiája hozzájárul a lélek, azaz a második aspektus megnyilatkozásához, az viszont nyilvánvalóvá teszi a legmagasabb rendű aspektust. Emlékezzünk arra, hogy H.P. Blavatsky „A Titkos Tan”-ban ezt pontosan kifejezi: „Az életre mi úgy tekintünk, mint a létezés egyik formájára, ami, megnevezésünk szerint, az Anyagban nyilvánul meg, vagyis abban, amit – helytelenül szétválasztva – az ember szellemének, lelkének és anyagának nevezünk. A létezésnek ezen a szintjén az anyag a lélek megnyilvánulásának hordozója, a lélek pedig, egy magasabb szinten, a szellem megnyilvánulásának hordozója; ez a három egy, az élet által szintézisbe hozott hármasság, és az élet áthatja mindegyiket.” Az anyag felhasználásával a lélek kibontakozik, és az emberi lélekben éri el a csúcspontját. Értekezésünk ennek a léleknek a kibontakozásával foglalkozik és hogy az ember ezt hogyan fedezi fel.

5. A Tudást három kategóriába lehet besorolni: Az első az elméleti tudás. Ez magába foglalja az ember minden tudatos ismeretét, de csak azt, amit maga is elfogadott mások megállapításai, valamint a különféle ismeret ágazatok szakértői nyomán. Tekintélyek megállapításain alapszik, és magában hordozza az írókba és szónokokba, valamint a gondolkodás sok és különböző területeit művelőknek szakszerű gondolkodásába vetett bizalom elemeit. Az igazságot, úgy elfogadva, amilyen, az elfogadó nem alakíthatta ki vagy igazolhatta, minthogy hiányzott hozzá a megfelelő gyakorlata, illetve berendezése. A tudomány előírásai, a vallások teológiái, valamint a filozófusok és gondolkodók leleményei minden területen átszínezik a nézőpontokat, s így a gyakorlatlan agyak készségesen elfogadják, s az átlagos agy ilyen. Azután másodikként itt van a megkülönböztető tudás, aminek önmagában is kiválasztó minősége van és amely alapelvként szögezi le az egyre kifinomultabb tudományos módszerek intelligens befogadását és gyakorlati alkalmazását, valamint a vizsgálat hasznosítását, mindannak elvetését, ami be nem bizonyítható, és azoknak a faktoroknak az elkülönítését, amelyek megállják a próbát és összhangban vannak a felismert törvénnyel. A racionális, vitatkozó, skolasztikus és konkretizáló elme azzal az eredménnyel lép működésbe, hogy mindazt, ami gyermeteg, képtelen és igazolhatatlan visszautasítja, aminek eredményeképpen a gondolkodás mezői kitisztulnak. A megkülönböztető és tudományos folyamat képessé teszi az embert, hogy a háromféle világra vonatkozóan sok igazságra jusson. A tudományos módszer az emberi gondolkodás vonatkozásában ugyanazt a funkciót tölti be, mint amit a meditáció okkult módszere (a koncentráció első két szakaszában és a meghosszabbított koncentrációval) az egyén esetében. Helyes gondolkodási folyamatokat gerjeszt, az igazság nem lényeges és helytelen megfogalmazásait véglegesen eltörli vagy helyreigazítja, és a figyelem állhatatos központosítása akár egy gondolati magra, egy tudományos kérdésre, egy filozófiára vagy akár egy világhelyzetre végső tisztázást és a helyes ideák, egészséges következtetések folyamatos magunkba szívását eredményezi. A nagy filozófiai iskolák legkiválóbb gondolkodói egyszerűen az okkult meditáció exponensei, és a tudomány ragyogó felfedezései, a természet törvényeinek hibátlan megismertetői és a helyesen levont következtetések megfogalmazásai akár a tudomány, akár a gazdaság, akár a filozófia, pszichológia vagy egyebek területén nem mások, mint az örök igazságok számbavétele a tudatunkkal (és következésképp az agyunkkal), valamint annak a jelzése, hogy fajtánk elkezdte a híd építését az objektív és a szubjektív gátja fölött, a formák világa és az ideák világa között. Ez szükségszerűen elvezet a tudás harmadik ága, az intuitív tudás kibontakozásához. Az intuíció a valóságban csupán az elme felfogása a teremtés egyes tényezőiről, a megnyilvánulás néhány törvényéről és az igazság néhány szempontjáról, melyeket a lélek ismer, és amelyek az ideák világából csapódnak le és azoknak az energiáknak a természetével bírnak, amelyek minden ismertet és láthatót létrehoznak. Ezek az igazságok állandóan jelen vannak, ezek a törvények örökké érvényesek, de csak amint az elme tanul és fejlődik, összpontosul és széles látókörűvé válik, úgy ismerjük fel őket, értjük meg és alkalmazzuk végül az idő és a ciklus szükségleteihez és követelményeihez. Azok, akik így képezték elméjüket a tiszta gondolkodás művészetére, a figyelem összpontosítására és az igazságok következetes elfogadására, mindig is velünk voltak, de mindeddig kevesen és elszórtan. Ők voltak minden korok kiemelkedő elméi. Mostanra azonban már sokan vannak és egyre többen találhatók. Az emberi faj elméi a gyakorlati tanulás folyamatát végzik, és sokan egy új ismeret határmezsgyéjén billegnek. Az intuíció, amely a haladottabb gondolkodókat a tudás újabb területeire vezeti, előhírnöke annak a mindent tudásnak, ami a lelket jellemzi. Létezik az igazság minden dolog felől, ezt nevezzük mindent tudásnak, tévedhetetlenségnek, a hindu filozófiában ez a „helyes ismeret”. Amikor az ember megragad belőle egy töredéket és az beleissza magát a faj tudatába, azt hívjuk egy törvény megfogalmazódásának, egyik-másik természeti folyamat felfedezésének. Mindeddig ez egy lassú és aprólékos vállalkozás volt. Később, és nem is nagyon sokára a fény be fog áradni, az igazság nyilvánvalóvá válik, és a faj elfoglalja örökségét – a lélek örökségét. Egynémely megfontolásunk során feltevésekre kell hagyatkoznunk. Képzelődőnek és megbízhatatlannak tartják a látomást látókat azok, akiknek ez nem sikerül, mert hiányzik a megfelelő eszközük az észleléshez. Ha sokaknak van látomásban része, akkor már elfogadják a lehetőségét, és amikor az egész emberiség felébred és kinyílik a szeme, többé már nemigen beszélnek látomásról, hanem tényt állapítanak meg és törvényt hirdetnek ki. Ilyen a múlt története és ilyen lesz a jövő folyamata is. A múlt csupán feltételezett az átlagember szempontjából, és a jövő ugyancsak, de ennek a múltnak ő maga az eredménye, és a jövő a jelenlegi jellemzőinek és tulajdonságainak összességéből fog kialakulni. Ha ez igaz az egyénre nézve, akkor éppígy igaz az emberiség egészére nézve is. A természetnek az az egysége, amit a negyedik vagy emberi világnak hívunk, fizikai örökségének produktumát képezi; jellegzetességei érzelmi és értelmi kibontakozásának összessége, javai pedig mindazok, amiket sikerült összegyűjtenie életciklusai alatt, míg birkózott a környezetével, – azaz a természet összes többi világával. Az emberi világban sok rejtett lehetőség lappang, jellegzetességek és tulajdonságok, amelyeket a jövő fog feltárni, s amelyek ugyanakkor meghatározzák majd a jövőt. Tudatosan döntöttem úgy, hogy a meghatározhatatlannal és felismerhetetlennel kezdem. A lélek eddig még ismeretlen mennyiség. Nincs valódi helye az akadémikus és tudományos vizsgálódók elméleteiben. Bizonyítatlan, és még a nyitottabb gondolkodású akadémikusok is úgy tekintik mint lehetőséget, hipotézist, amely nélkülözi a bizonyítást. A faj tudatában nincs tényként elfogadva. Csak két embercsoport fogadja el tényként: az egyik a hiszékeny, fejletlen, gyermeteg ember, aki a világ valamely szent iratán nőtt fel, s mivel vallásosan befolyásolt, elfogadja a vallások kategóriáit, mint lélek, Isten és halhatatlanság – anélkül, hogy kérdezősködne. A másik az a kicsi, de állandóan növekvő csoport, az Istent, a valóságot ismerők, akik saját tapasztalataikból ténynek ismerik a lelket, de létezését nem képesek kielégítően bizonyítani azok számára, akik csupán azt fogadják el, amit az agy meg tud ragadni, elemezni tud, bírálni és kipróbálni. A tudatlan és a bölcs közös alapon találkozik, mint a szélsőségek általában. A kettő között helyezkednek el, akik se nem teljesen tudatlanok, se nem intuitíven bölcsek. Ők alkotják a tanult emberek tömegét, vannak ismereteik, de nem értik meg a dolgokat, és akiknek még meg kell tanulniok különbséget tenni aközött, amit meg lehet ragadni racionális gondolkodással és a között, ami csak lelki szemmel látható, valamint a között, amit csak a magasabbrendű vagy elvont elme tud megfogalmazni és megismerni. Ez végezetül is eléri az intuíciót, ami a „tudás képessége” az intelligens és gyakorlott misztikus számára, aki – az érző és érzelmi természetet a maga helyére utalva – az elmét úgy használja, mint az összpontosítás középpontját, és ezen mint lencsén át néz a lélek világára.
AZ EMBER HÁROM ASPEKTUSA Az egyik legfőbb eszköz, amelynek segítségével az ember a nagy végső összegezés megértésére jut, amelyet mi Makrokozmosznak hívunk – Istennek, aki a naprendszeren át működik – az önmagunk megértése révén lesz a miénk, és a delphói felszólítás, hogy „Ember, ismerd meg önmagad„ sugalmazott sürgetés volt azzal a szándékkal, hogy kulcsot adjon az ember kezébe az istenség misztériumához. Az analógia, vagyis a megfelelések törvényének révén a kozmikus folyamatok, a kozmikus alapelvek természete jelezve van az emberi lény működésében, felépítésében és jellemzőiben. Jelezve van, de nem megmagyarázva, sem pedig kidolgozva. Egyszerűen csak jelzőoszlopként szolgál, irányítva az embert az ösvényen, amelyen majd megtalálja a későbbi jelzőoszlopokat és a még határozottabb figyelmeztetéseket. Három oldal felől közelíthető meg az emberi szervezet, amely oldalak a létezés három aspektusának szimbólumai, és csakis szimbólumai. 1. Az energia vagy aktiváló princípium, amely titokzatosan visszahúzódik a halál pillanatában, részben visszahúzódik az alvás óráiban vagy az öntudatlanságban, s amely, úgy látszik, az agyat használja tevékenysége székhelyéül, hogy onnan irányítsa a szervezet működését. Ez az energia elsődleges és közvetlen kapcsolatban van a szervezet három részével: az aggyal, a szívvel és a légzőszervekkel. Ez a szellem mikrokozmikus szimbóluma.
Az idegrendszer idegszerkezeteivel, idegközpontjaival és az egymáshoz alkalmazkodó és érzékeny alkotóelemek sokaságával, amelyek segítenek koordinálni a szervezetet, hogy létrehozza a szervezetet mint egészet alkotó sokféle szerv és testrész közötti érzékeny visszajelzéseket, és amelyek abban is segítenek, hogy az ember tudomást vegyen környezetéről és érzékelje azt. Ez az egész érzékelő berendezés hozza létre a teljes emberi lény szervezett tudatosságát és összhangba hozott érzékenységét, először önmagán mint egységen belül, másodszor pedig fogékonyságát és érzéki reagálásait a világra, amelyben szereplőként jelen van. Ez az idegszerkezet, amely összehangol, összefüggésbe hoz és megteremt egy külső és belső csoporttevékenységet, először is az idegrendszer három részén keresztül nyilvánul meg: a) b) c) Központi idegrendszer Érzékelő idegrendszer Periférikus idegrendszer

Szoros összefüggésben van az energia-aspektussal, lévén hogy az energia a berendezést a test éltetésére használja, hogy létrehozza összehangolt
tevékenységét és működését, és hogy értelmes összefüggést teremtsen a világgal, amelyben szerepe van. Ez helyezkedik el a háttérben a testtermészetű sajátosság, a hús, a csont, az izomzat tömege mögött. Ugyanakkor két tényező motiválja és irányítja: a) b) Az energiák összessége, ami egyenlő az egyéni életerő fejadaggal. Annak a környezetnek az energiája, amelyben az egyén létezik, és amelyen belül kell feladatát teljesítenie és eljátszania szerepét.
Ez az idegrendszer, amely összehangol, az idegeknek ez az egymásra ható és érzékeny hálózata az emberben a lélek szimbóluma, egy belsőbb szellemi valóság külsőbb, látható formája. 3. És végezetül van a testként leírt hús, izom és csont teljessége, amit az ember hordoz, és amit az idegrendszer hangol össze, energiával pedig a bizonytalanul meghatározott „élet” lát el.
Átvíve ezt a gondolatot – hogy illusztráljuk – a gondolkodás más területeire is, az aspektusoknak ez a hármassága láthatóan működik. A vallási világban, mint az ezoterikus tanítás, a nagy világvallások szimbológiája és tana, valamint a külső szervezetek. A kormányok esetében adva van a nép akaratának összessége, legyen az bármi is, a megfogalmazott törvények, valamint a külső adminisztráció. Az oktatásban a tanulni akarás, a művészetek és tudományok, valamint a nagy, külsődleges oktatási rendszerek; a filozófiában a bölcsességre törekvés, az egymással sokféle vonatkozásban álló gondolati iskolák, valamint a tanítások külső megjelenése. Ilyenformán ez az örökös háromság végigvonul a megnyilvánult világ minden részlegén, akár ha úgy tekintjük, hogy megfogható, vagy úgy, mint ami érzékeny és koherens, vagy pedig mint energiát adó. Ez az intelligens tevékenység, amit eddig nehézkesen „odafigyelés”-nek hívtak; ez maga a figyelemre való képesség, benne foglaltatik a környezetre való érzékeny reagálás és a válaszadás apparátusa, a lélek isteni kettőssége; ez az amire az érzékeny berendezés felfigyel. Ez, amint később látni fogjuk, egy fokozatosan növekvő valóság, amely mindinkább az ezoterikus és bensőbb területekre terjed át. Ez a három aspektus meglátszik az élet isteni egységén, az emberen. Először önmagában ismeri fel, azután meglátja környezete minden alakjában, végezetül megtanulja ezeket az aspektusokat összevetni az isteni megnyilvánulás más formáinak hasonló aspektusaival. A formák közötti megfelelő összefüggés a bolygó fizikai életének összhangját és jó irányú helyreigazítását eredményezi majd. A megfelelő reagálás a környezetre megfelelő kapcsolatot eredményez a lélek aspektussal, amely rejtve van minden alakban, és megfelelő összefüggéseket fog létrehozni a belső idegstruktúra különféle részei között a természet minden területén, az ember alattiban éppúgy, mint az ember felettiben. Idáig mindez gyakorlatilag ismeretlen volt, de rövidesen elismerést nyer, és ha bebizonyosodik és megvalósul, fel fogják fedezni, hogy a testvériség és egység alapjai ezen belül helyezkednek el. Ahogyan a máj, a szív, a tüdő, a gyomor és egyéb szervek létükben és szerepükben elkülönülnek egymástól a testen belül és mégis egyesülnek és kapcsolatba kerülnek egymással keresztül-kasul a testben az idegrendszer közvetítésével, ugyanígy ki fog derülni, hogy a világon az olyan organizmusoknak, mint a természet egyes területei, megvan a maguk külön élete és feladata, mégis összefüggésbe és összhangba hozza őket egy ilyen bonyolult érzékelő rendszer, amit néha a minden dolgok lelkének mondanak. Ez az anima mundi, a mögöttes tudat. A hármasságokkal foglalkozva, amelyeket oly gyakran emlegetünk, ha az istenségről beszélünk, mint például: a szellem, lélek, test – élet, tudat és forma – érdemes megjegyeznünk, hogy ezek az egyetlen életen belüli megkülönböztetésekre utalnak, és mennél több ilyen hármassággal ismerkedik meg közelebbről valaki, az embereknek annál szélesebb körével kerül összhangba. De ha valaki a dolgokkal okkult és szubjektív módon foglalkozik, és ha a tárgy, amiről ír, a meghatározatlanról szól, nehézség merül fel. Nem nehéz leírni egy ember személyes megjelenését, ruházatát, alakját és a tárgyakat amik körülveszik. A nyelv bőségesen elegendő a konkrét dolgok és a formák világának leírására. De ha valaki bátorkodik hozzáférhetővé tenni elgondolását képességéről, jelleméről és természetéről, nyomban szembekerül az ismeretlen problémájával, azzal a meghatározhatatlan, láthatatlan résszel, amelyet csak érzünk, de ami legnagyobb részt felfedetlen marad, sőt, meghatározatlan még magának az embernek is. Hogyan is írhatjuk le a nyelv segítségével? Ha ez így van az emberrel, mennyivel nagyobb a nehézségünk, amikor szavak segítségével próbáljuk kifejezni azt a kifejezhetetlen teljességet, aminek fő megkülönböztető összetevőiként a szellem, lélek, test szavakat használjuk. Hogyan határozzuk meg a meghatározhatatlan életet, amit az emberek (a megértés kedvéért) az aspektusok vagy személyiségek hármasságára korlátoztak és választottak szét, az egészet Istennek nevezve? Mégis, ha az Isten szétválasztása egy hármasságra egyetemes, és időtlen idők óta használatban van, ha minden ember – ősi és modern – ugyanannak a hármasságnak a fogalmát alkalmazza, hogy egy intuitív valóságot kifejezzen, akkor figyelembe kell vennünk ezt a használatot. Hogy egy napon esetleg majd másképp gondoljuk és fejezzük ki az igazságot, az lehet, de a mai átlagos gondolkodó számára a szellem, lélek és test kifejezések állnak rendelkezésre, hogy összefoglalják az isteni megnyilvánulást, mind a világegyetem istenségére, mind pedig a kisebb istenségre, magára az emberre vonatkozóan. Minthogy ez az értekezés a gondolkodó emberi lényekhez szól, nem a kikristályosodott gondolkodású teológusokhoz, sem pedig az elméletileg elfogult tudósokhoz, ragaszkodni fogunk a jól bevált terminológiához, és megpróbáljuk megérteni, hogy mi van e kifejezések mögött, amelyekkel az ember megkísérelte megmagyarázni magát az Istent.

„Az Isten Szellem, és akik imádják Őt, kell, hogy Szellemben és Igazságban imádják” állapítja meg a világ egyik Írása. „Vált az ember élő Lélekké”, található ugyanennek az Írásnak egy másik helyén. „Imádkozom Istenhez, hogy egész szellemeteket, lelketeket és testeteket őrizze meg feddhetetlenül” – mondta a Fehér Páholy nagy beavatottja; és a legnagyobb, aki még eddig velünk volt fizikai alakban a Földön, egy korábbi bölcs szavait ismételte, amikor így szólt: „Én mondtam: istenek vagytok / a Legfelségesebb fiai mindnyájan /”. Ezekben a szavakban az ember hármasságát, isteni voltát és viszonyát az Élethez, Akiben él és mozog és létét bírja, keresztény szempontból érintettük, és az összes nagy vallás azonos kifejezéseket használ erre a viszonyra.
 Szellem. Élet. Energia.
A szellem szót arra a meghatározhatatlan, megfoghatatlan alapvető impulzusra vagy Életre alkalmazzuk, amely minden megnyilvánulásnak az oka. Ez az Élet lehelete és az éltető energiának az a ritmikus beáramlása, amely ugyanakkor mint vonzóerő is megnyilvánul, mint a tudat vagy lélek és az atomi anyag összessége. Ez ugyanaz az összefüggés a nagy Létezésben, a Makrokozmoszban, mint ami a kis létezésben, vagy mikrokozmoszban az éltető, működtető tényező, amit az ember életének nevezünk; ezt a testben a légzés jelzi, ami megszűnik vagy elszáll, amikor az életpálya végetér. Mi ez a valami, ki mondja meg? Követjük visszafelé a lélek –, vagyis tudataspektusig, és a lélektől a szellemig (ahogyan az egyetlen lélegzet három aspektusát nevezzük), de a valóságban mit jelentenek ezek a szavak, kinek van bátorsága megmondani? Ezt az ismeretlen valamit különféle nevekkel illetjük sajátos gondolati iskolánk alapján; megpróbáljuk szavakkal kifejezni, és végül is mondjuk Szellemnek, Egyetlen Életnek, Monádnak, Energiának. Ismét emlékeztetnünk kell rá, hogy ennek az egyetlen életnek a megértése teljesen relatív. Akik elmerülnek a lét formai oldalában, a fizikai vitalitás, érzés, benyomások vagy a mentális erők fogalmaiban gondolkodnak és soha nem haladnak túl az egyesített élettudaton, amelynek a fentiek mind csak megkülönböztető jelzői. Azok viszont, akiket inkább a metafizikai megközelítés érdekel, és a lelki élet inkább mint a formák aspektusa, felfogásukat a lelki megnyilvánulások kifejezéseivel közlik, és – testi természetük személyes, önző reakcióit meghaladva – az élet nyelvén fogalmazzák meg gondolataikat, a minőség nyelvén, a csoport akaratén, azaz hatalomén, a csoport összehangolódás nyelvén, azaz a szeretet-bölcsességén, és a csoport intelligencia avagy tudás nyelvén, azaz a testvériség nyelvén. De még ezt is szeparatívnak lehet találni, ha nagyobb egységeket választunk, mint amiket alacsonyabb fokon fel lehet fogni. Ezért a beavatott, különösen a harmadik beavatás után még összefoglalóbban kezd gondolkodni, és az igazságot a maga számára a Szellem, az Élet és az Egy fogalmaival fogja kifejezni. Ezek a kifejezések a számára valami meghatározót jelentenek majd, de valami olyan egészen eltérőt a hétköznapian gondolkodó emberiség felfogásától, hogy szükségtelen tovább terjengenem erről. Ez elvezet engem egy pontig, amivel foglalkoznom kell itt, mielőtt tárgyunkat tovább boncolgatnám. Az Értekezés a Kozmikus Tűzről – ben és a korábbiakban itt is gyakran merült fel, hogy a tanítás eljut egy bizonyos pontig, azután félbeszakad, azzal a megállapítással, hogy általában az ember reagálása az igazságra – a fejlődésében elért szintje szerint –, illetve a tanítvány-tanulóé és a beavatotté különbözik egymástól. Ez szükségszerűen így van; a szavakba mindenki beleolvassa a maga tudatállapotát; egyikünknek sem fog sikerülni a fejlődés létrájának magasabb fokán állók kialakultabb reagálásának kifejezéseivel fogalmazni. Az átlagos olvasó azonban ellenáll annak, hogy sajátjánál tágabb nézőpontokat erőltessenek rá, és ha azt mondjuk, hogy „Szükségtelen tovább elemeznünk a kérdést, hiszen azt csak egy beavatott érthetné meg”, ez csupán bosszantaná és azt hitetné el vele, hogy a szerző kibúvót keresvén (maga sem értvén a dolgot) néhány efféle kifejezéssel menti magát. Amiképpen egy tudományos értekezés értelmetlennek és szavak puszta zagyvalékának tűnik az átlagos kisiskolás előtt, de a téma szakértője számára tiszta meghatározásokat és jelentést hordoz gyakorlatból és elmebéli fejlettségből következően, azonképpen vannak, akiknek a számára a lélek és annak természete mint tárgy – ahogyan az efféle tanításban feldolgozásra kerül – annyira tiszta és világos, mint napjaink irodalma az átlagos olvasó előtt, és a „bestseller”-ek a nagyközönség számára. Kisebb számban bár, de ugyanígy vannak olyan előrehaladott lelkek, akiknek a szellem és annak természete ugyancsak ésszerű és érthető tárgy, amelyet a lélekkel mint eszközzel és a lélek erőinek segítségével tesz magáévá és fog fel, mint ahogyan el lehet jutni a lélek megértésére az elme helyes alkalmazása révén is. Egy teljesen alacsonyabb szinten, tudjuk, könnyű megérteni a fizikai test természetét a vágyvilág tanulmányozása és helyes alkalmazása segítségével. Csak egyfajta gőg, és az időleges korlátok elismerésének visszautasítása ébreszti fel az olvasóban a nemtetszést az olyan egyébként helyes és igaz mondat iránt, amely szerint: „Ha majd előrehaladottabb leszel, megérted a fentebb elmondottakat.” Ezt világossá kell tenni. A Bölcsesség Mestere számára a szellem természete, vagyis az élet pozitív középpontja, amelyet minden forma magában rejt, semmivel sem titokzatosabb, mint a lélek természete az ezoterikus pszichológus számára. Az élet forrása, azaz a szint, vagy állapot, amelyből az élet kiáramlik, az adeptusok karának nagy Rejtett Misztériuma. A szellem természete, minősége és kozmikus energia-fajtája, rezgéstartományának mértéke és alapvető kozmikus megkülönböztető jegyei a harmadik fokozat fölötti beavatottak tanulmányának tárgya és kutatásának területe. Ehhez a tanulmányozáshoz egy teljesen kifinomult intuíciót hoznak magukkal és azt a mentális értelmező képességet, amelyet reinkarnációs ciklusuk során kifejlesztettek. Lelkük felébredett és kifejlődött belső fényét alkalmazzák annak az életnek az értelmezésére és megértésére, amely (elválva a formák világától) megmarad a magasabb tudatszinteken, és a mi naprendszerünkbe valamely külső létközpontból hatol be. Ezt a fényt (amely bennük van és amit tetszés szerint alkalmazni és használni tudnak) két irányba vetítik, miközben a lehető legközbülső szinten helyezkednek el, és úgy tevékenykednek, ahogy csak akarnak a buddhi, azaz intuíció szintjén. Fényt vetnek a formák világára, ismernek mindent és mindent helyesen értelmeznek; belevilágítanak ezzel a fénnyel a három felső szint forma nélküli világába is (forma nélküli az intuíció szintje alatti három világ embere szempontjából) és állandó növekedés közben igyekeznek megérteni annak a természetét és értelmét, ami sem nem test, sem nem lélek, sem nem erő, sem nem anyag, de ami a világegyetemben mindegyiknek oka. Végül is a beavatott átmegy a legmagasabb szoláris beavatáson és már a monád teljes tudatával képes működni; olyan felismerés válik számára lehetővé, amely elvált már a csoportformáktól is, és a ködös felhőburkolattól, amely elfátyolozta és elrejtette az Egyet. A legmagasabbrendű tudattípusok a monád szintjéről fejtik ki tevékenységüket (mint ahogyan az alacsonyabbfokú beavatott a lélek szintjéről), és olyan látási szerveket és tudási eszközöket használnak, amelyekről az átlagembernek fogalma sincs; ők áthatják vagy éberségük hatósugarán belül magukba foglalják az életnek, tudatnak és formának a teljességét, amit mi Isten szóval jelölünk. A magasabb fokozatoknak ezek a beavatottjai ezután felfigyelnek egy rezgésre, egy megvilágító fényre, egy irányító, hívó hangra, ami egészen a mi naprendszerünkön kívülről sugárzik. Az egyetlen mód, amelynek segítségével fogalmat alkothatunk magunknak a folyamatról, amely az isteni tudat kiterebélyesedése során zajlik az emberben az, ha tanulmányozzuk az elme és az agy viszonyát, és megfigyeljük, hogy mi történik, amikor az agy az elme intelligens eszközévé válik; azután tanulmányozzuk a lélek viszonyát az elméhez, és hogy mi következik be, amikor az embert a lelke irányítja, és felhasználja az észt, hogy az agy segítségével ellenőrizze a fizikai síkon zajló tevékenységet. Ebben a háromban – a lélekben, az elmében és az agyban – van meg az analógia és a kulcs a szellem, a lélek és a test, valamint ezek szoros együttműködésének megértéséhez. Ez volt a témája A Lélek Fénye c. könyvnek. Az abban a könyvben tárgyalt körülmények tökéletesítése után bekövetkezik még egy kibontakozás, amikor a szellemi aspektus, az ember energiaforrásának kisugárzása kezdi felhasználni a lelket (az intuíción keresztül), és azoknak a törvényeknek, ismereteknek, erőknek és inspirációknak bélyegét nyomja a lélektudatra, amik a lelket a szellem vagy monád eszközévé teszik éppúgy, ahogyan egy korábbi szinten (az ész útján) a személyes ember vált a lélek eszközévé. Ezen a korábbi szinten a fejlődés kétszeres volt. Amilyen mértékben a lélek ellenőrzést gyakorolt az ész segítségével, úgy vált az agy érzékennyé a lélek iránt. Az embernek kinyílt a szeme az önmaga megismerésére, amilyen a valóságban, és normális fejlődésének három világára; később csoporttudatúvá vált, s nem volt többé elkülönült individuum. Amint a lélek egyre inkább a szellem uralma alá került, azzal analóg módon hasonló két szint tűnik elénk: Először is a tanítvány nemcsak a saját csoportjáról és a kapcsolódó csoportokról szerez tudomást, hanem a tudata is úgy kitágul, hogy már planetáris tudatnak lesz nevezhető.
Másodszor, ezt a planetáris látásmódot kezdi beleolvasztani egy még nagyobb szintézisbe, és fokozatosan kiépíti a nagyobb élettudatot, amely magában foglalja a planetáris életet, ahogyan az ember fizikai kifejeződéseiben magában foglal élő organizmusokat, mint a szív és agy. Amikor ez bekövetkezik, akkor kezdi teljesen megérteni a szellem jelentőségét, az egyetlen életét minden forma mögött, a központi energiáét, ami minden megnyilvánulás oka. Az átlagos tanuló úgy reagál a fentebbieket olvasva, hogy nyomban a testi természetünkre gondol, hogy az miként fejez ki ilyen vagy olyan energiákat. Így a dualitás az, amit észrevesz, és ami alkalmazza ezt a dualitást, az már jelen van a gondolkodásban. Mégis az egyik fő követelmény az okkult jelölttel szemben ebben az időben, hogy törekedjék az egyetlen valóság feltételeiben gondolkodni, mert az nem más mint maga az energia. Éppen ezért van értelme, hogy ennek a nehezen érthető tárgynak a megbeszélésekor kiemeljük azt a tényt, hogy a szellem és az energia egymásnak szinonimái és felcserélhetőek. Csakis ennek felismerése révén juthatunk el a tudomány és a vallás kibékítéséhez, és hogy megértsük az aktív jelenségek világát, amely körülvesz bennünket és amelyben mozgunk. Szerves és szervetlen – nagyrészt e két kifejezés felelős azért a sokféle zavarért és éles megkülönböztetésért, ami számos ember fejében van a test és szellem között, az élet és a forma között, és ez vezetett ahhoz, hogy nem fogadják el a lényegi azonosságot, amely e fogalompár között van. A többség úgy tekinti ezt a világot, amelyben élünk, mintha valóban szilárd és megfogható lenne, de mégis rendelkezne valamilyen titokzatos erővel (elrejtőzve benne), amely létrehozza a mozgást, a cselekvést és a változást. Ez persze a dolog nyers ábrázolása, de kellően összegezi a nem intelligens magatartást. Az ortodox tudós jórészt struktúrákkal és viszonylatokkal van elfoglalva, formák összetételével, azzal a tevékenységgel, amelyet az összetett formák részei végeznek, valamint ezek egymásra hatásával és összefüggéseikkel. A vegyi anyagok és elemek, működésük és szerepük, szoros összműködésük, amivel kialakítják az összes formát a természet birodalmaiban, kutatásuk tárgyát képezik. Az atom, a molekula és a sejt természete, funkciójuk, erő-megnyilvánulásaik minősége és a különböző cselekvés fajták, az energiák jellegére és természetére vonatkozó problémák megoldása – a természeti és anyagi világ különböző formáiba sűrítve vagy kerítve – a gondolkodás legkiválóbb elméit késztetik megfontolásokra. Mégis, a ‘Mi az élet?’ vagy ‘Mi az energia?’ vagy ‘Mi a megvalósulás folyamata és a lét természete?’ típusú kérdések megválaszolatlanok maradnak. A Miért? és a Mivégből? problémáját értelmetlennek, spekulatívnak és majdnem megoldhatatlannak tekintik. Jóllehet tiszta okfejtéssel, az intuíció helyes alkalmazásával e problémákat meg lehet oldani és e kérdéseket meg lehet válaszolni. Megoldásuk a beavatás egyik mindennapos felismerése és eredménye. Az igazi biológusok a misztérium beavatottjai, mert rendelkeznek az életnek és az élet értelmének megértésével, és annyira azonosulnak az élet alapelveivel, hogy az energia és hatásainak fogalmaiban gondolkodnak és beszélnek, és a planetáris hierarchia munkájával kapcsolatos minden tevékenységük egynéhány alapvető képletre épül, amelyek úgy foglalkoznak az élettel, ahogyan az érzékelhető három megkülönböztetése, vagyis aspektusa – energia, erő, anyag szerint. Itt meg kell említenünk, hogy csak amikor megérti önmagát az ember, akkor értheti meg a teljességet, akit Istennek hívunk. Ez ugyan szokványos igazság és okkult közhely, de ha munkálkodunk rajta, akkor felismeréshez vezet, ami a jelenleg „ismeretlen Isten”-t elfogadott valósággá teszi. Hadd próbáljam ezt illusztrálni: Az ember önmagát élőlénynek tekinti, és a halált egy titokzatos folyamatnak mondja, amelyben valami, amit az élet leheleteként jelöl meg, visszahúzódik. E visszahúzódással az alak szétesik. Az összetartó éltető erő elszáll, és amit eddig testként ismertünk, széthullik alapelemeire. Ez az életprincípium, ez a Lét alapvető lényege, ez a titokzatos és megfoghatatlan tényező az a kapcsolat az emberben, amit a makrokozmoszban szellemnek vagy életnek nevezünk.