És most térjünk vissza az AUM fölötti gondolatainkhoz. A Hangnak, vagy Szent Szónak, ha helyesen alkalmazzák, különféle hatásai vannak, amiket itt érintenünk kell. Az elhangzó OM, ha mögötte határozott szándékú gondolat van, a gondolati és az érzelmi test, valamint a fizikai test durva anyagának megzavarója és elveszítőjeként hat. Amikor erőteljes szellemi irányulással hangzik fel, mint vonzó eszköz működik, és tiszta anyagot gyűjt részecskékként össze, hogy betöltse annak helyét, ami korábban kihullott. A tanulóknak iparkodniuk kell, hogy e két tevékenységet észben tartsák, amikor a Szót meditáció közben használják. A Szó ilyen felhasználásának gyakorlati értéke van és a lélek munkájához szükséges jó testek felépítését eredményezi. Az OM használata jelzésre is szolgál az egyetemes síkokon munkálkodók számára, és a külső világban azok számára, akik meg vannak áldva a szellemi felismeréssel, hogy egy tanítvány alkalmas a munkára és aktívan használható a Föld szükséget szenvedő részein. Emlékezzen erre minden jelölt és bátorítsa őket arra, hogy összehangolják a külső jelenségek világát a szellemi impulzussal.

A Szent Szó használatának helye van a Hierarchia mágikus munkájában is. Az ideák megtestesítésére gondolatformákat alkotnak és ezeket a megtestesült formákat küldik előre, hogy kapcsolatot teremtsenek azon tanítványok értelme között, akik a Mester csoportjában felelősek a terv előmozdításáért. A befogadásra kifejlesztett és irányítás alatt álló mentál test révén a jelöltek tudatára ébrednek az eszméknek, amelyeket a Mesterek hoztak át az Egyetemes Elme síkjáról, s ennél fogva intelligens együttműködésre alkalmas helyzetbe kerülnek. Ők viszont, amint arra ez a Szabály igyekszik rámutatni, gondolatformákat alkotnak a kapott eszmékből és felhasználják azokat a csoportjukban a világ megsegítésére. Egy tanítvány fő munkája a mentál síkon az, hogy az alábbi négy dolog megtételében gyakorolja magát: 1. 2. 3. 4. Legyen fogékony a Mester gondolkodása iránt. Művelje ki a Mestere által küldött gondolatok helyes, intuitív megértését. Olyan formában adjon testet a kapott eszméknek, hogy az megfelelő legyen azok számára, akiknek megsegítésével foglalkozik. Tegye gondolatformáját aktívvá (az egyetemes gondolatból megtestesítve annyit, amennyi kívánatos) a hang, a fény és a rezgés segítségével úgy, hogy mások értelme kapcsolatba kerülhessen vele.

Ilyen módon gyűjtik össze, szervezik meg, tanítják és emelik fel a csoportokat; az Adeptusok Hierarchiája ilyen módon tudja átfogni a világot. Természetesen van sok egyéb felhasználási mód is, de ha a tanulók elelmélkednek e három fölött, azzal lehetővé teszik, hogy később a további használatról is értesüljenek. Hadd tegyem hozzá, hogy a Hangnak csak akkor van igazi hatalma, ha a tanítvány megtanulja alárendelni a kisebb hangokat. Csak ha a hangok, amelyeket a tanítvány normális körülmények között a három világba bocsát ki, nagyságukban és aktivitásukban éppen úgy csökkenni fognak, mint mennyiségükben, csak akkor lehet majd meghallani a Hangot és akkor az betöltheti célját. Csak ha a kimondott szavak tömegét csökkentjük és a beszédben a csend is szerephez jut, fogja tudni a Szó éreztetni a hatalmát a fizikai síkon. Csak ha az alsóbbrendű természet számtalan hangja, valamint környezetünk elnémul, fogja éreztetni jelenlétét „a némaságban megszólaló Hang”. Csak ha majd az érzelmek helyreállítása során a végtelen vizek hangja elhal, fog felcsendülni a vizek Istenének tiszta hangja. Az emberek ritkán jönnek rá egy szó hatalmára, mégis elhangzott: „Kezdetben vala az Ige... és Isten vala az Ige ... minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Amikor tehát ezeket a szavakat olvassuk, a gondolataink visszamennek a teremtő folyamat hajnalához, amikor Isten hangja megszólalt és világok jöttek létre. Az is megmondatott, hogy „a fő mozgató erő, ami a természet kerekét a jelenségek irányába forgatja, a hang”, mert az eredeti hang vagy szó rezgésbe hozza az anyagot, amiből minden forma készül, és elindítja azt a tevékenységet, amely a szubsztanciának még az atomjait is jellemzi.

Minden ősi nép és nagy vallás irodalma és szent iratai hitet tesznek a hang hatékonysága mellett mindannak a létrehozásában, ami kézzelfogható és látható. A hinduk nagyon szépen mondják: „a Nagy Énekes építette a világot, és az Univerzum az Ő Éneke”. Ez ugyanannak a gondolatnak más kifejezése. Ha ezt felismerjük és ennek a koncepciónak kifejtését valamennyire is megértjük, a saját szavaink jelentősége és a hangnak a beszédben betöltött döntő fontosságú szerepe világossá válik. A hangnak vagy beszédnek, valamint a szavaknak a használatát a régi filozófusok (és egyre inkább a modern gondolkodók is) legfőbb eszköznek tekintették a maguk és környezetük kialakítására. A gondolat, a beszéd és a belőlük következő cselekvés a fizikai síkon teljessé teszi a hármasságot, ami az embert azzá teszi ami, és oda helyezi, ahol van. Minden beszéd célja a gondolat felöltöztetése, hogy ezáltal gondolataink hozzáférhetővé váljanak mások számára. Amikor beszélünk, felidézünk egy gondolatot és előadjuk, és ami el volt rejtve bennük, annak hallható kifejezést adunk. A beszéd felfed, és az egyenes beszéd áldásos eredmények formáját öltheti, míg a helytelen beszéd által létrehozott formának a célja rosszindulatú. Ezek megértésének híján azonban véget nem érően és felelőtlenül beszélünk napról-napra; használjuk a szavakat, sokszorozzuk a hangokat, és körülvesszük önmagunkat a saját magunk alkotta formavilágokkal. Ne lenne fontos tehát, hogy gondolkodjunk, mielőtt beszélünk, emlékezve a parancsra: „Szerezz előbb tudást, hogy mintsem szónokolni kezdj”? Gondolkodjunk, majd válasszuk meg a megfelelő szavakat, hogy a helyes gondolatokat kifejezhessük, igyekezzünk a pontos kiejtésre, az illő ritmusra és minden egyes kiejtett szó tiszta tónusára. Ekkor fognak kimondott szavaink olyan gondolatformát alkotni, ami az elménkben lévő gondolatot testbe öltözteti. Akkor nem is fognak egyenetlenséget hordozni a szavaink, hanem hozzáadnak ahhoz a nagy harmonizáló hangzathoz, vagy egyesítő hanghoz, amelynek szerepe, hogy végső szóként hangozzék el az emberiség ajkán. A helytelen beszéd elválaszt, és fontos észben tartani, hogy a szó az egység szimbóluma, isteni, míg a beszéd, a maga számos különbözőségével – emberi. A fejlődés előrehaladtával az emberi család a világegyetem nagy tervében elfoglalandó igazi helyére emelkedik, s ennek során az egyenes és helyes beszédet fogja egyre inkább gyakorolni, mert többet fog gondolkodni, mielőtt kiejti a szavakat, vagy amint azt egy nagy tanító mondta: „A helytelen beszéd hibáit meditáció segítségével fogja kijavítani”; és a szóformák, a tiszta és helyes hangok, valamint a hangzás minőségének jelentősége egyre nyilvánvalóbbá válik. A második fontos szó ebben a negyedik Szabályban a fény. Először a hang, majd a hang első hatása, a fény kiáradása teszi nyilvánvalóvá a gondolatformát. A fény azáltal ismerszik meg, amit nyilvánvalóvá tesz. A fény hiánya eredményezi a jelenségek világának elhomályosodását a nyilvánvaló nemlétbe. A Hang által létrehozott gondolatforma a megnyilatkozás forrásául van szánva. Az igazságot kell nyilvánvalóvá tennie és a valóság aspektusát megteremteni a szemlélő felfogása számára. Ennélfogva a gondolatformának a második tulajdonsága a maga legmagasabb rendű alkalmazásában az, hogy hozza a fényt az arra szorulóknak, akik a sötétben járnak. Én itt most nem foglalkozom a fénnyel, mint a lélekkel, kozmikusan vagy egyénenként. Nem érintem a fényt mint az isteni egyetemesség második aspektusát. Ezekben az Utasításokban az igazságnak csak azzal a szempontjával kívánok foglalkozni, ami a jelöltet gyakorlati munkássá teszi, és így képessé teszi őt az intelligens munkára. Fő tevékenysége (és egyre inkább úgy fogja találni, hogy ez így van) gondolatformák létrehozása, hogy a gondolkodó emberi lényeket felismerésre vezesse. Ennek elvégzése érdekében munkáját okkult módon kell végeznie és kibocsátott munkája hangjának segítségével, a formában megnyilvánult igazság segítségével fényt és világosságot vinnie a Föld sötét helyeire. Végezetül pedig gondolatformáját a maga bizonyosságának, szellemi megértésének és vitalitásának erejével fogja éltetni. A harmadik szó, a rezgés jelentősége tűnik fel így. Hallani az üzenetét, mert elhangzott; világosságot hoz, mert az Igazságot közvetíti és a Valóságot teszi nyilvánvalóvá; életbevágó fontossága van, mert együtt rezeg alkotójának életével, és életben marad mindaddig, amíg gondolat, hang és intelligencia meglelkesítik. Ez igaz egy üzenetről, egy szervezetről és az élet minden formájáról, amely nem más mint egy kozmikus vagy emberi alkotó megtestesült eszméje. Hasznos lenne a tanulók számára, ha felfedeznék e három fontos szó jelentőségét és követnék azok szálait minden megtestesült gondolatformához – egy kozmoszhoz, egy fajhoz, egy nemzethez, egy emberi lényhez. Gondoljuk csak meg a különböző csoportok – a szoláris Logoszok, szoláris Angyalok, emberi lények és mások alkotó tevékenységét. Figyeljük meg az alkotó folyamat szféráit és meglátjuk, milyen igaz az Ősi Kommentár, amikor így szól:
„A hang visszhangzott a meg nem alkotott anyag különféle kerekei között; és ím, a Nap és az összes kisebb kerék megjelent. Fény tört elő a sok kerék között, és ezzel Isten számos alakja, sugárzó öltözékének különféle aspektusai felfénylettek. A rezgő, lüktető kerekek átfordultak. Az élet, a maga számos szintjén és számos folyamatán megkezdte a kibontakozás folyamatát, és ím a törvény működni kezdett. Formák emelkedtek fel és tűntek el, de az élet ment tovább. Királyságok emelkedtek fel, tartották meg sokféle formájukat, amelyek összefonódtak, egymásba olvadtak, majd később szétváltak, de az élet még mindig ment tovább. Az emberiség az Isten Fiát, a testet öltött Igét magába rejtve, kitört a kinyilatkoztatás fényére. Fajok tűntek fel és tűntek el. A formák elfüggönyözve a sugárzó lelket felemelkedtek, elérték céljukat és eltűntek az éjszakában, de ím az élet ment tovább, ezúttal már fénnyel elegyedve. Az élet összemosódott a fénnyel, úgy keveredtek, hogy nyilvánvalóvá tegyék a szépséget és hatalmat, a tevékeny felszabadító erőt, a bölcsességet és a szeretetet, amit mi Isten egy Fiának hívunk. Az Istent Atya mivoltában ismerjük, a sok Istenfiú révén, akik legbelsőbb központjukban egyek. És ez a megvilágított élet még mindig megy tovább a hatalom, a teremtő erő végső tiszteletéig, amire vonatkozóan mi azt mondjuk: az a Minden, a Világegyetem Fenntartója, a Szférák örökös középpontja, az Egy.”

Két jelentőségteljes szót érintettünk a negyedik Szabályban, – a hangot és a fényt – és egy kiemelkedő gondolat merül fel. A lélek úgy lesz ismeretes, mint fény, mint megvilágosító, míg a Szellem aspektust a későbbiekben mint hangot fogjuk felismerni. Teljes fény és megvilágosodás annak a tanítványnak jár, aki elérte a harmadik beavatást, míg a hang, a háromszoros AUM, a megnyilvánulás szintetizáló tényezőjének igazi felfogása csak annak lehetséges, aki a három világ mestereként áll helyt. A rezgés szó kell, hogy most elfoglalja figyelmünket, de nem szabad elválasztani a soron következő szótól, ami a forma. A rezgés, az isteni tevékenység hatása, kétszeres: az első hatás, amelyben a rezgés (ami a szubjektivitás birodalmában jön létre a hangra és a fényre reagálva) választ kelt az anyagban, és azután éppen ezért vonzza, illetve összehívja az atomokat, amelyekből molekulák, sejtek, szervek és végül az összetett forma felépíthető. Minthogy ilyen hatást gyakorolt, a rezgés aspektust dualitásként kell felfognunk. A forma az öt érzékszerv segítségével felismeri abban a környezetben lévő minden forma rezgés aspektusát, amelyben maga is egy működő létező. Később időben és térben ez a működő forma egyre inkább tudatára ébred a maga saját belső rezgésének és követve visszafelé e rezgést annak kiinduló forrásáig, rátalál az Énre, később pedig az Én Birodalmára. Az emberiség mint egész tudatában van a maga környezetének, és a látás, hallás, tapintás, ízlelés és szaglás érzékszervei által közvetített információkon keresztül a jelenségek világa – Isten külső öltözéke – ismertté válik, és a kommunikáció az Én, valamint a természet világa között létrejön. Amint az ész magáévá teszi és szintézisbe hozza ezt az ismeretet, a forma lakója a következő állomásokon megy át: 1. 2. 3. A rezgés észlelése és a környezet hatást gyakorol a formára. A hatás észrevehető, de nem megérthető. Az e rezgés hatásának kitett ember tudatossága és ébersége fokozatosan megnyílik. A környezet érdekelni kezdi az embert és kívánatosnak tekinti azt. A három világ vonzása mindinkább nő és az embert megismételt testetöltésekben tartja fogva. (Valójában mindnyájan egy megismételt szó vagyunk, amely időben és térben hangzik el.) Később, amikor a természeti világ minket körülvevő formáinak rezgése egyhangúvá válik a sok élet állandó benyomásai révén, az ember kezd süket fület és nem látó szemet fordítani a vágyak ismerős jelenség világára. Kezd érzéketlenné válni annak rezgés-hatásaira, és egyre inkább felfigyel az Én rezgésére. Később a próbaidő és tanítványság ösvényén ez a finomabb rezgéstevékenység egyre növekvő vonzerőt gyakorol. A külső világ elveszíti vonzását. Az Én belső világa kiemelkedő helyet foglal el a vágyak világában. A külső formán belül, amely maga a jelenségek világára való felfigyelés folyamatának visszajelző berendezése, a tanítvány a modern pszichológia nyelvét használva apránként egy új, finomabb visszajelző berendezést épít ki, amelyen keresztül a szubjektív világok felismerhetők. Ennek az állapotnak az elérése után egy határozott elfordulás következik a formák külső világával való rezgésbeli érintkezéstől, és az ebbe az irányba ható vágyak leépülnek. Minden terméketlennek és nem kívánatosnak tűnik és semmi sem elégíti ki a lendületbe jött és törekvő lelket. Elindul egy új világ, egy új létállapot és egy új tudatállapot felé irányulás nehéz folyamata, és mert a belső, finomabb érzékelő berendezés még csak embrionális állapotban van, pusztító elveszettség érzése lép fel, tapogatózás a sötétben és a szellemi birkózás és felfedezés időszaka, amely próbára teszi a jelölt célratörésének állhatatosságát és szilárdságát a végső határokig. De (és ez a bátorító pont, amit nem szabad elfelejteni) minden „törvény szerint halad és a munka előrehaladását már semmi nem akadályozhatja meg”. Jegyezzük meg a IV. Szabálynak ezeket a szavait. Elkövetkezik egy időszak, amikor az ember valóban és igazán „a sziklára épít”, és lehet, hogy a fény és árnyék váltakozását fogja megtapasztalni, lehet, hogy a tisztító vizek hullámai átcsapnak a feje fölött és elsodrással fenyegetnek, és lehet, hogy süketnek, némának és vaknak érzi majd magát, végeredményben semmi sem rombolhatja le a lélek célját. Csupán a kifejlett szellemi test hiányzik, ami úgy van felszerelve, hogy reagálni tud a belső szellemi világ rezgésére. Embrióként már létezik és alkalmazásának titka az agynak a felkészültségében van az étertest funkcióival kapcsolatban, merthogy az közbenjáróként van jelen az agy, az idegrendszer és az elme között, vagy a lélek, az elme és az agy között. Ezt itt nem lehet részletezni, csak egy utalást lehet tenni rá a buzgó jelölt érdeklődése miatt. Éppen ezért adódnak az alábbi állapotok, amelyekkel már a IV. Szabályban foglalkoztunk, és fénylő tisztasággal, ámbár a kifejezésnek azzal a szűkszavúságával mutattunk rá, amely minden okkult és szimbolikus írást megkülönböztet: 1. A formák egységbe rendezése, mint a lélek tevékenységének eredménye a a) b) c) 2. 3. Hang Fény és Rezgés felhasználásával.

Egy érzékelő berendezés kifejlesztése a jelenségek világában való alkalmazásra. A végső elfordulás a jelenségek világától az előbbi alkalmazása és az azt követő csömör eredményeként, és a finomabb érzékelő berendezés fokozatos használatba vétele. A lélek reagáló berendezése – az elme, étertest, agy és idegrendszer – más irányba fordul és az ember tudatára ébred a lélek birodalmának, amely a természet egy másik világa. A világi világoktól való elfordulás a lélek birodalma felé ezoterikus megszokássá válik, és ebben a gondolatban van elrejtve az ezoterikus pszichológia titka. Az ember megszilárdul a szellemi életben. Most már semmi nem hátráltathatja.

A LÉGZÉS TUDOMÁNYA És most elérkeztünk a IV. Szabály jelentőségteljes szavaihoz: „Az ember mélyen lélegzik.” Ez a mondat a ritmikus élet számos szempontját foglalja magában. Ez a pránayáma tudományának mágikus formulája. Fedi az alkotó élet művészetét. Magával ragadja az embert, és összhangba hozza magának Istennek a lüktető életével s teszi mindezt távolságtartással és az irány megváltoztatásával. Érdemes megjegyezni az okkult mondásoknak azt a tartalmasságát és tömörségét, amelyet a IV. Szabály mutat be. A légzés művészetével három fázisban foglalkozik és ezt mindnyájunk számára a legalaposabb megfontolásra ajánlom. Itt van először is a Belégzés. „Az ember mélyen lélegzik”. Lényének legmélyéből kiindulva szívja be a levegőt. A jelenségek világában való élet folyamán magát az élet leheletét szívja a lélekből. Ez az első állomás. A jelenségek világában való élettől történő elszakadás folyamatában lényének mélyéből lélegzik, és megtapasztalja az életet, hogy azt visszairányíthassa ismét a forráshoz, ahonnan indult. A tanítvány okkult életében mihelyt kifejleszti érzékelő berendezésének új és finomabb használatát, gyakorolni fogja a légzés tudományát és felfedezi, hogy mélylégzéssel (beleértve a mély, közép és felső légzés három fázisát) az ezoterikus tapasztalatok világában cselekvésre tudja bírni éltető testét annak erőközpontjaival. Ily módon a „mélylégzés” három szempontja felöleli a teljes lelki tapasztalatot, és az érdeklődő jelölt kidolgozhatja a fent érintett három légzéshez való viszonyát. Azután azt olvassuk, hogy „összpontosítja erőit”. Ez már az a fázis, amelyre korábban utaltunk, amit úgy lehetne hívni, hogy a lélegzet visszatartása. Ez minden életerő állhatatos megtartása a csend állapotában, és ha ez már könnyen megy, és a megszokás és tapasztalat révén a folyamat önkénytelenné válik, akkor az ember látni, hallani és ismerni tud egy birodalomban, amely más mint a jelenségek világa. Magasabb értelemben ez az elmélkedés állapota, ami „pillanatnyi csend két tevékenység között”, ahogy azt olyan találóan mondják. A lélek, a lélegzet, az élet vissza lett vonva a három világból és a „legmagasabb titkos tartózkodási helyén” nyugalomban és békében elmélkedik az üdvözítő látvány fölött. A tevékeny tanítvány életében ez eredményezi azokat az intermezzókat, amelyeket minden tanítvány ismer, amikor (a távolságtartás és a visszavonulás képessége révén) már semmi nem tartja őt vissza a formák világában. Minthogy most még csak törekszik a tökéletességre és nem érte el, ezek a csend, visszavonultság és távolságtartás közjátékai többnyire nehezek és sötétek. Minden csendes, és ő az ismeretlentől és a meglehetősen kietlen csendességtől, amelyben egyszerre csak magát találja, megrémülve áll. Előrehaladottabb esetekben ezt hívják „a lélek sötét éjjelé”-nek, – ez a hajnal előtti pillanat, az óra, mielőtt a fény felragyog. A pránayáma tudományában ez az a pillanat, amely a belégzést követi, amikoris a test minden ereje (a lélegzés segítségével) felhatol a fejbe és ott koncentrálódik a kilégzést megelőzően. A visszatartásnak ez a pillanata, ha helyesen hajtják végre, létrehozza az erőteljes koncentráció közbevetését, és ez az a pillanat, amikor a jelöltnek meg kell ragadnia az alkalmat. Ebben egy burkolt figyelmeztetés van. Aztán jön a kilégzés folyamata. Azt olvassuk a IV. Szabályban, hogy „kiveti magából a gondolatformákat”. Mindig ez az eredménye a lélegzés tudománya végső
állomásának. Egy pontos ritmusban lélegző személy által éltetett forma a munkájának elvégzésére és a feladatának teljesítésére lesz küldve. Tanulmányozzuk ezt a gondolatot alaposan, mert ez hordozza az alkotó munka titkát. A lélek tapasztalatai során a három világban való megnyilvánulás számára a forma elmélyült meditációban készül, ami mindig is a légzéssel párhuzamos tevékenység. Aztán egy akarati cselekvéssel, kilélegzést eredményezve, az elmélkedés közjátékában, vagyis a légzés visszatartásában fogant és dinamikusan megalkotott formát kibocsátja a jelenségek világába, hogy tapasztalatok csatornájaként, a kifejezés eszközeként és érzékelő berendezésként szolgáljon az emberi élet három világában. Tanítványi életében a tanuló meditáció és fegyelem segítségével megtanulja elérni a közjátékok emelkedett pillanatait, valahányszor a lélek síkján koncentrálja erőit, és aztán ismét egy akarati tettel kilélegzi szellemi céljait, terveit és életét a tapasztalati világba. A felépített gondolatforma – már ami a szerephez szükséges, amelyet játszania kell – és az erőkoncentráció, amelyet sikerült végrehajtania, hatékonnyá válik. A következő lépéshez szükséges energiát a lélek lélegzi ki és az végigmegy az éltető testen a szükséges építő tevékenységgel élénkítve így a fizikai eszközt. A tervnek az a nézőpontja, amelyet elmélkedése során magáévá tett, és a Hierarchia általános céljainak az a része, amelyben az ő lelke együttműködésre elhivatottnak érzi magát, egyidőben tör fel a kilégzéssel az elmén át az agyba, és így „kiveti magából a gondolatformákat”. A pránayáma tudományában ez a fázis foglalja magában a kilégzést, amely ha gondolkozva és tudatos céllal lesz végrehajtva, a központok éltetését szolgálja, és mindegyiküket dinamikus élettel tölti meg. Többet itt nem kell erről mondanom. Így a „mélylégzés” tudományában felfedtük az alkotó munka teljes folyamatát és a fejlődést, amelynek során Isten a természetben egyre inkább feltárul. Ez az a folyamat, ahogyan az Élet, az Egyetlen Létező létbe hívta a jelenségek világát: a IV. Szabály a Teremtés tömör összefoglalása. Ugyanúgy a formula is, amellyel az egyéni lélek dolgozik, amikor az emberi tapasztalat három világában való megnyilvánulásért összpontosítja az erőit. Az Élet-Lehelet megfelelő alkalmazása az a tökéletes művészet, amellyel a jelölt, a tanítvány és a beavatott dolgozik, miközben nem feledkezik meg róla, hogy a fizikai légzés tudománya a legkevésbé fontos szempont, és csak az energia helyes alkalmazása után következik, amikor az energia szót mi az élet isteni leheletére alkalmazzuk. Végezetül, a tanítvány értelmi életében és a tanulás nagy munkájában a mentális anyag tudatos alkotójának lenni és így hozni létre eredményeket a jelenségek világában, ehhez tartalmazza a negyedik Szabály az útmutatást, amire a munka épül. Ez testesíti meg a teljes mágikus munka tudományát. Éppen ezért ez a Szabály követeli meg a legszigorúbb megfontolást és tanulmányozást. Helyes megértése és helyes tanulmányozása minden jelöltet kivezet a jelenségek világából a lélek világába. Ha helyesen hajtják végre, utasításai visszavezetik a lelket ismét a jelenségek világába mint alkotó erőt a lélekmágiában, és mint befolyásoló és uralkodó tényezőt a formákon keresztül és azok felett.

Nyugati tanulók képzése esetén kérdés nélküli vak engedelmességet soha nem kérünk. Javaslatokat teszünk a módszerre és a technikára, amely évezredek óta hatásosnak bizonyult sok-sok tanítványnál. A légzésre, a segítő folyamatokra és a fizikai síkon való gyakorlati életre vonatkozó néhány szabályt el kell mondani, de az új típusú tanítványok képzésében az elkövetkezendő időszak folyamán a figyelő bölcs tanítók kívánsága az, hogy hagyjunk nagyobb szabadságot, mint idáig szokásban volt. Ez valamelyest lassúbb fejlődést fog eredményezni kezdetben, de úgy rémlik, hogy gyorsabb kibontakozást fog eredményezni a későbbi szakaszban a Beavatás Ösvényén. Éppen ezért ösztönözzük a tanulókat, hogy képzésük időszakában bátorsággal és örömmel haladjanak előre, tudván, hogy tanítványok hadának tagjai, tudván, hogy nincsenek egyedül, hiszen ennek a hadnak az ereje is az övék, a tudásuk is, ha kialakul a képességük ennek megértésére, – és tudva azt is, hogy a figyelő Idősebb Testvérek szeretete, bölcsessége és megértése áll Isten minden törekvő Fia mögött, még akkor is, ha pillanatnyilag (és bölcsen) rá van hagyva, hogy a maga saját, mindenható lelkének erejével verekedje át magát a fénybe.

ÖTÖDIK SZABÁLY
Három dolog foglalja el a Szoláris Angyalt mielőtt a megalkotott burkolat tovább halad lefelé: a vizek állapota, annak a biztonsága, aki így alkot és az állandó elmélyülés. Így a szív, a torok és a szem hármas szolgálatra fogott össze. A Lélek és Gondolatformái Szív, torok és szem A Központok Felébresztése

A LÉLEK ÉS GONDOLATFORMÁI Az alábbiakat illetően foglalkoztunk a teremtési folyamatokkal: 1. 2. Egy naprendszer, vagyis egy bolygóelrendezés Teremtője. A Lélek, mint megnyilvánuló testének megalkotója. Itt nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberiség teljes családját egy vele párhuzamos lélekcsoport hozta létre. Az ember, mint az őt kifejezni képes gondolatformák megalkotója, amely gondolatformák segítségével működik és amelyek körülveszik. Itt jusson eszünkbe, hogy ez a meghatározó alkotó munka csak azok számára lehetséges, akik mentális szinten tevékenykednek – a világ gondolkozói és a Mesterek tanítványai számára.

Mint láttuk, az objektív forma az alkotó tevékenységben meditáció eredménye, amelyen a meditációban keltett erővel dolgoztunk, létrehozva így a formát és annak alkalmazását a hang segítségével. Ezt követi az a szint, amelyen a forma objektíven szemlélhető és rezgő, élő valósággá válik. Így „lesz az Ige Testté”, és így jön létre minden forma – világegyetemek, emberek és lélekkel telített gondolatok.