Érdekes megjegyezni, hogy az Ördög, a lelkek bebörtönzőjének munkája kezdi elveszíteni erejét, mert fajunk már határán van annak a felismerésnek, hogy az igazi halál a formákban való elmerülés és hogy az anyag nem egyéb, mint az isteni egész egy része. Ennek „a Küszöb Őrének” amelyet az emberiség évmilliók óta épít, a gondolat-formája eljutott a pusztulás szélére. De az Antikrisztus munkája csak most emelkedik csúcspontjára és a gazdagság, a birtoklás és a hamis tanítás megtévesztése növekvő befolyásra tesz szert, de a megtévesztés időszaka rövidebb lesz, mint a pusztításé, hiszen ezek a tényezők a saját ciklusuk szerint működnek és megvan a maguk ár-apálya. A harmadik sugár személye, akinek szintén nem sikerül szétzúznia a maga „Küszöb Őrét”, a „lelkek manipulátorává” válik. Ő az észt használja, hogy a valóságot lerombolja és fátyolt vonjon az ember és a valóság közé. Nem szabad elfelejteni, hogy sem ezek az elnevezések, sem e tevékenységek a lélekre nem a saját síkján vonatkoznak, hanem az emberi lélekre csak a fizikai síkon való inkarnációjában. Ezt hangsúlyozni kell, mert minden embernek a lelke a maga síkján illúziómentes és sem lerombolni, sem becsapni, sem manipulálni nem lehet. Ezek csupán „lelkek a börtönben”, akik az ördögi erők tevékenységének alávetettjei, de csak egy időre. Az első csoport kormányokon és politikusokon át működik, és a nemzetek közötti kapcsolatokban és aránylag kis létszámú. A második sugárbeli csoport, amelyik becsap és rászed, vallási eszközökkel működik, tömegpszichológiával és az áhítatos odaadás, valamint a művészetek helytelen alkalmazásával és felhasználásával. Ez a legnagyobb számú. A harmadik csoport elsősorban kereskedelmi kapcsolatokon át dolgozik az üzleti világban, pénz felhasználásával, a prána, vagyis az egyetemes energia anyagiasításával, valamint az egyetemes áramlás és mozgás külső szimbólumával. Ezek a gondolatok szuggesztívek, de nem életbevágóak, a kozmikus irányulásokkal foglalkoznak természetszerűen. A harmadik a szexuális vonzás ereje. Ez egy húzóerő a fizikai síkról és a visszatérés ösvényén egyfajta visszafejlesztési energia hátralendülése. Kozmikus értelemben szólva úgy nyilvánul meg, mint a vonzóerő a szellem és az anyag között; szellemi értelemben szólva úgy jelenik meg, mint a lélek tevékenysége, amikor az alsóbb énjét igyekszik teljesen megvalósítani. Fizikai értelemben szólva az az ösztönző, amely a férfi és női felet egyesülésre biztatja a fajfenntartás céljából. Amikor az ember még teljesen állati volt, akkor ennek még nem volt bűn velejárója. Amikor ehhez az ösztönzéshez érzelmi vágy adódott, bekúszott a bűn is. És a cél, amely miatt ez az ösztönzés megnyilvánul, elhajlott a vágy kielégítése felé. Most, hogy az emberi faj egyre inkább mentális, és az ész erői egyre inkább éreztetik hatásukat az emberi testben, egy sokkal komolyabb állapot jött létre, amelyet csak akkor lehet biztonságosan feldolgozni, amikor a lélek átveszi hármas eszközének irányítását. Amint ez a szabály mutatja, az emberiség most a középső ponton van. Az embert elsodorja az önző vágy és ambíció, minthogy mindnyájunkban vannak első sugár jellegzetességek. A félelem kínpadjára van vonva, a saját, a családi, a nemzeti és faji félelmekére, mert mindnyájan a második sugár ritmusára ingadozunk. Uralkodik rajtunk a szex és a pénz, ami az anyag energiájának egy másik megnyilvánulása, és ebből adódóan az embernek van egy hármas problémája, amelynek kezelésére jól fel van szerelve hármas hordozójának segítségével és isteni lelkének hármas hatóerejével. Hadd fejezzük be ezt a tanítást ezzel a megjegyzéssel – jól fel van szerelve, hogy megküzdjön. Mert úrrá tudunk lenni mentális tehetetlenségünkön és működni kezdhetünk mint lelkek, irányítva környezetünket. A lélek mindentudó és mindenható.

CIKLIKUS ÁR-APÁLY Vizsgáljuk meg a szavakat: „A vizek áradnak és apadnak”. A ciklusok törvényének megértéséhez ismereteket kell szereznünk a fejlődés mögöttes törvényeiről és fel kell ismerni a teremtés ritmikus munkáját. Mellékesen, mi elnyerhetjük a magunk nyugalmi állapotát is, miközben a saját életünk indítékait vizsgáljuk, mert azoknak is megvan a maguk ár-apálya, és váltakoznak a fény periódusai a sötétség periódusaival. Mindig rendelkezésünkre áll a szimbolikus napi esemény, amikor a világnak az a része, ahol lakunk kibukkan a nap tiszta fényére, majd később visszatér az éjszaka gyógyító sötétjébe. E jelenség nagyon hétköznapi volta okozza, hogy szem elől tévesztettük szimbolikus jelentőségét, és elfelejtjük, hogy a nagy törvény, a világosság és sötétség periódusai, a jó és a rossz, az alámerülés és a felmerülés, a megvilágításba való kilépés és a sötétségbe való visszahullás jellemzi minden formának a növekedését, különbözteti meg a fajok és nemzetek fejlődését és ebből áll a jelölt problémája is, aki felépített magának egy képet az állandó világosság állapotában járásról, és a sötét helyek maga mögött hagyásáról. Ezekben a Tanításokban nincs lehetőségem, hogy az isteni élet apadásával és áradásával foglalkozzam, ahogyan az a természet különböző világaiban megnyilvánul, valamint az emberiség fejlődése során, a fajok, nemzetek és családok tapasztalatain át. Mindazonáltal megpróbálom az inkarnált lélek ciklikus tapasztalatait valamiképpen kifejteni, utalva a nyilvánvaló ár-apályokra kibontakozása folyamán. Minden lélek számára a kiemelkedően fontos ciklus a testetöltésbe való belépés és a visszatérés vagy visszaáradás abba a központba, ahonnan jött. A nézőpont szerint kerül sor ennek az ár-apálynak a megértésére. A lelkeket ezoterikus értelemben úgy lehet tekinteni, mint akik „keresik a tapasztalat fényét” és éppen ezért a fizikai kifejezés felé fordulnak, és mint akik „keresik a fény megértését”, és éppen ezért visszahúzódnak az emberi vállalkozások birodalmából, hogy a lélektudatba befelé vezető utat munkálják ki és így „az örökkévaló fényben lakó”-vá váljanak. Anélkül, hogy elfogadnák e meghatározások jelentését a pszichológusok érzékelik a ciklusokat és neveznek bizonyos típusokat extrovertáltnak és másokat introvertáltnak. Ezek az egyéni tapasztalatok területén jeleznek ár-apályt és egy apró élet összefüggését a nagy lélekciklusokkal. Ez a belépés és kilépés, az inkarnált lény életszövete képviseli minden egyéni lélek nagyobb ciklusait, és a práláya ciklusok típusainak tanulmányozása, amellyel A Titkos Tan és Az Értekezés a Kozmikus Tűzről foglalkozik, valódi értéket jelenthet a tanuló számára. A lélek átéléseinek is megvan a maga ár-apálya minden egyes síkon, és ez a fejlődés korai szakaszaiban sok életen át tart. Ezek rendszerint igen szélsőséges módon jutnak kifejezésre. Az emberi faj ár-apályának tanulmányozása teszi ezt világosabbá. Lemúria napjaiban az „áradás”, vagyis a kifelé irányuló ciklus a fizikai síkon nyilvánult meg, az apály viszont az élet aspektust egyenesen a lélekhez vezette vissza és sem az asztrál-, sem a mentálsíkon nem volt másodlagos ár-apály. Később az ár az asztrálsík partjainak rontott neki, jóllehet a fizikait kisebb fokon tartalmazta. Az áradás figyelme az érzelmi életre irányult és a központba való visszaáramlás nem volt tekintettel egyáltalán a mentális életre. Ez a legmagasabb pontját az emberiség számára Atlantisz napjaiban érte el, és sokakra érvényes még ma is. Ma már az ár-apály egyre inkább körülhatárolt és az értelmi tapasztalatoknak is megvan a helye úgy, hogy a lélek élete mindhárom aspektust működteti; minden benne van a testbe öltöző lélek kiáradó energiájában és sok életen és életsorozaton át ez a ciklikus erő tevékenykedik. A jelöltön belül kialakul a megértése annak, hogy mi is történik és felébred benne a vágy, hogy tudatosan irányítsa ezt az ár-apályt, vagyis (hogy egyszerű szavakkal fejezzük ki), hogy a kiáradó energia erejét bármely kívánt irányba fordítsa, vagy visszavonja a maga központjába tetszés szerint. Igyekszik feltartóztatni annak a folyamatát, hogy minden tudatos cél nélkül sodródjék testetöltésbe, és nem kívánja látni azt az életáradást, amely áttör létének érzelmi és értelmi szféráján, és aztán hogy megint lássa ennek az életnek a visszahúzódását a maga tudatos akarata nélkül. A félúton áll, és irányítani akarja a maga ciklusait, az „ár-apályt”, ahogyan ő maga határozhatná meg. Tudatos elhatározásával vágyakozik a testetöltött lét sötét helyein barangolni és ugyanilyen tudatos elhatározással kíván visszahúzódni a maga központjába. Ezáltal válik jelöltté. A jelölt élete úgy kezdődik, hogy korábbi ciklusokat megismétel. Hirtelen inger támad benne fizikai természete oldaláról, és ősi vágyak és sóvárgások sodorják el hevesen. Ezt egy olyan ciklus követheti, amelyben a fizikai test tudatosan árasztja ki magából az éltető energiát és élettelenné lesz, mert továbbra már nem ő a figyelem tárgya. Ez sok tekintetben felelős legértékesebb szolgálattevőink betegségeiért és vitalitás hiányáért. Ugyanez a folyamat befolyásolhatja az érzelmi testet is, és az elragadtatás és legmagasabb rendű törekvések időszakai váltakozhatnak a legmélyebb levertség és érdektelenség időszakaival. Az áradás tovább halad a mentáltestre is, és egy intenzív értelmi tevékenységi ciklust vált ki. Az állandó tanulás, sok gondolkodás, lelkes kutatás és egy állandó intellektuális sürgetés fogja jellemezni a jelölt gondolkodását. Ezt követheti egy olyan ciklus, amelyben minden tanulás ízetlen, és úgy tűnik, hogy az elme teljesen parlagon hever és közömbös. A gondolkodásra tett erőfeszítés és a gondolatfázisok hasznavehetetlensége megtámadják az agyat. A jelölt úgy határoz, hogy sokkal jobb lenni, mint tenni. „Életre kelhetnek ezek a száraz csontok?” kérdezi és nincsen benne vágy, hogy újraéledni lássa őket. Az igazság minden valódi keresője tudatában van ennek a megbízhatatlan tapasztalatnak, és gyakran bűnnek tekinti vagy olyan körülménynek, ami ellen hevesen küzdeni kell. Ekkor jön el az ideje annak a felfogásnak, hogy „a kettő között félúton, sem nem szárazon, sem nem vízen, kell megtalálni a helyet, ahol meg lehet vetni a lábat”. Ez a szimbolikus mód annak a kifejezésére, hogy két dolgot szükséges megérteni: 1. hogy az érzés állapotok teljesen lényegtelenek és nem jelzik a lélek állapotát. A jelöltnek a lélektudatba kell összpontosítania magát, vissza kell utasítania, hogy a változó körülmények befolyása alá kerüljön, amelyeknek látszólag alá van vetve, és egyszerűen „álljon a szellemi létezésben”, és aztán „elvégezve mindent, álljon.”

Hogy az egyensúly elérése csak akkor válik lehetővé, ha a változás lett szabállyá, és hogy a ciklikus ár-apály pontosan annyi ideig fog folytatódni, ameddig a lélek figyelme váltakozik a forma és az igazi spirituális ember egyik vagy másik szempontja között.

Az eszményi a tudatos irányításnak olyan állapotát elérni, hogy egy ember akarattal a lélektudatába összpontosulhasson, vagy pedig a formai aspektusába, – az összpontosított figyelem minden egyes cselekvését egy felismert és különleges célkitűzés végett hajtsa végre, olyan végett, amely szükségessé tesz egy ilyen összpontosítást. Később, amikor a nagy keresztény tanító szavai jelentőséget nyernek, akkor el fogja tudni mondani, hogy „testben-e vagy testen kívül” az már igazán mindegy. A nyújtott szolgálat ténye fogja meghatározni a pontot, ahol az én összpontosul, de ugyanaz az én lesz, amely vagy megszabadul időlegesen a formai tudattól vagy pedig elmerül a formában, hogy az isteni egész különböző szempontjai szerint tevékenykedhessen. A szellemi ember igyekszik előmozdítani a tervet és azonosítani önmagát természetében az isteni gondolkodással. Visszahúzódva a félútra, igyekszik megvalósítani isteni voltát, és miközben így tesz, mentális formájába összpontosul, amely vonatkozásba hozza őt az egyetemes Elmével. Úgy szenvedi el a korlátozásokat, hogy általuk megismerésre jusson és szolgáljon. Igyekszik eljutni az emberek szívéhez és „inspirációt” hozni számukra a szellemi lét szívének mélységéből. Ismét megerősíti isteni voltának tényét és aztán azzal, hogy időlegesen azonosítja magát testi érzékszervi felfogásával, az érzéseivel és az érzelmeivel, máris úgy találja, hogy eggyé vált az isteni megnyilvánulás érzéki berendezésével, ami elviszi Isten szeretetét minden formához a fizikai síkon. És ismét keresi az alkalmat, hogy segítséget nyújthasson az isteni terv megvalósításához a fizikai síkon. Tudja, hogy minden forma a helyesen alkalmazott és irányított energia terméke. Istenfiúságának teljes tudatában és egy hathatós gondolati megvalósításával mindannak, amit ez a kifejezés hordoz, éltető testében összpontosítja erőit és az isteni energiák átvitelének fókuszpontjává válik, s ezáltal a Kozmosz építő energiáival egységben, maga is építővé. A megvilágított gondolat energiáját, valamint a megszentelt vágyét leviszi az étertestbe és így intelligens nekiszenteléssel dolgozik. A „félúton” kifejezés tisztább meghatározását kéritek. A próbaidős számára ez az érzelmi sík, a Kuruksetra, vagy az illúziók síkja, ahol a föld (fizikai természet) és víz (érzelmi természet) találkoznak. A tanítvány számára ez a mentál sík, ahol a forma és a lélek kapcsolatot teremt és lehetővé válik a nagy átmenet. A haladó tanítvány és a beavatott számára a félút a kauzáltest, a Karána Sarira, a lélek szellemteste, amely közbeesőként áll a Szellem és az anyag, az Élet és a forma, a monád és a személyiség között. Ezt meg kell beszélni és meg is kell érteni a központok fogalmai szerint is. Mint minden tanuló tudja, a fejben két központ van. Az egyik központ a szemöldökök közé esik és a tárgyi megnyilvánulása a hypofizis test. A másik a fejtető területén helyezkedik el, és konkrét megnyilvánulása a tobozmirigy. A tiszta misztikus tudata a fejtetőben összpontosul, majdnem teljesen az étertestben. A fejlett világi ember a hypofizis régióban összpontosul Amikor okkult megvilágításban és ezoterikus ismeretek által a személyiség és a lélek közötti viszony nyilvánvalóvá lesz, akkor adva van egy fejközpont a félúton a mágneses mezőben, amelyet úgy hívunk, hogy „fény a fejben”, és a jelöltnek itt kell megvetnie a lábát. Ez az életfontosságú hely. Ez nem föld és nem fizikai valami, sem pedig víz vagy érzelmi dolog. Úgy lehet tekinteni, mint az éltető vagyis étertestet, amely a tudatos szolgálat, a befolyásolt irányítás és a különleges célokra irányuló erőhasznosítás területévé lesz. Itt vetheti meg a lábát a mágus, és erő- vagy energiatestének segítségével hajthatja végre a mágikus alkotó munkát. Egy pontot meglehetősen homályosan kezeltünk ebben a szabályban, de kivilágosodik, ha a szavakat gondosan tanulmányozzuk. A szabály végén elhangzik, hogy amikor „a víz, föld és levegő találkoznak”, ott van a mágus munkájának a helye. Különös, hogy ezekben a mondatokban a hely gondolata nem szerepel, csak az időegyezés jön számításba. A levegő a buddhikus hordozó szimbóluma, a szellemi szeretet síkjáé, és amikor a három fent említett dolog (a maga energia aspektusában) találkozik, az kezdeményezi az összpontosítást a lélektudatba, és az ember központosítását a szellemi testben. Erről a hatalmi pontról a formán kívülről, az egyesülés központi szférájából és a tudaton belül lévő körnek ebből az összpontosított pontjából vetíti ki a maga tudatát a szellemi ember a félút helyére az agyüregben, ahol a mágikus munkát a fizikai sík viszonylatában el kell végezni. A tudat kivetítésének ez a képessége a lelki megvalósítás szintjéről az alkotó mágikus munkába az éteri alsíkokon fokozatosan lehetővé válik, amint a tanuló meditációs tevékenysége során kialakítja képességét, hogy figyelmét a testben lévő egyik vagy másik központra összpontosítsa. Ezt az étertesben lévő erőközpontok segítségével hajtja végre. Fokozatosan olyan hajlékonyságot és az önmaga által irányított tudat légiességét éri el, amely képessé teszi, hogy játsszon ezeken a központokon, mint ahogy egy zenész alkalmazza a zene hét hangját. Amikor aztán ezt elérte, elkezdheti gyakorolni magát szélesebb körű és kiterjedtebb összpontosításokban, és meg kell tanulnia a maga tudatát háttérbe vonni nemcsak az agyba, hanem a lélekbe is a maga síkján, és ennélfogva átirányítani energiáit a lélek által végrehajtandó mágikus műbe. A ciklusok alapvető titka a figyelemnek ebben a visszavonásában és az azt követő újraösszpontosításában áll és ebben az összefüggésben emlékeznünk kell, hogy minden mágikus tevékenység mögött álló alaptörvény az, hogy „az energia követi a gondolatot”.

A túlságosan heves fluktuáció a föld és a víz között, vagyis érzelmi reagálás az életre és az igazságra, vagy a fizikai sík életére. Egynémely jelölt túlságosan érzelmi a maga reakcióiban. Mások túlságosan materiálisak. Ennek hatását a félúton lehet érezni és ez nagyfokú bizonytalanságot eredményez. Ennek a bizonytalanságnak közvetlen hatása van a plexus solaris, vagyis a napfonat központra, ami a korai atlantiszi időkben a „félút” volt, és még mindig a félút a törekvő személyiség átalakulásának folyamatában. Ez alakítja át és közvetíti a szakrális központ energiáit, valamint a gerincoszlop alapjánál lévő központét és az elszámolási hivatal mindazon energiák részére, amelyek a rekeszizom alatt lévő központokba irányulnak. Ezek a veszélyek a tiszta szellemi energiának a személyiségbe való túl korai és irányítás nélküli átömléséhez tartoznak. Az éltető szellemi erő a koponyanyíláson át lép be és ömlik bele a fejközpontokba. Innen a legkisebb ellenállás irányát követi, amit a jelölt gondolati életének napi iránya határoz meg. Egy másik és még jelentősebb veszély szó szerint az az eredmény, ami a föld és víz találkozásából származik. Ez úgy jelenik meg, mint az asztrálsík ismereteinek a beömlése az agyi tudatba (a föld aspektusba). Az egyik első dolog, amire a jelölt felfigyel, az az alsóbb rendű pszichizmusra való hajlam. Ez a plexus solaris központból származó reagálás. De ezt a félúti pontot úgy is fel lehet használni, mint „ugródeszkát” az asztrális jelenségek közé. Ez a „fulladás általi halál” jelenségét fogja létrehozni, mert a jelölt szellemi életét elnyelheti és az teljesen alámerülhet az alsóbb rendű természetfölötti tapasztalatok érdekességeibe. Sok értékes jelölt itt téveszti el az utat – amit időlegesen csak lehet, de az idők olyan sürgetőek, hogy bizony tékozlás az, ha haszontalan kísérletezgetésre és a választott ösvény újrakeresésére kell fordítani az időt. E szavak jelentőségének a kulcsa a következő okkult tény felismerésében található meg. A hely, ahol a víz és a föld találkozik, a napfonat központ. Ahol a víz, föld és levegő találkozik, az a fejben van. A föld a fizikai sík életének szimbóluma és a külsődleges formáké. A víz az érzelmi természet szimbóluma. A személyiség életének nagy központjából, a plexus solarisból uraljuk az életet rendszerint, és az irányítás itt bonyolódik. Ha az irányítás központja a rekeszizom alá kerül, mágiára nincs lehetőség. Az állati lélek irányít és a szellemi lélek szükségszerűen nyugalomban van. A levegő a magasabb rendű élet szimbóluma, amelyben a krisztusi alapelvek uralkodnak, amelyben át lehet élni a szabadságot és a lélek teljes kifejezésre jut. Ez a buddhi sík szimbóluma, mint ahogyan a víz az érzelmié. Amikor a személyiség élete mennyeivé válik, és a lélek élete lejön a földre, létrejön a találkozási pont és a transzcendentális mágia műve lehetővé válik. Ez a találkozási pont a tűz helye, az elme síkja. A tűz az intellektus szimbóluma, és minden mágikus mű intelligens folyamat, a lélek erejében az elme használatával kerül megvalósításra. Hogy a fizikai síkon is érezhetővé lehessen tenni, egy agy szükséges, amely befogadókész a magasabb rendű impulzusok iránt és amelyre benyomást tud gyakorolni a lélek, amely a „chittát” vagyis a mentális anyagot használja a szükséges gondolatformák megalkotása végett és így kifejezi az intelligens, szerető lélek elképzeléseit és célkitűzéseit. Ezeket az agy fogja fel, és ráfotografálja az agyüregben található „éltető levegőre”. Amikor az éltető levegőt a mágus érzékelni képes meditáció közben és a gondolatformák ki lesznek nyomtatva az asztrálfénynek erre a miniatűr visszatükröződésére, akkor kezdi éreztetni magát a valódi mágikus befolyás. Az agy okkult módon „meghallotta” az ész utasításait és útmutatásait, amikor a lélek parancsait közvetítette. Az éltető levegőt formaalkotó tevékenységbe sodorta, éppen úgy, mint magasabb rendű megfelelőjét a „gondolkodó alapelv változatát, az észt” (ahogy Patanzsáli nevezi), amely éppen úgy be lett dobva egy annak megfelelő formaalkotó tevékenységbe. Ezt belülről láthatja meg az ember, aki mágikus tevékenységet akar végezni, és nagymértékben múlik a sikere azon a képességén, hogy pontosan tudjon megjegyezni benyomásokat és hogy tisztán tudja látni a mágikus folyamatban a formákat, amelyeket ő úgy kíván bemutatni, mint mágikus munkát a külső világban. Azt lehet tehát mondani, hogy a formaalkotó folyamatban három szint van. Először a lelki vagy szellemi ember, aki a lélektudatban összpontosul és a „Legmagasabb titkos helyén” működik, megképzi magának az elvégzendő munkát. Ez nem egy sorrendben így zajló tevékenység, de a befejezett és kiteljesített mágikus munka egy olyan folyamatban van előre látva, amely nem foglalja magában az idő elemeit vagy a tér koncepcióját egyáltalán. Másodszor, az elme reagál a lélekre (az felhívja a figyelmet a végrehajtandó munkára), és belesodródik a gondolatforma készítő tevékenységbe e benyomás hatására. Az észállomány fénye és megvilágítottsága szerinti lesz a válasz a benyomásra. Ha az ész hű visszatükrözője és felfogója a lelki benyomásnak, a hozzá tartozó gondolatforma hűséges mása lesz a prototípusnak. Ha nem igazi (ahogy az rendszerint lenni szokott a munka korai szakaszában) akkor a megalkotott gondolatforma torz és hamis lesz, kiegyensúlyozatlan és „elrajzolt”. A lelkiismeretes befogadást és a helyes felépítést meditációban lehet megtanulni, és innen van az, hogy minden igaz ezoterikus gyakorlóiskolában a hangsúly az összpontosított elmén van, a megképző képességen és a gondolatformák felépítésére való alkalmasságon, valamint a lelki szándékok helyes megragadásán. Innen származik az a szükségszerűség is, hogy a mágus a gyakorlati mágikus tevékenységet önmagán kezdje el mint a mágikus kísérletek alanyán. Kezd megnyílni benne a szellemi ember látása, minthogy ő lényegében már az. Megvalósítja az erényeket és a reagálásokat, amelyek által ez a szellemi ember a fizikai sík életében megnyilvánul. Felépít önmagáról mint az ideális emberről, az igazi szolgálattevőről, a tökéletes mesterről egy gondolatformát. Fokozatosan úgy rendezi el erőit, hogy a hatalom, amellyel ezekké lesz a külső valóságban, elkezd alakot ölteni, hogy minden ember láthassa. Megalkot egy mintát gondolatban, amely olyan hűségesen formázza a prototípust, amennyire csak lehet, és amely mintaként szolgál az alsóbb rendű ember számára és az ideálhoz való hasonlóságra kényszeríti. E technika tökéletesítése során rátalál egy átváltoztató, átalakító erőre, amely alsóbb rendű természetének energiáin dolgozik, amíg azokat maga alá nem rendeli, és az ember gyakorlati megnyilvánulásában is azzá válhat, mint ami ezoterikusan és lényegében. Amint erre sor került, érdeklődni kezd az olyan mágikus tevékenységek iránt, amelyben minden igaz léleknek részt kell vállalnia.