Azokban a napokban én voltam, aki Názáretből eljöttem, hogy a Jordánban Jánossal megkereszteltessem magam. És a Márk szerinti evangélium azt állította, hogy amikor feljöttem a vízből, láttam, hogy megnyílik az ég, és a „Lélek galamb alakjában leszáll” rám. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” Azután a Lélek arra ösztönzött, hogy menjek ki a pusztába, és negyven napig kinn maradtam, közben pedig megkísértett a sátán. Habár nem mondom, hogy Márk evangéliuma hamis, jó része mégis túlzás. Még ennél is lesújtóbb a véleményem Mátéról és Lukácsról és Jánosról, akik olyan szavakat adnak a számba, melyek azt soha el nem hagyták, és szelídnek írnak le, mikor csak fehér voltam a dühtől. Halálom után sok évvel jegyezték le a szavaikat, és csak azt ismétlik, amit a vénektől hallottak. A nagyon vénektől. Az efféle mesékbe úgy kapaszkodhatunk csupán, mint a bokorba, amit a szél könynyen kifordít a földből, s magával sodor. Számot adok hát magam is. Azoknak, akik majd azt kérdik, hogyan kerülhettek a szavaim ezekre a lapokra, azt felelem, hogy tekintsék kisebbfajta csodának. (Evangéliumom végtére is csodákról szól) Mégis azt remélem, hogy nem térek el nagyon az igazságtól. Márk, Máté, Lukács és János gyülekezeteik számának szaporítására törekedtek. És ugyanez áll a mások által írt más evangéliumokra is. Egyes írástudók kizárólag az engem halálom után követni kész zsidókhoz szóltak, mások viszont olyan keresztényeknek prédikáltak, akik gyűlölték a zsidókat, de bennem hittek. Mivel mindegyik a maga egyházát akarta erősíteni, hogy is ne keverte volna össze az igazat, azzal, ami nem volt az? Ám valamennyi egyház közül egy győzedelmeskedett, s az csupán négy evangéliumot választott ki, elmarasztalva a többit, amiéit „szeplőtelen és szent szavak” közé „szégyentelen hazugságokat” vegyített. Az is igaz, hogy akár négy, akár negyven evangéliumot kegyelnek, a szám önmagában semmit sem jelent. Mert amíg az igazság egyik helyt velünk van, addig a másik helyt el van temetve. Amit tehát most elbeszélek, sem nem egyszerű történet, sem nem meglepetésektől mentes, viszont igaz, legalábbis legjobb emlékezetem szerint.

Tizennégy éven át inaskodtam tíz másik társammal együtt József, az ács mellett, és tanoncságunk első feladata a rönkfák széthasítása volt. Egy fejsze fokával addig vertük be az éket, amíg az hosszában szét nem hasította a törzset. Azután újra meg újra végighasítottuk, amíg csak sok megmunkálatlan pallót nem kaptunk. Csak ügyes kezű inas tudta megfelelően irányítani az éket, s deszkáinkat azután gondos csiszolással alakítottuk. A fával nem volt könnyű kapcsolatot találni. Egyikünk sem feledhette, hogy az Éden kertjének fájáról származó almák a jó és a rossz tudását őrizték, és néha úgy tűnt, hogy a jó és rossz még mindig a fában lakozik. Egy napokon át faragott szép darab a legcsekélyebb hiba folytán is tévútra vezethette a szekercénket, és a deszka gyakran magától hasadt szét. Hinni kezdtem abban, hogy még egy megmunkálatlan palánk is cselekedhet a jó vagy a rossz tudása szerint (és igen erős benne a vágy, hogy az utóbbi szerint cselekedjék). De hiszen a szép fa levelei is lekonyulnak, ha gonosz ember megy el alatta. Ám a jó munka végzésében bölcsesség volt. Békére leltem, amikor a feladattal boldogultam. Felvidított egy szépen faragott láda illata, s éreztem a kezem és a fa erezete között támadt finom közösséget. Nem tudom, hogyan fejezhetném ezt ki másként. A családomban nem beszéltünk ilyen dolgokról. Esszénusok, minden zsidó közül az egy igaz Isten imádatában a legkövetkezetesebbek lévén mélységesen lenéztük a sokistenhivő római vallásokat. Így azután aligha szólhattam volna a fa szelleméről a családomban. Pogány gondolat volt, és engem olyan istenfélőnek neveltek, mint anyám férjét, Józsefet, az ácsot. József fehér ruhát viselt, amikor éppen nem dolgozott, és öltözékét gyakran mosta, noha kutunkban alacsonyan állt a víz. Az esszénusok valamennyien törekedtek az efféle tisztaságra. Ennélfogva ritkán házasodtunk, és a férj csak akkor hált a feleségével, amikor Isten parancsa szerint gyermeket kellett nemzenie. A nem esszénus zsidók szektaként emlegettek minket, melyet a kihalás fenyeget – mégpedig hamarosan! –, ha csak át nem térünk. Világosan kell hát látni: arra tanítottak, hogy ne járjak az asszonyok után, de még csak ne is közelítsek hozzájuk. Az Úr harcosaiként kellett élnünk. Nem volt szabad nőkkel hálnunk, mivel ez elszántságunkat gyöngíthette. Törvény volt, hogy e szabály szerint éljünk, még ha a harc egy életen át tartott is.

Huszonhét évesen befejeztem inaskodásom, és mester lettem, de továbbra is József mellett dolgoztam. Gyermekként a többi inas féltékeny volt rám, mert Józsefet atyámnak tekintették, pedig én megmondhattam volna nekik, hogy József Istent szolgálja azzal, hogy minden munkását olyan tisztelettel övezi, mint magát a munkáját. Valahányszor aggályos lelkiismeretességgel végeztem a munkán, József bólintott, és így szólt: – Jó ács válna belőled, ha Isten úgy akarná. – Mit érthetett ezen? Amikor ilyeneket mondott, félrefordította a Fejét, mintha ajkát összeszorítaná a kikívánkozó titok előtt. Öregember lévén gyenge volt már az emlékezete, és maga is elfeledte, hogy a titkot – születésem igaz történetét – tizenkét éves koromban már elárulta nekem. Én azonban még nálánál is kevesebbre emlékeztem, mivel ezen eseményeket a jeruzsálemi templomból való visszatértünkkor mesélte el, s amit akkor a tudomásomra hozott, annyira meghaladta egy kisfiú értelmi képességeit, hogy megérkezéseinket követően hosszú időn át láz gyötört. Elmémből kitörlődött minden, amit József mondott. Mégis úgy vélem, nem a láz feledtette el velem a szavait, hanem hogy nem akartam emlékezni. Tizennyolc évnek kellett eltelnie, és be kellett töltenem a harmincat, hogy József halálát gyászolva vissza tudjam idézni azt, amit akkor mondott, amikor tizenkettő voltam. Abban az időben a családom más szegény és gazdag esszénusokkal egyetemben a húsvét előtti héten Názáretből gyalog felment Jeruzsálembe, mégpedig fehérbe öltözve és oly nagy számban, hogy az úton nem kellett a tolvajoktól tartanunk. Az utazás a Názáretet és Jeruzsálemet elválasztó hegyeken és völgyeken és pusztán át hajnaltól alkonyatig három napig tartott, de tizenkettedik életévem betöltése után többé senki sem kerekedett fel, hogy megtegye. Az akkori látogatáskor ugyanis hazafelé menet éppen áthaladtunk Jeruzsálem utolsó kapuján, amikor én észrevétlen kisurrantam a menetből, hogy visszafussak a templomhoz. Mivel az összes názáreti gyermek együtt vonult, anyám késő délelőttig észre sem vette az eltűnésem. Amikor nem találtak a barátaim, a rokonaim és a szomszédok között, Mária és József visszasiettek a templomhoz, és ott rám is leltek, az egyik udvaron; ahol papok és tanítók között foglaltam helyet. Szüleim döbbenetére nemcsak hogy természetesen ültem e bölcsek körében, de beszélgettem is velük. József és Mária szerint a szavaim egy prófétához illőek voltak, valóságos csodaszámba mentek. Később, már József halála után, kezdtem azt hinni, hogy prédikálnom kell, és megkérdeztem anyámat, mit is mondtam tizennyolc évvel korábban, a templom előtt. De ő nem mondott mást, mint hogy a szavaim olyan szentek voltak, hogy éppen úgy nem ismételheti meg őket, ahogy az Úr nevét sem mondhatja ki fennhangon. Ám miközben megtagadta a kérésem, emlékezetembe csodálatos módon visszatért az a régi pillanat, és bölcsességem engem is nagy örömmel töltött el. Mit is mondtam hát akkor? Szavakba foglalt gondolataim nem annyira szentek, mint inkább nehezen felfoghatóak voltak. Mert azokban az időkben a zsinagógában a bölcs emberek tudós vitákat folytattak egymással az Igéről. Vajon az Ige mindig is Istennél volt? Később, János evangéliuma így kezdődött: „Kezdetben volt az Ige, és Isten volt az Ige.” De ezt sok ével azután írták le; hogy elmentem. Amikor én tizenkettő voltam, még csak vitatták ezt a kérdést. Isten olyannak teremtette-e a testünket, mint az állatokét, vagy puszta Kinyilatkoztatása folytán alkotott meg bennünket? Most már vissza tudtam emlékezni, hogy azt mondtam ezeknek a tudós véneknek, hogy az Ige először a vízben élt, mint ahogy hideg téli reggeleken a szavainkat vivő lélegzet is kis párafelhőt képez. De a felhő esőt is hozhat, mondtam nekik, s így az Ige lélegzetünk vizében él. Ily módon Istenhez tartozunk. Mivel, mint tudjuk, minden víz az Övé, mint ahogy minden víz a tengerbe tart. Abban az órában a papok így szóltak az anyámhoz: „Még soha ilyen ifjú szájából nem hallottunk ilyen bölcsességet”, s gondolom, e dicséret hallatán határozott úgy József, hogy a Názáretbe visszavezető úton elmondja nekem születésem történetét. Most úgy mesélem el a történetet, ahogy harmincéves koromban József temetésén, imádkozás közben eszembe jutott. És csakugyan: miközben imádkoztam, magam előtt láttam feszült arcvonásait, amint éppen azt mondja nekem, hogy nem ő az apám.

Születésem előtt József özvegységre jutott. Jóval idősebb lévén anyámnál mégis arra kérte, vegye fontolóra, hozzámegy-e feleségül. Mivel pedig esszénus volt, azt is kijelentette, hogy tiszteletben tartja a kettejük közötti korkülönbséget: anyám védelmében először csak a gyámja lesz, majd ezt követően egybekelnek. Anyám beleegyezett. József pedig várt. Egy éjszaka azonban Gábor angyal lépett be anyám hálókamrájába. Amint azt Mária Józsefnek elmondta; az angyal így szólt hozzá: – Veled van az Úr. Áldott vagy te az asszonyok között. Józsefhez hasonlóan az anyám is és az ő anyja is esszénusok voltak. Az erény kettős kerítéssel őrizte anyámat. Mindazonáltal Gábor angyal tündöklő volt, és a fehér ruhájából áradó fény a holdéhoz volt hasonlatos. Anyám reszketett, ugyanakkor elragadtatást érzett ebben a fényben. Egészen elhagyta az ereje. Mindaz, amit tudott, semmivé vált. Az angyal így szólt: – Kegyelmet találtál Istennél, Mária. Gyermeket fogansz, és fiút szülsz. Jézusnak fogod nevezni. Fiad nagy lesz, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. – E szavak Lukács evangéliumából valók, de anyám szerint
az angyal nemigen szólt. Anyám mégis, hacsak egy villanásnyira is, de megpillantotta az Úr dicsőségét, és a melle hirtelen mennyei feszüléséből tudta, hogy gyermeket vár. Bármely kert illatánál édesebb illat lengte be a kamráját. Az angyal ezután eltávozott. Még csak meg sem érintette anyám kezét. Amikor Józsefnek tudomására jutott, hogy anyám áldott állapotban van, a földre vetette magát, és zokogott. – Milyen imádságot mondhatnék el érte vagy magamért? Szűz volt, és én nem védtem meg! Azután József haragra gerjedt, és így szólt: – Miért hoztad magadra ezt a szégyent? De Mária sírna fakadt: – Ártatlan vagyok – mondta Józsefnek –, és soha nem ismertem férfit. József tanácstalan volt. Ha eltitkolja Mária vétkét, azzal megszegi a törvényt. Ha viszont ezt elmondja az esszénus papoknak, akkor Máriát akár halálra is kövezhetik. Így szólt tehát magában: „Titkon elbocsátom őt magamtól”. József azt tervezte, hogy Máriát a nyugatra fekvő hegyekben élő rokonainál rejti el. Mária azonban a keletre fekvő hegyekben élő unokatestvérét, Erzsébetet kereste fel, mivel az akkor már a hatodik hónapban volt. És mialatt Mária oda volt, József hangot hallott álmában: „Vedd magadhoz feleségedet, ezt a fiatal nőt. A benne fogant élet nem férfitól való, és a fia áldott lesz.” József azzal a meggyőződéssel ébredt álmából, hogy össze kell házasodniuk. Így amint Mária visszatért Názáretbe, József elvette őt feleségül, de továbbra is lelkiismeretére hallgatott. Nem ismerte meg anyámat, még csak nem is kívánta őt megismerni, amíg Mária engem világra nem hozott. És Jézusnak neveztek el, ami Názáretben, a mi durva tájszólásunk szerint Jésua. Még akkor is így hívtak, amikor felkerestem Keresztelő Jánost, aki megáldott, majd ezután negyven napot töltöttem a pusztában, egy hegy tetején. Ám mielőtt ezekről az időkről beszélnék, sok más mondanivalóm is van, s ezek némelyike a születésem előtti időre esik.
József büszke volt az őseire: azt állította, hogy Dávid királytól származik, aki Salamon király apja volt. Ezért akarta József, hogy a felesége Betlehemben hozza világra a gyermekét, mivel Dávid király és maga József is ebben a városban született. Mária ideje ekkor már igen közel volt, mégis beleegyezett, hogy Názáretből Betlehembe három napot utazzék, hiszen ő is büszke volt József származására. Ez az igazság, hogy miért is szántuk rá magunkat az utazásra, és az is igaz, hogy amikor gyertyafénynél megszülettem, jászolba fektettek. Amint azt mostanra már mindenki tudja, a szálláson nem volt hely. A közelünkben néhány pásztor őrizte a nyáját, és születésem után kis idővel elértek a jászolhoz. Egy angyal jelent meg előttük, egy istállóra mutatott, és így szólt: – Ma megszületett Krisztus, az Úr messiása. A pásztorok oly sok férfinak és nőnek beszéltek az angyalról, hogy Heródesnek, Izrael királyának is fülébe jutott a hír, hogy magasztos születés történt Betlehemben. Heródes nyomban belátta, hogy olyan gyermek, akinek születését angyal vigyázza, egy nap még király is lehet. Magán kívül más királyra pedig nem volt szüksége.

Születésem évében Heródes már nagyon öreg volt. Az emberek többé már nem úgy emlegették, mint Izrael leghatalmasabb harcosát, ám amikor még fiatal volt, oly sok diadalt aratott, hogy erős vágyra gerjedt, és tíz feleséget vett magához. Izrael népe nem szerette Heródest. Júdea déli vidékéről származó idumeai volt; csak nevében zsidó, valójában pogány. A római császár úgy parancsolta, hogy Heródes császár legyen minden héber fölött, ő pedig a római sas faragott képét tűzte ki a templom kapuszárnyaira, ami a Tízparancsolat által tiltott templomgyalázás volt. Heródes élete bővelkedett tisztátalan emlékekben és gonosz cselekedetekben. Napjait megmérgezte a gyanakvás, nem hitt legkedvesebb felesége, Mariamne hűségében sem, és amikor meggyőzte magát, hogy Mariamne hamarosan elárulja majd, megparancsolta a belső szolgájának, hogy kaszabolja le az asszonyt. A halála után gyászolta Mariamnét, és kitüntető figyelemmel vette körül a tőle született két fiát, ám azok nem bocsátottak meg neki. Anyjuk lemészárlása miatt megpróbálták meggyilkolni az apjukat. Összeesküvéseket szőttek. Leleplezték őket. Fejüket vették. „jobb Heródes disznajának lenni, mint a fiának”, jegyezte meg Augustus császár Rómában. Ez a mondása közszájon forgott a zsidók körében. Később, ahogy öregedett, úgy borult el Heródes elméje. Egy nap sem telt el azután, hogy a születésem hírét vette, máris három bölcset küldött Betlehembe. – Találjátok meg a szent gyermeket, és jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki. – Azok nem hittek neki, de tudták, hogy haladéktalanul útra kell kelniük, méghozzá éjjel. A betlehemi rövid út alatt egy csillag jött fel napkeleten, elhaladt a fejük felett, és dél felé szállt, ők pedig követték, míg a jászolunkhoz nem értek. Ott leborultak Mária és József elé, és hódoltak nekik. Így áll ez Máté evangéliumában. Máté még azt is állította, hogy a bölcsek aranyat, tömjént és mirhát hoztak nekem, de lehet, hogy ez nem igaz. József és Mária ugyanis sosem emlegettek ilyen ajándékokat. Az azonban igaz, hogy a bölcsek egy nagyon értékes ajándékkal kedveskedtek: figyelmeztették Józsefet, hogy egyetlen napot se töltsön el tovább Heródes uralma alatt. Ők maguk is sietve akartak távozni Izrael földjéről, s amint az istállóból kiléptek, útnak is indultak. József egy óra múlva követte őket. Mindannyian éjjel menekültünk, amíg csak Egyiptomba nem értünk.

Heródes bosszút állt. Amikor a bölcsek nem tértek viszsza, azzal a paranccsal küldte a katonáit Betlehembe, hogy a születésem ismert ideje körül született minden fiúgyermeket öljenek meg. Beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: „Sírás és jajgatás és gyász.” Heródes nemsokára meghalt, és József visszatért Názáretbe, ahol anyámtól két fia született, Jakab és Jószész. Egymás iránti szeretetünkön talán átok ült, mert a későbbi években soha nem éreztem magam olyan közel ezekhez a testvéreimhez, mint a Betlehemben legyilkolt gyermekekhez. Amikor József halála feltörte emlékezetem pecsétjét, gyakran elmerengtem azokon a kicsinyeken, s az életen, mely sosem adatott meg nekik.

Értsük meg jól: nem felkészületlen ültem le beszélgetni a templom papjaival. A többi gyermekkel együtt ötévesen kezdtem meg az iskolát, és mindennap napnyugtáig tanultunk a kis zsinagógánkban. Nyolcévesen már olvasni tudtam a régi izraeliták nyelvét, és ismertem a Tízparancsolatot, ami Mózestől szállt ránk, meg a Tízparancsolatból vett törvényeket. Mivel minden parancsolat tíz törvényt szült, s ezek mindegyike újabb tízet, addigra már ezer törvény szabályozta az imádkozást, az étrendet és az oltárnál bemutatott áldozatokat, de tanulmányoztuk a Teremtés, a Kivonulás, a Leviták, a Számok könyvét és a Második Törvénykönyvet is. Olvasgattuk Illés, Elizeus, Ezekiel és Izajás jövendöléseit, és vénjeink meg tanítóink sok olyasmire emlékeztek és sok olyat adtak tovább nekünk, ami nem volt rajta kevéske tekercsünkön. Mégis a tizenkettedik évemben a templomban tett látogatásunkból Názáretbe visszatérve arra az elhatározásra jutottam, hogy ha ahhoz elegendő bölcsességet kaptam, hogy az írástudókkal beszélgessek, akkor ez csakis a születésem miatt megölt aprószentek lelkeiből szállhatott rám.

De nyomasztott egy még ennél is nagyobb teher. Mégpedig az, amit József valódi atyámat illetően felfedett. Képtelen voltam magamat az Ő Fiának tekinteni. Iskola után néhanap verekedésekbe bonyolódtam, és olyankor legalább annyiszor maradtam alul, mint ahányszor győztem. Hogy is lehetnék akkor az Úr Fia? A kétely nyomán félni kezdtem az Ő haragját. Mert jól tudtam, mit mondott az Úr Mózesnek: „Íme, ez a nép elhagy és megszegi a szövetséget, amelyet kötöttem vele, és azon a napon újra felgerjed ellene haragom. Éhséggel rakott csűr lesz majd az íj, láz és sorvadás a méreg.” És meglehet, az Úr haragja lesújtott rám ezekért a gondolatokért. Kis idővel később iszonyatos láz gyötörte testemet, és tizenkettedik évemben majdhogynem elemésztett. Amikor felgyógyultam, teljesen elfeledtem mindazt, amit József mesélt nekem, és újból a többiekhez hasonlóvá váltam, sőt beléptem a felnőttkorba, hiszen közben betöltöttem a tizenhármat. József műhelyében kezdtem el inaskodni; hét éven át egyszerű segéd voltam; majd újabb hét évig rendes ácstanonc, míg végre ifjú mesterré válhattam. Az első hét év alatt megtanultam, hogyan készítsek falak emeléséhez agyagtéglákat, és hogyan ácsoljak tetőszerkezeteket, ablakokat és ajtókat. Jártasságra tettem szert az ágyak és asztalok, zsámoly ok és szekrények, mindenféle méretű dobozok, ekék és ökrökre való jármok készítésében is. Szolgálatom második hét évét azonban Szeforiszban, Galilea fővárosában töltöttem, Názárettől egy óra járásra. Előkelő házaknál dolgozva itt tanultam még többet mesterségem fortélyairól, pedig József sokra megtanított minket, mert számos furfang ismerője volt. Itt élt Heródes Antipás, Heródes fia, és ez a Heródes Antipás lett Galilea, Idumea és Júdea királya. Miközben azt figyeltem, hogy a királyi menet élén hogy vonul el, nem értettem, miért ver gyorsabban a szívem, és a legszívesebben miért futnék világgá. A szívem akkor is szólt hozzám, amikor az elmém hallgatott; fel nem foghattam, miért támad bennem akkora félelem a Szeforisz széles útjain végigvonuló Heródes Antipás király láttán. Csak azt éreztem, hogy ezután nincs nagyobb vágyam, mint hogy minden rossz – és jó – érzésem gondosan végzett munkába temessem. Teljességgel az ácsmesterségnek szenteltem az életem.
József gyakran mondogatta: – Ha két deszkát olyan ember illeszt egymáshoz, aki a tökéletesnél kevesebbel nem éri be, úgy a kötés ahhoz a házassághoz lesz hasonlatos, melyen az Úr áldása van. De a szögekkel összetartott deszkák széthullanak, mihelyt a szögeket szétmarja a rozsda, amiként a házasságtörés is kikezdi a házasságot. Nem tudom, ez volt-e az oka, hogy nem kaptunk vasszerszámokat, csak azután, hogy az első hét évet bronzszerszámokkal végigszolgáltuk. József sokszor mesélt régi idők és más vidékek ácsmestereinek megpróbáltatásairól: azokról az egyiptomiakról, akik olyan hitvány fákból, mint az akác, a szikomor vagy a tamariszkusz, hibátlan ládikákat faragtak. Ezek szálas erezetű és gyakorta göcsörtös fafajták, és felületüket festékkel és aranyfüsttel kellett befedni. S bár bronzszerszámaik határt szabtak a kivitelezés tökélyének, az egyiptomiak művei mégis szebbek voltak a mieinknél; volt Józsefnek egy kis egyiptomi ládikája, amelynek fecskefarkú sarkait nem győzte csodálni. Igen nagy elővigyázatossággal, sőt félelemmel vettük kezünkbe az első vasszerszámokat. Mind ismertük Dániel látomásait, s tudtuk, hogy a negyedik vadállatnak irdatlanul erős és hatalmas vasfogai voltak. Én mindenesetre gyarapítottam a tudásom. Egy idő múlva már jól bántam a vassal, és messzi vidékekről származó fafajtákat is meg tudtam már munkálni: a juhart, a bükköt, a tölgyet, a tiszafát, a fenyőt, a citrusfát és a cédrust. A tölgyből kiváló ajtókeretet készítettünk, a hajlékony juharból pedig ágyat, míg az édes illatú cédrusból ládákat faragtunk. Az igen kemény vad olajfa szerszámnyélnek volt alkalmas. Más műhelyekben is voltak barátaim, akik a fémtárgyakat arannyal vagy ezüsttel tudták befuttatni, s közülünk néhányan arról is beszéltek, hogy Szeforiszból Rómába mennek, hogy nagy mesterek keze alatt tökéletesítsék mesterségbeli tudásukat. De ez üres beszéd maradt, hiszen sosem mulasztottuk el az erkölcsi tisztaság napi előírásait betartani. Hallottunk Róma szabados erkölcseiről. Azt beszélték, hogy a császár és a császárné olyan kicsapongásoknak hódolnak, melyekről nem is kívántunk szót ejteni, mert féltünk, hogy nyelvünkön fájdalmas fekély keletkeznék. Mesterségem büszkeséggel töltött el, és tiszteltem a ládámban levő szerszámokat. Mind az enyém volt: a reszelő, a gyalu, a kalapács, a fúró, a furdancsfúró, az ácsbárd, a könyökmérővessző, a fűrész, három forgácsoló és egy kecskelábvéső. És szerszámmá vált a tudás is, amivel a fát megmunkáltam. Amikor padlót raktunk fenyődeszkákból, imádkoztunk, hogy lángra ne kapjon, mert a fenyő mintha vonzotta volna a tüzet. Másféle imádságot mondtunk el a téli tölgynél, mely korhadásra hajlamos volt. A cipruson áldás volt: nem bírt vele a féreg. József sokféle módját megtanította annak is, hogyan rakjunk magas épületekhez kőtömbökből falat, és mesélt nekünk egy anyagról, amit puzzolanának hívnak, egy földféleségről, ami a Rómától délre működő tűzhányókból származik; ha ezt a puzzolanát mésszel keverjük, cementet kapunk. E tudás ismét az Úr bölcsességét juttatta eszembe, aki oly jól ismeri a földet, hogy a tűzhányóból messzire repülő nehéz talajt más természetűvé alakítja, és laza köveket képes vele összekötni. Gyakran eltűnődtem az Úr királyságának anyagain, melyeket a kezünkkel munkáltunk meg.
Ilyen készségek birtokában nyugodt volt a lelkem. De ritka az a békesség, amely soká háborítatlan. József életének utolsó napjaiban már a jeruzsálemi szentélyről kezdtem álmodozni, és felmerült bennem, nem késő-e megtanulnom az arany- és ezüstöntést. Gondoltam rá, hogy majd még dolgozom a Szent Oltáron, csakhogy nem bíztam e szándékomban, mert fojtogató sóvárságot ébresztett bennem; kénytelen voltam eltűnődni, vajon bölcs dolog-e egy egyszerű embernek arannyal dolgoznia. Én mindenesetre készen álltam. Hogy mire, azt még magam sem tudtam. Úgy éreztem, mintha bennem egy másik ember rejtőzne. József meghalt, és én meggyászoltam. Kis idő múltán zaklatottság vett erőt rajtam. Visszaemlékeztem nagy titkára. És ha tudtam is, hogy az Úr az én Atyám, aligha sejtettem, mi módon, s továbbra is távol volt tőlem. Valahányszor arra gondoltam, hogy hamarosan megjelenik, csalódnom kellett. Megvilágosodásra volt szükségem. Ekkor határoztam el, hogy elzarándokolok ahhoz a prófétához és szent emberhez, akit Keresztelő Jánosnak hívtak; és mielőtt még szemtől szembe láttam volna, csakugyan bizton állíthattam, hogy ismerem, hiszen az unokatestvérem volt. Anyám gyakran és szíves szóval emlegette Jánost, ha mások nem is. Rossz volt a híre a zsinagógánkbeli farizeusok között. A názáreti farizeusok jórészt istenfélő emberek voltak, bár jámborság dolgában sosem értek fel velünk; kereskedők lévén zsírosra híztak, mivel sokféle vágy hajtotta őket, s ezek nem mindegyike volt tiszta. Bárhogy is, Jánosról úgy beszéltek, mint valamiféle elvadult teremtményről. Engem mégis rokon érzés fűzött Jánoshoz. Bár sosem találkoztam vele, atyámfia volt. Sok hasonlóság volt fogantatásunk körülményei között is. Atyja, Zakariás, esszénus pap volt, az anyja pedig az az Erzsébet, akit anyám terhessége idején meglátogatott; Erzsébet jámbor asszony volt, és sovány, akár egy hosszú fűszál, és hozzá hasonló volt a férje, Zakariás is. Hitük szerint a testet oly szentségben kellett őrizni, akár egy templomot. Csak egy szeplőtelen test ajánlhatott fel tiszta imádságot a gonosz erői elleni harcban.
Ennélfogva nem volt gyermekük. És boldogok voltak. De eljött a nap, amikor Erzsébetet szomorúság fogta el meddősége miatt. Egyszer imádkozott is gyermekéit. És imája meghallgatásra talált. Aznap reggel, amikor Zakariás a papi szolgálatai teljesítése közben egyedül állt az oltárnál, megjelent előtte egy angyal. (Valójában ez ugyanaz a Gábor angyal volt, aki hat hónappal később anyámat köszöntötte.) Gábor így szólt Zakariáshoz: – Ne félj, Zakariás. Jó hírt hozok. Erzsébet fiút szül neked. De Zakariás lelke nem talált nyugtot. Soha azelőtt nem jelent meg előtte angyal. Így szólt hát: – Öreg vagyok, és már feleségem is hozzám hasonlóan előrehaladt a korban. Ki vagy te? – Az angyal ezt hallván haragra gerjedt. – Mivel nem hiszel szavamnak – mondta –, addig a napig nem fogsz beszélni, amíg Erzsébet meg nem szüli a fiát! – És amikor Zakariás kijött a zsinagógából, néma volt. Hiába erőlködött, nem jött ki hang a torkán. Hazament, és néma maradt. De nem sokkal ezután lett min csodálkoznia, mert ugyanaznap, amikor megnémult, képessé vált arra, hogy gyermeket nemzzen. És Erzsébet megfogant. Hamarosan oly nagy aggodalom fogta el, hogy elveszti, amit az Úr adott neki, hogy nem kelt fel többé az ágyából. És a meg nem született gyermek nem mozdult meg a méhében. Erzsébet terhességének hatodik hónapjában Gábor felkereste az anyámat. Később, mialatt József még azon töprengett, hogyan legyen anyám gyámja, Mária felment a hegyekbe, hogy meglátogassa a rokonát. És abban a pillanatban, amikor Erzsébet meglátta az ajtóban álló anyámat, a gyermek is megmozdult a méhében. Örömében hangosan így kiáltott: – Áldott vagy, Mária! Mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék.

Mária nagy megtiszteltetésnek vette e szavakat. Erzsébet az anyámmal nem rokon ágon állítólag Áronig, Mózes testvérbátyjáig tudta visszavezetni a családfáját. Erzsébet áldása ott csengett anyám fülében, és büszkesége csak alázatával vetekedhetett. Akaratának kevesen tudtak csak ellentmondani. Anyám ekképp szólt: – Nagyot tett velem a Hatalmas. Hamarosan úgy hitte, hogy minden, amit mond, csak igaz lehet. Gyakran és kedvteléssel emlegette Keresztelő Jánost. – Csak amikor Erzsébet meglátott – mondogatta szívesen –, akkor tudott János megmozdulni a méhében. Azon a napon, amikor megszületett az unokatestvérem, Zakariás nyelve megoldódott, és megszólalt, és meg tudta áldani a fiát. János felnőtt. Sovány volt, még Zakariásnál és Erzsébetnél is soványabb, és magányosan élt a pusztában. A Jordán folyó egyik gázlója közelében prédikált, és sokan bűneik miatti féltükben zarándokoltak el hozzá. Olyan tűzzel és ékesszólással hirdette az igét, hogy a jeruzsálemi templom főpapjai levitákat küldtek hozzá, s azok ezt kérdezték: – Ki vagy te? A Krisztus? – mert Krisztus görögül – azon a nyelven, amit Jeruzsálemben sok magas állású szívesen használt – Messiást jelent. De János így felelt: – Én csak vízzel keresztelek, nem mással. Nem én vagyok a Messiás. Ám ezek a farizeusok nem érték be a válaszával, hanem tovább faggatták: – Keresztelsz, pedig nem te vagy a Krisztus. Akkor hát ki vagy te? – A pusztában kiáltó szó vagyok – felelte János. – De a nyomomba lép az, akit nem ismertek. Őt fölébem helyezi az Úr, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruszíját meoldjam. – János ezt a látogatásom előtti napon mondta, noha nekem fogalmam sem volt arról, hogy ilyesmiket hirdet. Egyszerű zarándokként akartam felkeresni.
A Keresztelőről azt beszélték, s ennek igazságáról én is meggyőződhettem, amikor megláttam, hogy nem visel mást, mint egy teveszőrből készült kendőt, ami ágyékát takarta. Gyér szakállú, szikár férfiú volt, akinek bőrét látogatói bőrénél barnábbra cserzette a nap. Az is fülembe jutott, hogy hite szerint a hústól és a bortól démonok költöznek a testbe, s ezért nem evett mást, mint sáskát és vadmézet, a szegények legsilányabb eledelét. Mégis azt mondták, hogy ezek a sáskák felfalják a Jánoshoz zarándokolók szívében sarjadzó hitetlenséget, és a vadméz megédesíti a szavait, amikor Izajás szájával szól: „Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá.” De azt is beszélték, hogy a megevett sáskáktól kíméletlenné vált, és ily szavakkal fogadta a bűnbánókat: – Viperák fajzata, ki tanított arra titeket, hogy fussatok az eljövendő harag elől? Ekkor megkérdezte a tömeg: – Mit tegyünk hát? – És Keresztelő János így válaszolt: – Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. – És folyton azt az embert emlegette, aki a nyomába lép, és nálánál is hatalmasabb. Amikor először megpillantottam az arcát, el akartam rejteni az enyémet, mert tudtam, hogy nem lesz már sokáig közöttünk. És ezt oly bizonyossággal tudtam, mintha szárnysuhogást hallanék a fejem fölött. Csatlakoztam a tömeghez, és így szemügyre vehettem Jánost, mielőtt meglátott volna, s figyelhettem a zarándokokat, ahogy megkeresztelkedtek, majd távoztak. De én maradtam. Ám még e néptelen helyen, a pusztában sem vett észre, mert elrejtőztem egy szikla árnyékában. Csak amikor már a
többiek mind elmentek, és a köveket felforrósította a nap, akkor léptem elő. János ekkor így szólt: – Már vártalak. A tekintete fénylőbb volt az égnél, mégis sápadtabb a holdnál. Gyér szakálla hosszúra nőtt. A füléből kiálló szőr összetapadt, és csapzott volt az arcszőrzete is. A szakállába ragadt egy sáska szárnya meg a lába. Eltűnődtem, vajon hogy lehet ilyen ápolatlan valaki, aki másokat fürdet, és maga is napjában többször mosakszik. De a külseje mégis helyénvaló volt. Az arca, akár egy vízmosás: a mélyén apró élőlények nyüzsögtek. – A rokonom vagy – mondta, amikor rám pillantott. majd így folytatta: – Tudtam, hogy ma eljössz hozzám. – Honnan? János felsóhajtott. A lehelete olyan magányos volt, mint a kihalt vidéken átsuhanó szél. – Azt mondták, várjalak meg, és én már fáradt vagyok. Jó, hogy végre itt vagy. Oly közel éreztem magamhoz, hogy megvallottam neki a bűneim, s ennyit soha senkiért nem tettem meg. Csekélyke emberi büszkeségem alábecsülésének éreztem volna, hiszen bűneim igen jelentéktelenek voltak. Lehettem ácsmester, betölthettem a harmincat, színe előtt mégis ifjúnak, szerénynek, és ily szigorú férfiú szemében túlságosan is ártatlannak éreztem magam. Magamba szálltam, hogy megleljem a gonoszt, de nem találtam mást, mint néhány pillanatot, amikor tiszteletlen voltam anyámmal, és az éjszakában kéjsóvár gondolatokkal küszködtem. Talán néha ridegen ítéltem meg másokat. – Nos, azért még megbánhatod a bűneid. Mindig többet vétkezünk, mint amiről tudomásunk van. – És amikor beléptem a folyóba, János mögém állt, és egyik kezével befogta az orrom, a másikat pedig homlokomra helyezve egy sivatagi oroszlán erejével nyomott a víz alá. Amint ily hirtelen a víz alá buktam, először levegő után kapkodtam, majd a lenyelt víztől fuldokoltam. De e percben mégis sok mindent láttam, és az életem mindörökre megváltozott. Leszállt-e ránk a Legmagasztosabb galamb alakjában? Amikor feljöttem a vízből, a galamb a vállamra telepedett. Éreztem, hogy sok visszatért abból, amit elfeledtem. Ismét egy voltam önmagammal: szegény, de jó ember. És akkor még ennél is többet éreztem. Dicsőséges látomásban volt részem. Egy pillanatra megnyílt az ég, és mintha egymillió, nem is, milliószor millió lelket láttam volna: Egy szózatot is hallottam a mennyből. A fülemben e szavak zengtek: – Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek. – Ekkor félelem és rajongás vett erőt rajtam, nagyobb, mint amit valaha éreztem. Arcom a menny Felé emeltem, és így feleltem: – Uram Isten! Még ifjú vagyok. És az Úr úgy szólt hozzám, mint Jeremiás prófétához: – Ne mondd azt, hogy ifjú vagyok – mondta –, hanem menj el azokhoz, akikhez küldelek. – És amint a galamb csőre megérintette az ajkam, úgy éreztem, hogy az Ő ujja áldja meg a szám. Az Úr Igéje járta át a csontjaim, mint a tűz, akár tizenkét éves koromban, amikor lázas beteg lettem. János ekkor elvette a kezét a homlokomról, és felegyenesedtem mellette a folyóban. A galamb felröppent. És Jánossal egy kicsit még beszélgettünk. Hogy miről, azt is elmondom, mégpedig hamarosan. De amikor otthagytam, tudtam, hogy többé nem látom. Énekelni kezdett, amikor elmentem tőle, de nem nekem, hanem a Jordán folyónak. És annak a barna folyónak az íze még akkor is a számban, és a sivatag pora az orromban volt, amikor megkezdtem hosszú vándorlásom haza, Názáretbe.