A gnosztikus mítosz teológiai költemények irodalmi megteremtése - egy bonyolult teológiai szimbolikus vers, és nem egy törzs vagy kultúra véletlen terméke. A filozófiai mítosz típus általánosságban szokásos volt a második században, Plátón Timaeusza, az elozo két századból való, a teremtésről szóló misztikus meséje iránti érdeklődést felélesztve.

A mitikus dráma négy jelenetben tárul fel:

Első rész: Az egyedüli, az első princípium (Isten) kiáradása egy teljes nem fizikai (szellemi) univerzummá
Második rész: A materiális univerzum teremtése, beleértve a csillagokat, a bolygókat, a Földet és a poklot
Harmadik rész: Ádám, Éva és gyermekeinek teremtése
Negyedik rész: Az emberi faj további története

A dráma története nem más, (átfutva, sokszor csak a felszínt érintve) mint az istenség egy részének ellopása, elvesztése és végső visszanyerése. A történet négy részben jelenik meg, mégpedig a következőképp:

Elso rész: Az isteni erő (a mindenség szülője) kiáradása a szellemi univerzumba
Második rész: Az erő egy részének elvesztése és egy nem-spirituális lény, Ialdabaoth kezébe kerülése.
Harmadik rész: A tolvaj megtévesztése, melynek folyamán az erő az emberiség egy részéhez kerül (a gnosztikusok)
Negyedik rész: Az isteni erő fokozatos visszaállítása a gnosztikusok lelkeinek összegyűjtése és az Istenhez való visszajuttatása a Megváltó segítségével

Isteni perspektívából szemlélve a terv folyamata a következő állomásokon megy keresztül: i) teljesség, ii) hiány (az elveszett energia), iii) a hiány visszaállítása.

Teljes elbeszélések nem maradtak fenn, bár egy tükröződik János titkos könyveiben és az Egyiptomi Evangéliumban, valamint Szent Iréneusz írásaiban. A mítosz fennmaradó változatai sok különbözőséget mutatnak részleteikben és szerkezetükben.

Az első rész: A szellemi univerzum kiáradása

A mítosz kezdete maga a tökéletes, végső és mindenható isteni forrás, vagy az elso princípiuma minden létezőnek, o szavakkal kifejezhetetlen és túl van minden leíráson. Ennek az isteni forrásnak a leírása megfelel a platonizmusban szereplő istenről való beszélgetésben szereplővel.
Kifürkészhetetlen okokból, a mítosznak megfelelően, ez a tökéletes mindenható kisugárzott magából egy szubsztanciális alapot, vagy egy másodlagos létezőt, és az egymást követő kisugárzások gondosan felépített lényeket hoztak létre. Ezeket a kisugárzásokat a görögben aiónoknak nevezték, jelentése tartományok, világok, örökkévalóságok, korok vagy örök korok, ezek az aiónok egyszerre jelentettek teret és idot, és absztrakciókat. (olyan nevekkel, mint előrelátás, romolhatatlanság, örök élet, stb) Az utolsó aión a bölcsesség (Sophia) volt.
A teremtés ezen történetében a klasszikus probléma az, hogy egy tökéletes forrásnak mi szüksége van arra, hogy egy kevésbé tökéletes, másodlagos létezőt és számtalan utána következő formákat hozzon létre. Nincs olyan gnosztikus szöveg, amely erre magyarázatot kínálna, habár a János titkos könyvei három szimbolikus modellt megmutat, hogy miképp (de nem, hogy miért) történhetett, de ezek tipikus második századi platonizmust tükröznek.
Először is, kijelentették, hogy az első princípium egy egyedüli intellektus, melynek egyetlen tevékenysége a gondolkozás, és gondolkozásának egyetlen tárgya önmaga, mivel csak o létezik. De amint gondolkozás művelete tárgyiasul, maga ez a gondolkozás lesz a második princípium.
Másképpen mondva, az első princípium az egyedüli szem, egy fénylő visszatükröződő közegben úszva. Az o egyetlen feladata, hogy nézzen, és bármi, amit lát, az önmaga. De a tükröződés, amit lát, az megint csak a második princípium.
Végül, az első princípium a víz forrása, mely örökké folyik. Egyetlen feladata a túlcsordulás, és ez a túlcsordulás a második princípium.
A második princípiumot egy nem-görög névvel, Barbelo-val vagy esetenként Barbero-val jelölték. Az ókorban, a homályba vesző mitikus neveket, mint ahogyan a Barbelo-t is sokszor inkább kitalálták a teológiai írók, minthogy azok természetes nyelvek terméke lennének; esetenként ezért a régi olvasók megpróbálták kitalálni a jelentését. Ezt természetesen igen nehéz visszakövetni annak a nyelvi környezetnek a pontos ismerete nélkül, melyben a szöveget először publikálták. Ha ez a környezet egyiptomi volt, akkor a Barbero vagy Barbelo szavak utalhattak a "kiáramlás, kibocsátás" és a "nagy" anyanyelvi szavakra, kiadva a "nagy kiáramlás" kifejezést - ami egy találó leírása Barbelo az első princípiumhoz való kapcsolatának.
Barbelo a kulcsfigura, amely a gnosztikus mítosz sok variánsában előfordul. Ezenkívül vannak más kulcsfigurák is, legfontosabb ezek közül a Felkent (Krisztus), egy metafizikai lény, amely több verzióban is leszáll, hogy egyesüljön a Názáreti Jézussal; és a négy szellemi fejedelem Harmozel, Oroiael, Dauthai és Eleleth. Habár ezek aiónok, a szellemi fejedelmek egyszerre örök tartományok és szereplők is. Mint tartományok, tartózkodási helyeik a négy archetípusnak: Geradamasnak (vagy Adamasnak), a mennyei Ádámnak, Sethnek, aki mintaképe a mennyei Ádám fiának, Seth mennyei leszármazottainak, melyek a földi gnosztikus egyház mintái, és a négy csoportnak, melyeknek azonossága meséről mesére változik. Sok iskola úgy tartotta, hogy a gnosztikus mítosz négy nagy eposzra osztja az emberi történelmet, megfelelve a négy szellemi fejedelemnek és azok helyi archetípusainak. A tézis egy formájának megfelelve, az első három eposz özönvíz előtti időket ölel fel (az emberiség elso, a második és a harmadiktól a kilencedik generációjáig), míg a negyedik (Eleleth eposza) Noé idejével kezdődik és az anyagi univerzum végéig tart. A történet hasonló koncepcióban a perzsa Zoroaszter vallásban található meg.

A második rész: Az anyagi univerzum teremtése

Miután a szellemi univerzum kiáradása megtörtént, a teremtés szellemi világon túli folytatása érdekében egy "kézművest" vagy "teremtőt" vezettek be, akinek neve Ialdabaoth. A mítosz ezen része tisztán Platón teremtésmítoszán, a Timaeuszon alapul. Ialdabaoth, a kézműves hozta létre az anyagi világot a szellemi univerzum mintáit másolva. Ez a materiális aiónoknak (tartományoknak) egy gondosan kimunkált szerkezete, azaz bolygók, csillagok és mennyei szférák, benépesítve a kézműves utódaival, melyeket uralkodóknak, hatalmaknak, erőknek, démonoknak, angyaloknak, stb. neveznek.
Platón Timauesza már befolyást gyakorolt a görög-zsidó filozófiára, amikor az alexandriai Philo Judeaus és társai megpróbálták kifejteni, hogy a Timaeusz lényegében ugyanazokat mondja, mint a Genezis nyitó fejezetei; ezt Philo műve, a Világ teremtése tárgyalja. Ezt az utat követhették a gnosztikus keresztény teológusok, mivel a korai keresztények sok utalást átvettek a hellén judaizmusból. A közbenső kézműves koncepciója látható, közvetve Platóntól, a Logosz, az Ige keresztény teológiájában is: "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. O kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Jn 1:1-3"
Platón Timaeuszában, a kézműves minden teremtése egy a szellemi univerzumban létező tökéletes minta másolása. Minden másolat olyan jó, amennyire csak lehet, a munkaanyag adott ellenállásával a kézműves minden tőle telhetőt megtett. Ezzel ellentétben, Ialdabaoth, a világ gnosztikus teremtője - bár nem a gonosz tiszta megtestesültje - morálisan ambivalens, s bár szereti az Istent, végzetesen tévútra kerül a tudatlansága és az önközpontúsága miatt. Így, például felismeri a szellemi univerzum mintázatának tökéletességét, és természetes vonzódást érez hozzá, de ez a vonzódást az istenség birtoklására vonatkozó tudatlan, önző és erotikus vágyként is tapasztalja, sőt meg is erőszakolja azt. Ialdabaoth és követői, a mennyei uralkodók féltékenyek és önzőek, megpróbálnak uralkodni minden emberi kapcsolat felett, uralkodási vágyuk oda vezet, hogy létrehozzák az emberben a szexuális vágyat és a sors kötelékét (csillagok által irányítva), melyekkel rabszolgává akarják tenni az emberiséget.
Vajon miért kellett Ialdabaothnak, a mi világunk teremtőjének ilyen végzetesen tökéletlennek lennie? A tökéletlenség oka folyamatos spekulációkra és bonyodalmakra adott okot, a gnosztikusok többféleképpen magyarázták. A legtöbben a tökéletlenséget a teremtő anyjának, a szellemi univerzum legkisebb aiónjának, a bölcsességnek egy előző kéjsóvár tettére vagy érzelmére vezetik vissza. Ezért végül is Ialdabaoth kéjsóvár önzősége családi vonás, az anyjától örökölt.
A gnosztikusok kézművese vagy teremtője így különbözik az Istentől, az első princípiumtól, ahogyan Platón kézművese is egy közbenső lény a legmagasabb princípium és a mi világunk között. Egy ilyen megkülönböztetést találhatunk Philo Judaeus szerint és János evangéliuma szerint hasonlóképp, ahol az Atyaisten (az első princípium), Izrael istene meg van különböztetve az o utódjától, az egyszülött Fiútól vagy Logosztól, Igétől egyrészről, és tolunk másrészről. Ezzel ellentétben, János evangéliumától éltérően, a gnosztikusok Izrael Istenét nem azonosították az első princípiummal. Ehelyett, Izrael Istenének vagy Ialdabaothot vagy pedig annak elsőszülöttjét, Sabaothot tartották.

Harmadik rész: Ádám és Éva, valamint azok gyermekeinek teremtése

A mítosz további részei a bölcsesség - más, magasabb aiónok által segítve - az ellopott ero visszaszerzésére tett erőfeszítéseivel foglalkoznak. Habár Ialdabaothot annak visszaadására csábították, ebben a folyamatban Ádám és aztán az emberi faj lett megteremtve, és az elveszett ero szétszóródott az egymást követő generációkban, akiket Ialdabaoth leszármazottai rabszolgájukká tettek a sors és a megtévesztés rosszindulatú szellemének megteremtésével. Ennek a résznek a lefolyása közvetlenül követi a Genezis 1-4 fejezeteit, de csak a tökéletlen teremtő tetteinek szükséges átértelmezésével. Sethtől ered a nép, akikben a szétszóródott erő lakik, ezek a gnosztikusok.

Negyedik rész: Az emberi faj hátrelévő története

Gnosztikus szemekkel a dráma végső felvonása még folyamatban van. Egy mennyei megváltót küldtek, hogy felébressze a gnosztikus emberiséget, tudást (gnózis) adva nekik saját magukról és Istenről, felszabadítva lelküket a végzettől és az anyagi test kötelékétől, tanítva őket arra, hogy miképp szökjenek meg a rosszindulatú hatalmasságoktól. Hogy az uralkodók gonosz szellemét kiegyensúlyozza, egy jó szellemet küldtek a gnosztikusokhoz. Ennek megfelelően minden lélek válaszol és tudást szerez, vagy megszökik és visszatér az Istenhez vagy más testben születik újra, valamint egy különleges "örök büntetés" vár a hitehagyottakra.
A végső felvonásnak több verziója csak az általános teológiai következményekre koncentrál és a Megváltó végső eljöveteléről beszél történelmi részletek nélkül. Mások kitérnek a gonosz hatalmasságok és a halál végső elpusztításának jövőbeli leírására, így hangsúlyozva a Megváltó megjelenésének eredményét. Mindazonáltal más verziók utalnak eseményekre a bibliai történetekben, amelyeket a nem-gnosztikus keresztények a megtestesülés háttereként láttak (Noé és az özönvíz, az emberiség leszármazási ága, Izrael prófétái, Keresztelő János) és tovább mennek a názáreti Jézus, megfeszítése, feltámadása, feltámadás utáni tanítása és mennybemenetele témákra. Jézus különleges szerepe ezekben a verziókban lényéből következik, mely egy korábban meglévő Krisztus, Ige, Seth vagy Barbelo.

katt a képre nagyításért: