A gnosztikus világ egy hatalmas és bonyolult építmény képét vetíti elénk. Az épület csúcsán a legfőbb Isten áll, akinek lényegét, tulajdonságait emberi szavakkal leírni nem lehet.

 
Ő az igaz Isten, a mindenség atyja, a Szentlélek, a láthatatlan, aki a mindenség felett van, aki az ő (saját) halhatatlanságában létezik, a tiszta fényben, amelybe senkinek a szeme világa nem pillanthat be. Ő a Szellem, akiről nem helyes úgy gondolkodni, mint egy Istenről, és hogy bármilyen jellege van. Ő ugyanis felette áll az isteneknek, ő az Uralom, mely felett senki sem uralkodik. 
 
Ő az Örökkévaló, aki mindig létezik. Nem is lehet beszélni róla, mert senki sem fogta fel őt. Nevét nem lehet megmondani, mert nem létezett előtte senki, aki nevet adott volna Neki. Ő a mérhetetlen fény, a folttalan szent tisztaság. 
 
Nem a tökéletesség Ő, sem a boldogság, sem istenség, hanem valami, ami messze fölötte áll ezeknek. Nem határtalan Ő, de határát nem szabták ki, hanem messze felette áll ezeknek. Ugyanis Ő nem testben lakozó, sem nem testetlen, nem nagy és nem kicsi, Ő nem kiterjedés. Nem teremtmény Ő, senki sem tudja felfogni. 
 
Idő nem jutott számára osztályrészül, mert nem vett át semmit senki osztótól. És nincs semmire szüksége. Egyáltalán senki sem létezett előtte. Csak önmagát kívánja a fény teljességében. (János apokrüfonja) 

Valami úgy történhet ebben a mozdulatlanságban, hogy a fény víz természetű, és e legfőbb Lény felismerte saját képét, amikor meglátta azt az őt körülvevő fény-vízben. Ekkor a benne lakó Értelem működni kezdett, létrejött a Fény képmása, képe a Láthatatlannak: ez Barbéló, a teljes Erő és a tökéletes Aion. Ő az Első Értelem, az Ő képmása, aki az első emberré lett. Barbéló hozza létre a Boldogságos Fényszikrát, akit a Legfőbb Lény Krisztussá ken fel.

Magyarázatra szorul az "aion" szó. A gnózisban ez egy igen bonyolult, de központi jelentőségű fogalom. A szó elsődleges (gnózison kívüli) jelentése életkor, hosszú időszak, örökkévalóság. A platóni filozófiában az ideák világának változatlan örökkévalósága a múló földi idővel szemben. A gnózisban háromféle értelemben használják:

* világkorszak, örökkévalóság;

* térség, régió;

* szellemi lény.

Az Aionok a szellemi világ tagjai, elvont fogalmakkal személyesítették meg őket. Egy ilyen aion Sofia (Bölcsesség) vagy más iratokban Pistis Sofia (Hit-bölcsesség). Nevével ellentétben egyáltalán nem viselkedik bölcsen. Saját gondolatait léttel ruházva fel megalkotja tökéletlen gondolatát, az első arkont, amely természetében nagyon eltér az eddigi (felső szintű) létezőktől.

 
Külsejében más formájú volt, kígyó és oroszlánarcú, szemei tűzben égtek. Ő (Sofia) eltaszította magától, kitaszította azokról a helyekről, hogy egyik halhatatlan se lássa, mivel tudatlanságból szülte őt. Egy fényfelhőt társított vele, a felhő közepébe egy trónust helyezett, hogy senki se lássa őt, csak az a szent lélek, akit Zóénak neveznek, aki mindeneknek anyja. És nevet adott neki: Jaldabaót ő, az első arkon. (János apokrifonja) 

A név biztosan arám eredetű. Görög szövegkörnyezetben: Demiurgos, azaz Teremtő. Más iratokban Samaél néven szerepel. Ez a Lény aztán teremteni kezd. Más arkonokat hoz létbe. Az arkon szó eredetileg a görög városállamok legfőbb tisztségviselőinek címe. Jaldabaót szellemi világot teremt, angyalokat és Erőket, amelyek az ő dicsőségét zengik. A Teremtés könyvéből vett képekkel írja le a szerző a világ teremtését. A hét főarkon (a bolygók) külön-külön eget kapnak. Ebben a csodálatos világban azonban mégsem uralkodik a harmónia. A Fény-Ádám megnyilatkozik a világban és Jaldabaót egyik fia, Sabaót atyja ellen fordul. Jaldabaót erre megalkotja a Halált, az Irigységet, a Dühöt, a Sírást, a Sóhajtozást. Sabaót megteremti a Békét, az Örömöt, az Ujjongást és a Bodogságot.

Úgy látszik, hogy a felső, szellemi világ végleg elválik az alsó, anyagi világtól. Az emanáció (kisugárzás) azonban folytatódik, feltűnik a Fény-Ádám képe és az arkonok ilyent akarnak alkotni.

 
Jöjjetek, alkossunk egy embert Isten képére és saját képünkre, hogy fénnyé legyen számunkra. (János apokrifonja) 

Létrehozzák az ember testét, de az mozdulatlan. Pistis ekkor rábeszéli Jaldabaótot, hogy a felső világból való pneumát (szellemet) leheljen az emberbe. Így a pszichikus Ádám pneumával rendelkezik, megmozdul és a belőle sugárzó fény megmutatja felsőbbrendűségét. Teremtő irigyek lesznek és az anyag mélyére vetik, de a felső világból Fényt kap, így lényegileg Fény-Ádámmá válik. Az ember azonban a Paradicsomban tökéletlen, nem ismeri a szellem világát és saját fény-természetét. A tudás fája gyümölcsének megízlelésére maga Krisztus bíztatja Ádámot, a gyümölcs révén Ádám a tudás birtokosa lesz. Erre Jaldabaót álmot bocsát rá, hogy a Fényt eltávolítsa Ádámból. Ádám erejének egy részéből asszonyt alkot, de a fényrészeket nem tudja hatalmába keríteni. Miután Ádám felébred, Krisztus a Tudás Fájáról sas alakjában kinyilatkoztatást tesz az első emberpárnak. Miután Jaldabaót látta, hogy teremtményei eltávolodtak tőle, kiűzi őket a Paradicsomból, majd Évával Jahvét és Elóhimot nemzette.

Más iratok a történetet bizonyos változtatásokkal adják elő. A lényeg azonban azonos: a Teremtő nem a legfőbb Isten, hanem csak egy tökéletlen lény, akinek még tökéletlenebb alkotásaiba a Fényt, amely a felsőbb világból való rabságban tartja. Ezt addig teheti meg, amíg az ember nem ismeri fel lényegét, nem ismeri meg eredetét. Az ember tehát egy börtön igazságtalanul rabságban tartott foglya, az ember nem felelős sorsáért, magasabb erők áldozata. Az ember kettős természetű: egyrészt az anyagi világ foglya, rabja, másrészt a Fény képmása. Ha felismeri e kettős természetét, képes megszabadulni. A megváltás (vagy inkább megváltódás) Krisztus közreműködésével történik, aki a valódi felső világból származik, akinek Atyja nem azonos a zsidók Istenével, Jaldabaóttal, a Teremtővel. Krisztus titkos tanítást hagyott hátra kiválasztott tanítványainál, ez az igazi Tudás, az igazi Gnózis.

Az emberek három csoportba oszthatók. Legnagyobb részük az állati lét szintjén élő "testi" ember. Az ezekbe zárt fényszikrák kiszabadítása egyenlőre nem lehetséges. Kevesen "lelki" emberek. Ezek a keresztények, akik ugyan valamit már megértettek, de még nem jutottak el a teljes ismeretig. Meg kell őket téríteni, ha lehet, hogy a beléjük zárt Fény kiszabaduljon. A tökéletesek a "szellemi" emberek, ezek azok, akiknek birtokában van a Tudás (a Gnózis), számukra teljes a szabadság, hiszen ismerik eredetüket, számukra a testnek, a negatívumnak nincsen jelentősége. Erkölcsileg aztán ennek az emberképnek kétféle következménye lett. Egyes gnosztikusok a negatívum, a test elpusztítását látták célszerűnek, ehhez képest igen rosszul bántak vele: gyötörték magukat. Más csoportok nem tulajdonítottak semmiféle fontosságot a testnek és általában semminek, amely a testhez kapcsolódik, ezért semmit sem tartottak bűnnek. Kicsapongó, erkölcstelen életük, magatartásuk az ortodoxiának is nagy gondot okozott, hiszen a pogány környezet nem tudta megkülönböztetni az ortodox keresztényeket a gnosztikus hívőtől. Ennek egyik jellegzetes példája Kelszosz Igaz Szó című harcosan keresztényellenes irata a 2. század közepéről. Origenesz, alexandriai keresztény tanító Kelszosz ellen írt művében sokszor kénytelen megállapítani, hogy a keresztények terhére rótt erkölcstelenségek nem a keresztényekre, hanem a gnosztikusokra vonatkozik.

Ugyanakkor a gnózis a 2. és 3. század fordulóján az akkori szellemi élet központjának számító Alexandriában igen jelentős befolyással rendelkezhetett a művelt (részben keresztény) rétegekben. Nehezen magyarázható ugyanis másképp, hogy Alexandriai Kelemen és Origenesz miért igyekszik kimutatni, hogy az igazi gnosztikus a keresztény, mert a keresztény van a valódi tudás birtokában, elutasítva a hamis gnózist.