NYUGTOT NEM HAGYÓ KÉRDÉS

A halál problémája a legősibb, legegyetemesebb és a legnagyobb emberi kérdés.

A mintegy négyezer évvel ezelőtt keletkezett Gilgameseposzban (eposz – hősköltemény, nagy terjedelmű elbeszélő költői mű; a Gilgames-eposz a legnevezetesebb eposz az ókori Közel-Keletről, Mezopotámiából) is ugyanúgy szólal meg e titok, mint ahogyan mi, mai emberek is érzünk vele kapcsolatban. Az eposz hősében, Gilgamesben szeretett barátja, Enkidu halála kavarja fel a fájdalmat és a szenvedélyes kérdéseket. Nem nyughat, megkeresi Um-napistit, aki az eposzban a vízözönt átélt, halhatatlanságot nyert ember. Íme párbeszédük:

„Hol van a hős? Enkidu hol van?...
Utolérte őt is a minden embert sújtó hatalmas átok!...
Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől,
menekülnék, elfutnék tőle, de érzem, mindenütt utolér...
Felelj hát te, titkok tudója, Um-napisti, szólj a halálról!
Um-napisti, az ember őse, kinek teste halált nem ismer,
a tökéletes Um-napisti, ekképpen szólott a halálról:
»Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése.
Még alighogy világra jöttek s már el is kell menniök innen.
Építesz kő- meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget?
Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésik?
Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyezség? Jelek? Kötések?
Tudod: mindez nagyon mulandó! Sírtábláid is elenyésznek!
Ember-e még, mondd, a halott is? Ugye, hogy nem?
Ő már nem ember!
Alvóhoz hasonlít, de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már!
Szoborhoz hasonlít, de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő!
A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem!«”

(Gilgames; Agyagtáblák üzenete, Európa Kiadó, 1966, 145–146. o.)¹

A halál nemcsak ősi, hanem egyetemes kérdés is. Az is nagy probléma, hogy miért vannak a szenvedések és boldogtalanság, míg az életünk tart. De akadnak emberek, akiknek az élete viszonylag békességes, nem érik őket nagy tragédiák, élvezik az életet. Őket nem gyötrik annyira az élet szenvedései és ezek miértje. A kiszámíthatatlan időben, módon érkező és mindentől megfosztó haláltól azonban ők talán még jobban félnek, mint a szerencsétlenebb, boldogtalanabb emberek.

Sokan próbálják úgy tekinteni a halált, mint amely a természet, illetve minden élő rendje. Ebben vélnek megnyugvást találni önmaguk és mások számára is. A növény- és állatvilágban uralkodó halál törvénye azonban kevés vigasz az embernek. Mert neki tudata van: elméjében el tudja gondolni térben a végtelent, időben pedig az örökkévalóságot. Mégis, a halállal szemben még a többi élőhöz viszonyítva is különösképpen sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak és mulandónak látszik. Ezenkívül az ember egyik legmagasabb rendű képessége a szeretet, és a halálban nem csupán az élettől való megfosztatás tudata nehéz, hanem legalább annyira riasztó a szeretetkapcsolatok erőszakos szétszakadása, a szeretettektől való elválás. Így szól az ember halálnak való kiszolgáltatottságáról a bibliai hasonlat is:

„[Az emberek] sárházak lakosai, akiknek fundamentumuk [alapjuk] a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál.” (Jób 4,19)

Vörösmarty Mihály megrázóan szól arról az ellentétről, amely az ember magasrendű lelki-szellemi képességei és olyannyira mulandó élete között feszül:

„Az ember feljő, lelke fényfolyam.
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámul földet és eget;
De ifjúsága gyorsan elmúlik.
Erőtlen, aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
Túr és tűnődik, tudni, tenni tör:
Halandó kézzel halhatatlanul
Vél munkálkodni, és mikor kidűlt is,
Még a hiúság műve van porán.”

(Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, az Éj-monológ részlete)

Az emberi sorsot így jellemzi egy nagy gondolkodó:

„Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ők. Ez az emberi sors.” (Blaise Pascal: Gondolatok, 199. töredék)

„Az ember napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” (Zsoltárok 90,10)

Nem megoldott tehát az ember számára sem az élet, sem a halál. Kiútja, menekülése pedig semerre sincs. A XVI. századi angol drámaíró, Shakespeare így szól erről Hamlet c. művének nevezetes részletében:

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?...
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rúgást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyugalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni?”

Ez a helyzet szinte rákényszeríti az embert a keresésre és a kérdezésre. Vannak, akik fásultan a napi tevékenységekbe temetik magukat menekülésként. Másokban a könnyelmű élet élvezete tompítja el a kérdéseket. Azok számára azonban, akik emberhez méltóan gondolkodnak és éreznek, nyugtot nem hagyó igazságkeresésre, istenkeresésre ösztönző nagy kérdés a halál mindenkor.

A HALÁL OKA ÉS FOKOZATAI  Az ok

„A bűn zsoldja a halál” – olvashatjuk a Bibliában (Róma 6,23). A halál tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg „igen jó” (1Mózes 1,31) teremtéséhez. A halált „ellenségnek” nevezi a Biblia, amint mi is érezzük, hogy a halál az ember, az élet és a boldogság ellensége (1Korinthus 15,26). A halál a bűnnel együtt jött be Földünkre: „Egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett.” (Róma 5,12) Mivel a bűn a halál „csíráit” eleve magában hordja, minden bűnnel fertőzött ember már eleve a halál hatalmában van, és végül: „A bűn teljességre jutva halált nemz.” (Jakab 1,15)

A  bűn, az erkölcsi rossz lényege az önzés. Az önzés természeti törvényként a halálhoz vezet, mert az énszeretet és az énszolgálat az élet és a boldogság rombolója. Az ember esetében a következőképpen láthatjuk ezt: Az önzés miatt élete folyamán rengeteg harag, bosszúság, félelem, belső feszültség vonul át az emberen. Sok lelki stressz éri őt a többi ember önző magatartása miatt is. Az emberi test érzékeny szerkezete azonban nem ezekre a pszichikai viharokra és sérelmekre teremtetett. Ezenkívül az ember közvetlenül is pusztítja testét a helytelen életmóddal. Ennek hatása a kopás, az öregedés, az ember „érlelődése” a halálra.

Az első fok

Az első bűneset óta minden ember fertőzött a bűnnel, mint valamiféle halált hozó kórokozóval, a bűnre hajló természet révén és az élet folyamán szokássá váló vétkezés miatt. Ezért minden ember eleve el van jegyezve a halállal. Ennek értelmében jogos minden embert „élőhalott”-nak nevezni. Az ember „holt a vétkei és bűnei miatt” már ebben az életben (Efézus 2,1).

A második fok

Azután bekövetkezik annak az „élettőkének” az elfogyása, amelyet Isten a bűneset után is ad az embernek, hogy alkalmat teremtsen számára a bűnből való megszabadulásra. Ez történhet természetes úton, az életerő fokozatos elkopásával, vagy hirtelen: betegség, baleset, vagy erőszakos cselekmény által.

A halál meghatározása éppoly nehéz, mint az életé. A mai természettudomány leginkább úgy írja le ezt a jelenséget, hogy az a „kapcsolatok szétesése” az emberi szervezetben, és ezáltal az élet kialvása. A halál második fokát első halálnak nevezzük, mivel emberi tapasztalat szerint mi csak ekkor ismerjük fel a halál megjelenését.²

A harmadik fok

Az első halál még nem a személyiség végleges megsemmisülése a Biblia szerint. Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az élet ajándékával és az Isten által neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig csak a történelem végén, egyszerre történik meg minden emberre nézve, Jézus visszajövetelekor, illetve az ún. utolsó ítéletkor. Erre az ítéletre – amely azonban nem egy pillanat, hanem egész folyamat – minden ember feltámad a Biblia tanítása szerint. Maga Jézus Krisztus mondta egyértelműen:

„Eljön az az óra, amikor mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek. Akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János 5,28–29)

Akik az élet jogának örök elveszítésére ítéltetnek ekkor, azokat sújtja az ún. második halál, vagy a kárhozat halála. Ez a végleges megsemmisülés, az örök halál.

AZ ELSŐ HALÁL MIBENLÉTE

Az embert joggal érdekli nemcsak az, hogy mi a halál oka, hanem az is, hogy mi a halál maga. A Hamletből idézett sorok mutatják, hogy a halálfélelem egyik fő oka a tudatlanság a halál mibenlétéről: az ember retteg a halál utáni valamitől, az „ismeretlen tartománytól, melyből még nem tért vissza utazó”. Riasztó dolog kényszerítve, feltartóztathatatlanul haladni valami sötét ismeretlen felé. De a Megváltó azért jön, hogy „megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak” (Zsidókhoz 2,15). Isten Igéje teljesen elveszi a halál miatti félelmet, mert pontosan feltárja előttünk annak mibenlétét.

A halál a Biblia szerint is a „kapcsolatok szétesése”, mert felbomlik az az „összetétel”, amely az emberi személyiséget, kinek-kinek a saját, egyedi énjét alkotja. Az emberi lény felépítéséről így ír:

„Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az ő orrába életnek leheletét, s így lőn az ember élő lélekké.” (1Mózes 2,7)

– A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. 

– A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, tovább élő lélek, illetve lelki tevékenység.

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak... Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy.” (Prédikátor 9,7–8. 12)

„Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe.” (Zsoltárok 115,17)

– Az előzőekben idéztük Jézus szavát, hogy ebből a halálból minden ember „kijön még”, mindenki feltámad a maga ítéletére az Ő eljövetelekor. Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú „akiket akar, megelevenít” (János 5,21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá: „De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (1Korinthus 15,35–38) Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő „programját”, akkor miért is tartjuk olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őriz- ni egy ember személyiségének jellemzőit is a maga „technikájával”, s ezáltal újra tudja teremteni?! Blaise Pascal az alábbi megállapítást tette:

„Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk.” (Gondolatok, 222. sz. töredék)

– Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

„[A halottak] az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.” (Jób 14,12)

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

„Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János evangéliuma 11. fejezete)... 

 A Biblia határozottan kijelenti a halottakról, hogy „többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik” (Prédikátor 9,8).

„Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy, és az oktalan állat lelkét, hogy alámegy?... Ki hozhatja őt (a halottat) vissza, hogy lássa, mi lesz őutána?” (Prédikátor 3,21–22)

A Biblia mindenfajta halottidézést „utálatosságnak” nevez, a spiritiszta jelenségeket a démoni világ produktumának mondja (1Krónika 10,13–14).

„Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled.” (5Mózes 18,10–12)

A MÁSODIK HALÁL MIBENLÉTE

A második halált vagy a kárhozat halálát a keresztények általában örökkévaló gyötrelemnek hiszik, a középkorban kialakult egyházi tanítás nyomán. A lélek halhatatlansága eszméjének következményeként jött létre ez az elgondolás. Ha ugyanis a lélek különválik a testtől a halál pillanatában, és mint halhatatlan és elpusztíthatatlan valami létezik tovább, akkor valóban nemigen lehet mást elképzelni a kárhozat büntetéseként. Ez a felfogás azonban Isten jellemére vet árnyékot, s azon túl az egész megváltási tervre is! Mert jogos a kérdés: Ilyen engesztelhetetlen bosszút vagy megtorlást alkalmaz a szeretet Istene?  Élvezik majd az üdvösség javait egykori embertársaik, netán családtagjaik örökös kínjainak a tudatában?

A Biblia azonban – hála Istennek – semmi ilyesmit nem tanít. A kárhozat ítélete – amint a „második halál” kifejezés is utal erre – örök megsemmisülés, az élet jogának elvétele egy világosan indokolt ítélethirdetés nyomán. Ez súlyos, tragikus vég és igazságszolgáltató büntetés, mégis a lehetséges legirgalmasabb dolog, amely a gyógyulni nem akaró, bűneikben megkeményedett emberekkel történhet. Íme, néhány világos ige:

„Egy kevés idő még, és nincs gonosz, nézed a helyét és nincsen ott... Elmúlt, és ímé nincsen! Kerestem, de nem található!” (Zsoltárok 37,10. 36)

„[Akik az utolsó ítéletkor isznak Isten „haragpoharából”] olyanok lesznek, mintha nem lettek volna.” (Abdiás 1,16)

Végül maga a sír és a halál is örökre megsemmisülnek a végső ítéletvégrehajtás pusztító lángtengerében – mondja ez az ige, jelképes beszéddel, mintegy megszemélyesítve a sírt és a halált:

„A sír és a halál vettetnek a tűznek tavába, ez a második halál, a tűznek tava.” (Jelenések 20,14)

Ezután rögtön az újjáteremtett Föld látomása következik a bibliai leírásban, azzal a bejelentéssel, hogy ott minden újjá lesz, és ott „semmi elátkozott nem lesz többé” (Jelenések 22,3).

AZ EGYETLEN REMÉNYSÉG

Az egyetlen reménység a haláltól való szabadulásra nézve az, ha annak okozójától, a bűntől szabadulnak meg az emberek a megváltó Krisztus kegyelme által.

Mert így már jelenlegi, földi életükben „átmennek a halálból az életre”. Az utolsó ítélet felmentő ítéletéig ők sem szabadulhatnak meg ugyan a haláltól, de az „örök életük már megvan” (János 5,24). Jézus visszajövetelekor „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” számukra (1Korinthus 15,26).

Aki Krisztus által bűnbocsánatot nyer, és teljes hitbeli igyekezettel halad az igazzá válás útján, az nem fél a haláltól. Íme Jób (i. e. 2000 körül élt) vallomása a messze régmúltból:

„Mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. Miután ezt a bőrömet megrágják, nem e testben látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg őt, nem más.” (Jób 19,25–27)

„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugosznak fáradságuktól, és cselekedeteik követik őket.” (Jelenések 14,13)

http://webcache.googleusercontent.com