Először is mondjuk el itt a tanulmányozónak, hogy minden ilyen számszerű felosztás esetén az Egy univerzális Princípium – amelyre bár úgy hivatkoznak, mint az egy, mert az Egyetlen – soha nem szerepel a számolásokban. Az Abszolútum, a Végtelen és az univerzális absztrakció jegyében áll, teljesen magában, és független minden más Erőtől, akár megismerhetetlen lényegű, akár észrevehető. AZ „nem anyag és nem szellem, AZ sem Ego és sem nem-Ego; AZ nem is tárgy és nem is alany”, - mondja a „Személyes és személytelen Isten” szerzője (Personal and Impersonal God), és hozzáteszi:

„A hindu filozófusok nyelvezetében az Egy a Purusha (Szellem) és Prakriti (Anyag) eredeti, örök kombinációja. Mivel az Advaitá-k úgy tartották, hogy egy külső tárgy pusztán mentális állapotaink terméke, Prakriti nem más, mint illúzió, és Purusha az egyetlen valóság; az EGY létezés az, ami marad az Ideák mindenségében. Ez …tehát az Advaitá-k Parabrahm-ja….”

„Mégha lenne is egy személyes Isten olyan módon, mint egy anyagi upadhi (bármely forma fizikai alapja), egy Advaita szempontjából megismerhetetlen lényegének létezése annyi okot adna a kételkedésre, mint amennyi bármilyen más tárgy esetében felmerülne. Véleményük szerint egy tudatos Isten nem lehet az Univerzum eredete, mivel Ego-ja egy előzetes ok hatása lenne, amennyiben a tudatos szó szokásos jelentést közvetít. Nem ismerik el, hogy a tudatosság összes állapotának hatalmas együttese az Univerzumban az ő istenségük, mivel ezen állapotok állandó változásban vannak, és mint kozmikus ideavilág, szünetelnek Pralaya alatt. Az Univerzumban csak egy állandó állapot van, ami a tökéletes öntudatlanság állapota, üres Chidakasam (a tudatosság mezeje) valójában. Ha olvasóim egyszer felismerik azt a tényt, hogy ez a hatalmas univerzum a valóságban változatos tudatfokozatok óriási halmaza, akkor nem lepődnek majd meg azon, hogy az öntudatlanság legvégső fokozatát az advaiták Parabrahmam-nak tekintik”

Emberi értékelésen és számításon teljesen kívül eső lévén, a „változatos tudatfokozatok óriási halmaza” Hetes felosztású, összességében teljesen hetes csoportokból áll, egyszerűen, mivel „az észlelés képessége hét különböző aspektusban létezik, az anyag hét tulajdonságának vagy hét sajátosságának vagy hét állapotának megfelelően” (u.o.). Ezért az ezoterikus számolás 1-től halad lefelé 7-ig, az első megnyilvánult princípiummal kezdődik, amely az egyes szám, ha fentről kezdjük, és hetedik, ha alulról, a legalacsonyabb princípiumtól számítjuk.

Az örök monad első megnyilvánulását sohasem tekintették úgy, mint ami egy másik szimbólum szimbólumaként felállítható, a NEM-SZÜLETETT-nek az elemi születésre, vagy az egy Logos-nak az Égi emberre vonatkozó szimbólumaként. Tetragramma vagy a görögök Tetractys-a a Második Logos, a Demiurgos. A Tetrad, ahogy Thomas Taylor gondolta (lásd: a „Pythagoreus Háromszög”) „maga a platoni test, ami – ahogy Syrianus helyesen megfigyelte – a pythagoreusok legjobbika volt, az érthető triád végleteként marad fenn, ahogy legkielégítőbben Proclus mutatta be Platon teológiájáról írt értekezése harmadik könyvében. Ezen két hármasság (a kettős háromszög) között az egyik érthető, a másik intellektuális, isteneknek egy másik rendje létezik, amely mindkét véglettel rendelkezik.” „A pythagoreus világ”, Plutarchos mondja el nekünk (De anim.procr., 1027) „dupla négyességből állt.” Ez az állítás alátámasztja azt, amit az exoterikus teológiák az alsóbb Tetraktis kiválasztásáról mondanak. Mivel: „az intellektuális világ (a Mahat világának) négyessége T’Agathon, Nous, Psyche, Hyle; míg az (anyag) érzéki világa pontosan az, amit Pythagoras a Kozmosz szó alatt értett – Tűz, Levegő, Víz és Föld. A négy elemet a rizomata kifejezéssel illették, minden kevert test princípiumainak gyökere”, azaz az alsóbb Tetraktisz az anyagi világ illúziójának gyökere, és ez a zsidók tetragrammája, és a „titokzatos istenség”, amely körül a modern kabbalisták olyan nagy hűhót csapnak.

„Így a négyes szám aritmetikai átlagot képez a monad és a heptad között (egység és hetesség között), mivel tartalmaz minden erőt, mind a teremtő mind a teremtett számokat; mivel valamennyi szám közül tíz alatt ez a szám egy bizonyos számból van, a duad megkettőzve tetrádot ad, és a tetrad megkettőzve vagy szétnyitva hebdomad (a hetesség). Kettő sajátmagával megszorozva négyet hoz létre, és visszafordítva magába létrehozza az első kockát. Ez az első kocka egy termékeny szám, a sokaság és változatosság alapja, kettőből és négyből összetéve, (függésben az egységtől és a hetességtől). Így két időbeni dolog princípiuma, a piramis és kocka, forma és anyag egy forrásból folyik, a tetragon (földön), a monad (égen)… (lásd: Reuchlin, „Kabbala”, I, II).

uchlin, a Kabbala nagyhatalma, a kockát, mint anyagot, a piramist vagy triádot mint „formát” mutatja be. Hermes követőinél a négyes szám az igazság jelképévé válik, de csak akkor, ha kockává tágul, ami szétnyitva hetet ad, amint jelképezi a férfiúi és a női alkotórészt és az Élet elemét.

Néhány tanulmányozó tanácstalan a függőleges vonalat illetően, amelyik a férfiúi, a kereszten a négyrészes vonal (lásd alább) – a négy lévén női jellegű szám, míg a vízszintes (az anyag vonala) három osztású. Ezt azonban könnyű megmagyarázni. A szétnyitott kocka középső lapja közös mind a függőleges, mind a vízszintes rúd esetében, vagy dupla vonalú, úgymond neutrális területté válik, és egyikhez sem tartozik. A szellemi vonal hármas marad, az anyagvonal kettős, lévén páros és ezért női szám. Ezenfelül Theon, a pythagoreus szerint, aki a Tetraktis-nak a Harmónia nevet adta, „mert ez a harmónia (diatessaron) a negyedben (sesquitertia)”, és azon a véleményen volt, hogy „a hangmérő kánonjának (zsinórmértékének) osztása tetraktisz által történt duádra, triádra és tetradra. Mivel az magában foglal negyedet (sesquitertiá-t), másfelet (sesquialterá-t) dupla, tripla és négyszeres arányt, amelynek felosztása 27”. „Az ősi zenei jelölési mód, a tetrachord (4 hangból álló skálakészlet) 3 fokozatból vagy hangközből és négy hangból állt, amit a görögök diatessaron-nak, mi negyednek hívunk”. Ezen túlmenően, bár a négyes páros szám, ezért női (infernális, alvilági) szám, formájának megfelelően váltakozik.

A 4-es számot a pythagoreusok a Természet Kulcs-Őrének nevezték; de a 3-as számmal egységben, ami 7-et adott ki, a legtökéletesebb és legharmonikusabb számmá vált, magává a természetté. A négy a nőnemű forma hímneműje volt a kereszt kialakítása folyamán, és a Hét a „Hold Ura”, mivel ez a bolygó hét naponta kénytelen megjelenését megváltoztatni. A hét az a szám, amelyikre Pythagoras a szférák harmóniájának és zenéjének az elméletét alapozta. Egy tónusnak (hangnak) nevezve a Holdnak a Földtől való távolságát, a Holdtól a Merkurig félhangnak, onnan a Vénuszig ugyanannyinak, Vénusztól a Napig másfél hangnak, a Naptól a Marsig egy hangnak, onnan a Jupiterig félhangnak, Jupitertől Szaturnuszig félhangnak, és onnan a Zodiakusig egy hangnak, így képezve hét hangot, a hangterjedelem harmóniáját. A természet valamennyi dallama ebben a hét hangban játszódik, ezért hívják „a Természet Hangjának”.

Plutarchos elmondja (de Plac. Phil. 878. old.), hogy az acháj görögök a tetradot minden dolog princípiuma gyökerének tekintették, mivel annyi az elemek száma, amelyek az összes látható és láthatatlan teremtett dolgot létrehozták. A rózsakeresztes testvéreknél a Kereszt vagy kiterített kocka képezte vizsgálódás tárgyát Peuret teozófikus fokozatai egyikében, és világosság és sötétség, vagy jó és rossz alapvető princípiumaként kezelték.

„A megérthető világ az isteni elméből (vagy egységből) ilyen módon indul ki. A Tetraktis, az első egység, minden dolog megteremtője, saját lényegén töprengve saját kezdetekor így szólt: Egyszer egy, kétszer kettő mindjárt létrehoz egy tetradot, tetején a legmagasabb egységgel, és gúlává válik, amelynek alapja egy egyszerű tetrád, egy felületnek alárendelve, amelyen az isteni egység sugárzó fénye megteremti az anyagtalan tűz létformáját, Juno (anyag) alacsonyabb dolgokba való leszállása végett. Innen fakad a nélkülözhetetlen fény, nem az égő, hanem a megvilágító. Ez a középső világ teremtése, amelyet a héberek Legfelsőnek neveznek, az (ő) istenségük világának. Olympus-nak nevezik, egészen ragyogó, önálló formákban gazdag, ahol a halhatatlan istenek lakhelye van. ’deum domus alta’ (Isten régi háza), amelynek teteje egység, fala hármasság, felülete négyesség.” (Reuchlin, Kabbala, 689. old.)

A „felületnek” így céltalan felszínnek kell maradnia, ha magában marad. Egység csak „megvilágít” négyességet, a nevezetes alsó négynek magának falat is kell építenie hármasságból, ha megnyilvánul. Továbbá a tetragramma vagy Microprosopus az „Jehovah”, helytelenül jogot formálva magának arra, hogy „Volt, Van, Lesz”, jelenleg úgy lefordítva, hogy „Vagyok, aki vagyok” úgy előadva, mint legmagasabb elvont Istenség, míg ezoterikusan és a színtiszta igazságnak megfelelően csak egy periodikusan kaotikus, féktelen és örök ANYAG, annak minden magában foglalt, lappangó lehetőségével. Mivel a Tetragramma egy a Természettel vagy Isis-szel, és az androgyn (hím-nő) istenek exoterikus sorozatával, mint Osiris-Isis, Jove-Juno, Brahmâ-Vâch vagy kabbalista Jah-hovah; valamennyi férfiúi-női. Minden antropomorf (emberarcú) isten a régi nemzeteknél, ahogy Marcelinus Vinicius helyesen megfigyelte, négy betűvel írta le nevét. Így volt az egyiptomiaknál Teut; az araboknál Alla; a perzsáknál Sire; magiknál Orsi; mahometan-oknál Abdi; a görögöknél Theos; az ősi törököknél Esar; a latinoknál Deus; ehhez J. Lorenzo Anania hozzáteszi még a német Gott-ot; a lengyel Bouh-ot, etc.

Azonban a hetes számot vagy heptagont a pythagoreusok religiózus és tökéletes számnak tekintették. „Telephoros”-nak nevezték, mert általa minden az Univerzumban és az emberi nemben véghez vihető illetve betetőzéshez vezethető (Philo. De Mund. opif.). A hét szent bolygó uralma alatt lévén, a szférák elmélete mutatja Lemuriától Pythagorasig a földi és az evilági természet hét erőit, valamint az Univerzum hét hatalmas Energiáját, amelyek elkezdődnek és kibontakoznak hét tónusban, amelyek a zenei skála hét hangját adják. A heptad (a mi hetesünk) olyan volt számukra, mint „egy szűz száma, mert nem-született” (mint a Logos vagy a Védanta „Aja”) „apa vagy anya nélkül, közvetlenül a Monad-tól származva, amely minden dolog eredete és koronája”. (Pythag. Triangle, 174. old.) És ha a heptadot közvetlenül a Monad-tól származtatják, akkor ez a mi Maha-Manvantaránk szent és tökéletes száma, ahogy a legrégebbi iskolák Titkos Tanításukban tanították…

A hetes vagy heptad valóban számos istennek és istennőnek szent volt; Mars-nak hét kísérőjével, Osirisnak, akinek teste hét és kétszer hét részre volt osztva, Apollonak (a Napnak) hét bolygója között, miközben himnuszt zeng a hétsugarúnak héthúros hárfáján; Minervának, az atya-anya-nélkülinek, és másoknak.

A Himalaya-n túli okkultizmus a maga hetesével, mivel a legősibbnek tekinthető, valamennyi közül az eredeti.

Miért mondja akkor a görög költő, hogy „nem négyen, hanem HETEN zengik a Szellemi Nap dicséretét,” ’ΕΠTAME’? Így szól:

„Hét hangzó betű zengi dicséretemet,

A halhatatlan Istenét, a mindenható istenségét.” . . .

Miért nevezik továbbá a három személyben egyistent, IAO (a titokzatos Isten) „négyszeresnek”, és a hármas és négyes jelkép egy egyesített név alá kerül a keresztényeknél – a hétbetűs Jehovah alatt? Ismét csak, miért azonos a héber Shebâ-ban az Eskü ’Oath’ (a pythagoreus Tetraktis) a hetes számmal; vagy ahogy G. Massey úr értelmezi, „esküt tenni annak szinonimája, hogy ’hétnek tenni/hetesezni’ és a 10 Yod betűvel kifejezve IAO-Sabaoth teljes száma, a tízbetűs Istené”? Lucian Auction című művében Pythagoras azt kérdezi: „Hogyan számol Ön?” A válasz: „Egy, Kettő, Három, Négy.” „Akkor, látja – mondja Pythagoras – amiben Ön NÉGYET vél, ott Tíz van; tehát egy tökéletes háromszög és Eskünk (tetraktis, négy!)” vagy Hét. Miért mondja Proclus a Timæos-ban (C. III.) „Az arany versek Atyja a Tetraktiszt dicsőíti, mint a halhatatlan természetű forrást”?

A Négyesség lehet felső vagy alsó – égi vagy földi Tetraktis –, ahhoz, hogy az ember érthetővé váljon, az ősi ezoterikus iskolák tanításai szerint Hetességnek kell tekinteni. Ezt oly mértékben megértették, hogy még az u.n. keresztény gnosztikusok is átvették ezt a hagyományos rendszert (lásd: „A hét lélek” című fejezet). Ez hosszú ideig titok maradt, bár gyanították, mivel az akkori idők semmiféle kézirata nem beszélt róla elég világosan ahhoz, hogy a szkeptikusokat kielégítse. Azonban megmentésünkre érkezett korunk irodalmi különlegessége, a gnosztikusok legrégebbi és legjobban megőrzött szentirata, a Pistis Sophia ΠICTIC COΦIA. A bizonyíték teljessé tételéhez hivatkozunk egy tekintélyre (C. W. King), az egyetlen archeológusra, akinek erre a bonyolult elméletre halvány rálátása volt, és aki a gnosztikusok és gyöngyszemeik kiváló írója napjainkban.

„Ázsiából kapja a Nephesh-t, vagy fizikai vágyak (éltető lélegzés is) lakhelyét; Jezirah-tól Ruachot, vagy a szenvedélyek székhelyét (?!); Briah-tól Neshamah-ot, és Aziluth-tól Chaiah-ot, vagy a szellemi élet princípiumát” (King). „Ez a platoni elmélet alkalmazásának tűnik a Lélek megfelelő készségeinek a bolygókról történő megszerzéséről, szféráikon keresztül történő lefelé haladása során. Azonban a Pistis-Sophia, szokásos merészségével ezt az elméletet sokkal költőibb formába önti (282 §)”. A Belső Ember hasonlóképp négy összetevőből épül fel, de ezeket a Szférák ellenszegülő Eonjai (mérhetetlenül hosszú korszakai) szolgáltatják. Mivel az Erő – az Isteni Fény („Divinæ particula auræ”) – még bennük maradt. A Lélek (az ötödik) „szemeik könnyeiből és kínjaik verejtékéből kiformálva, a Szellem Utánzata ’Αντίμιμον Πνεύματος (úgy tűnik, tudatunknak felel meg), (a hatodik). És végül Мοîρα, a Végze (Karmikus Ego), akinek az a feladata, hogy az embert a számára rendeltetett végkifejlethez vezesse, ha irtózna tűzben elpusztulni, akkor tűzbe, ha gyűlölne vadállattól elpusztulni, akkor vadállathoz vezesse, stb.” - A HETEDIK!