A hínajána ("kis kocsi") elnevezés a mahájána szerzetesektől származik, akik elhatárolták magukat a csak szűk szerzetesi elit számára megváltást ígérő hínajánától.
Az utóbbiaknak tizennyolc szektája volt, amelyek közül napjainkra csak a théravádin ("a vének útia") irányzat maradt fenn.
A hínajána szorosan kapcsolódik a rendi szervezetben élő szerzetesekhez. Szigorú, ortodox vallás, olyan emberek hite, akik önként fordulnak el a világtól, az örömöktől. Ideálja a szenvedéstől való szabadulás.
A szerzetesi buddhizmus kialakulása azokhoz a kolostorokhoz fűződik, amelyek kezdetben még ideiglenes szálláshelyül szolgáltak, és menedékből csak később épültek ki végleges lakhellyé.
A különbség egyre nőtt a világi hívők és a kolostorokban élő szerzetesék között. Az utóbbiak elkülönült elitté váltak. Az üdvözülés útja a szerzetesi szabályok betartásának függvénye lett. A nirvána a szerzetesek monopóliumává vált.
A kolostori élet az etika megváltozását is magával hozta. Mindenekelőtt tiltó rendelkezésekben nyilvánult meg.
Az eredeti (ősi) buddhizmus két fő erénye a maitrí ("barátságos érzület", szeretet) és a karuna (részvét) volt, amely a szolidaritás érzésén alapul. Ezeket a hínajána szerzetesek úgy értelmezték, hogy ne vezessenek a világhoz való ragaszkodáshoz. A maitrí náluk csak közömbös jóindulat, a karuma pedig érzelemmentes együttérzés, veleérzés.
A legfontosabb minden emóció lecsöndesítése: a gyűlölködésé, de a személyre irányuló szereteté is.
Ez a beállítottság, amely csak a tulajdon üdvöt tartja szem előtt, önzés. Az önszeretet, önzés szintén emóció, mégpedig a legveszedelmesebb. Hogy ezt legyőzhessék, a személyiséget, a tulajdon ént kell elnyomni.
Az irányzat világfelfogása szerint minden folytonos változásban van, ennek jelképe a láng és a folyóvíz.
Nincs létezés, csak keletkezés és történés, amely az oksági törvénynek van alávetve. A világ létezése folytonos rendeződés és kialakulás folyamata, mivolta a lényeg nélküli valóság. Az oksági törvény az abszolútum, amelynek az istenek is alá vannak vetve. A világ a buddhizmus felfogása szerint örök szenvedés helye.

a. Az emberi személyiség és a szamszára értelmezése

Az érzékszervekkel felfogható világ élőlények és élettelen dolgok sokaságaként jelenik meg előttünk. Mindezek a "lételemek" ("dharmák") tovább már nem elemezhető, végső realitások kombinációinak egymást szabályszerűen követő sorozatából állanak.
Az én csak a lételemek folyamatosságát jelenti. Az én által tapasztalt világ az énnel elválaszthatatlan egységet alkot. Csupán a különálló életáramok végtelen sokasága létezik. Az egyének különféle létezési formái egy saját erejéből mindig megújuló folyamatnak egymást karmikus szükségszerűséggel követő fázisai.

Az emberi személyiség alkotóelemeit (a dharmákat) öt csoportra (szkandha) osztották.
- l. testiség (rúpa),
- 2. érzékelés, érzet (védaná),
- 3. észlelés (szandnyá),
- 4. hajlamok, alakulások (szanszkára) és
- 5. tudat (vidnyána).

Ezeknek az alkotóelemeknek egyike sem állandó vagy abszolút.
A buddhista gondolkodás elutasítja az örökkévaló lélek létezését, amely a felbomló testből átvándorol az újonnan keletkezőbe. Azt is, hogy az egyéni lélek egy egyetemes szellembe tér vissza, majd ismét kiáramlik belőle. Emiatt problémát jelentett annak érthetővé tétele, miképpen jön létre egy korábban élt lény által kialakított előfeltételek alapján törvényszerűen az "új egyén". Megoldást jelentett a "függőségben való keletkezés" (pratítja-szamutpáda) elmélete. Ez az okozati összefüggés-formula tizenkét tagból áll.
Mindegyik tag egy dharma. A tagok láncot alkotnak, és minden tagot a megelőző határoz meg, keletkezésében is függő viszonyban áll vele.

A formula a következő:
1. A nem tudás mint előfelvétel révén 2. ösztönző erők keletkeznek, 3. az ösztönző erők létrehozzák a tudatot, 4. a tudat a szellemi-testi individualitást, 5. az individualitás a hat érzéket, 6. a hat érzék az érintkezést, 7. az érintkezés az érzetet, 8. az érzet a vágyat, 9. a vágy az élet utáni vonzalmat, 10. a vonzalom a karmikus létet, 11 . a karmikus lét az újjászületést, 12. az újjászületés az öregséget, fájdalmat, szomorúságot, kétségbeesést, halált.

Az első két pont azokat a dhannákat jelenti, amelyek az új élőlények létének a régebbi létben keletkezett előfeltételei. A 3-10. tag egy új individuum fokozatos keletkezését ábrázolja. A két utolsó tag a jövendő létezés meghatározó tényezőit közli. A buddhista országokban e tizenkettes sorozatot egy olyan kerék alakjában ábrázolják, amelynek kerületén a 12 tagot szimbolikus alakokkal jelzik.
A lételemek oksági lánca formulájának gyakorlati jelentőségű a megváltás elérése szempontjából van.
Ha tudjuk, hogy miért keletkezik a fájdalom, az életvágy, a testi-lelki individuum, a két létezés között hidat jelentő öntudat, a karmikus ösztönző erők, akkor elkerülhető, hogy a lejárt élethez megint egy új élet kapcsolódjék.
A visszafelé olvasott formula feltárja az újjászületés megszüntetésének lehetőségeit. A vágyak és akaratmegnyilvánulások okainak nem tudása szükségszerűen újramegtestesüléshez vezet. Az elvakultság megszüntetése és a földi dolgok mulandóságának, lényegtelenségének és szenvedésteli voltának felismerése a kiindulás a megváltáshoz vezető úton.
A módszer előnye, hogy az ok és okozat közti szoros kapcsolat indoklásával az üdvösség elérését úgyszólván automatikussá teszi. A formula megfordításával előttünk áll a követendő út. Megértése révén megszűnik a nem tudás, ami a leglényegesebb szempont, mivel az üdvösségre irányuló tudatot hoz létre, amely köré nem csoportosulhatnak dharmák, és így az újjászületés elkerülhető.
Az üdvúton való előrehaladás feltétele a nem tudás megszüntetése. A megszabadulás a tudás révén lehetséges. Az üdvösséget mindenki csak önerejéből és csak önmaga számára nyerheti el. Buddha csak közvetett úton segítheti az embert az üdv útján, megmutatva a követendő módszert. Minden más az egyén törekvésén múlik.
A nirvána az ősi buddhista felfogás szerint a misztikus út végét jelenti.
Buddha esetében a megvilágosodás (bódhi) a földi létben megvalósított nirvánát jelenti. Halála, teljes kialvása (parinirvána) nem jelent lényegbeli változást, hiszen feloszló lételemei nem bírtak jelentőséggel életében sem.
A hínajána szerint az emberek törekvése az újjászületés megakadályozására, a szanszára megszüntetésére irányulhat. A törekvő célja nem a Buddhává válás, hanem a "szent állapot" (arhat) elérése. A szent állapot csak szerzetes által érhető el, aki csak saját magát válthatja meg. Az arhat ("szent") olyan ember, aki már földi életében - egy buddhának a tanítványaként - ;, megvilágosodott". Buddha önmaga erejéből jött rá a megváltó tudásra.

Gautama Buddha nem volt az egyetlen buddha, nem volt a megváltásnak legelső ismerője és hirdetője, de nem volt az utolsó sem. Az indiaiak világképének nincsen horizontja: a keletkezés és elmúlás örök folyamata végtelen számú és nagyságú világkorszakokban játszódik le, amelyekben a világ folyton megújul és elpusztul. A lét örök körforgásában számtalan lény van buddhaságra predesztinálva. Ilyen lény a bódhiszattva, a buddha-jelölt (leendő buddha), aki elérte a "szentséget". Bemehetne a nirvánába, de többet akar: buddha kíván lenni. Gautama Buddha megvilágosodása előtt szintén bódhiszattva volt, s a Kánon Dzsátaka című részében szó van Buddha korábbi létformáiról.
Amint egy bódhiszattva ideje elérkezik, valamelyik világkorszakban emberi alakban születik újra, és mint Buddha hirdeti a megváltó tant.
A jelenlegi világkorszakban öt buddhája van. Gautama Buddha a negyedik. Az eljövendő ötödik buddha Maitréja, aki a szeretetet (maitrí) fogja hirdetni és érvényre juttatni. Őt a buddhisták úgy várják, mint a zsidók a messiást.
Buddhának huszonnégy előde volt, akik a tizenkét előző világperiódusban léptek fel.

b. Vallási élet és kultusz

A buddhista vallási élet kezdettől fogva teljes egészébe a szerzetesek kezébe került.
A szerzetesek kolostorokban élnek, számos előírás megtartása közepette, életüket a meditációnak szentelik. A külső formák, amelyek között életük folyik, rendkívül egyszerűek. A rendbe való belépéssel meghatározott kötelezettségeket vállalnak magukra. A világiak adományaikkal biztosítják a szerzetesek életlehetőségeit. Tőlük vallási útmutatásokat kapnak, főként telihold és a többi nagy holdfázis idején.
A szerzetesek képezik az egyház gerincét.
A rend szabályai aránylag mérsékeltek voltak (például az aszkézis túlságba vitele tilos volt), de a rendi kötelességek teljesítése, főleg a meditációs gyakorlatok elvégzése nélkülözhetetlen feltétele volt a megváltásra törekvésnek. A világi hívek azonban egyáltalán nem tartoztak bele az egyház közösségébe és semmilyen téren sem voltak szervezve, ami végzetessé vált az indiai buddhizmusra.
A kultusz a régi időkben ereklyék tiszteletére korlátozódott, amelyeket sztúpákban (emléktemplom) vagy dágobákban (ereklyetartó) helyeztek el.
Csak később terjed el, hogy Buddhát és mitikus elődeit szobrokon, képeken ábrázolják, virágadományokkal és más ajándékokkal tiszteljék. A kultusz célja csupán az, hogy a keletkező áhítat a hívő lelkét megtisztítsa és a megváltás felé irányítsa. A buddhák a nirvánába jutva elenyésznek, nem vehetnek tudomást a hívők áhítatáról, kultikus cselekedeteiről.
Tehát nem is jutalmazhatják megértik őket. Ez az átszellemült kultusz nem volt képes arra, hogy a nagyszámú, alacsony kulturális fokon álló ember igényeit kielégítse.
A középkori indiaiak Buddhán kívül számos szellemet, démont, továbbá férfi és női istenséget is tiszteltek.
Ezek a földöntúli erővel rendelkező lények a szamszárának alávetettek, de a buddhákkal ellentétben a nekik szentelt kultuszt jótéteményekkel megjutalmazhatják. Természetesen elmaradnak tudásban és hatalomban a buddhák mögött.