Kivétel nélkül minden ránk maradt középkori történeti munka - magyar szerzők tollából - egyetért abban, hogy a magyarság valamilyen formában a hunok rokona, a honfoglalás "második bejövetelünk" volt és a Kárpát-medencét Attila örökségeként vettük birtokba. Feltételezhetjük, bár bizonyítani nem tudjuk, hogy az Attila-hagyomány már megvolt a honfoglaló magyarságnál. II. Géza király apácává lett Zsófia húga bátyját "a hunok győzedelmes királyának" nevezi. Anonymus szerint a vezérek "választása Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott". Kézai Simon szerint pedig Attila halála után fia, Csaba "visszatért Szkítiába apja népéhez és rokonaihoz", de háromezren a Kárpát-medencében maradtak, székelynek nevezvén magukat. "Midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, elébük mentek". A Képes Krónika szerint pedig "A magyarok, vagyis a hunok másodszor is elfoglalták Pannóniát". Thuróczy János és krónikástársai a magyar történetet a hunokkal kezdik, Oláh Miklós 1537-ben a székelyekről írja, hogy "a hunok leszármazottai", de ezt olvassuk Farkas Andrásnál 1538-ban, Székely Istvánnál 1559-ben Heltai Gáspárnál 1575-ben, Bornemissza Péternél 1578-ban és Szenczy Molnár Albertnél 1621-ben; "Magyar népünknek a hadierény örökkétartó dicséretét fegyvereivel és katonai bátorságával Attila király nyerte el". E szellemben ír Zrinyi Miklós 1651-ben, Bessenyei György 1773-ban, Csokonai Vitéz Mihály 1802-ben, Virág Benedek 1804-ben és sokan mások. Így vélekedtek a magyarokról a külföldi szerzők is. Regino prümi apát a honfoglaló magyarokat hunoknak nevezi és Viterbói Gottfried 1185-ben és 1189-ben Attiláról, mint magyar királyról emlékezik meg.

A történettudomány csak a kiegyezés utáni években "bizonyította be", hogy a hunok és a magyarok között nincs rokonság és a hunok történetét ettől kezdve elválasztották a magyar történettől. E "történészek" azzal érvelnek, hogy a rokonsági tudat csak a honfoglalás után vált a magyarság előtt ismertté és krónikásaink a külföldiektől vették át ezt a hiedelmet. Ezen nézeteiket azért alakították ki, mert a mesterségesen gyártott finnugor származtatási elmélettel a hun-magyar kapcsolat nem magyarázható. És itt a finnugor nyelvészeti iskola súlyos bűnt követett el azzal, amikor pusztán filológiai alapon beavatkozott történelmi, néprajzi és embertani problémák megoldásába. Márpedig Attilát és hunjait igazán csak a magyar ember és a magyar tudomány értheti meg. A nyugati történetírás közömbösségével és értetlenségével pörbe szállni csak az igazi magyar és nem a monarchista-marxista történettudománynak lehet joga.

A hun-székely azonosság tudata történelmi tényen alapszik. Kézai Simonnál és a többi krónikánkban kevés változattal olvassuk, hogy a nagy "összeomláskor" 3000 hun a Chigle- (Csigle-) mezejére menekült és, hogy az ellenséges pannóniai népek fel ne ismerjék bennük az ősi ellenséget, zatuloknak nevezték magukat. Csigle-mező az erdélyi Mezőségben van; Mezőbánd, Mezőménes és Bazéd határánál húzódó dobsort ma is Csiglának nevezik; az alján húzódó térség neve pedig Csigla-mező volt. A hagyomány szerint az ottmaradt hunok innen népesítették be Erdélyt - utódaik a székelyek.