A Jel az Újszövetség legrejtélyesebb könyve. Ez abból is látható, hogy a
könyv kánoni volta már az első századokban vita tárgya volt. A 3. század közepén Alexandriai Dénes felismerte a János-evangélium és a Jel közötti stíluskülönbséget, és emiatt úgy értékelte, hogy a Jel szerzője nem lehet János apostol. A könyv kánoni volta megkérdőjelezésének másik oka
a Krisztus ezer éves uralmáról szóló rész (20,1-4) volt, mely a millenarista tanítást alapozta meg. A Jel több jelentős 4. századi kánonlistán nem szerepel (Jeruzsálemi Kürillosz - 350, Laodiceai zsinat – 360, Nazianzoszi Gergely). Nyugaton Ágoston, keleten Athanáz hatására fogadják el kánoninak. A II. trulloszi zsinat mondja ki világosan, hogy kánoni könyvről van
szó (692), és ezt erősíti meg a trentói zsinat.

A könyvet hagyományosan János apostolnak tulajdonították. Ezt a nézetet
vallották a 2., ill. 3. században Hierapoliszi Pápiász, Jusztinosz, Szárdeszi
Meliton, Alexandriai Kelemen, Lyoni Iréneusz, Hyppolitus, Tertullianus és Órigenész. Azonban a már említett körülmények folytán ez a nézet Alexandriai Dénes óta vita tárgyává lett. Ő hasonlította össze először a különböző jánosi iratokat és felismerte, hogy a Jn és 1Ján  rokonságban áll – ezeket János apostolnak tulajdonította, viszont a Jel, mind tárgya, mind
stílusa és nyelvezete szempontjából különbözik az előző két írástól, ezért ezt egy János nevű presbiter művének tekintette. A különbségekre később a történeti-kritikai iskola is felfigyelt. A Jn görögsége jó, a könyv magas színvonalú irodalmi alkotásnak tekinthető, ezzel szemben a Jel-ben igen
gyakoriak az aramaizmusok és sok a nyelvtani hiba. Műfaj tekintetében a
Jel egyedülálló az Újszövetségben. A teológiai hangsúlyok is különböznek. A Jn alapgondolata a megdicsőült Jézusban már megvalósuló eszkatológia, kulcsfogalmai a hit, az igazság;  ezzel szemben a Jel a jövőbe tekint, tehát a szó szoros értelmében eszkatologikus, és az említett témák nem
szerepelnek benne.

A könyvben több utalást találunk Rómára: a tengeri vadállat, akit imádni kell – utalás Róma tengeri hatalmára (azon túl, hogy a tenger az Isten-ellenes, gonosz erők szimbóluma ), és Róma istennő kultuszára, Babilon, mint a Jeruzsálemet leromboló hatalom, a parázna, mely megittasodott a
szentek vérétől (17,6), a vadállat hét feje („A hét fej hét hegyet jelent, az asszony ezeken ül.” 17,9), mely emlékeztet a hét halmon épült Rómára.
A szenvedések, az üldözések közepette a keresztényekben felmerült a
kérdés: hol van a győztes Krisztus, aki megígérte, hogy övéivel marad és legyőzi a világot? A szerző ilyen körülmények között (valószínű 90-96 táján) írja meg művét, hogy megerősítést és vigasztalást nyújtson. Krisztus végső győzelme biztos, minden – az idő, a történelem, az ember – az ő
kezében van. Érdemes kitartani, mert hűséges szolgáit a mennyei
Jeruzsálembe, az Istennel való közösségbe hívja.

A könyv görög címe VApoka,luyij VIwannou/ (János apokalipszise). Ez a
felirat későbbi eredetű. A könyv kezdő szavai: VApoka,luyij VIhsou/ Cristou/ (Jézus Krisztus apokalipszise).
Az apokalipszis jelentése szó szerint lepel / fátyol lehullása, leleplezés, tehát rejtett dolgok feltárásáról van szó. Vallásos jelentése kinyilatkoztatás. A „Jézus Krisztus apokalipszise” felirat azt jelenti, hogy Jézus a kinyilatkoztatás adója, de egyben tárgya is.
A műfaj az Ószövetségben a fogság utáni időre jellemző. Tartalmi elemeit
tekintve sajátos történelemszemlélet és bizonyos mértékig dualista világkép érvényesül benne. Alapgondolata, hogy a történelem eseményei mögött a gonosz erők harca zajlik Isten és a hozzá tartozók ellen.

Az apokalipszis leginkább az üldözések idején íródik, és alapvető célja
az érthetetlen, fájdalmas események magyarázata.

Az apokalipszis eszkatologikus irányultságú, a végső idők mennyei nagy harcáról, ennek földi tükröződéséről és Isten győzelméről szól. Itt meg kell azonban jegyezni, hogy a keresztény eszkatológia különbözik a zsidó szemlélettől. A zsidó gondolkodásban az élet horizontja erőteljesen evilági. Ez a megállapítás nem helytelenítés, mert az evilági lét és Isten történelemformáló ereje nem lehet jelentéktelen a kereszténység számára sem. A végső nap, a nagy nap, az Úr napja nem a történelmen túl van,
hanem az a nap, amelyen Jahve hatalommal végérvényesen közbelép,
megmenti a hozzá hűségeseket, és ítéletet tart a gonoszokon – ezek többnyire, bár nem mindig a pogány népek.

Ma már nem tartható, hogy a könyv szerzője János apostol, amiből következik, hogy a szerző álnév alatt ír, az apostol tekintélyére támaszkodva. A legjelentősebb sajátosság a történelem Krisztusra irányultsága. A római birodalom keresztény-ellenes harca valójában nem más, mint a Sátán Isten-ellenes küzdelmének tükröződése, de a kimenetel biztos: Krisztus győzelme. Ő az, aki elvezeti a hozzá hűségeseket
a teljességre, új eget és új földet, a mennyei Jeruzsálemet ajándékozza
nekik. A források tekintetében a Jel sokat merített az Ószövetségből. Sokszor szembetűnő a hasonlóság. A felhasznált források kivált Dán és Ez, de a könyv Iz, Zak, Jer, a Zsolt és Kiv könyvéből is merít.

„Aki az elragadtatás nyelvén szól, csak a maga lelki épülését szolgálja,
aki azonban prófétál, az Egyházat építi vele. Szeretném, ha mindnyájan szólnátok az elragadtatás nyelvén, de még inkább azt, hogy prófétáljatok, hiszen aki prófétál, az nagyobb annál, mint aki az elragadtatás nyelvén szól, hacsak szavait meg nem magyarázza, hogy az Egyház is épüljön rajta.” (1Kor 14,4-5)

Isten szava, mely ellenállhatatlan erővel rendelkezik és behatol az ember bensejébe. „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit.” (Zsid 4,12)
„arca pedig olyan volt, mint a teljes erejében ragyogó nap” – a dicsőség, az isteni világ ragyogása.

Isten Krisztusban elvezeti céljához az egyéni életet és a történelmet.

Az ember végső sorsa nem a pusztulás, hanem a feltámadás.
Az ember tetteivel végső sorsa – az örök élet vagy a végső Istentől való
elszakadás - fölött dönt. Isten ítéletet tart. Az üdvösség nem más, mint közösség Istennel Krisztusban. (Természetesen a könyv köztes eszkatológiáról szóló tanítása átértékelésre szorul, ugyanis az örökkévalóság időtlenségében aligha lehet egy a két feltámadás közötti
„időszakról” beszélni.) A Jel nagy hatással volt az angyaltan kialakulására. Az angyalok Isten által teremtett szellemi lények. A hozzá hűségesek vezére Mihály, aki harcot vív a lázadó angyalokkal (ezek
fejedelme a Sátán / Lucifer / a bukott angyal). A könyv alapozza meg a vértanúság teológiát is.
A Jelenések könyvének szimbólumaiból sokat merített a mariológia és a
keresztény liturgia. A mai ember számára a könyv arról is szólhat, hogyan kell élni a - néha ellenséges – társadalomban.

Állásfoglalás a pesszimizmussal szemben, mely azt sugallná, hogy a rossz
erősebb és mindig győz; arra ösztönöz, hogy érdemes kitartani az igazság
mellett.