Ebben az evangéliumban Jézus ötször jár Jeruzsálemben, működése pedig három húsvétot ölel fel. A szinoptikusok lentről, az ember látószögéből láttatják Jézus megváltói küldetését: emberi anyától születik, emberként növekszik, a csodatévő prófétákhoz hasonlóan végzi küldetését, szenvedő szolgaként meghal, megjelenéseivel igazolja föltámadását, majd fölemelkedik a mennybe. János evangéliumában az érzéki szemmel néző, emberi látószög mellé párosul egy fentről szemlélődő, magasan szárnyaló angyali vagy isteni látásmód is.[i] (Emiatt jellemezték ezt az evangéliumot – Ezékiel istenlátomásának négy élőlénye közül – a sassal.) Ez a mennyei perspektíva hozzákapcsolja a születéshez a megtestesülés-lejövetel kozmikus tapasztalatát; a küldetés kezdetének látomásához a küldetés végének, a megdicsőülésnek a látomását; Jézus működése kapcsán János evangéliumában a csodatévő próféta emberi arca mögül kezdettől fogva kitetszik az alászállott isten mennyei arca; ebben az evangéliumban a passió nemcsak szenvedés, hanem ugyanakkor megdicsőülés is, nem csupán egy megtört ember megaláztatása, hanem ugyanakkor a keresztről mint egy trónusról lenéző király hatalmi megnyilatkozása is; végezetül János nem tekinti szükségesnek a mennybemenetel leírását, hiszen az ő jelenbe hozott látásmódjában a menny, isten királysága azonos Jézussal, ott van, ahol a Fiú van, a Fiú pedig ott van, ahol az Atya. Eszerint a szemléletmód szerint Isten Fia leereszkedésével a menny is leereszkedett a világba, s fölemelkedésével, azaz visszatérésével, a benne hívők világa, az igazi Izrael is fölemelkedett a mennybe. Az őt elutasítók, – János evangéliuma írójának szóhasználatával – a (Jézust meg)tagadó zsidók világa máris elkárhozott, hiszen a hit nélküli, föl nem emelkedő világ a Sátán tulajdona. Vannak azonban akik még nem döntöttek a hit és a hitetlenség között. A szerző nekik írja az evangéliumát, hogy higgyenek.[ii]

Ki a szeretett tanítvány?

.

A tanítás tekintetében úgyszintén határozott különbség mutatkozik János evangéliuma és a szinoptikusok között. A negyedik evangéliumban Péternek, az egyház vezetőjének az elsőbbsége mellé párosul a szeretett tanítványnak szeretettségben való elsőbbsége, ezzel összhangban a hit központi üdvszerepe is kiegészül a benső tapasztalat szintén központi fontosságú üdvszerepével. János evangéliuma két vezető személyiséget emel ki, a szinoptikusok csak egyet: Pétert, az egyház fejét. A negyedik evangéliuma elismeri Péter vezető szerepét, azt, hogy Jézus őt nevezte ki az egyház fejének, a közösség világi ügyintézőjének,[iii] a szellemi-tanítói vezetőséget viszont a szeretett tanítványnak tulajdonítja. Evangéliumában a mester utolsó rendelkezéséből ez egyértelműen kiderül. Végső akaratát kinyilatkoztatva a „kereszt trónusáról” Jézus elrendeli, hogy Mária a fia helyett a fiának tekintse a szeretett tanítványt, az pedig az anyja helyett az anyjának Máriát. Ezzel János evangéliuma a maga képi nyelvezetén – kerülve a nyílt beszédet, mégis közérthetően – azt hozza a tudtunkra, hogy Jézus eltávozása után a szeretett tanítvány lett Jézus földi helyettesítője, a közösség tanítója, mestere. Azzal kapcsolatban, hogy valójában ki is a szeretett tanítvány, bizonytalanságban hagy bennünket az evangélium. Csupán az derül ki belőle, hogy a szeretett tanítvány a tizenkettő egyike, nem Péter és nem iskarióti Júdás.

A hagyomány Jánossal, Zebedeus fiával azonosítja őt, ez azonban, ha nem is kizárható, de kevéssé valószínű. Az evangélium írója vélhetően azért hallgatja el a szeretett tanítvány nevét, mert ez a név nem volt népszerű a Jeruzsálem pusztulása után előtérbe kerülő, Szent Pál-i alapítású pogánykeresztény közösség körében. Föltételezésem szerint János evangéliuma egy a jeruzsálemi templom 70-ben történt pusztulása után pogánykereszténységbe beépült, gnosztikus tanoktól megérintett zsidókeresztény közösség tagjának a munkája. A szerző a kor gnosztikus irányzatai körében elfogadott kettős – a közönséges híveknek szóló nyilvános, felszínesebb tudású és a választottaknak szóló titkos, mélyebb értelmű – tanítást ötletesen egyszerre írta bele ugyanabba a műbe.[iv] Allegorikus nyelvezet mögé rejtve bizonyos elemeket a közösségi hagyományból is igyekezett átmenteni, így például az általuk legtöbbre értékelt személy meghatározó szerepének az emlékezetét is, akit azért hív szeretett tanítványnak a nevének a megemlítése nélkül, mert egy olyan valakiről lehet szó, akihez a pogánykeresztények, mint a rivális krisztusértelmezés képviselőjéhez, ellenségesen viszonyultak. Ebből kiindulva a szeretett tanítványt legvalószínűbb, hogy azon apostolok között kell keresni, akikről a szinoptikus evangéliumok mélyen hallgatnak. Ezek Jakab, Alfeus fia, Fülöp, Tamás, Bertalan (föltehetően Natánael), Júdás Tádé és kánai Simon.[v] János, Zebedeus fia, a negyedik evangélium hagyomány szerinti megalkotója – Péter és Jakab, Zebedeus fia mellett – a szinoptikusoknál a legnagyobb tekintéllyel rendelkező három apostol egyike. Valószínűleg e név megbecsültségének köszönhető, hogy a habozó egyházatyák végül utolsóként a tartalmában és tanítói szellemében a másik háromtól jelentősen eltérő negyedik evangéliumot is besorolták a kánonba.

A fölsoroltak közül leginkább az első névvel hozható kapcsolatba a János evangéliumában jellemzett szeretett tanítvány, amennyiben Jakabot, Alfeus fiát, azonosnak tekintjük Jeruzsálem első püspökével, azaz Jakabbal, Jézus testvérével. A templom pusztulásának sorsfordulójáig Jeruzsálem püspöke, a jeruzsálemi közösség vezetője nem lehetett más, mint a krisztushívők ős-gyülekezetének a legfontosabb személyisége. A kifejtetteket világosan alátámasztja az apokrif Tamás evangélium 11. logionja is, amely így szól: „A tanítványok mondták Jézusnak: Tudjuk, hogy el fogsz menni tőlünk. Ki az, aki nagy lesz fölöttünk? Jézus mondta nekik: Ahonnan jöttetek és (ahová) menni fogtok, az Jakab, az igaz, aki miatt az ég és a föld keletkezett.”[vi] A korai zsidó-keresztény szemléletben Jeruzsálem a világ vallási fővárosa, a szentváros; Róma (bibliai allegóriával Babilon), a világot uraló város pedig a világ profán központja. E szemléletmódból egyenesen következik, hogy Jézus dicsőséges, második eljövetelére várva az egyház fejének, a közösség világi ügyintézőjének a világ profán központjában, Rómában kell székelnie, a szellemi vezetőnek, a mester utódjának pedig Jeruzsálemben. A szentvárosnak, Jeruzsálemnek az első püspöke Jakab, Jézus testvére, a világ fővárosának, Rómának az első püspöke a hagyomány szerint Péter.

A korabeli zsidók körében – s természetesen nemcsak a körükben – évezredes hagyománya volt a vallási és a világi vezetői szerepkör kettéválasztásának. Kezdetben a világi vezetők a bírák voltak, legfőbb szellemi tekintélyeknek a prófétákat és a papokat tekintették, későbbiekben a világi vezető szerepét a király vette át, s a legfőbb szellemi tekintély a Jeruzsálemben székelő főpap lett. Kivételes személyiségeknél illetve kivételes helyzetekben, mint például Sámuel vagy a Makkabeus uralkodók esetében, a két legmagasabb közösségi pozíciót egyetlen személy birtokolta, de ebből nem következett a két szerepkör összemosódása. Világosan igazolják ezt a qumráni esszénus iratok, melyek két Messiást, egy király és egy főpap Fölkentet (görögül Khrisztoszt) vártak. A gnosztikus tanoktól való megérintettség, ami az esszénus iratokban és János evangéliumában is kimutatható, tovább erősítette a két szerepkör határozott elkülönítésére való igényt.

A jelek arra utalnak, hogy Jézus után Péter vált a közösség világ vezetőjévé, míg a szeretett tanítvány a legfőbb szellemi tekintéllyé. Az egyház feje kifejezés, amivel Pétert joggal illetik, összezavarhat bennünket, mert ez nem a közösségen belüli főpapi és tanítói, hanem az azon belüli „királyi”, világi ügyintéző szerepkör megszerzését kellett eredetileg, hogy jelentse! A főpapi és tanítói vezetés tekintélyét a szeretett tanítványra ruházta át Jézus a negyedik evangélium tanúsága szerint. Amint a leírásokból tudjuk, Jeruzsálem első püspöke – Jakab, Jézus testvére – a templomban tevékenykedve vívta ki a Jézust nem követő zsidók tiszteletét is. Küldetéstudata vitathatatlanul az akkor még álló templomhoz kapcsolódott, magyarán a Jézus tanaiban hívő zsidó(keresztény) közösség „főpapjának” tekinthette magát.