"Mózes fölment arra a helyre,
ahol ki vannak terjesztve a sekhinah szárnyai..."
Zóhár

A Kabbalah kialakulásának története homályba vész. Mint minden ősi rendszer, ez is magán viseli az elmúlt korok kéznyomát, hiszen ahhoz, hogy túléljen, meg kellett felelnie, együtt kellett haladnia az emberiséggel.
Az eredeti elnevezés a QBL, három héber betűből áll. A szó jelentése szájtól fülig, ami a rendszer szájhagyomány útján való terjedésére utalhat, de a qibel szóból is eredeztethető, melynek jelentése kapni.
A kabbalisták szerint elsőként Ábrahám kapta meg Istentől a Kabbalah tudományát. Róla később Izsákra és Jákobra szállt a bölcsesség. Utánuk József birtokolta, ám ő meghalt, mielőtt továbbadhatta volna bárkinek is. Később Mózes volt az, aki elérte azt a szintet, hogy megkaphatta Istentől a titkos tudást, a mindenki számára érthető Tízparancsolatot és a csak beavatottaknak szóló Kabbalah-t. Mózes tanítványai fedezték fel újra Ábrahám tudását és adták tovább azoknak, akik érdemesnek bizonyultak rá.
Ábrahám Istentől kapott kinyilatkoztatása először szájhagyomány útján terjedt, de első írott formája valószínűleg az időszámításunk utáni hatodik század előtt keletkezett. A történetekben szó esik egy barlangba rejtett szent könyvről, melyet a Széfer Jetzirah, azaz az Alakzat Könyve néven neveznek. Egyes feltételezések szerint a 100 körül élt zsidó misztikustól, Akiba rabbitól származik. Az arámi nyelven íródott mű kevesebb, mint kétezer szóból áll, ennek ellenére foglalkozik a világegyetem eredetével és a héber ábécével egyaránt. Tárgyalja a világ harminckét alapprincípiumát, azaz az Élet Fájának tíz szefiráját és a huszonkét ösvényt, de nem említi többek között az Ain Szoph Aur-t, vagyis a Halhatatlan Fényt, Adam Kadmon-t és a Sekhinah-t.
A Széfer Jetzirah a héber ábécé 22 betűjét három részre osztja. Az első csoport a három "anya", vagyis a levegő, a víz és a tűz. A második csoport a hét "dupla". Ezek a világot mozgásban tartó ellentétes erőket képviselik, melyek a fény és a sötétség, a hét nap, a hét éjszaka, a hét planéta és a fej hét kapuja. A harmadik csoport a tizenkét "szimpla". Makrokozmikus szinten a 12 állatövi jegy és a 12 hónap, a mikrokozmoszban az ember 12 működése, azaz a látás, hallás, szaglás, tapintás, beszéd, táplálkozás, szaporodás, mozgás, harag, nevetés, gondolkozás, alvás.
A Kabbala másik fő művét, a Zóhár-t, azaz a Ragyogás Könyvét egyes feltételezések szerint Akiba rabbi tanítványa, az első században élt Simon ben Johaj írta, más forrás szerint azonban Moses de Leon spanyol misztikus tollából származik, aki XIII század végén vagy a XIV. század eleje körül írta meg, vagy adta ki újra egyik változatát.
Az írás tartalmazza a Tóra magyarázó szövegeit, a Titok könyve című művet, Merkabah hét mennyei csarnokának leírását és az Énekek énekének magyarázatát. A Zóhár központi gondolata, hogy minden mindennel összefügg, kapcsolatban van egymással és hat egymásra.
A XIII. századig kevés forrás található a Kabbaláról, ám ebben az időben, Spanyolországban élénk érdeklődés kezdett mutatkozni a titkos tudományok iránt. A korszak egyik legnagyobb műve a valószínűleg XII. századi Széfer Ha-Bahir, vagyis a Tündöklő Fény Könyve volt, mely az Élet Fájának szefiráival foglalkozik.

Ebben az időben új Kabbalah értelmezések és próbálkozások is születtek. Egy híres középkori tanulmány, az Aesch Mezareph, azaz Tisztítótűz például az alkímiát és a kabbalát igyekezett összekapcsolni úgy, hogy az alkímiai fémeket az Életfa egyes szefiráihoz rendelte hozzá. A saragossai születésű Abraham ben Samuel Abulafia (1240-1291) kabbalista módszerekkel, légzőgyakorlatokkal, különféle testtartásokkal igyekezett elérni a megvilágosodást.
A Kabbalah a középkorban egész Európában kezdett elterjedni. Fejlődésében már nem csak a neoplatonizmus, a gnoszticizmus, hanem a hermetika és a nyugati misztériumok is fontos szerepet játszottak. Létrejött a keresztény Kabbala elnevezésű irányzat, melynek a kölni születésű Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim (1486-1535), a zsidó Jochanum tanítványa, Giovanni Pico della Mirandola (1463-1494), Johannes Reuchlin, és a művész, asztrológus Robert Fludd (1574-1637) is híve volt.
A XVI. század végére két ágazat vált elismertté. Az egyik a spanyol Moses Cordovero (1522-1570), a másik az egyiptomi születésű Isaac Luria (1534-1572) iskolája volt. Isaac Luria David ben Solomon ibn Abi Zimra tanítványaként lépett a kabbalista útra. Érdekelték a zsidó törvények és a rabbikus irodalom. Tanulmányozta Moses Cordovero írásait és a Zóhárt egyaránt. Később Cordovero tanítványa lett, majd mestere halála után átvette annak helyét és egy kabbalistákból álló gyülekezet vezetőjévé vált. Tanítványainak a Kabbala és a kavvanah, azaz a szefirákon alapuló meditáció módszereit tanította.
Az ezt követő időszakban nem történt nagy előrelépés a Kabbalah elterjedésében. A XVII. századi ortodox zsidó vezetők veszélyesnek ítélték az ősi tanokat, és csak a legmagasabb rangú rabbiknak engedélyezték a kabbalista művek tanulmányozását.

Az áttörést a XVIII. század közepén Israel Eliezer, azaz Ba’al Shém Tóv (kb. 1700-1760) hozta meg, aki Lengyelországban megalapította a haszidizmust, ami nagy szerepet játszott a Kabbalah módszereinek szélesebb körű alkalmazásában. Ba’al azt vallotta, Istent örömmel kell szolgálni, így istentiszteletein nem volt ritka az extázis, a tánc, az éneklés és az alkoholfogyasztás sem. Követői hittek abban, hogy Isten felé hittel és bizalommal fordulhatnak, miközben a Törvény belső értelmét boncolgatják. Eliezer saját tanításait a Szív Útjának nevezte és hangsúlyozta az imádkozás mellett a fizikai világ örömeinek elfogadását és gyakorlását is. A haszidizmus sokat merített Isaac Luria tanaiból, és nagy hatással volt rá a Chabad, azaz Schneur Zalman (1747-1812) rabbi által kidolgozott misztikus rendszer is.
A Kabbalah hagyományainak újraértelmezésében jelentős szerepet játszott Eliphas Lévi Zahed (1810-1875), vagyis Alphonse-Louis Constant egy francia mágus és okkultista. Fontos megfigyelése volt, hogy az Életfa ösvényeihez hozzárendelhető a tarot 22 nagy arkánuma.

A XIX. század közepére és végére megnövekedett az érdeklődés a misztikus tanok iránt. Ebben Lévi mellett nagy szerepet játszott az angliai dr. William Wynn Westcott (1848-1925) és MacGregor Mathers is, akik megalapították a még napjainkban is működő Golden Dawn hermetikus rendet.
A Kabbalah alkalmazása a XX. századi mágusok körében is elterjedt. Többek között dr. Francis Israel Regardie (1907-1985), Dion Fortune. (1891-1946) Papus (1865-1916) és Aleister Crowley (1875-1947) voltak azok, akik a rendszer hagyományainak népszerűsítésén fáradoztak.
Talán a leghíresebb, de legalábbis legtöbbet emlegetett mágus Aleister Crowley, Allan Bennett (1872-1923) tanítványa volt, és az ő hatására fordult a rituális mágia felé. Crowley 1898-ban nyert beavatást az Arany Hajnal rendbe, ahol rövid időn belül a rend vezetőjévé akart válni, ami sok vitát eredményezett. McGregor Mathers-szel való veszekedése után távozott és Ceylonon majd Indián keresztül 1904-ben érkezett Kairóba. Egy Thot-rítus végzése közben felesége, Rose transzba esve egy közeli múzeumban lévő Hórusz szoborhoz vezette, mely a 666-os számot viselte. Ebből Crowley arra a következtetésre jutott, hogy ő az Antikrisztus, az Új Aión Ura. A mágus Rose médiumi képességei segítségével kapta meg Aiwaz-tól, egy mágikus lénytől A Törvény Könyvét. Hamarosan új rendet alapított Argentum Astrum néven és azt állította, hogy Aiwaz révén birtokolja Egyiptom ősi erőit. Crowley rengeteg mágikus művet hagyott hátra, ezek között található A mágia elmélete és gyakorlata, a Thoth könyve, A látomás és a hang, a Vallomások és Aleister Crowley Kabbalája.
Ma a rendkívül gazdag kabbalista irodalmat Gerschom Scholem tudományos igényű munkásságából ismerhetjük. A keresztény kabbalista irányzat jelenkori képviselője Jakob Hurtak. Egyes modern források szerint a Kabbalah különféle irányzatai a szó írásmódjával megkülönböztethetőek. Ezek szerint a Quabalah az ezoterikus, a Kabalah a zsidó és a Cabala a keresztény rendszerre vonatkozik. Mai, modern formájának egyik elnevezése Okkult Kabbalah.