A lélek megmentésének a témájában, a századok során, pontosan a Gnózis közelített meg egy igazán transzcendentális aspektust, illetve a különféle megnyilvánulási formái, az évezredek folyamán. Dr. Serge Hutin, a párizsi Sorbonne Egyetemről, írja le az egyik művében (A Gnosztikusok című brosúrában) a következőket:

“A Gnózis számára a lélek, az ember felsőbb része, mindig is egy fényes darabka, amely az istenségből vált ki, és a Föld rabja: a kezdetekben egy esés, a fény egy bukása történt. Ezt a bukást néha szexuális jellegűnek képzelik: az isteni mag elvész, az anyaméhbe hatol, amely a káosz, az anyag, viszont a Megmentő visszaszerzi azt, a kiválasztott lelkeket maga felé irányítva”.

“A manicheizmusban, viszont, egy önkéntelen bukást találunk: az ősi ember alászállt a sötétségbe, hogy harcoljon vele, de az rabságba ejtette, és csupán az ő fény-szívének a hátrahagyásával tudott szabadulni. Ezek a fény darabok azok, amelyek a sötét anyaggal keveredve, megalkották a világot. Ez az esemény a fényes anyagnak a terheitől való elválása lesz: a Teremtésben a felsőbb részek a szabadon bocsájtásuk pillanatát várják. Itt a Gnózis legalapvetőbb gondolatát találhatjuk meg: az isteni elem az alsóbb régiókban elveszett; ennek az anyagba alásüllyedt isteni résznek a visszaszerzésén kell fáradozni.”.

“A gnosztikus feladata megtudni, hogy a lelke, amely egy isteni szikra, miképpen térhet vissza a felsőbb régiókba, ahonnan alázuhant”.

Egy ősi gnosztikus szöveg ezt mondja:

“Mióta a húsban egyesültem – így szól egy manicheikus zsoltár, amely a lélek szerencsétlenségeit énekli meg – elfeledtem az istenségemet. Az őrület serlegétől megrészegedtem, és önmagam ellen lázadtam. (Péetrement a Le Dualisme című művében idézi ezt)”

Serge Hutin megjegyzi:

“Ami növeli a gnosztikus szenvedését, az, hogy a lélek, a szüntelen reinkarnációknak alávetve, folyton börtönből börtönbe jár”.

“A gnosztikus szenvedése, a lelkének az anyagba való bebörtönzésével szembesülve, különleges mítoszokat szült: a metafizikai kalandok a sorsot, az «emberi én» folytonos helyzeteit tükrözik. A lélek, vagy az «animusz», Jung nyelvezetét használva, mitológiai archetípusokba vetül, amelyek női vagy férfi alakokat is ölthetnek”.

“A gnosztikus mondákban, amelyekben egy női entitás jelenik meg, ugyanannak az archetípusnak a különféle formái figyelhetőek meg: a Nagy Anya. Ezek közül kiemelkednek a Valentiniánusok mondája Szófiáról, és a kopt szövegek örökösei”.

“A monda számos variációi, a gnosztikus irodalomból, elfeledtetik, hogy Szófia története teogóniai és kozmológiai síkon is az emberi lelkek szenvedését és megmentését tükrözik, vagyis minden Gnoszticizmus alapvető problémáját, és a leglényegesebb mondák forrását. Mindegyikben megtaláljuk a kozmikus katasztrófát: egy isteni elemet (fény, lehelet), a zuhanást a sötétségbe, az anyagba, a tisztátalan méhbe, és ennek a magasból érkező szikrának a megmentésével foglalkoznak”.

A kedves olvasónknak tudnia kell, hogy a minden idők Gnózisának, a világok teremtése, valójában, az isteni törvényeknek való engedelmeskedés, és ezen teremtések által, az amit a gnosztikusok mindig is AGNOSZTHOSZ THEOSZ-nak neveztek (az alak nélküli Isten, a valódi Démiurgosz, a rejtett Közös Kozmikus Örök Atya), próbál küldeni egy részt a saját fényéből (isteni szikrák avagy lelkek), hogy ezen világokba inkarnálódjanak, és az anyaggal való kapcsolat által elérjék a bölcsességet. Azonban az élet könyvében írva van, hogy valahányszor az isteni szikra alászáll az anyagba, egy Angyali bukást szenved el, és ezt mutatja minden ősi civilizáció vagy kultúra, amely a történelemben megelőz minket.

Kétségtelen, hogy ez az angyali bukás, nyugati kifejezéssekkel, nagyon jól, elegendő magyarázatokkal van bemutatva egy olyan műben, mint John Miltontól az Elveszett paradicsom. Ehhez hasonlóan sok más egyéb közel-keleti és ázsiai vallás is, ahogyan prekolumbiai, mezoamerikai kultúrák is, beszélnek egy isteni Ádámról, aki kegyvesztetté vált, és az anyag rabságába esett, megfosztva az isteni tulajdonságaitól. A Dr. Samael Aun Weor által feltárt kortárs Gnózis egész fejezeteket szentel a világok (gnosztikus kozmogenezis), és az azokat benépesítő emberi fajok (gnosztikus antropogenezis) teremtésének a magyarázatára. Ezen fejezetekben Ádám és Éva mítoszának a valósága van leírva, illetve annak a történelmi megfelelője, egy valamikor Lemúriának nevezett kontinensre helyezve azt, amely valahol ott létezhetett, ahol ma a Csendes Óceán vizei hullámzanak.

Azt mondja a Gnózis, hogy ezzel az eseménnyel kezdődően, az ember számos sötét entitás rabja volt, amelyek lassacskán elragadták az ő igazi fényét, és ez Pistis Sophia szerencsétlensége, amely nem egy jelképes szerencsétlenség, hanem valós. Ez a szerencsétlenség öröklődött az emberi fajban a lélek új anyaméhekbe való reinkarnációinak vagy visszatéréseinek ciklusaiban, egyre fokozódva az emberi teremtménynek ezen állati Énnek hívott folyamatában, és napról napra csökkentve a Tudat mértékét, amely ezen teremtménynek a szabad akarat birtoklását teszi lehetővé.

Serge Hutin úr így folytatja:

“Pontosítanunk kell, hogy a Gnózisban a lélek vagy a szellem nagyon konkrétan és kézzelfoghatóan van megfogalmazva; a felsőbb lélek fény, a kifejezésnek a szigorúan vett értelmében. A gnosztikus számára a lélek teljes fogalma, ahogyan a descartesi és arisztotelészi filozófia fogja fel, értelmetlen: a szellem egy fény, egy tűz, egy, a test csapdájába esett lélegzet (a kifejezés szó szerinti értelmében). A Gnózis bizonyos formái nem kételkednek az emberi magot az isteni teremtő pneúmával azonosítani: az ember a saját magvában hordozza a pneúmát.”

Ebben az értelemben, olvasó barátunk, Dr. Samael Aun Weor, a XX. századi Gnoszticizmus atyja, kijelenti:

“Ez a Gnoszticizmus egy sor koherens, tiszta, pontos alapvető, közvetlen misztikus tapasztalás által ellenőrizhető elemet foglal magába:

Az átok, tudományos és filozófiai szemszögből.

A héber genezis Ádám és Évája.

Az eredendő bűn és a Paradicsomból való kilépés.

Lucifer misztériuma.

Az Önmagam halála.

A teremtő erők.

Salvador Salvandus lényege.

Szexuális misztériumok.

A belső Krisztus.

A mágikus erőink Tüzes Kígyója.

A Poklokba való alászállás.

Visszatérés az Édenbe.

Mefisztó ajándéka.”

“Csupán azon gnosztikus doktrínák részei a valódi Gnoszticizmusnak, amelyek a fent említett ontológiai, teológiai és antropológiai alapok elemeit foglalják magukba.”

“Megkérdőjelezhetetlen, hogy a Gnosztikus tudás kívül esik a szubjektív racionalizmus hagyományos elemzésein. Ezen ismeretnek a következménye a személy végtelen bensőségessége, a Lény. A gnosztikus tapasztalás lehetővé teszi az őszinte hívének a teljes bölcsességet, és Önmegvalósítást. Az Önmegvalósítás alatt az ember minden végtelen képességének a harmonikus fejlesztését értjük. Ez nem szeszélyesen szétszórt intellektuális információ, vagy semmitmondó, félreérthető, merő szófecsérlés. Minden, amit ezek a bekezdések mondanak, valódi, megélt, igazi tapasztalatból származnak.”

„A jellemzők, amelyek tisztán határozzák meg a gnosztikus mítoszt, és amelyek kölcsönösen kiegészítik egymást, a következőek:

1. Felsőbb Istenség.

2. A pleromatikus kiáramlás, és bukás.

3. Az építész Démiurgosz.

4. Pneúma a világban.

5. Dualizmus.

6. Megmentő.

7. Visszatérés.”

“A felsőbb gnosztikus istenség AGNOSZTHOSZ THEOSZ-ként jellemezhető, az Absztrakt Abszolút Térben, a rejtett vagy ismeretlen Isten, az EGYETLEN valóság, amelyből kiáramlanak az Elohimek, bármely egyetemes Teremtés Hajnalán”.

“Valentinianus gnosztikus mítoszában, amely kifejezetten a Harminc Pleromatikus Aeont mutatja meg nekünk, a titokzatos Absztrakt Abszolút Térből kiáramolva, egymásutáni emanációkban, tökéletes párokba rendeződve képesek, és kell, hogy egy monista mítosznak az archetípusainak a modelljei legyenek, amely ilyen vagy olyan formában a mai napig létezik, és minden meghatározott gnosztikus rendszerben  megtalálható”.

“Ezen transzcendentális pontja a protoutódnak klasszikusan egy hármas isteni felosztás felé irányul: az Agnoszthosz Theosz (az Abszolút), a Démiurgosz, az Atya stb.; az isteni világ, a dicső Pleróma övezete, amely egyenesen a negatív fényből bukkan elő, a létezés negatívjából; végül pedig a Nousz, a Lélek vagy a Pneúma, a létezés folyamán a fejlődőképesség végtelen lehetőségeit hordozza magában”.

“A filozófiai Lenni és Nem Lenni fantasztikus határai között jön létre a sokaság vagy a bukás. SOPHIA BUKÁSÁNAK (isteni bölcsesség) gnosztikus mítosza magasztosan allegorizálja ezt a rettentő zűrzavart a Pleróma keblében”.

“A vágy, a paráználkodás, az egó kiemelkedésének az akarása a kellemetlenségek forrása, és a rendetlenség egy meghamisított dolgot eredményez, ami kétségkívül az isteni szándékon kívül áll, habár benne raboskodik az Eszencia, a BUDDHÁTA, az emberi teremtmény lelki anyaga. A szabad élet egységére való impulzus, a maga mozgásában, az Én felé ferdülhet, és a különválásban mindent a keserűségek világába köt”.

“Az elkorcsosult ember bukása az alapja minden ősi nemzet teológiájának. A püthagorikus Philolaosz szerint (Kr. u. V. század), ősi filozófusok állították, hogy a lelki anyag, a Lényeg, mint egy sírboltba, úgy van az Énbe temetve, egy bizonyos vétek büntetéseképpen. Platón tanúsítja, hogy ez az orfok doktrínája, és ő maga is ezt követte. A mértéktelen vágy, a teremtés rendjének a felborítása vezetett a kudarchoz. Az Én, mint mindig, megkülönböztetettséget keresve rendetlenséget teremt, és bármely angyali lázadás összeomlását hozza.”.

“A teremtő Démiurgosz eltérítése, a végzetes ellentét, ez az önzés felé hajlás, oly sok keserűség igazi forrása. A Lényeg, az Egóba palackozott Tudat, a saját korlátozottsága miatt lassan és fájdalmasan halad az időben. A pneúma, nyilván nem túl kellemes, helyzete (amelyet folyton említenek a gnosztikus történetek), erőszakosan a világ és az Alvilág Törvényeinek Ereje alá van vetve, túlságosan is nyilvánvaló, ahhoz, hogy tovább hangsúlyozzuk”.

Egy másik, A tökéletes házasság című művében, Dr. Samael Aun Weor egy fogalmi szintézist mutat be az angyali bukásról. Ez a szintézis furcsának tűnhet az olvasóink számára, de a kegyetlen igazságot hordozza, és jóval túlmutat azon, amit bármilyen teológiai vagy más tanulmányban hallottunk vagy olvastunk. Lássuk:

“Az isteni Lényünk ismeretlen mélységeiben egy, teljességgel atomi, Belső Csillagot hordozunk. Ez a csillag egy szuper-isteni atom. A kabbalisták az AIN SOPH névvel illették. Ez a Lényünk Lénye, a belsőnk Nagy Valósága. Mielőtt ez a szuperatom a Nagy Természet mechanikus fejlődésébe lépett volna, nem volt tudatában a boldogságának. A boldogság, anélkül, hogy tudatában legyünk a boldogságnak, nem boldogság.  A Belső Csillag, amely a Lényünket vezeti, válaszolva a Szent Istenek kozmikus ingereire, egy saját magát tartalmazó sugarat küldött a Nagy Természet mechanikus fejlődésébe. Természetet, hogy Öntudatot nyerjen. A sugár a Nagy Élet hanyatlásába szállt alá. A sugár egy Elementállá vált, és továbbfejlődött az ásványi, növényi és állatvilágban. Mikor először lépünk emberi anyaméhbe, Öntudatra ébredünk. A cél, az isteni terv, bevégeztetett. Azon fenséges pillanattól vissza kellett volna térnie a mindig mosolygó Belső Csillaghoz. Sajnos a természet erős ösztöneinek sűrű dzsungelében megszületett az emberi vágy, amely megtévesztette az elmét. Így hát megszületett az Egó (Sátán). Ez volt a nagy tévedésünk. Azóta egyre csak reinkarnálódunk. A Sátán megerősödik a reinkarnációk által. Vissza kell térnünk a gyökerekhez, és felismerni a nagy tévedést. Meg kell semmisítenünk a Sátánt”.

Így folytatja Dr. Samael Aun Weor:

“Nyilvánvaló a szerencsétlen emlős, amelyet tévesen neveznek embernek, megdöbbentő gyengesége és képtelensége, hogy isteni segítség nélkül emelkedjen fel a föld porából. Egy jól ismert közmondás így tartja: Segíts magadon, az Isten is megsegít!”.

“Csakis a sötét, alaktalan és érzéketlen anyag mélyében levő tüzes, halhatatlan láng képes a lelki Ént kozmikus porrá alakítani, hogy felszabadítsa a Tudatot, a Lényeget. Lángoló szavakkal jelentjük ki: Csak az isteni lehelet képes visszafogadni az Igazságba; azonban ez csakis tudatos munkával és önkéntes áldozatokkal érhető el”.

Itt, türelmes olvasó, mivel a Dr. Samael Aun Weor által bemutatott Gnózisban, a Gnosztikus problémája többé nem az, hogyan térjen vissza az elveszett Paradicsomba, az eredendő fénybe, a régiek ős-ivadékához, anélkül, hogy igazán alkalmazná az önmaga tanulmányozásának gyakorlatát, az EGOIZMUS, az Én, a minket körülvevő és az isteni fénytől elragadó egoista sokaság felszámolásának a céljával.

Dr. Samael Aun Weor a következőkre mutatva folytatja:

“Két lelki állapot nyílik meg a gnosztikus előtt:

a) a Lény állapota, áttetsző, kristályos, személytelen, valódi és igaz.

b) az Én állapota, lelki hibákat megtestesítő aggregátumok halmaza, melyek létének egyetlen oka a tudatlanság”.

“A valódi gnosztikus egy végleges változásra vágyik, érzi a belsőjében a Lény titkos ingereit, ennek az aggodalmát, az elutasítást és nehézségeket, melyek a különféle embertelen elemekkel együtt alkotják az Ént. Bárki, aki a Lénybe való elmerülésre áhítozik, elfogadja az ítéletet és az Önmagam irtózatos borzalmait.”

„A Gnózis bizonyos fokú birtoklását mindig is egyfajta különös vagy furcsa hozzáállás kíséri ezen csalóka, múlandó világgal szemben.”

“Felsőbb Én és Alsóbb Én, mind csupán két darabja egyazon dolognak, két különálló aspektusa az Önmagamnak, különféle pokoli oldalai. Ennélfogva ez a végzetes, balszerencsés, sötét Én (felső, középső vagy alsó) összege, különbsége és folytonos többszöröse az embertelen lelki aggregátumoknak. Az úgynevezett felsőbb Én bizonyosan az Önmagam egy trükkje, az Egó egy intellektuális fortélya, amely kibúvókat keres, hogy tovább létezhessen; az önámításnak egy fondorlatos módja”.

“A felsőbb Én egy borzalmas, többkötetes mű, számtalan tegnap terméke, egy végzetes görcs, mely nem oldódik. Az egoista öndicsőítés, az Én kultusza, az Önmagam túlértékelése paranoia, a bálványimádás legrosszabb fajtája.”

„Aki nem inkarnálta a lelkét, nincs igazi léte. Az Én egy légió, ami azért harcol, hogy az ember testén keresztül létezzen. Néha az ivás Énje, máskor a dohányzás Énje, a gyilkolás, a rablás Énje, a szerelmes Én stb. Ezen Ének között konfliktusok vannak. Az Ént, amely hűséget fogadott a Gnózisnak, felváltja egy másik, amelyik megveti a Gnózist. Az Ént, amely szerelmet esküdött a nőnek, felváltja egy másik, amely megveti. Az Én, démonok légiója. Az embernek, aki nem inkarnálta a lelkét, még nincs morális felelősségtudata. Bízhatnánk-e démonokban?”.

“Látható, hogy annyira a lényegben, mint a változásban is, a GNÓZIS és a KEGYELEM fenomenológiailag észrevehetőek. Isteni kegyelem nélkül, a szent Lehelet fantasztikus segítsége nélkül, az ön-Gnózis, a LÉNY belső Önmegvalósítása több mint lehetetlen. Az önmegmentés a helyes, és ez teljes egyesülést kíván a megmentő és a megmentett között.”

„Az isteni, ami a lélek mélyén lakozik, az igazi és legitim kognitív képesség semmisíti meg az Egót, és nyeli el a parousiajába a lényeget, és teljes fényességben menti meg. Ez a Salvador Salvandus tárgya”.

“A gnosztikus, akit megmentettek a vizektől, bevégezte a keserűségek végtelen körét, átlépte a kimondhatatlan Plerómát az univerzum alsóbb tájaitól elválasztó határt, bátran megmenekült a Démiurgosz birodalmától, mert kozmikus porrá zúzta az Egót”.

“A különböző világok közti átjárás, az embertelen elemek egymás utáni megsemmisítése, megszilárdítja a Szent Abszolút Napba való újramegtestesülést, és akkor, rettentő isteni lénnyé válva, túljutottunk a jó és rossz fogalmán”.

Ez a célja, olvasó barátunk, annak, amit az intézményünk, az AGEAC (Antropológiai, Kulturális és Tudományos Tanulmányok Gnosztikus Egyesülete), maga elé kitűzött, a tanulmányi szobáinak a tanításai és a tanulmányi anyagok kiadása által. Minket nem a tömegek érdekelnek, sem a hízelgés, még kevésbé a térítés vagy propaganda, mi csupán csak azt az égető vágyat tápláljuk, hogy átadjuk ennek a generációnak az önmegmentés ismeretét, a kincset, amelyet mindig is őrzött a minden idők Gnózisa.

Óscar Uzcategui Q.