1. IGEIDÕK

   A hun nyelvben - amit ma magyarnak hívunk - eredetileg kilenc igeidõ volt használatban. Ezek az egyszerû múlt, jelen és jövõ. Folyamatos múlt, jelen és jövõ. Befejezett múlt, jelen és jövõ. Nagyon pontos és egyértelmû szabályok szerint használtuk (sõt máig használjuk) õket, amely szabályok precízen levezethetõk a teremtés alaptörvényeibõl. Az alábbiakban ezt fogjuk ismertetni.
   A nyelv lényegében az intelligens emberek közti kommunikáció céljára lett kifejlesztve. A kommunikáció az ember ismereteinek átadása és mások ismereteinek fogadása, többé-kevésbé egyértelmû kódolással. Az ismeretek a világról szólnak. Az általunk megtapasztalt világot írjuk le a fogalmainkkal, szavainkkal. Tehát a nyelvünk szabályainak hûen tükrözniük kell a világot, amiben használjuk, és azt a módot, ahogyan értelmezzük az észleleteinket.
   Mivel az emberek élõlények, változnak. A környezetükkel együtt, alkalmazkodva hozzá. Változik a világképük, s vele a kommunikációjuk is. Tehát a nyelvnek is változnia kell, folyton módosulni, bõvülni (gazdagodni), esetleg szûkülni (elhagyva egyes dolgokat). Szavaiban, szabályaiban, kiejtésében, írásában. Nem lehet törvényekkel és merev szabályokkal rögzíteni, mert ha megmerevítjük, elõször alkalmatlanná válik a használatra, majd fokozatosan elhal, a helyét átveszi más nyelv vagy metakommunikációs forma.
   A nyelvünk ismeretében megérthetjük a világot, a világ ismeretében megérthetjük a nyelvünket. Lássunk neki! Kezdjük az alapoknál, a létigéknél. Mivel a lét a legáltalánosabb fogalom a teremtésben, s mert: "Kezdetben vala az ige. Minden az igébõl vala, az ige Istennél vala és Isten vala az ige." Az ige a nyelvtanban létezést, cselekvést, történést fejez ki. Három ideje van: múlt, jelen, jövõ.

2. LÉTIGÉK

   A magyarban kétféle létigét használunk a kilenc különbözõ igeidõben: a van-t és a lét-et. Ezek különféle változatai, alakjai a következõk.:

Van:
Fõnévként: vanás.
Fõnévi igeneve: vanni.
Kijelentõ módja: van.
Felszólító módja: -.
Feltételes módja: volna.
Egyszerû múlt: volt.
Egyszerû jelen: van.
Egyszerû jövõ: -.
Folyamatos múlt: vala.
Folyamatos jelen: való.
Folyamatos jövõ: -.
Befejezett múlt: vagyon.
Befejezett jelen: valék.
Befejezett jövõ: -.

Lét:
Fõnévként: levés, létezés, leledzés.
Fõnévi igenevei: lenni, létezni, leledzeni.
Kijelentõ módja: lét, létez, leledz.
Felszólító módja: legyen, létezzen, leledzzen!
Feltételes módja: lenne, lehet, lehetne, létezne, létezhet, létezhetne, leledzene, leledzhet, leledzhetne.
Egyszerû múlt: lett, létezett.
Egyszerû jelen: lét, létezik, létezõ.
Egyszerû jövõ: lesz, létezni fog.
Folyamatos múlt: lõn, leledzett.
Folyamatos jelen: levõ (ejtjük lévõ-nek is), leledzik, leledzõ.
Folyamatos jövõ: lészen, leledzeni fog.
Befejezett múlt: lett légyen.
Befejezett jelen: levék.
Befejezett jövõ: leend, leendõ, lenni fog.

3. A VANÁS ALAKJAI

   Amint látjuk, a vanásnak nincs jövõ idejû alakja (vasz, vászon, vaand, vaandó, vanni fog?)! Nincs felszólító módja (vanjon, valódjon?) és feltételes módja (vanna, vahat vagy vanhat?) sem.
   A vanásnak azért van csak múlt és jelen ideje, mert vele a megnyilvánulatlan tulajdonságait jelenítjük meg. A teremtés elõtti állapotot, a puszta vanás idõtlenségét. Egy Énoknak (okforrásnak) csak jelene (forráspontja) és múltja (kiáradása) van, de nincs jövõje (beáradása)! Ezt tudjuk, mivel Õ az idõ szülõje, keltõje (az Öregisten Idõ), akibõl kiárad minden ("Vagyok a Ki vagyok.").
   Azért van a vanásnak minden igeidõben egyféle alakja, mert a megnyilvánulatlan omnipotens (a lehetségesség) csak egyféle lehet. Nincs még polarizáció, dualitás, én és te (személyes és személytelen, pl.: vanó és vanik?), bal és jobb. Ezek csak a megnyilvánuláskor jelennek meg, amikor két forrás lenni (létezni) kezd egymás számára.
   Ebbõl következõen nem lehet felszólító módja sem. Nincs akit, amit felszólíthatna (megszólíthatna) bármire egy magában található, semmirõl semmit sem tudó (információtlan) és semmit sem csináló (nem létezõ, de mégis vanó, pontosabban való!) pont. Ami van, az az egy, az egész, a teljesség. Annak mindene megvan, nem kíván semmit, ezért szenvtelen, közönyös.
   Az, hogy a feltételes módját az egyszerû múltjából képezzük (volt-na), egyrészt arra utal, hogy a megnyilvánulatlanról semmi biztosat nem tudunk mondani, csupán feltételezéseink vannak (lehetnek) róla, hogy mi volt akkor, amikor még semmi sem volt (az idõk kezdete elõtt). A népmeséink ezért kezdõdnek így: "Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt." Másrészt a megnyilvánulatlan forrás lehet (vanhat?) magában is, illetve áraszthatja magából a sajátidejét (múltját). Ha a múltja egyetlen más idõforrást (vanót, levõt) sem ér el, akkor egyszerûen megnyilvánulatlan marad. Ezt hívjuk állóvíznek (1. ábra), ahol nem történik semmi.

4. A LEVÉS ALAKJAI

   A levésnek azért van jövõ ideje is, mert minden teremtett (virtuális, másolati) idõforrás a teremtésben az idõhurokba visszacsatoltsága által marad meg a létében, ahol a saját múltjában halad mindvégig, ami mindig õfelé jön (befelé jövõ). A tachion a jövõjébe rohan, lehagyva (maga mögött) a kiárasztott múltját, ami belõle ki-múlt. Ezért ami elõtte van, az a jövõ tér (terület) (2. ábra). Az okforrás tachionnak nincs jövõje, bár jöhet vele szemben más létezõ idõrendszer, de az nem a Õ jövõje lesz, hanem a másiké. Amikor pedig kiér az õskáosz hullámterének peremére ("kint van a vízbõl"), már a semmibe (sehová) rohan (megállíthatatlanul távolodva a többi létezõtõl azok sajátidejében). Az egyenesen száguldó tachiont magyarul futótûznek (sebesen haladó) hívjuk, a körpályán haladót pedig bolygótûznek (forog, bolyong).
   A teremtés abban az esetben következik be, ha az okforrás tachion találkozik a saját jövõjével. Visszakanyarodva belép a saját elhagyott múltterébe (3. ábra). Ezt csak a többi okforrással (más létezõkkel) való kölcsönhatások révén teheti meg.
   A teremtmények sorsa azért predesztinált, ismerhetõ elõre, mert nekik van, míg az isteneknek (Énokok) nincs jövõje. Õk (az okforrások) urai önmaguknak és a sorsuknak, felette állnak a szamszára világkerekének és az idõnek. Ezért kifürkészhetetlenek az Isten útjai, szándékai. Ha pedig egy létezõnek elfogy a jövõje, akkor meghal, az élete holtpontra jut, megszûnik a jelene, s így aztán a múltja is elfogy, kimúlik belõle. A hal-ál a mozgások megszûnte, meg-ál-lása.
   Amikor két forrás létezni kezd egymás számára, megszületik a létezés, a kettõsség, a mozgás. Ezt az idõrendszert hívjuk folyóvíznek (4. ábra). A levés különbözõ alakjainak jelentése pontosan árulkodik a továbbiakról.

   A lét a rövid (írású, ejtésû) alak, a passzív dolog (aminek egyszerûen van léte). A létezik a hosszú alak, az aktív dolog, ami csinál valamit (elsõsorban létezik és mozog), de csupán általános értelemben, tehát ez a cselekvés bármi lehet. A leledzik szintén hosszú alak, de másképp aktív. Õ az aktív személy, aki csinál valamit (elsõsorban lélek-zik és él), általános értelemben, tehát bárki lehet.
   A lélek-telen dolog élettelen, a lelkes lénynek viszont, mivel lelke van, él. Az életét pedig le-éli. A lélek régen lele (szellem) alakban is használatos volt a hun nyelvben. Aki meghal, az ki-leheli a lelkét (kimegy belõle a lélek, ami élõvé teszi). A lélekzet, lélegzet, lehelet, lelemény, lelkület, lelkész, létszám szavaink szintén innen erednek. További sokatmondó szavak: lélekvesztõ, lélekbúvár, mûvészlélek, lélekjelenlét, lélektan, lelkesít, lelkiállapot, lelkiismeret, ébrenlét, készenlét, létbiztonság, létbizonytalanság, létminimum, létesítmény, létesülni, lételem, erõnlét, létalap, létfenntartás, létérdek, létjogosultság, jólét, jóllét, létrehív, létrehoz, letét, leltár, paralel (párhuzamosan létezõ).
   A levõ (lévõ) a folyamatos jelenben szintén rövid alak és passzív dolog. A lé jelentése pedig folyadék, víz, illetve valamit tartalmazó ital. A víz (idõhullámtér) önmagában tisztavíz (információtlan), ami átlátszó, átlátható, vagyis egyszerû dolog (mint egy pont). Más dolgokkal elkeverve (információt viszünk bele a kölcsönhatások révén) már zavaros lötty lesz (valamilyen lé) egy külsõ megfigyelõ számára.
   A létezõ olyan aktív dolog, konkrét értelemben egy bizonyos valami, ami egyszerûen csak létezik (a jelenben) de nem él. Ha létezõnek mondom, akkor pontosan utalok egy valamire, ha léteziknek mondom, akkor általános értelmû.
   A leledzõ olyan aktív személy, konkrét értelemben egy bizonyos valaki, aki folyamatosan létezik és él. A leledziket akkor használjuk, ha nem egy bizonyos valakirõl van szó, hanem általában egy lelkes élõlényrõl.
   Ami létezik, az más valami számára létezik, tehát kölcsönhatásban van vele, észlelhetõ mások számára. Amit észlelünk a világban, azt leljük, megleljük, vagyis találjuk ott. Innen erednek a lelés, találás, lelni, találni szavaink (a talál feltételes módja a talán).
   A levésnek, létezésnek, leledzésnek van felszólító (óhajtó, felkiáltó, parancsoló) módja (csak jelen idõben): legyen! létezzen! leledzzen! Ez érzelmeket, szubjektivitást, életet, teremtõ erõt tükröz.
   Az, hogy a létezõk a létezésüket tekintve egyenrangúak, tehát egyaránt léteznek, s nincs létezõbb, meg kevésbé létezõ dolog, azon látszik, hogy mindhárom alaknak van fõnévi változata: levés, létezés, leledzés. Ebbõl pedig képezhetõ fõnévi igenév: lenni, létezni, leledzeni.

5. FÕNÉVI IGENEVEK

   A lenni szenvedõ, passzív alak. A létezni és leledzeni mûveltetõ, cselekvõ alak. Mert az idõbeli létezés duális (kettõs): nõi és férfi, jin és jang, aktív és passzív. A lenni a nõ, a létezni és leledzeni a férfi. A megnyilvánuló teremtés tehát poláris, az ellentétek és ellentmondások világa.
   Ugyanakkor vegyük észre, hogy a létezni egyszerû igeidõ, a leledzeni pedig folyamatos. Ez azt súgja, hogy a tárgyak (dolgok) egyszerûen csak léteznek az idõben (semlegesnem), míg az énnel rendelkezõ megfigyelõk, a lelkek (leledzõk) folyamatos idejû létezõk (hímnem), tehát a számukra az idõ folyamatosan telik (észlelik) az egész létezésük során, szubjektíve. A passzív lenni a nõnem lesz ebben az esetben.
   Ami létezik, az nem tudatos (intelligensen) errõl. Aki leledzik, az tudja ezt!
   Most nézzük a vanást, ami megnyilvánulatlan, tehát statikus és idõtlen dolog. Nincs mûveltetõ alakja (vanázik, vanázni). Ennél fogva, a polaritás hiányában elmarad a szenvedõ alakja is. Csak egyféle VAN van, aminek fõnévi igeneve a vanni. A "vanni van..." kifejezésünk arra utal, hogy rekurzív tulajdonságú az okforrás (geometriai szerkezetét illetõen mandu, aminek jelentése: "egy csinál"), önmagába zárt és kész! Vanni éppen van, de még nem létezik senki, semmi számára. Valószínûleg belõle származtathatók a venni, vinni és vonni szavak is, a jelentésük alapján. Venni: birtokba venni, magamhoz vonzani, hogy a számomra létezzen. Vinni: magammal együtt mozgatni valamit. Vonni: magamhoz húzni valamit, a hatókörömbe.
   Itt szeretném megjegyezni, hogy vanságról, levésségrõl, létségrõl nem beszélünk, mivel a -ság, -ség toldalékot melléknevekhez szoktuk kapcsolni, a van és lét pedig nem használatos melléknévként. Mindkettõ a legáltalánosabb dologról, a puszta vanásról és létezésrõl szól, ami a kezdet alapja (a pont). A pont elem, nem halmaz, ezért nincsenek mérhetõ tulajdonságai (mérete, tömege, súlya, anyaga, stb), tehát nem kérdezhetünk rá, hogy: milyen?

6. IGERAGOZÁS

   Minden igeidõben ragozzuk a létigéket, erre hatféle személyes névmásunk van. Egyes számot használunk ha konkrétan egy valakirõl van szó, többes számot ha csoportról beszélünk. Mindkét esetben jelen van a térbeli polaritás (hely meghatározás): egyrészt az itt (én, te, mi, ti) és ott (õ, õk) formájában, másrészt a szemlélõhöz közeli itt-et is felosztva én-re (a szemlélõ jelen: én, mi) és te-re (a szemlélt másik: te, ti). Használhatunk személytelen névmásokat is, ugyanilyen térbeli polaritással: az, amaz (távoli), ez, emez (közeli).

Vanás:
Személyes névmásokkal:
Egyszerû múltban: én voltam, te voltál, õ volt, mi voltunk, ti voltatok, õk voltak.
Egyszerû jelenben: én vagyok, te vagy, õ van, mi vagyunk, ti vagytok, õk vannak.
   A folyamatos és befejezett alakokat nem ragozzuk. A személytelen névmásokat szintén nem ragozzuk.

Levés, létezés, leledzés:
Egyszerû múltban:
Lett: én lettem, te lettél, õ lett, mi lettünk, ti lettetek, õk lettek.
Létezett: én léteztem, te léteztél, õ létezett, mi léteztünk, ti léteztetek, õk léteztek.
Egyszerû jelenben:
Lét: én létem, te léted, õ léte, mi létünk, ti létetek, õ (õk) létük.
Létezik: én létezem, te létezel, õ létezik, mi létezünk, ti léteztek, õk léteznek.
Létezõ: én létezõ vagyok, te létezõ vagy, õ létezõ, mi létezõk vagyunk, ti létezõk vagytok, õk létezõk.
Egyszerû jövõben:
Lesz: én leszek, te leszel, õ lesz, mi leszünk, ti lesztek, õk lesznek.
Létezni fog: én létezni fogok, te létezni fogsz, õ létezni fog, mi létezni fogunk, ti létezni fogtok, õk létezni fognak.
Folyamatos múltban:
Lõn: nem ragozzuk.
Leledzett: én leledzettem, te leledzettél, õ leledzett, mi leledzettünk, ti leledzettetek, õk leledzettek.
Folyamatos jelenben:
Levõ: nem ragozzuk.
Leledzik: én leledzem, te leledzel, õ leledzik, mi leledzünk, ti leledzetek, õk leledzenek.
Leledzõ: én leledzõ vagyok, te leledzõ vagy, õ leledzõ, mi leledzõk vagyunk, ti leledzõk vagytok, õk leledzõk.
Folyamatos jövõben:
Lészen: nem ragozzuk.
Leledzeni fog: én leledzeni fogok, te leledzeni fogsz, õ leledzeni fog, mi leledzeni fogunk, ti leledzeni fogtok, õk leledzeni fognak.
Befejezett múltban:
Lett légyen: nem ragozzuk.
Befejezett jelenben:
Levék: nem ragozzuk.
Befejezett jövõben:
Leend: nem ragozzuk.
Leendõ: nem ragozzuk.
Lenni fog: én lenni fogok, te lenni fogsz, õ lenni fog, mi lenni fogunk, ti lenni fogtok, õk lenni fognak.

   Folyamatosban csak a leledzeni-t ragozzuk. Ennek oka, hogy aki leledzik, az lelkes lény, személy, tehát van értelme esetében én-rõl, te-rõl, õ-rõl beszélni. Befejezettben nincs ragozás, ez alól érdekes kivétel a lenni fog, ahol magát az igét nem ragozzuk, csak a kiegészítõ módbeli segédigéjét, hasonlóan az egyszerû és folyamatos jövõkkel. Ennek oka az, hogy a fog (birtokba vesz, mint a venni) szó már eleve jövõ idõt is jelent. Én fogok csinálni valamit.
   A fogni mégsem tekinthetõ létigének, bár úgy viselkedik idõnként a mondatban. Mert létige az, aminek nem csak egyszerû igeidõben vannak alakjai, hanem folyamatosban és befejezettben is. A fogni-nak (hasonlóan az összes többi igéhez) csak egyszerû múlt, jelen és jövõ idejû alakjai vannak. Mivel pedig a nyelvünkben szabad a szórend, a létigék pedig elhagyhatók vagy helyettesíthetõk értelemszerûen a szövegben, a szerepüket átvehetik más (normál) igék.
   Példák a fogni-ra.:
   Múltidõben: Fogtam magam és csináltam valamit.
   Jelenidõben: Fogom magam és csinálok valamit.
   Jövõidõben: Fogom magam és majd csinálok valamit.
   Látható a létigék ragozásánál, hogy az egyes szám harmadik személyû alak (õ...) igéje azonos az ige tövével, vagyis nem különbözik tõle. Kivétel ez alól egyszerû jelenben a lét, ami ragozva birtokos esetbe kerül. A passzív (egyszerû) lét csupán birtokol tulajdonságokat (elsõsorban önnön létét), amivel rendelkezik, viszont a létezik aktívan csinál is valamit önnön létével, mûvel valamit. A van birtokos esetének ragozása ezzel szemben nem a létigéhez kapcsolódik: van nekem, van neked, van neki, van nekünk, van nektek, van nekik. Ez arra utal, hogy a vanás nem birtokol egymagában semmit, hisz ehhez már ketten kellenének: birtokos és birtok.

7. TÖBBES SZÁM

   A létigék többes számú alakjai:

   Vanás: vanások.
Egyszerû idõkben: voltak, vannak.
Folyamatos idõkben: valák, valók.
   Nincs többes szám befejezettben (vagyonok, valékok?).

   Levés, létezés, leledzés: levések, létezések, leledzések.
Egyszerû idõkben: lettek, léteztek, léteznek, létezõk, lesznek, létezni fognak.
   Nincs a lét-nek többes száma (létek?), mivel a lét, mint általános alapfogalom egy. Filozófiailag nincs értelme több létrõl beszélni, hisz egy az Isten, a minden létezõ.
Folyamatos idõkben: leledzettek, levõk, leledzenek, leledzõk, leledzeni fognak.
   Nincs a lõn-nek és lészen-nek többes száma (lõnök, lészenek?).
Befejezett idõkben: lettek légyen, leendõk, lenni fognak.
   Nincs többes száma a levék-nek (levékek?).

8. TAGADÁS

   Vanás:
Van - nincs.
Volt - nem volt.
Való - nem való.
Vala - nem vala.
Valék - nem valék.
Vagyon - nem vagyon.

   Levés, létezés, leledzés:
Lett - nem lett.
Létezett - nem létezett.
Lét - nem lét.
Létezik - nem létezik.
Létezõ - nem létezõ.
Lesz - nem lesz.
Létezni fog - nem fog létezni.
Lõn - nem lõn.
Leledzett - nem leledzett.
Levõ - nem levõ.
Leledzik - nem leledzik.
Leledzõ - nem leledzõ.
Lészen - nem lészen.
Leledzeni fog - nem fog leledzeni.
Lett légyen - nem lett légyen.
Levék - nem levék.
Leend - nem leend.
Leendõ - nem leendõ.
Lenni fog - nem fog lenni.

   A fenti felsorolásból egyértelmûen kiderül, hogy a kakukktojás a VAN. Nem használjuk a "nem van" alakot tagadáshoz, helyette külön szónk van a vanás hiányára: nincs. Ha irodalmi szövegben nem kívánunk szót ismételni, akkor használjuk a párját: sincs. Ennek ezoterikus jelentése: a vanás örök, abszolút, idõtlen, hiányozhatatlan.
   Nem lehet tagadni a megnyilvánulatlan EGY-et, mert felette áll a dualitás, polaritás igen-nem, fehér-fekete, létezik-nem létezik világának. Az összes többi azért tagadható nem-mel, mert mind ebbõl származik. Minden az EGY-bõl lett (az igébõl, az elsõ egyetlenbõl), az összes idõk (igeidõk), megnyilvánulások, s alkotják a sok-at, ahol van értelme különbséget tenni, helyeselni vagy tagadni.

9. IGEKÖTÕK

   Igekötõk lehetnek a következõk:
   abba-, agyon-, alá-, át-, be-, bele-, benn-, egybe-, el-, ellen-, elõ-, elõre-, fel-, föl-, félbe-, félre-, felül-, fölül-, fenn-, fönn-, hátra-, haza-, helyre-, hozzá-, ide-, keresztül-, ketté-, ki-, körül-, közbe-, közre-, külön-, le-, meg-, mellé-, neki-, oda-, össze-, rá-, rajta-, széjjel-, szembe-, szerte-, szét-, tele-, tova-, tovább-, tönkre-, túl-, újjá-, újra-, utána-, végbe-, végig-, vissza-, stb.
   A helyesírási szótárban (2000-es kiadás) csak ennyi szerepel, de a stb alapján sejthetjük, hogy vannak még igekötõk (csak rejtõznek a lókötõk). Minden igekötõ beilleszthetõ a különbözõ típusú és idejû létigék elé, a különbség csupán annyi, hogy egybe írjuk vagy külön.
   Az ige létezést, cselekvést, történést fejez ki. Ez változást jelent, mozgást, ami idõben, és/vagy térben történik. Ennek megfelelõen az igekötõk irányultságot adnak a létigéknek. Ezek fizikailag a forrás (jelenpont, szubjektum, létezõ dolog vagy lélek) irányvektorai, hogy a mozgás konkrétan merre történik az eseménytérben.

10. IDÕFIZIKAI ÉSZREVÉTELEK

1. VANÁS

   Láthatjuk, hogy a vanásnak egyféle alakja van, annak ellenére, hogy a létezõ okforrások AZ és EZ típusúak (jobb és bal, férfi és nõi) lehetnek. Miért? Mert a megnyilvánulatlanban még nem számít (nem értelmezhetõ) a források kétfélesége, a jobb és a bal. Ha egyedül van egy forráspont, önmagában, akkor nincs értelme mozgásról, forgásról beszélni (mihez képest?).
   A van eredetileg azt is jelentette: egy. Ez a mai napig megmaradt az angol nyelvben, amely a hun nyelvbõl csaknem ezer éve leszakadt és elkülönült nyelvek egyike. One: egy (ejtsd: van). A késõbbiekben egy külön publikáció keretében foglalkozunk az angol nyelv szavainak ezoterikus jelentésével, ami csak a hun-magyar nyelv ismeretében érthetõ meg.

2. IGERAGOZÁS

   Úgy ragozzuk az igéket, hogy személyes névmást teszünk az ige elé és ragot toldunk (ragasztunk, illesztünk) a végéhez, pl.: én létez-em. A folyamatos és befejezett igéket azért nem lehet így ragozni (kivéve a leledzést), mert akkor használjuk õket, ha nem az a lényege a mondanivalónak, a mondatnak, hogy kirõl van szó, hanem, hogy mikor történt pontosan az esemény. Ezért inkább személytelen névelõkkel utalunk az alanyra, tárgyra. Õk az Az és Ez.

3. SZEMÉLYES ÉS SZEMÉLYTELEN

   A mindenségnek kétféle szemléletmódja van: személyes és személytelen. A hindu filozófusok ugyanezt mondják. Vannak akik a személyes Istent, Krisnát imádják, és vannak akik a személytelen Brahmanba kívánnak beolvadni. Ezek a filozófusok még nem jöttek rá, amire minden Buddha rájön, hogy a kettõ ugyanaz, csak máshonnan nézve. Ha kívülrõl nézem a jelenpontot (az Istent), az a személyes látásmód, mert én egy másik pontból szemlélek, tehát van értelme az én-te (poláris világ) viszonynak. Ha belülrõl (a pontból) nézek kifelé a világra, mert én vagyok az okforrás (az Isten), akkor az személytelen, mert minden én vagyok. Az egész teremtés egy pont. Belõlem árad ki, bennem van, belõlem van, idõtlenül és abszolút módon.
   A személyes látás szubjektív, elfogult, érzelmes, ez a Teremtés. A személytelen látás objektív, pontos, érzelmektõl mentes, szenvtelen, ez az Isten. EZ AZ! Ugyanígy kétféle pont van: AZ (jobbos csavarodású forrás, Atya) és EZ (balos csavarodású forrás, Anya).
   A két nézõpont együtt adja a teljes megoldást. Azzal, hogy a hun-magyar nyelvbõl megpróbálták kiveszejteni a folyamatos és befejezett igeidõket egyes okostojás nyelvészek, az objektív világszemlélettõl próbáltak minket megfosztani, hogy kénytelenek legyünk beérni szubjektív világképekkel, amik elfogultak, pontatlanok, hiányosak, és csak arra jók, hogy összeveszítsenek minket egymással, a különbözõ részletek közti ellentmondások látszata okán.
   Ugyanakkor, mivel a nyelv élõlény, dinamikus rendszer, hûen tükrözi a használóinak gondolkodását, tehát látható rajta, hogy nemzetünk (a szellemi hanyatlás évezredei során) elmerült a személyeskedésben és sok a szemléleti hiányosságunk. Ezzel szembesít a nyelvünk ezoterikus jelentésének újra felismerése. S egyben megmutatja, hogy eljött az ideje az ébredésnek, az újra megvilágosodásnak (kollektívan).

4. TEREMTÉS

   A lennibõl származtatható az enni, fenni, menni, tenni, venni. Enni táplálékot szoktunk, ami éltet, életben tart. Fenni az éles tárgyakat szoktuk (kést, pengét), amiknek éle van. Az él határvonal, vonal, egyenes, szakasz, görbe lehet, ahogyan a teremtés idõszálai is idõvonalak, élek. Aki éles elméjû, annak jól vág az esze, vagyis képes megkülönböztetni a dolgokat a poláris világban. A menni mozgást jelent, elsõsorban térben, de idõbeli utazásra is használható. A tenni cselekvés, aktivitás, a lenni létige szinonimája. A venni olyan cselekvés, mozgatás, ami valamit a szemlélõ felé mozgat, annak birtokába vonz.
   A léteznibõl származik a lét-vételezni. Inni lét, italt, folyadékot szoktunk, ami itat, szomjat és tüzet olt. A lé tehát a Víz, a tardion (AV<1). Az olt ige bevitelt jelent, a tûz oltása tehát oltóanyag bevitele. A Tûz, a tachion (AV>1) oltása viszont a Vízzel való interakció (egymásba hatolás, elkeveredés), ami a teremtést indítja el.
   A levés kettõs (Víz és Tûz, nõi és férfi) természetét az adja, hogy a ciklikus rendszer forrásai Tüzek, amik a múltjukat passzívan eszik (passzív lét), elszenvedve a saját múltjuk látványát, realizációját. Ugyanakkor a ciklikus rendszerek hullámtere Víz típusú, ez a Levegõ, a spirálgömb szerkezetû téridõ kiáradás, aminek rendszere az emanációnál gyorsabban nem mozoghat (AV<1).
   Tehát Vízbe van zárva a Tûz tulajdonság, ugyanakkor a Tûz Vizet szül magából. Ezen vitatkoztak annyit a görög filozófusok, hogy melyik volt elébb. A cselekvõ, aktív létezés: a spirálgömbi tér sodró (taszító és vonzó) hatása, vagyis az esszencia (ens), amit úgy szoktunk fordítani, hogy a: lé-nyeg.
   Ez az energia, az erõ, erõsség, a téridõ lényege. Ezért a létezés Vizes, nõi oldala mûveltetõ, aktív. Mozgásra készteti a férfi oldalt, a passzív létet, a táplálék által. A lét passzív, ami az idõhurokban keringõ forrás. Õ nem mûvel semmit, de vele mûvelteti a teremtést a nõi oldal káprázata, fátyla, a múlt sorozatos felvillanása. Itt tehát érdekes szerepcsere, kettõsség figyelhetõ meg. A férfi és a nõ egyszerre aktív és passzív, mivel kölcsönhatásról van szó. Ez adja a teremtés végtelen dinamizmusát a továbbiakban.
   A lét eteti önmagát önmagával, tehetetlenül, mert a saját behúzási tartománya, mint kényszertér körpályán tartja õt, forog maga körül a szamszárában vég nélkül, s csak "pislog" a felvillanó látványtól.
   A lét rövid alakjából, a levés-bõl képzett lenni arra utal, hogy az önfenntartást biztosító táplálék csak rövid távon, kis távolságon (mikroszinten) belül tud etetni, jól lakatni, fenntartani, visszacsatolni önmagába. A hosszú alak, a létezés (leledzés) Vize viszont nagy távolságban (makroszinten) is mûveltet, sodor, kényszerít mindent, amit elér. Létezni, leledzeni segíti a teremtményeket.
   Mellesleg a nõ az, aki elcsavarja (körbeforgatja) a férfi fejét, de a férfi az, aki elcsábítja (magához vonzza egyenesen) a nõt. A párkapcsolat tehát akkor mûködik, ha kölcsönös.

5. ÖSSZEFOGLALÁS

   Mindezek alapján láthatjuk, hogy a hun-magyar nyelv az univerzum alaptörvényeivel és mûködésével kapcsolatos tudást õrzi a szerkezetében. Nem véletlenszerûen alakult ki, a majmok makogásából, hanem nagyonis tudatos tervezés eredménye. Bárki, bárkik lettek légyen a készítõi, emberek avagy istenek, valódi és egyetemes tudással rendelkeztek a világról. S bár feledésbe merült az évezredek hányattatásai során eme misztikus tudás, a nyelvünk fennmaradt. Belõle bármikor újra felidézhetõ, felfedezhetõ a megvilágosodáshoz vezetõ út, ami az örök élethez vezet.
   Mert nyelvében él a nemzet.