A Régi Kelet legrégibb vallása az úgynevezett termékenységi vallás volt, amelynek központi problémája az anyaság és szexualitás. Ez a vallás bizonyos szabályokat, erkölcsöt írt elő és volt teológiája.

Magyarázata szerint a világot egy istenanya szülte, ugyanúgy miként anya szüli gyermekét. Következésképpen a világmindenség teremtőjét nőalakban képzelték el, akinek ismertetőjele az emberfelettiség és az örökkévalóság volt.

Az élet célját ez a vallás a létért való küzdelemben és a faj fenntartásában jelölte meg s a másvilági életben a földi élet folytatását vélte.

Az anyaisten megnevezésére az őshazai magyar népek elsősorban az UR szót használták. Úr szót mi ma is használunk és vele az istent is jelöljük, akárcsak ötezer évvel ezelőtt.

Ha őseink az istent nem általánosságban kívánták megnevezni, hanem mint az emberi nem teremtőjét, ebbeli minőségét az US (IS, ES): (Ős) szóval juttatták kifejezésre.

Egy harmadik istent jelentő őshazai kifejezés a NAT-UR volt (Nagyúr).

Ha végül az istenre világigazgatói és kormányzói tevékenységében gondoltak és őt valamint segítő személyeit ebbeli minőségben kívánták szerepeltetni, valamennyiüket TE-FU NET-EREK (Tevő Nagyurak) kifejezéssel illették.

Az Ős és Úr szavak összekapcsolásával azután további istenre utaló kifejezések keletkeztek pl. US-UR (ősúr), AR-ES (Erős), URU-AS (óriás).

Az istenfogalom megjelölésére használatban volt az ESTAN, ASTAN is, mai Isten szavunk régi alakja. E nevet Egyiptomban már a két királyság idején (Kr.e. 3200 táján) kelt írásokban is megtaláljuk, de akkor még nem isten értelemben volt használatos. A kifejezés eredetileg a napnyugatra, napeste (EST) irányában elterülő hont (ON, AN) jelentette és királyi címként szerepelt, mint EST-AN UR (Esthon ura).

Ménes király tanácsosa, a Tudó, aki a két Egyiptom egyesítésekor oly nagy szerepet játszott és utóbb az egyesített királyság ura lett, egyike az elsőknek aki az ASTANU UR, ASTAN UR: Esthon ura címet használta.

Mivel az egyiptomi királyt földi istennek tartották és később az égi istennel azonosították, az ESTAN UR és UR ESTAN kifejezés a magyar nyelvekben az Úristen megjelölésére használt névvé lett.

Ha az isten nő voltát kívánták kifejezésre juttatni, ezt a NET TA-SZO-NU kifejezéssel tették amiből lett a Nagyasszony. De hívták őt NU, ANU, ANA, NANA, NINE: Nő, A Nő, Anya, Néne, Néni névvel, sőt gyakran egyszerűen csak teremtő szervének nevét mondták ki, ami az ókori világban nem volt gyalázó kifejezés.  

Az anyaisten tisztelete a legrégibb kortól kezdve megszakítás nélkül, folyamatosan bizonyítható egészen az őshazai nagy birodalmak összeomlásáig, sőt még azután is, mélyen be a keresztény korba.

A legrégibb vallási formaidején ősanya mellett ősatyáról eleinte nem esett szó. Akkoriban még nem fogták fel az atya nemzésben betöltött szerepét. De amikor a felismerést megtették, az anyaistenhez szükségszerűen hozzáadták férfi társát, aki azután a legtöbb magyar kultúrtájon fokozatosan az anyaisten fölé emelkedett és lett a fő-, vagy egyedüli isten, az igaz isten. Ezzel a változással egyidejűleg az anyaistent megjelölő összes nevek átszálltak a férfi istenre mint az Úr, Nagyúr, Ős, Isten.

Dél-Egyiptomban a férfi isten neve MEN, AMEN volt: Mén, A Mén. ez a név is az isten atya mivoltára, teremtő tevékenységére utal. Mezopotámiában ő volt MEN-ROT. Mén-rúd, és NIMROD, NEM-RUD: Nem-rúd. Szíriában és Kánaánban BELE, BEL, BELA, BAAL, BAL: Bél, Béla, Bál nevet viselte.

Az őskori vallási gondolatkörben akár a nő, akár a férfi volt a fő-, vagy egyetlen isten, mindig a termékenység, a létért való küzdelem, a fennmaradásért való harc tükröződött.

A közvélemény széles rétegében még ma is az a vélemény uralkodik, hogy az ókorban az istenek száma ezernél is több volt. Ez a téves nézet onnan ered, hogy a tudósok nem értik az istenneveket és azok használati módját. Valahányszor ugyanis egy-egy név mellett az isten UR szójelét látták, mindannyiszor külön istent képzelnek el. A valóságban a régieknek egyszerre csak egy istenük volt. Ha neki több nevet is adtak, azok mindig ugyanarra az istenre vonatkoztak, de hol az egyik hol a másik tevékenységét vagy személyiségét hangsúlyozták. A napistennek pl. 75, Osirisnek 100-nál is több nevét ismerjük.