A XIX. század végén, a vatikáni levéltár megnyitásakor a magyarok azonnal hozzáláttak a források feltárásához és kiadásához. Az elsők között alakult intézetünk is, amely néhány évi működés után bezárt, majd 1927-ben megalakult a Római Magyar Akadémia. A Róma kellős közepén, csodálatos barokk palotában működő intézet hazánkat nem a kis államok, hanem közvetlenül a nagy hagyományú és összetett intézményrendszert működtető nemzetek (németek, franciák, spanyolok) után helyezi.

– Ha ilyen jók vagyunk, miért nem volt eddig magyar tagja a bizottságnak, miközben például szlovák történésznő is tag?

– Közép-Európából eddig mindössze egy lengyel és egy szlovák tag volt, ők is 1990 után kerültek be. Korábban a magyar emigrációból elvileg választhattak volna történészt, de ez talán megterhelte volna a magyar–vatikáni kapcsolatokat. 1990 előtt a magyarországi történészek egyébként sem foglalkoztak, foglalkozhattak olyan kérdésekkel, amelyek alapján bekerülhettek volna a bizottságba. A rendszerváltozás után felnőtt történészgeneráció már komolyabban foglalkozhatott egyháztörténettel. Most kerültünk olyan életkorba, amikor bizottsági tagként szóba jöhettünk. A vatikáni levéltárban és a könyvtárban eddig is erős volt a magyar jelenlét, ez kibővült a bizottsági tagságommal.

– A bizottság első magyar tagjaként mit akar elérni? Lobbizik a magyar vonatkozású kutatásokért?

– Kitaposott úton járok, hiszen a Római Magyar Akadémián 2014-ben megszervezett vatikáni–magyar közös konferencia, majd a következő évben a magyar–szentszéki kapcsolatokról kiadott közös kötet megalapozta a következő évek munkáját. Idén jelenik meg a Mindszenty-per hetvenéves évfordulója alkalmából rendezett konferencia anyaga a bizottság kiadásában. Legfontosabb célom természetesen az, hogy a magyar történelmet erősebben megjelenítsem. Ez értelmezésemben regionális jelenlétet jelent. Nemcsak Magyarországot, hanem a régió történelmét is akarom képviselni a szentszéki történelmi gondolkodásban – magyar vezetéssel és hazai szempontok alapján.

Tapasztalataim szerint a régi vitáink ellenére a közép- és délkelet-európai országokban egyre erősebb az együttműködési igény a magyar történetírással. Nem mindegy, ki tematizálja ezt a folyamatot.

Ha én, ha mi a hátunkon bevisszük ezt a régiót, többet érünk el, mint ha csak magunkkal foglalkoznánk. Ez közös érdek, hiszen a nemzetközi porondon csak együtt tudunk hatékonyan megjelenni.