Amennyiben az újszövetségi iratokat vizsgáljuk, soha nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy ezek a húsvéti események (Jézus szenvedése, halála és feltámadása) fényében születtek. Ez elsősorban azt jelenti, hogy ezek az iratok az első, Jézus(-Krisztus)t követő nemzedék hitét és a saját hitük tükrében újraértelmezett visszaemlékezéseket tartalmazzák. Ez a nemzedék és ezek a visszaemlékezések pedig egyértelműen a korabeli zsidó társadalmi és vallási helyzethez kapcsolódnak. A római fennhatóság alá tartozó Palesztinában ugyanis a Kr. u.-i első században gyakori jelenség a prófétai személyiségek fellépése, hiszen a nép körében él a szabadulás utáni erős vágyakozás. Szinte biztosra vehető tehát, hogy a kortárs zsidóság egyik része Jézusban is egy prófétát látott (Jn 4,19; 6,14; 7,40; 9,17): „Próféta ő, olyan, mint a többi próféta” (Mk 6,15; lásd még Mk 8,28); „Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből” (Mt 21,11); „Nagy próféta támadt köztünk, Isten meglátogatta népét” (Lk 7,16). Ezt a felfogást minden bizonnyal csak tovább erősítette Jézusnak az Isten országára vonatkozó tanítása, amely a szinoptikusok tanúsága szerint központi helyet foglalt el a jézusi igehirdetésben. Ezzel szemben Jánosnál és Pálnál a baszileia kifejezés ritkábban fordul elő, ami kétségtelenül a sajátságos teológiai perspektívákkal magyarázható: Jézus Krisztus személyének és Isten országának a szorosabb összekapcsolása (például Jn 3,3–5;  18,33–37). Ez a páli irányzatban, aránylag rövid időn belül, Krisztus királyságának a gondolatát eredményezi (Kol 1,13–20; 2Tim 4,1).

Az „Isten országá”-nak milyenségéről és eljöveteléről alkotott különböző felfogások jelentik azt a szellemi hátteret, amelynek fényében világosabbá válik a Jézust követő messiási közösség elkülönülése a korabeli zsidóságon belül. A kereszténység és a rabbinikus zsidóság fokozatos és következetes egymástól való eltávolodásához a döntő lökést a jeruzsálemi templom pusztulása (Kr. u. 70) adta. Ez jól tükröződik a Máté szerinti evangéliumban is, amely egy jézuskövető zsidó közösség belső feszültségeiről (főleg a nem zsidók evangelizációja miatt: Mt 10,5–7; 28,18–20), megszerveződésének szükségességéről (16,18–19; 18, 15–20) és a megszerveződő rabbinikus zsidósággal szembeni elmélyülő ellentétekről tanúskodik (23).

Máté nem igazán használja az Isten országa kifejezést, amelyet a „Mennyek országa” kifejezéssel helyettesít. A Márk szerinti evangélium és a Logia-forrás (Q) felhasználásával Máté tulajdonképpen egy olyan sajátságos rendszerrel rendelkező didaktikus jellegű írást szerkesztett, amelyből az egyes keresztény közösségek az identitásuk meghatározásához, a gyakorlati életükhöz és a megszerveződésükhöz könnyűszerrel meríthettek ihletet. Alapjában véve mindez abban a „Mennyek országá”-ról szóló jézusi tanításban rejlik, amely tanítás végigvonul Máté evangéliumán, és teljes mértékben meghatározza azt. Ezt nagyon is áttekinthető módon szemlélteti a Jeruzsálemi Biblia, amely a tartalmi szempont figyelembe vételével összefüggő részekre osztja a Máté szerinti evangéliumot. Ennek köszönhetően világosabbá válik, hogy a Jézus születése és gyermekkora (1–2), valamint a szenvedéstörténet és feltámadás (26–28) elbeszélése közé ékelve, a Máté szerinti evangélium tulajdonképpen útmutatóul szolgál a „Mennyek országá”-val kapcsolatos tudnivalók megismeréséhez. Ezek az ismeretek csak fokozatosan tárulkoznak fel az olvasó (hallgató) előtt:

1. A „Mennyek országa” meghirdetése (3–7): Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a „Mennyek országa” (3,2 és 4,17). Jézus azért jött, hogy beteljesítse a Törvényt. Ennek az ő tanítása új és mélyebb értelmet kölcsönöz.

2. A „Mennyek országá”-ról szóló tanítás (8–10): A csodák igazolják, hogy Jézusnak hatalma van misszióba küldeni tanítványait: „Menjetek és hirdessétek: közel van a Mennyek országa” (10,7).

3. A „Mennyek országa” misztériuma (11–13,52): „Nektek adatott meg [vagyis a jézuskövető közösségnek], hogy megismerjétek a Mennyek országa titkait” (13,11). „A Mennyek országa hasonlít...” Itt válik nyilvánvalóvá, hogy lelki valóságról, lelkiségről van szó. A Tamás szerinti apokrif evangélium például arról ír, hogy a Királyság a tanítványok bensejében rejlik, de ugyanakkor rajtuk kívül is megnyilvánul (3).

4. A közösség (ekklésia) a „Mennyek országa” zsenge kezdete (13,53–18): „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ez arra mutat, hogy a lelkiségen túlmenően a „Mennyek országa” egy külső, társadalmi valóság is egyben. Jóllehet ez a jelenre vonatkozik, mégsem szűkül le arra, hanem eszkatológiai perspektívákat sejtet.

A „Mennyek országa” eljövetele

5. A „Mennyek országa” közeli eljövetele (19–25): „És a Királyságnak ezt az Örömhírét (euangelion tész baszileiasz / evangelium regni) hirdetik majd az egész világban [oikumené alatt érti itt a szerző az akkori görög-római világot] tanúvallomásként az összes nemzet színe előtt. És akkor jön el a vég” (24,14), vagyis Isten országa a maga teljességében. Ennek előjele Jéruzsálem pusztulása (24,15–28). „Nyomban e napok gyötrelmei után a nap elhomályosul, a hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről és a mennyei erők megrendülnek. És akkor az égen feltűnik majd az Emberfia jele; és akkor a föld minden népe a mellét veri majd; és látni fogjuk az Emberfiát, amint hatalommal és nagy dicsőséggel eljön az ég felhőin. És hangos harsonaszóval szétküldi majd angyalait, hogy a szélrózsa minden irányából, az egek egyik végétől a másikig összegyűjtsék az ő kiválasztottait” (24,29–31). A „Mennyek országa” eljövetelének váratlansága miatt állandó készenlétben kell élni; a hűséges intézőhöz (24,45–51) vagy az okos szűzekhez (25,1–13) hasonlóan. Mikor ugyanis az Emberfia eljön majd az ő dicsőségében, mindenkit a tettei alapján fog megítélni (25,31–46).

A „Mennyek országá”-nak (vagy királyságának) az eljövetelét —  amely arra hivatott, hogy Istennek, mint elismert, szolgált és szeretett Királynak a korlátlan hatalmát helyreállítsa az emberek között — már az Ó- (vagy Első-)szövetség előkészítette és meghirdette. Ezért hangsúlyozza annyira Máté, hogy Jézus személyében és működésében tulajdonképpen a (zsidó) írások teljesedtek be. Ennek érdekében módszeresen hivatkozik a Törvényre és a Prófétákra, vagyis mindazokra az iratokra, amelyek a keresztény Biblia ószövetségi részét képezik majd. Azt akarja ugyanis igazolni, hogy Jézus az a dávidi Messiás, akire már oly régen várt a választott nép, és akinek élete részleteiben is fellelhető az írásokban. A Máté-közösség teológiai opciója tehát mérsékeltebb, mint a jánosi (ahol a Közösség és a Zsinagóga szakadása már nyilvánvaló), vagy a páli opció, ahol nagyon is relativizálódik a Törvény előírásainak a betartása. Ebben a tekintetben a Máté-közösség felfogása és magatartása közelíthető ahhoz a magatartáshoz, amely a Galatákhoz írt levélben Pál ellenfeleinél tükröződik. Itt olyan jézuskövető igehirdetőkről van szó, akik elfogadják a nem-zsidók evangélizációjának a gondolatát, de fontosnak tartják a Törvény megtartását, a körülmetélést is beleértve.

Alapjában véve a Máté szerinti evangélium egy szerkezetileg jól felépített és összefüggő jézusi tanítást kínál. A zsidó Iratok megtartásával a kialakuló kereszténység szervesen beágyazódik egy kiforrott és tekintélyes régiséggel rendelkező vallási hagyományba, míg ezen Iratok átértékelése a jézusi (és főleg a húsvéti) események tükrében, időben közel a jeruzsálemi templom pusztulásához, a „Mennyek országa” eszméje révén új reménnyel és eszkatologikus perspektívákkal tölti el az alakuló közösségeket, vagy azok bizonyos részeit. Ez minden bizonnyal igaz az első keresztény nemzedék zsidó származású tagjaira, még akkor is, ha létezik egy másik irányvonal, amelyet Pál és az ő követői képviselnek. Az idő múlásával azonban az „újszövetségi” iratok keletkezési körülményei homályba merülnek, a közösségek demográfiai összetétele pedig jelentősen módosul. A zsidó származású komponens összezsugorodik, peremre szorul, vagy pedig eltűnik. Ettől függetlenül megmarad a zsidó hagyományba való beágyazódás, még akkor is, ha az átértékelődik. Sőt mi több, megjelenik a kisajátítás is, amely az igazi Izrael (verus Israel) gondolatban jut kifejezésre. Ennek gyökere a kereszténység és a rabbinikus judaizmus közös eredetében kereshető. Ezt tükrözi a „Mennyek országa” is a Máté szerinti evangéliumban, amely rendkívüli közkedveltségnek örvendett az ókeresztény korban.

A korai kereszténység felfogása

Kezdeti szakaszában a kereszténység egy sajátságos és eredeti lelkiségi mozgalmat jelentett a korabeli görög-római civilizáció vallási arculatában: áldozat és szakralitás nélkül. A Máté szerinti evangélium „Mennyek országa” tanítása tulajdonképpen a mozgalom önmeghatározásához akart szellemi támogatást nyújtani. Sikerét annak köszönheti, hogy keletkezési körülményeitől elvonatkoztatva értelmezhető és ihletforrásnak is tekinthető. Hiszen alapgondolata a személyes erkölcsi magatartás és az egyéni belső hozzáállás kihangsúlyozása a „Mennyek országa” várásában. Aki oda be szeretne jutni, annak teljesítenie kell a bejutási feltételeket. Ezek pedig nem külsőségekben nyilvánulnak meg, hanem állandósult magatartást, sajátságos életmódot feltételeznek. Egyáltalán nem véletlen, hogy az apologetikus irodalom előszeretettel beszélt a kereszténységről mint filozófiáról. Ezt azt álláspontot nagyon jól érzékelteti a második század végéről származó és egy bizonyos Diognétoszhoz címzett ókeresztény irat, amelyben az ismeretlen szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztények nem különböznek ugyan a többi embertől, ellenben magatartásuk és életvitelük mégis mássá teszi őket. Ez a „minőségi” másság-tudat alapjában véve az egész korai keresztény irodalom egyik jellemző vonása. Megnyilvánul nemcsak a zsidósággal és görög-római kultúrával szemben, hanem magán a folyamatosan fejlődő és kibontakozó kereszténységen belül is.

A keresztény életforma ugyanis lényegesen különbözött az addig ismert vallási szokásoktól, amelyek elválaszthatalanul ötvöződtek a társadalmi élettel, hiszen a politikai (polgári) és a vallási gesztusok gyakorlatilag szorosan összefonódtak. Ezzel szemben a Jézus Krisztusba — mint a személyes Isten Fiába és Megváltóba — vetett hiten alapuló egyéni üdvözülés eszméje teljesen új szemléletmódot jelentett a társadalmi és a vallási dimenziók szétválasztása révén. A misztériumkultuszokkal ellentétben — amelyek iránt egyre inkább fokozódott az érdeklődés, de amelyek valójában csak az uralkodó vallásosság személyesebb elmélyítését jelentették — a kereszténység a vallásosság teljes egyéniesítését javasolta a hit és a megtérés (metanoia) révén. Ezzel párhuzamosan a görög gondolkodás ciklikus időfelfogása helyett mindinkább a történelem lineáris szemléletét honosította meg. Ebben kétségtelenül szerepet játszott az első keresztény nemzedék reményteli várakozása Krisztus közeli újraeljövetelében (parúzia) és a „Mennyek országa” megvalósulásában, amely egyben a Teremtéssel kezdetét vett történelem beteljesülését is jelentette volna.

A Jézus-eseményektől időben fokozatosan eltávolodó és az időszakos üldözéseknek kitett korai kereszténységen belül — a Jel 20,1–10 hatására —, különösen Kis-Ázsiában (Papiasz, Hippolütosz) és a materialista színezetű felfogást valló kis-ázsiai irányvonal befolyása alatt álló nyugati részben (Lyoni Iréneusz, Jusztinosz vértanú, Tertullianus, Karthágói Cyprianus) elterjedt az a nézet, miszerint Krisztus második eljövetele tulajdonképpen egy ezeréves királyság kezdetét jelenti majd. Ebben a királyságban, amely beékelődik a korabeli jelen és az eszkatológiai „Mennyek országa” közé, az addig elhunyt és ekkor feltámadt igazak dicsőségben együtt uralkodnak Krisztussal.

Ezzel a materialista színezetű millenarizmussal szemben az alexandriai keresztény irányvonal egy sokkal spirituálisabb és mélyebb eszkatológiát vallott. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a zsidó közösség Kr. u. 115–117-es tragikus pusztulása miatt az apokaliptikus befolyás csak gyengébben érvényesült, a helyi keresztény közösség gyakorlatilag csak a görög-római szellemi kultúrkörnyezettel szemben kellett önazonosságát meghatároznia, és konfliktusmentesen sajátíthatta ki a hellenista zsidóság szellemiségét, például Philón allegorikus bibliamagyarázatát. Így Órigenész, a korai kereszténység legkiemelkedőbb egyénisége Az alapelvekről (II, 11, 2–3) szóló alapvető művében már allegorikusan magyarázza a Jel 20–21-et, és gyakorlatilag megfosztja a millenarizmust írásos alapjaitól. Az imádságról című írásában pedig — a „Jöjjön el a te országod” (Mt 6,10; Lk 11,2) kéréssel kapcsolatosan — úgy fogalmaz, hogy aki Isten országa eljöveteléért imádkozik, ésszerűen kéri, hogy őbenne növekedjék, gyümölcsözzön és beteljesüljön Isten uralma. „Az Úr oly módon lakik mindazon szentekben, akiknek Isten a királyuk és akik az ő spirituális törvényeinek engedelmeskednek, mintha egy jól igazgatott városban lakna. A tökéletes lélekben jelen van az Atya, és Krisztus együtt uralkodik az Atyával…” Órigenész szerint Isten uralmával kapcsolatosan azt is meg kell jegyezni, hogy „lehetetlen összebékíteni az igazságot az igazságtalansággal, a fényt és a sötétséget, Krisztust és Beliart; hasonlóképpen a bűn uralma is összeegyeztethetetlen az Isten uralmával. Ha azt akarjuk, hogy Isten uralkodjék felettünk, soha ne uralkodjék halandó testünkön a bűn” (25).

Az alexandriai irányvonal egy másik jeles képviselője, Dénes püspök (264) a millenarista eszmék cáfolatára elsőnek vonja kétségbe a Jelenések könyvének jánosi eredetét. Érvelését elsősorban filológiai elemzésre alapozza. Elgondolása szerint amennyiben kétséges az írás apostolisága, annak hordereje is lényegesen csökken (Euszebiosz: Egyháztörténet VII, 25, 6–27).

A harmadik század első felében alkotó Órigenész még mélyen kapcsolódik a kereszténységet elsősorban lelkiségi mozgalomként tekintő felfogáshoz. Hatása mindenképp meghatározó a keresztény teológiai fejlődés szempontjából. Ez a hatás azonban lényegesen gyengébb a nyugati, és egyre inkább latin kifejezésű kereszténységen belül. A kereszténység két része között kialakuló különbség egyik szembetűnő megnyilvánulása, hogy amíg Nyugaton kétséget kizáróan jánosinak és apostolinak fogadták el a Jelenések könyvét, addig Keleten hosszú ideig visszautasították azt. Hasonló a millenarizmussal szembeni hozzáállás is: Nyugaton az irányzat ellankadt ugyan, de teljesen soha nem tűnt el, és időről időre előbukkanva mind a mai napig érezteti hatását; Keleten azonban következetesen harcoltak ellene, és így a 4. század végén a millenarizmus többnyire már csak emlék.

Nagy Konstantin uralkodásával kezdődően és a kereszténység hivatalossá válásával az Isten országa eszme politikai dimenziót is nyert, egyháztani jellege megerősödött, és mint eszkatologikus valóság talán sokkal inkább elhalványodott. De amennyiben a kereszténység megszűnt lelkiségi mozgalom lenni, intézményes alapon szerveződő vallássá alakult át és társadalmi, politikai szerepet vállalt. Újra összekapcsolta tehát a politikát és a vallást, s ez valószínűleg nem is történhetett másként.