„1947 vagy 1948 nyarára tehető a keletkezése (a jóslat 70 évet ölel fel). Ekkor már bizonyos volt az is, hogy az orosz igát beláthatatlan ideig nyögni fogja a nemzet. Ezért akarták táltosaink tudni, hogy „középtávon” mi vár ránk.
A jóslat képletes, de nem érthetetlen. Ami már megtörtént azóta, azt könnyebb kibogozni, mint azt, ami még ezután történik.
Ki-ki értelmezze belátása szerint.”

A számozások az éveket jelölik...

A nyirkai jóslat

„Hét táltos találkozott a nyirkai Hany-ban. Két asszonyember, meg öt férfiember. Jó, ha ennyien vannak a „Nagy hívás”-hoz. Mert nagy SZELLEM-et szándékoztak idézni, a nemzetre zúdult bajhalmaz miatt. Tudni akarták, meddig tart ez a nyomorúság, meg miképpen alakul a jövendő. A „Nagy hívás” akkor köll, ha az ÉG nem nyilatkozik magától. 
A táltos asszonyok egyike utaztatható (el lehetett küldeni testéből szellemét, károsodás veszélye nélkül) volt. 
Fölmenének tehát a Rókadombra, az elhagyott csordakúthoz, az égés szélére. Áldoztak vízzel UKKÓ-nak, tűzzel GÖNÜZ ISTENAPÁNK-nak. 
A „látó-halló” táltos asszony nekivetkőzött. A többiek bedörzsölték maszlagbimbóval, hogy ne ostromolják a szúnyogok. Mert nyár volt és alkonyodott. Nyakába kék ékkövet akasztottak.
Az áldozótűz parazsára zöld borókagallyakat raktak. A táltos asszony füstöt lélegzett, a többiek meg rejtőztetőt dunnyogtak. Dobolni, furuglázni nem mertek, a határőrség miatt. 
A táltos asszony révületbe esvén átadta a fejében lakó szelleme helyét az idézett SZELLEM-nek, hogy az ő nyelvével szólhasson. 
Lápkumánja táltos SZELLEM-ét idézték, mert az idevalósi volt, a mi fajtánk. A táltos asszony először felszökött, de a többiek körbe vették őt, nehogy baj érje. Először csak hebegett, aztán szóval szólta a régi nagy táltos üzenetét:

Még öt-hét!

A medvebocsot lépre csalják
és elverik rajta a port


Még nyolc-kilenc!

A Duna két partján
vérben úszik a hulló lomb,
és ösvények tapostatnak
a hanyatló Nap palástján.

Nevet kiáltanak.
A nevén szólított Öreg tétovázik,
de vállalja sorsát.
Ifjak ragadnak fegyvert,
nők és férfiak egyaránt.
Közel a győzelem.

Ekkor megelevenednek az árnyékok.
Az igazi harcosnak kedvér szegik.
Az ügyet Nyugattól-Keletig elárulják.
Szerencsés, ki időben kereket oldhat.
Nagy az érvágás!

A Négy Folyó Városának (ez lehet Győr – Duna, Rába, Marcal, Rábca) Igaz emberét
kiejtik az ablakon.
A győzők eltanácsolják a kopasz zsarnokot,
és a Vasmacskák Városának fattyát (ez lehet Kádár János, aki Fiumében született)
teszik meg helytartónak.
Ő megöleti a Tétovázó Őreget.
Az ifjúságon bosszút áll.

Sokáig uralkodik és megrontja a nemzetet.
Jutalmazzák elvtelenségét,
mindent pénzben mérnek.
A lakás, a ház csak lakhely, nem otthon.
A gyerek nyűg.


Még húsz-huszonegy!

A kétfarkú oroszlán elbődül,
de ugrani nem mer.
A mieink is átkelnek a Dunán, ősi földre.
A víg mosoly torz vigyorra változik.
Itthon a földművest már megtörték.

Még nevén a föld,
de cseléd sajátjában.
Lazul a lánc, rozsdásodik a bilincs.


Még negyven és néhány!

A Nagykövet cselt vet, összeesküvést sző.
Korábbi ellenfelek összefognak.
Rést vágnak a kerítésen.
Meglazítják a medvebocs láncát,
a kétfarkú oroszlán ketrecének rácsát is.
Nem hálásak.
A vörös tüzet okádó sárkány ebbe belebetegszik.
Harsona jelzi a szabadság kezdetét.

A szürke marhát napos legelőre engedik.
A csorda megszédül a szabadságtól.
A barmok egymást öklelik.
A nép elkergeti a kapuk nyitogatóit.

A Jóindulatú Beteg kerül az élre.
Mások intézkednek.
A földművestől elveszik örökét,
és dobra verik.
A senkiháziak vérszemet kapnak.
Bitangok tékozolják a fényt.

Gyülekeznek a dögmadarak.
A Nagy tengert átröpüli
a Napból szálló, galambnak álcázott karvaly.
Megérkezik a Kánya is - osztozkodni.
Megint terelgetik a népet.
Hiteket erőltetnek.
Szaporodnak a pénzért fönnhangon imádkozók.
BOLDOGASSZONYUNK-at elfelejtik,
buta lúddá tekerítik (degradálják).
Jaj, pedig ha ISTENÜNK ASSZONY-FELE
elfordul tőlünk, vagy mink őtőle!

A Régi Nagy Csata Városában
EZEK (a keresztény egyházak) papjai dűlőre jutnak,
és új lovat nyergelnek.
Összeesküsznek Isten Képmása ellen
a Könyörtelenség Hatalmasaival.

A galambnak álcázott karvaly és a kánya,
Égigérő fára segítik a Kiskanászt (vö. az Illyés Gyula gyűjteményében szereplő mesével - Égigérő fa).
Szívében király, álmában császár. 
Szépen szól, rondán cselekszik.
Zsákja feneketlen.
Letaszítják - újra mászik!

A döglött sárkány kutyái új gazdát találnak!


Még ötvenöt-hatvan!

Az íjfeszítő sarja lyukas hajóra száll.
Az ő ingével-gatyájával tömítik a rést.
Messze jutottak a parttól,
már nem tud kiszállni.

A döglött sárkány kutyáit
a Koronázatlan Cár (pl. Putyin?) veszi pórázra.
A Szűkszavú Tárnokmestert tuszkolják élre.
Saját táborából ütnek pártot ellene,
mert a Koronázatlan Cár úgy akarja.
Paprikajancsiból csinál vezért.

A nemzet tűri - nem látja meg rajta
a rángató madzagokat.
A csellel hatalomra segített Paprikajancsi
pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.
Nyegle és buta.
A Kiskanász malmára hajtja vizet.
Jobb ellenfél nincs. A nép tűri őket.

Nemes lovag-ősök fehér liliomán
tipródik a nemzet.
A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.
A különb nem viszi sokra, mert irigylik.
Ki-ki rántja lefelé a másikat - az országot együtt.
Lenézett népek mögött kullog a magyar!

A nemzet talpa alatt röpülő szőnyeggé válik a föld!


Még hatvan-hetven!

A rátarti úr napszámért kunyerál.
Már mindent elkótyavetyéltek.

Csak alantas szolgálatok maradnak,
égbekiáltó árulások.
Lesznek, kik alattomos ellenséggel
fújnak egy követ.
Bevezetik a hét tevét,
hogy innen köpködhessen lángot -
a bikát nyergelő asszonyra.

Ebből belviszály is támad, meg külső viszály is.
A Kost Áldozó
két fia (célzás az Ábrahámot közös ősüknek tartó zsidókra és arabokra) tovább marakodik.
A tevék magyar hajcsárai
Manó bőrét húzzák Krisztus képére,
hogy megtévesszék a népet,
és aranyra válthassák a félhold csillogását.

Ők a Kost Áldozó, tevét nyergelő
fiát segítik.
más magyarok meg a másikat.
Kettészakad a nemzet,
lángra lobban az Ország.
A lángot a vér oltja.

Magyar magyart gyilkol,
de a bika hátáról is ide lőnek
a hét teve miatt.
A nép fele elpusztul.

A szomszédok megmozdulnak,
de ugrásra kész a zenélő sivatagok tigrise is.
A megszeppent maradék
UKKÓ-t híjja, a BOLDOGASSZONY-t.
A haragosok megbocsátanak egymásnak,
az irigy örül más szerencséjének,
a rátarti nem rázza a rongyot,
a közönyös segít segíteni.

Ekkor a MAGYAROK ISTENE őrül állítja
a zenélő sivatagok tigrisét,
és böcsületes alkuval
visszakerül, ami visszajár.
Új kor veszi kezdetét, minden égtáj felé,
YOTENGRIT, az Ős-TENGEREK ISTENE nevében.

A JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYE győzedelmeskedik.


„A táltosok közös gondolattal kérdezték: „Így van ez megírva - nem lehetne-e másképp?” 
A SZELLEM erre azt felelé: Minden jövendölés ókumálás (következtetés), a múltat meg jelent összekötő vonás folytatásán, a jövő felé. Megírva semmi sincsen, mert minden megváltoztatható - ha nem fordulok el ISTENETEK-től és megszívlelitek az ősök intelmeit.”


Idézet a Yotengrit - Rábaközi tudók szellemi hagyatékából.

forrás: http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.396