Eckhart Tolle:

A felébredés kifejezést ősi idők óta az emberi tudatosság átalakulásának a metaforájaként használták. Az Új testamentumban vannak példázatok, amelyek a felébredés fontosságáról beszélnek, az alvásba való nem visszaesés fontosságáról. A Buddha szó a szanszkrit Budh szóból ered, jelentése „felébredni”. Így Buddha nem egy név, és végül is nem egy ember, hanem a tudatosság egy állapota. Mindebből az következik, hogy az ember potenciálisan képes a tudatosság állapotában való létezésre, hasonlóan a normál nem-felébredettséghez, ami olyan mint az alvás vagy az álmodás. Ezért van az, hogy sok spirituális tanítás a normál emberi létezés leírására olyan kifejezéseket használ, mint a „közös hallucináció” vagy az „egyetemes hipnotizmus”. Javaslom, vedd elő bármelyik történelem könyvet, és kezdd el tanulmányozni a XX. századot, és úgy fogod találni, hogy fajunk történelmének legnagyobb részéhez olyan jellemzők társíthatók, amelyeket normál esetben a rémálomhoz vagy elmebeteg hallucinációhoz társítunk.

A spirituális felébredés természetét gyakorta félreértelmezik. A spirituális hiedelmek elfogadása, az Istenről vagy a mennyei létezésről alkotott víziók megfigyelése, a csatorna, a gyógyítás, a jövőmondás, vagy más egyéb paranormális erők – minden ilyen jelenség értékes, és nem elvetendők, de önmagában egyikből sem következik az azokat tapasztaló egyén spirituális felébredése. Ezek olyan egyénben is előfordulhatnak, aki nem ébredt fel spirituálisan, és kísérhetik, vagy ellenkezőleg, nem kísérik a felébredett állapotot.

Reggelente alvásunkból, álmainkból felébredve egy olyan állapotba lépünk be, amit ébrenlétnek nevezünk. A gondolatok folyamatos áramlata, köztük sok ismétlődő, jellemzi a normál ébrenlét állapotát. Így hát miből ébredünk fel, amikor bekövetkezik a spirituális felébredés? Felébredünk a gondolatainkkal való azonosulásból. Mindenki, aki nem spirituálisan felébredett, teljesen azonosult a gondolkodó elmével, és általa vezérelt – a fejében lévő szüntelen hanggal. A gondolkodás kényszeres: nem tudod megállítani, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy nem. Függőség is: még csak meg sem akarod állítani, még annyi időre sem, hogy a folyamatos mentális zaj generálta szenvedés ne váljon kibírhatatlanná. A nem-felébredett állapotban nem te használod a gondolatokat, hanem a gondolatok használnak téged. Úgy is mondhatjuk, hogy megszállott vagy a gondolatok által, amelyek az emberi elme kollektív kondicionáltsága, már sok ezer éve. Semmit nem olyannak látsz, amilyen az valójában, hanem mentális címkék, fogalmak, ítéletek, vélemények és ismétlődő minták által eltorzítottnak és redukáltnak. Identitásod, önmagad érzékelése egy történetre redukálódik, amit mesélésre készen tartasz a fejedben. „Én, és az én történetem”: erre redukálódott az életed a nem-felébredett állapotban. És amikor az életed ily módon redukált, nem tudsz boldog lenni, mert nem vagy önmagad.

Jelenti-e ez azt, hogy a spirituális felébredés után nem gondolkodsz többé? Nem, természetesen nem. Történetesen még sokkal hatékonyabban is tudod használni a gondolkodást, mint előtte, de tudatában vagy Léted mélységének, egy vibrálóan élő csendnek, ami sokkal hatalmasabb, mint a gondolat. Ez a tudatosság maga, amelynek a gondolkodó elme csak egy nagyon kicsi aspektusa. Sok ember számára a spirituális felébredés első jele, hogy egyszer csak tudomást szereznek gondolataikról. Azt is mondhatnám, tanújukká válnak gondolataiknak. Nem azonosulnak többé teljesen elméjükkel, így egy olyan mélységet kezdenek el érzékelni mögöttük, amit azelőtt soha nem ismertek.

Sok ember számára a spirituális felébredés egy fokozatos folyamat. Ritka esetekben ez egyszerre történik meg. Utóbbi esetben a spirituális felébredést rendszerint nagyfokú szenvedés idézi elő. Természetesen ez az én esetemben is igaz. Életemet évekig a depresszió és az akut nyugtalanság váltakozása jellemezte. Egyik éjszaka a rettegés és intenzív félelem állapotában ébredtem, ami sokkal intenzívebb volt, mint amit valaha is tapasztaltam. Az életet céltalannak, terméketlennek, ellenségesnek láttam. Olyan elviselhetetlen volt, hogy hirtelen az jutott eszembe, hogy ”nem tudok tovább együtt élni önmagammal”. A gondolat megismétlődött néhányszor. Hirtelen hátrébb léptem a gondolattól, és mintegy ránéztem, és úgy éreztem, hogy van valami nagyon furcsa ebben a gondolatban: „ha nem tudok együtt élni önmagammal, akkor kettő kell legyen belőlem – az én, és az önmagam, akivel nem tudok élni”. És adódott a kérdés, „ki az ’én’ és ki az önmagam, akivel nem tudok élni?”. Nem kaptam választ a kérdésre, és a gondolkodásom leállt. Egy pillanatra teljes lett a belső csend. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit behúz egy energia örvény. Heves félelem fogott el, a testem remegni kezdett. Szavakat hallottam a mellkasom belsejéből, „ne állj ellen”. Úgy éreztem, beszív az üresség. Hirtelen minden félelmem eltűnt, majd belezuhantam abba az ürességbe. Nem emlékszem, hogy mi történt ezután.

A következő reggel úgy ébredtem, mintha éppen akkor születtem volna bele a világba. Minden újnak látszott, érintetlennek és intenzíven élőnek. Egy vibráló nyugalom hatotta át egész lényemet. Ahogy a várost jártam aznap, a világ úgy látszott, mintha éppen akkor lépett volna a létezésbe, teljesen meg volt fosztva a múlttól. A bensőmben érzett béke csodálatának az állapotában voltam, és szépséget láttam kívül, a nagy forgalom közepette is. Nem címkéztem és értelmeztem tovább az érzékszervi észleléseimet – csaknem teljesen elmaradt a mentális kommentár. Mind a mai napig a világ észlelésének és a vele való kölcsönhatásnak a módja ez: a csenden keresztül, nem mentális zajon keresztül. A béke, amit azon a több, mint 20 évvel ezelőtti napon éreztem, soha nem hagyott el, bár intenzitási foka változott.