Természetes út (Szahadzsajána) abban tér el a "korábbi" utaktól, a Keskeny és a Széles úttól, (Hínajána és Mahájána), hogy a buddhista tanokat az élet minden területére alkalmazza, a tan érvényességét kiterjeszti minden helyzetre és minden életformára. A Természetes úton jártak az "ősguruk", a sziddhák, akikre már nem annyira a korábban megszokott kolostori életforma volt a jellemző. A legkülönbözőbb foglalkozású és életformájú ember vált az út követőjévé úgy, hogy közben folytatták világi mesterségüket, a király éppúgy, mint az olajpréselő, a remete, vagy a takács. Közülük a legkiválóbbak sziddhává váltak, gyakorlataik révén célba érkeztek. A hagyomány 84 sziddha nevét és üdvtörténetét őrizte meg, ám ez a szám szimbolikus. Az irányzat rendkívül népszerű volt a maga idejében.

Mivel a Természetes úton az ember a legközvetlenebb képességeit és lehetőségeit tekinti kiindulópontnak, valamint alapként elfogadja azt az élethelyzetet, melyet korábbi tetteivel kiérdemelt, ezért ez az út "könnyű" és "velünk született" (szahadzsa). Nem azért könnyű, mert nem kíván gyakorlást vagy erőfeszítést, hanem azért, mert egy olyan, mindannyiunkban meglévő bölcs egyszerűséget és természetességet ébreszt föl, amely felszabadítja az ember legbensőbb öntermészetét, a belső mestert; ez viszont belátást és a tudat megtisztulásának folyamatát eredményezi. Ennek következtében a megvilágosodás elérésének módja is különböző, mert a módszer attól függ, hogy milyen életforma közepette valósul meg, milyen keretek között megy végbe. Van olyan sziddha, aki temetőben meditálva, van, aki rizs hántolása közben, olyan, aki magas fokú tudása révén, olyan, aki dákiníra áhítozva, van, aki védőistene segítségével és aki két felesége társaságában érte el a megvilágosodást. Ahány sors, annyi megvilágosodási út, annyi módszer, mert mindannyian magunkban hordozzuk a megvilágosodás lehetőségét, minden lényben ott az "Örök Felébredett", az Ádi-Buddha, legbensőbb valódi öntermészetünk. A téves gondolatok és a tisztátalan tudatfolyamatok fedik el ezt a belső valóságot, ezeket kell meghaladnia annak, aki céljául a megvilágosodás elérését tűzi ki.

Szaraha a népnek írt dóhájában (59-60) ezt mondja:

"Hagyjátok az aggódó gondolatokat és annak tárgyait,
Legyetek olyanok, mint a kisgyermekek, akik tudati mérgektől mentesek.
Az ősi útmutatás és a kitartó törekvés minden kétséget eloszlat,
S akkor a velünk született öntermészet megnyilatkozik.
Ez mentes mindenféle minőségtől, szavaktól, szövegektől,
Mert ezek a lényeget nem tudják megmutatni.
Éppen úgy nem tudják a szavak a végső lényeget megmutatni,
Ahogy a szűz sem képes elképzelni a szeretkezés örömeit."

Az aggódó gondolatok olyan mérgek, amelyekkel semmit sem lehet elérni, melyek beszennyezik a tudatot, s mégis, milyen nehéz ezeket a gondolatokat féken tartani. Érzetek, gondolatok és indítékok fékevesztett módon kavarognak, örvénylenek, akárcsak körülötte a világ. Ez a kavargás egyrészt beszennyezi a tudatot, másrészt elfedi, eltakarja a legvégső valóságot, akár olyan mértékig is, hogy az ember kábaságában a kavargást véli valóságnak. S ha valaki erre a "valóságra" támaszkodik, az csak a sokféle formát és a zűrzavart látja, s nem azt, ami túl van ezeken.

A Természetes úton az ember az érzeteket, a gondolatokat és az indítékokat nem negligálja, hanem megfékezi és meghaladja. (A mai európai gondolkodás szintjére való tekintettel mondhatjuk, hogy ma előbb meg kell tanulni gondolkodni, hogy azután azt meg lehessen haladni.) A gondolkozás irányítása majd meghaladása esetében a Tan filozófiai igazságai adják az alapot ahhoz, hogy az ember azon túlemelkedve tényleges "operációkba" kezdjen. Egy példával (78. dóha):

"Mivel valami úgy is van, meg nincs is úgy egyszerre..."

Ebben a sorban az a filozófiai igazság van megfogalmazva, amit részben a "kettős igazság" elve tanít, s amit bőven tapasztalhatunk mindannyian: az, hogy valami hogy van, szempont kérdése, attól függ, hogy honnan nézzük. Ez egy egyszerű ám kétségbevonhatatlan tapasztalat igazság. Nem ennek az igazságnak a további boncolgatásával kell foglalkozni, hanem a következményével, az igazságból fakadó tettel, a tennivalóval, a feladattal:

"Ezért kell a tudatot mágikus drágakővé tenni."

Vagyis a tudatfolyamatokat (érzeteket, gondolatokat) fegyelmezni és uralni kell, valamint olyan sziláddá és teremtővé tenni, mint a gyémánt, ami varázserővel bír.

"A racionális tudás a tévedést nem szünteti meg.
A puszta önismeret még nem a Nagy Boldogság."

Az aggódó gondolatok (a racionális tudás) tárgyai a világ, a jelenségek, amelyek körülöttünk örvénylenek, s ezek mérgekké válnak, ha a tudat e jelenségekhez hozzákötődik. A kisgyerek a tiszta tudat szimbóluma, akárcsak a Bibliában (Máté 19,14): "ilyeneké a mennyeknek országa". A tudati mérgek pedig azok a "felnőttekre" jellemző tudatfolyamatok, amelyekre a megkülönböztetés, a "látomásnak való alávetettség", valamint az ezekből fakadó tévedés, aggódás, ragaszkodás és önzés a jellemző. A kitartó törekvés ezeknek a tudatfolyamatoknak a meghaladására irányul, mégpedig a legtermészetesebb módon, ahogy "a sas száll az égen", olyan feltételek közepette, amelyben vagyunk. A cél nem az, hogy valami távollévőt érjünk el, nem is az, hogy valami általunk nem birtokoltat megszerezzünk, hanem az, hogy megtisztítsuk a tudatot, eloszlassuk a kétségeket és téves elképzeléseket, vagyis eltávolítsuk az akadályokat azért, hogy a bennünk eleve meglévő és "velünk született" Örök Felébredett megnyilatkozhasson.

Mireisz László