A tudat tudatos lénye formájában nyilvánul, mert a Logosz ilyen elkülönüléseket gondol el, elgondolja a körülzáró falakat, olyan gondolatkorlátokat csinál. És a Logosz e gondolatai az Egyetemes Énnel való egységéből erednek, és csupán ismétlődése egy bizonyos világegyetemen belül a sokasodás akaratának. Gondos időzés az elmében a fent vázolt különbségeken az Abszolút Tudat, Egyetemes Tudat és Egyéni Tudat között megakadályozzák a tanulót abban, hogy feltegye az oly gyakran hallott kérdéseket: Miért létezik egy világyegyetem? Miért korlátozza önmagát a Teljes Tudat? Miért kell a Tökéletesnek tökéletlenné válnia, a Teljes hatalomnak erőtlenséggé, Istennek ásvánnyá, állattá, emberré? Ebben a formában a kérdés megválaszolhatatlan, mert hamis feltevésen alapszik. A Tökéletes az Egész, a Teljesség, a Lét Összessége. Végtelenségében bent foglaltatik minden, mint ahogy feljebb említettük, a lét minden lehetősége, valamint valósága. Mindaz, ami volt, van, lesz, lehet örökre van abban a Teljességben. ÖRÖKBEN. Csak Ő maga ismeri önmagát, a Lét végtelen, elképzelhetetlen gazdagságában. Mert minden ellentétpárt magában foglal, és minden pár, megerősítve önmagát, az ész szemében megsemmisíti önmagát és eltűnik. Az egy Űrnek látszik. De végtelen világegyetemek eredvén benne, azt a Plénumnak nyilvánítják. Ez a tökéletes sosem válik tökéletlenné; az semmivé válik; az egészen Szellem és Anyag Erő és Gyengeség, Tudás és Tudatlanság, Béke és Viszály, Üdvösség és Fájdalom, Hatalom és Gyengeség; a megnyilvánulás végtelen ellentétei egymásba olvadnak és eltűnnek a meg nem nyilvánulásban. A Minden magában foglalja a megnyilvánulást és a meg nem nyilvánulást, a Szívnek a diasztoléját és szisztoléját, ami Lét. Az egyik éppoly kevéssé kíván magyarázatot, mint a másik. A rejtély felmerül, mert az emberek külön kiemelik az elválaszthatatlan ellentétpárok egyikét – Szellemet, erőt, Tudást, Békét, Üdvösséget, Hatalmat és aztán kérdik: „Miért kell ezeknek ellentétjeikké válniuk?” Ők nem válnak. Semmiféle tulajdonság nem létezik ellentétje nélkül; csak egy pár nyilvánulhat meg, minden elejének megvan a háta, szellem és anyag együtt keletkeznek; nem mintha szellem létezne és aztán csodálatosképpen létrehozná az anyagot, hogy korlátozza és elvakítsa önmagát, de a szellem és anyag az Örökben keletkeznek egyidejűleg, mint Annak Léte egy módjaként, a Minden önkifejeződésének egy formájaként, Pratyagatma és Mulapraktiki, kifejezve időben és térben az Időtlent és Tértelent. A Monádok Láttuk, hogy a harmadik Logosz tevékenysége folytán ötszörös színteret nyújtott a tudategységek fejlődésére, és hogy a tudat egy egysége az Egyetemes Tudat egy töredéke, egy adagja, melyet különállásba gondoltak, mint az egyéni, anyagba burkolt lényt, az Első Logosz szubsztanciájának egy egységét, hogy leküldjék a második síkra, mint különálló lényt. Az ilyen egységeket technikailag Monádoknak nevezzük. Ezek a Fiúk, akik öröktől fogva, egy teremtő korszak elejétől fogva az Atya kebelében lakoznak, akik még „nem váltak tökéletessé szenvedés által” /1. Zsidókhoz II.10./ … szenvedések által szentelné fel./; mindegyikük igazán „egyenrangú az Atyával, ami isteniségüket illeti, de az Atya alatt állnak, ami emberi mivoltukat illeti” /2. Athanaziai hitvallás/; és mindegyiküknek az anyagba kell szállniuk, hogy minden dolgot alávessenek maguknak /3. Korinthusbeliekhez XV.28./. Minek utána pedig mindenek az ő birodalmába vezettetnek, akkor maga a Fiú is annak alá vettetik, aki néki mindeneket birodalmába adott, hogy az Isten mindenekben minden legyen /”elvettetik erőtelen test, feltámasztatik hatalmas”/. Egy statikus Logosznak, akinek benne rejlik minden isteni potencialitás, dinamikus Logosszá kell válnia, aki minden isteni erőt kinyilatkoztat. Mindent tudó, mindenütt jelen lévő, a maga második síkján, de öntudatlan, „eszméletlen” a többiekben /5/ H.P.B. As Key the Theosophy 53,o/ , dicsőségét anyagba kell burkolnia, amely megköti őt, azért, hogy mindent tudó, mindenütt jelen levő legyen minden síkon, reagálni tudjon a világegyetem minden isteni rezgésére, ahelyett, hogy csak a legmagasabbakra tudjon válaszolni. Egy nagy igazság e gyenge leírása értelmét a tanuló az embrió élet és születés tényei szemlélésének segítségével pillanthatja meg. Amikor egy Ego újraszületik, az emberi anya fölött időzik, akiben leendő teste épül, az eszköz, melyben egy napon lakni fog. Ez a test lassan fölépül az anya alkatrészeiből, és az Ego keveset tehet, ami formálását illeti: az egy embrió öntudatlan jövőjét illetően, csupán homályosan van tudatában az anyagi élet áramlásának, amelyre benyomással vannak az anyai remények és félelmek, gondolatok és vágyak. Semmi az Ego felől nem hat rá, kivéve azt a gyenge befolyást, amely a fizikai permanens atomon átjön, és nem osztozik, mert nem tud válaszolni az Ego messze ható gondolataira, aspiráló érzelmeire, mint ahogy azokat a kauzális testében kifejezi. Ennek az embriónak fejlődnie kell, fokozatosan emberi formát öltenie, önálló életet kell kezdenie, függetlenül anyjáétól, hét évet kell eltöltenie – emberi időszámítás szerint – ilyen önálló életben, mielőtt az Ego teljesen meglelkesíthetné. Azonban a lassú fejlődés alatt, annak gyermeki tehetetlenségével, gyerekes bolondságaival, örömeivel és fájdalmaival, az Ego, akihez tartozik, folytatja a maga tágabb, gazdagabb életét, mind közelebbi kapcsolatba kerül ezzel a testtel, amely nélkül nem tud a fizikai világban dolgozni, és érintése miatt az agy-tudat növekedése nyilvánul meg. A Monád állapota tudatának egy világegyetemben való fejlődéséhez viszonyítva hasonlít az Egoéhoz új fizikai testéhez viszonyítva. Az ő saját világa a második, az Anupadaka síké, ott ő teljesen tudatos világának mindent átfogó Ön-Tudatával, de nem tudatos eleinte az én-eket illetően, akik között külön áll, „másokat illetően”. Lássuk a fokokat, amelyeken áthalad. Ő először egy szikra a lángban: „Én egy lángot érzékelek, ó Gurudeva, én számtalan, nem különálló szikrát látok benne ragyogni.” A láng az Első Logosz, a nem különálló szikrák a Monádok. Az ő megnyilvánulási akarata az övék is, mert ők a csíra-sejtek az ő testében, amelyeknek rövidesen különálló életük lesz leendő világegyetemében. Ettől az Akarattól mozgatva, a szikrák osztoznak a „Fiú létrehozásának” nevezett változásban, és átmennek a Második Logoszba és Benne lakoznak. Azután a Harmadik „keletkezésével” megkapják Tőle „a szellemi Egyéniséget”, amelyről H.P.Blavatsky beszél, e derengő különállást. /6. Okkult katekizmus, idézve a The Secret Doctrine-ban 145.o./. De még mindig nincs meg a „mások” érzete, amely az „Én” érzet visszahatásának az előidézéséhez szükséges. A tudat három aspektusa, amely az övék az által, hogy osztoznak a logoszi életben, egy szóképet használva, még mindig „befelé fordult”, egymásra hatva, alvó állapotban, a „külsőről” nem tudva, osztozva az egész-Ön-tudatban. A Teremtő rendeknek /7. Lsd: The pedigree of Man 11,12/ nevezett Nagy Lények a „külső” tudatára ébresztik őket; Akarat, Bölcsesség, tevékenység a „külső”-nek a tudatára ébrednek, felébred a „mások” homályos tudata, amennyire „mások”-ról szó lehet egy olyan világban, ahol „mindegyik forma keveredik és áthatja egymást” és mindegyik „egy egyéni Dhyan Chohan-ná válik, külön a többitől”. /8. The Secret Doctrine 285./ A fent említett első fokozaton, amikor a Monádok a szó legszorosabb értelmében 69. „A szó legszorosabb értelmében”, vagyis különálló egyéniség nélkül, el nem különülve, a valóságban fent maradnak, mindörökre ragyogva a Lángban./ El nem különült „csírasejtek” az Ő testében, a bennük levő Akarat, Bölcsesség és Tevékenység rejtett és nem nyilvánvaló. Az Ő megnyilvánulási akarata az ő akaratuk is, de öntudatlanul, Ő ön-tudatos lévén, ismeri célját és útját; ők még nem lévén öntudatosak, mint Testének a részeiben, bennük van Akaratának mozgató ereje, amely rövidesen az ő egyéni életakaratukká válik, és amely azokba a körülményekbe hajtja őket, ahol egy külön-ön-tudatos élet lehetséges egy minden-ön-tudatos helyett. Ez elvezeti őket a Második Logosz életének második szakaszához és a harmadikhoz. Aztán, aránylag elkülönülve, a Teremtő rendek felébresztése magával hozza a „mások” és „én” homályos érzetét, és azzal a vágynak egy rezdülését az „én” és a „mások” érzetének világosabban meghatározott érzete után; és ez az „egyéni” életakarat, és ez vezeti őket ki a sűrűbb világokba, ahol olyan élesebb meghatározás lehetővé válik. Fontos megérteni, hogy az egyéni „én” fejlődése ön-elhatározott tevékenység. Mi itt vagyunk, mert akarunk élni: „senki más nem kényszerít”. A tudatnak erről az aspektusáról, az akaratról, ennek a könyvnek a későbbi fejezeteiben lesz szó, és itt azt a tényt kell csak hangsúlyoznunk, hogy a Monádok leszállása az anyag alacsonyabb síkjaiba, a megnyilvánulás mezejére, az ötszörös világegyetembe ön-indított, ön-elhatározott. Az abban lévő eszközeikben úgy viszonyulnak, mint az Ego fizikai testéhez, ragyogó isteni életükkel a fenséges világokban, de alacsonyabb rendű eszközeik fölött időznek és mindig többet és többet nyilvánítanak meg bennük, amint azok plasztikusabbá válnak. Erről H.P.Blavatsky úgy beszél, mint „az anyagba lefelé köröző Monádról”. /10. The Secret Doctrine 267./ A természetben mindenütt látjuk ugyanezt a törekvést az élet teljesebb megnyilvánulása felé, ezt az állandó élni akarást. A földbe temetett csíra növekvő hajtását fölfelé tolja a fény felé. A bimbó, melyet akadályoz az őt beburkoló kehely, feltöri börtönét és kitárul a napfényben. A tojásban lévő csirke kettétöri az őt korlátozó héjat. Az élet mindenütt kifejeződést keres, az erők gyakorlásukra törekszenek. Lássuk festőt, a szobrászt, a költőt, a benne viaskodó teremtő géniusszal; a teremtés nyújtja a legfinomabb örömöt, a fenséges élvezet legáthatóbb zamatát. Ebben megint csak egy példáját látjuk az élet mindenütt jelenlévő természetének, akár a Logoszban, akár a géniuszban, vagy az egy nap múlékony lényében; mind örül az élet üdvében, és akkor érzik, hogy leginkább élnek, amikor teremtés által szaporodnak. Érezni az életet, amint kifejeződik, kiárad, szétterjed, növekszik, az egyben az életakarat eredménye és gyümölcse az élet üdvösségében. Egyes Monádok, amelyek hajlandók magukra venni az ötszörös világegyetem fáradalmait, azért, hogy úrrá legyenek az anyagon és a maguk részéről világegyetemet teremtsenek benne, belebocsátkoznak, hogy benne kifejlődött Istenné váljanak, az élet fájává, a lét egy másik forrásává. Egy világegyetem formálása a kiindulás napja; az élet válás; az élet változás által ismeri meg önmagát. Azok, akik nem akarnak az anyag mestereivé, teremtőivé válni, megmaradnak statikus üdvösségükben, kizárva az ötszörös világegyetemből, öntudatlanul tevékenységeit illetően. Mert nem szabad elfelejteni, hogy mind a hét sík áthatja egymást, és hogy a tudat bármely síkon jelenti az illető sík rezgéseire való válaszolás hatalmát. Éppen úgy, mint ahogy egy ember tudatos lehet a fizikai világban, mert a fizikai teste megszervezett arra, hogy felfogja és továbbítsa hozzá annak rezgéseit, de teljesen öntudatlan a magasabb világokat illetően, bár azok rezgései érik őt, mert még nem szervezte meg eléggé magasabb testeit arra, hogy felfogják és továbbítsák neki azok rezgéseit. Így tudatos a Monád, a tudat-egység, a második síkon, de teljesen tudatlan az öt alacsonyabb rendűn. Ő fejleszteni fogja tudatát ezekben azzal, hogy minden síknak az anyagából felvesz valamennyit, beburkolózva ebbe az anyagba és burokká formálva, amellyel kapcsolatba tud kerülni ezzel a síkkal, fokozatosan testté szervezve ezt az anyagburkot, amely a maga síkján, mint az ő kifejeződése képes működni, rezgéseket véve fel a síkról és közvetítve neki őket, átvéve tőle a rezgéseket és továbbítva őket a síknak. Amint az egymás után következő síkok anyagába beburkolózik, tudatának egy részét kizárja, azt, amely túl finom ahhoz, hogy rezgéseket vegyen fel, vagy indítson el annak a síknak az anyagához. Benne hét tipikus rezgési erő van - amelyek mindegyike saját típusú rezgéseinek a meg nem határozott számát képes produkálni – és ezek záródnak ki egymás után, amint a durvább anyag egyik fátylát veszi fel a másik után. A tudatnak bizonyos tipikus módokon való megnyilvánulási erői – az erő szót matematikai értelemben véve, tudat a „harmadikon”, tudat a „negyediken” stb. – mint úgynevezett dimenziók láthatók. A tudat fizikai ereje a „háromdimenziós anyagban” fejeződik ki, míg a tudat asztrális, mentális és más erőinek kifejeződéséhez az anyag más dimenzióira van szükség. Így beszélve a Monádokról, esetleg úgy érezzük, mintha valami messze lévővel foglalkoznánk. Mégis a Monád nagyon közel van, a mi Én-ünk, lényünk igazi gyökere, életünk legbelső forrása, az egy Valóság. Elrejtve, meg nem nyilvánulva, csöndben és sötétségbe burkolva van Énünk, de tudatunk ennek az Énnek, testeink kozmoszában megnyilvánult Istennek korlátolt megnyilvánulása, amik az Ő burkai. Mint ahogy a Megnyilvánulatlan részben megnyilvánult a Logoszban, mint Isteni Tudat és a világegyetemben, mint a Logosz teste, úgy nyilvánul meg a mi megnyilvánulatlan Én-ünk részben tudatunkban, mint egyéni rendszerünk Logosza, és testünkben, mint a kozmosz, amely tudatunkat burkolja. Amint fönt, úgy alant. Ez a rejtett Én az, amit Monádnak nevezünk, lévén igazán EGY. Ez az, amely az egység finom érzetét adja, amely mindig megmarad bennünk minden változás között; az azonosság érzete itt leli forrását, mert ez a bennünk lévő Örök. A három kiáradó sugár, amely a Monádból jön – rendesen tárgyaljuk – a három aspektusa, vagy létének módja, vagy alapeleme, reprodukálva egy univerzum Logoszait, az Akaratot, Bölcsességet és Tevékenységet, amelyek a testet öltött tudat három lényeges kifejeződései, a teozófus jól ismert Atma-Buddhi-Manasz. Ez a tudat mindig, mint egység működik a különböző síkokon, és mindegyiken kimutatja hármasságát. Ezt, ha tanulmányozzuk, a mentális síkon működő tudatot, az akaratot, mint választást látjuk megjelenni, a bölcsességet, mint megkülönböztető képességet, a tevékenységet, mint megismerő képességet. Az asztrális síkon az akaratot, mint vágyat látjuk megnyilvánulni, a bölcsességet, mint szeretetet, a tevékenységet, mint érzést. A fizikai síkon az akarat eszközei a motorikus szervek /karmendryas?/, a bölcsességé az agyféltekék, a tevékenységé az érzékszervek /jnanen-dryas/ 61. Ez a megjelölés csupán tapogatózás. Minthogy az anyag a női oldal Sarasvati, a Brahmahoz tartozván, a jnanendriya-kat látszik megjelölni, és Durga a karmandriyakat./ A tudat e három aspektusának megnyilvánulása legmagasabb formájukban ugyanabban a sorrendben történik az emberben, mint a hármas Logosz megnyilvánulása a világegyetemben. A harmadik aspektus, az aktivitás, amely mint teremtő elme nyilvánul, a tudás gyűjtője, az első, amely eszközeit tökéletesíti, és mutatja ki teljes energiáit. A második aspektus, a bölcsesség, amely, mint tiszta és együttérző értelem nyilvánul, a második, amely felragyog, a Krishna, a Buddha, a Krisztus az emberben. A harmadik aspektus, az Akarat az utolsónak nyilvánul meg, az ÉN isteni ereje, amely rendíthetetlen teljességében az üdvösség, a béke.

III. FEJEZET A színtér benépesítése 1. A Monádok kiáradása Amikor az ötszörös színtér elkészült, amikor az öt sík – mindegyik hét alsíkjával együtt – kezdeti szerkezetében készen áll, akkor kezdődik a Második Logosznak, a forma teremtőjének és fenntartójának a tevékenysége. Tevékenységét a második élethullámnak szokták nevezni. Ez a Bölcsesség és Szeretet kiáradása: a Bölcsességé, mint irányító erőé, amely a formák megszervezéséhez és kifejlesztéséhez szükséges, míg a Szeretet az a vonzó erő, amely állandó, bár bonyolult egészbe fogja őket össze. Amikor a Logosz életének ez a nagy folyama a megnyilvánulás öt síkjára leárad, egyúttal aktivitásra bírja a Monádokat, e tudat-egységeket, amelyek készen állnak arra, hogy fejlődési folyamatukat elkezdjék, hogy az anyagot magukra vegyék. De ez a kifejezés, hogy „a Monádok kiáradnak”, nem egészen pontos; jobban megközelítené az igazságot, ha azt mondanánk, hogy kiragyognak, hogy kibocsátják életsugaraikat. Hiszen a Monádok mindvégig „az Atya kebelében” maradnak, akkor is, amikor életsugaraik lebocsátkoznak az anyag tengerébe, s ott felveszik azokat az anyagokat, amelyek a világegyetemben való működéseikhez szükségesek. A Monád tehát kisajátítja magának az anyagot, hajlékonnyá teszi, megfelelő eszközöket teremt belőle. H.P.Blavatsky a Monádok kiáradását szemléltető, allegorikus kifejezésekkel érzékelteti, olyan szimbolizmust használva, amely sokkal kifejezőbb, mint a szó szerint értelmezhető szavak: „az elsődleges Háromszög, amely miután visszatükröződött az ’Égi Emberben’ az alacsonyabb hét legmagasabbikában, eltűnik visszatérvén a „Csendbe és sötétségbe”; és az asztrális paradigmatikus ember, amelynek a Monádját /Atmát/ ugyancsak egy háromszög képviseli, mivel hármassággá kell váljék a tudatos devacháni időszakokban.” /1. Titkos tanítás III.444./ Az elsődleges háromszög, vagyis a hármasarcú Akarat-BölcsességTevékenység Monád, „visszatükröződik” az „Égi emberben, mint Atma-Buddhi-Manasz, azután visszatér a csendbe és a sötétségbe”. Az Atma, amelyet, mint az alsó, asztrális ember Monádját szoktak emlegetni, ugyancsak hármassággá válik, egy hármasarcú egységgé az által, hogy a Buddhit és a Manaszt asszimilálja. Ez a kifejezés - „visszatükröződés” – itt magyarázatra szorul. Általában a visszatükröződés kifejezését arra a folyamatra szokták alkalmazni, amikor egy magasabb síkon megnyilvánuló erő egy alacsonyabb síkon ismét megmutatkozik. Az alacsonyabb megnyilvánulásban azonban a durvább fajtájú anyag kényszerének következtében az erő egy része elvész, s így kevésbé hatékonynak mutatkozik. De a fenti különleges esetben a visszatükröződés annyit jelent, hogy a Monádból egy életáram indul ki, amely egy-egy atomot vesz magára, mint öltözéket az ötszörös színtér három felső síkjából – a harmadikból, a negyedikből és az ötödikből – s ez által megteremti az „Égi Embert”, az Élő Uralkodót, a „halhatatlant”, a fejlődni vágyó Zarándokot, akinek tökéletesedése kedvéért az Univerzum létrejött. „Amiként a Nap hatalmas rezgései, amiket mi sugaraknak nevezünk, rezgésbe hozzák az anyagot, s hőt, villamosságot és egyéb energiát közölnek vele, úgy hozza rezgésbe a Monád az őt környező atmikus-buddhikus és manaszi síkok atomi anyagát, amely úgy fogja őt körül, mint a tér étere a Napot; a Monád sugarat teremt magából, amely hármas, saját hármas természetének megfelelően. Ebben a folyamatban a Monádot egy korábbi világegyetem dévái segítik, akik korábban átmentek egy ilyen tapasztalaton. A dévák az
Akarat-aspektus rezgő hullámát az atmikus Atomhoz vezetik, s ekkor az atmikus atomból Atma lesz, amely az Akarat-aspektus hatására rezeg. Ezután a dévák a Bölcsesség-aspektus rezgő hullámát a buddhikus atomhoz vezetik, s ekkor a buddhikus atomból Buddhi lesz, amely a Bölcsesség-aspektus hatására rezeg. Végül a dévák a Tevékenység-aspektus rezgő hullámát elvezetik a manaszi atomhoz, s ekkor a manaszi atomból Manasz lesz, amely a Tevékenység-aspektus hatására rezeg. Így alakul ki a megnyilvánulás világának Monádja, az Atma-Buddhi-Manasz, amely az ötszörös világegyetem mögötti Monádnak egy sugara. Ez a Figyelőnek a misztériuma, a Szemlélőnek, a mozdulatlan Atmának, s az emberek világában csupán Sugarán keresztül él. Ez a sugár lelkesíti meg a Monád árnyékait, a földi múló életeket… Az árnyékok az alacsonyabb síkokon végzik a munkát, s a Monád csupán Sugarán vagy Képmásán keresztül igazgatja őket, eleinte oly kevéssé, hogy befolyása szinte észre sem vehető, később azonban mindig nagyobb erővel.  Kevés változással, mivel a könyvben ez a rész csupán a negyedik láncra vonatkozik./ Az Atma-Buddhi-Manasz az Égi Ember, a Szellemi Ember, a Monádnak a kifejeződése: az Akarat-aspektus visszatükröződése az Atma, a Bölcsesség-aspektus visszatükröződése a Buddhi, a Tevékenység-aspektus visszatükröződése a Manasz. Tehát az emberi Atmát a Monád Akarat-aspektusának tekinthetjük, amely egy akashai atomot éltet; az emberi Buddhit a Monád Bölcsesség-aspektusának tekinthetjük, amely egy levegő /isteni láng/ atomot éltet; az emberi manaszt pedig a Monád Tevékenység-aspektusának tekinthetjük, amely egy tüzes atomot éltet. Az Atma-Buddhi-Manaszban, a spirituális Hármasságban, vagy az Égi Emberben a Monádnak három aspektusa vagy energiája él, atomi anyagba öltöztetve. Ez az emberben lévő „Szellem”, a Jivatma, vagy Élet-Én, a különálló Én. / A Jivatma kifejezés természetesen éppen úgy alkalmazható a Monádra, de többnyire a visszatükröződésére szokták alkalmazni./ Ez a csírában lévő Szellem, harmadik aspektusában pedig ez a „gyermek Ego”. Ez természetében azonos a Monáddal, ő maga a Monád, de a körülötte lévő anyag lecsökkentette erejét és tevékenységét. Jóllehet erejében lecsökken, de természetében azonos. Sohase felejtsük el, hogy az emberi tudat egy egység, s bár megnyilvánulásai változnak – a változások oka csupán egyik vagy másik aspektusnak az előtérbe jutása, vagy az anyag – amelyben ez az aspektus működik – viszonylagos sűrűsége. Az emberi tudat megnyilvánulásai – minthogy sok mindentől függnek – változnak, de a tudat maga mindig egy. A Monád tudatának tehát az a része, amely az ötszörös világegyetemben kifejezheti önmagát, legelőször is ennek a világegyetemnek a legmagasabb anyagába lép, s a három felső sík egy-egy atomjába öltözködik. Miután már kisugárzott, s saját használatára kisajátította ezeket az atomokat, a Monád megkezdi munkáját. Saját finomabb természetében nem szállhat az anupadaka sík alá, s ezért mondják róla, hogy „csendben és sötétben” honol, megnyilvánulatlanul. De ezekben az általa kisajátított atomokban él, s azoknak a segítségével működik, mert ezek hordozzák a Monád életét a monádi síkhoz legközelebb álló síkokon. Ezt a folyamatot így képzelhetjük el:
Ezt a szellemi hármasságot, az Atma-Buddhi-Manaszt, a Jivatmát – ahogy gyakran nevezik – az isteni életet tartalmazó magnak vagy csírának festik le, amely saját égi Atyjának, Monádjának kibontakoztatható lehetőségeit (potenciáljait) tartalmazza, amelyekből a fejlődés folyamán erőket teremt. Ez az, amit az Első Logosz isteni Fiában az „embernek” nevezünk, akit az Isten, a Monád hat át. Ez valóban misztérium, amely sokféle módon megismétlődik körülöttünk. A Monád természete, amely a saját síkjának finom anyagában szabad volt, most a sűrűbb anyagban korlátozódik, s tudatának erői ebben az akadályozó burokban még nem tudnak megnyilvánulni. Csupán, mint csíra, mint embrió létezik benne, erőtlenül, érzéketlenül, tehetetlenül, jóllehet a Monád a saját síkján, saját belső életében erős, tudatos és aktív. Az egyik az örökkévalóságban lévő Monád, a másik az időben és térben élő Monád. Az örökkévaló Monád tartalma átalakul az időleges és térbeli Monád terjedelmévé. Ez a jelenleg embriószerű élet egy bonyolult lénnyé növi ki magát, a Monád teljes kifejezésévé a világegyetem minden síkján. A Monád belsőleg csupa erő a saját, finomabb síkján, mégis eleinte tehetetlen, korlátozott, erőtlen, amikor a sűrűbb anyag kívülről beburkolja, hiszen azon keresztül nem adhat, és nem is kaphat rezgéseket. De fokozatosan urává válik annak az anyagnak, amely eleinte bebörtönözte. Lassan és biztosan saját önkifejeződésére formálja. Segíti ebben és őrködik felette a mindent fenntartó és megőrző Második Logosz mindaddig, amíg a Monád az anyagban is épp oly teljesen él, mint odafent, úgyhogy maga is teremtő Logosszá válik, s önmagából egy világegyetemet bontakoztat ki. Egy világegyetemet csak úgy lehet létrehozni – a Bölcsesség így tanítja – ha az Én magába veszi mindazt, amit később kiáraszt. A Logosz nem a semmiből teremt, hanem önmagából fejleszt ki mindent. S azok a tapasztalatok, amelyeken most keresztül megyünk, fogják képezni azt a nyersanyagot, amiből majd a jövőben egy univerzumot felépíthetünk. De ez a szellemi hármasság, a Jivatma, Monád, önmaga nem kezdhet hozzá semmiféle elkülönült, maga irányította cselekvéshez az ötszörös világegyetemben. Anyagösszetételeket még nem tud maga köré gyűjteni, egyelőre csak atomi öltözékében létezik. A második Logosz élete azt jelenti számára, mint az embriónak az anyaméh, mert ebben kezdi meg a növekedést. Valóban, a fejlődésnek ezt a szakaszát, amelyben a Logosz a bontakozó életet formálja, táplálja és kifejleszti, az Égi Ember, vagy helyesebben az Égi Embrió életében egy olyan szakasznak tekinthetjük, amely az ember antenatális életének felel meg: lassanként kifejlődik a teste, amelyet az anya élethullámai táplálnak, s amely az anya testének anyagából formálódik ki. Ugyanez a helyzet a Jivatma esetében is, aki a Monád életét zárja magába. A Jivatma meg kell, hogy várja testének kiformálódását az alacsonyabb síkokon, s mindaddig nem léphet ki antenatális életéből, mindaddig nem „születhet” meg, amíg az alacsonyabb síkokon meg nem szerezte testét. Ez a születés a kauzális test kibontakoztatásával megy végbe, amikor az égi ember, mint gyermek Ego, mint igazi egyéniség nyilvánul meg egy fizikai síkon levő testben lakozva. Jobban a dolgok mélyére nézve, nyilvánvaló, milyen közeli az analógia a Zarándok fejlődése és az egymást követő újraszületések között. Az utóbbi esetében a Jivatma megvárja a fizikai testnek, lakóhelyének kiformálását. Az előbbi esetében a szellemi Hármasság, mint közös egység várja meg a Négység szerves felépítését. Mindaddig, amíg a legalsó síkon el nem készül az eszköz, inkább csak előkészületek történnek a fejlődésre, tehát ez még nem evolúció, hanem, ahogy gyakran nevezik, involúció. A tudat fejlődése csak úgy mehet végbe, ha a tudat legkülső eszközén keresztül kap benyomásokat, azaz a tudat fejlődésének a fizikai síkon kell megindulnia. A tudat csak akkor észlelheti egy külső világ létezését, ha a külső világhoz tartozó saját külső eszközén keresztül kap benyomásokat. A tudat addig csak önmagában álmodhat, s a Monádból kiáradó gyönge belső rezdülések halvány, kifelé irányuló nyomást gyakorolnak a Jivatmára, hasonlóan egy földalatti forráshoz, amely kiutat keres. 2. A szövés Ez alatt pedig a Második Logosz életereje megteszi az előkészületeket az anyag felébresztésére, azaz tulajdonságokat ad az anyagnak. Ezt a folyamatot a jövendő emberi test szöveteinek a felépítéséhez lehet hasonlítani. A második Logosz ereje itt a második élethullám, amely síkról síkra hömpölyög, s átadja saját tulajdonságait a hétszeres ősanyagnak. Az élet-hullám, amint fentebb mondottuk, a Jivatmákat az ötödik sík atomi alsíkjáig viszi, a Tűz síkjáig, az értelem, az egyéniesült teremtő erő síkjáig. Itt már mindegyik Jivatmának van egy atomja, éspedig a manaszi atom, helyesebben a Monád mentális fátyola. A Logosz pedig ezeket az atomokat és a sík többi atomjait is elárasztja saját életével. Ezeket az atomokat, amelyek az egész atomi alsíkot betöltik, legyenek azok szabad vagy kötött Jivatmák, helyesen nevezik monádi esszenciának. A fejlődés folyamán azonban, ahogy azt nemsokára bővebben megmagyarázzuk, különbségek keletkeznek a kötött és a szabad atomok között, s ezért azt a kifejezést, hogy „monádi esszencia”, rendszerint a szabad atomokra alkalmazzák, míg a kötött atomokat, később kifejtendő okokból „permanens atomoknak” nevezik. A mondási esszenciát tehát úgy határozhatjuk meg, mint egy olyan atomi anyagot, amelyet a Második Logosz élete lelkesít át. Ez az ő öltözéke, amikor a formákat életre kelti és összetartja – a Második Logosz tehát atomi anyagba burkolódzott. A Logosz saját, külön élete, függetlenül az emberben lévő AtmaBuddhi-Manasztól, s függetlenül minden egyéb alsóbb síkon megnyilvánuló élettől – jóllehet, ezeket az életeket Ő tartja fenn, hatja át és foglalja magába – csak atomi anyagba van öltözve, s ez az élet az, amelyet a monádi esszencia kifejezéssel jelölünk. Ennek a síknak az anyaga atomjai szerkezeténél fogva /Tanmatrák vagy isteni mértékek következtében/ olyan, hogy rezgésekkel képes válaszolni a tényleges gondolati változásokra. Ezt az anyagot a második élethullám olyan kombinációkba készteti, hogy amelyek a gondolatok kifejezésére alkalmasak: finomabb anyagában az elvont gondolatok, durvább anyagában pedig a konkrét gondolatok fejezhetők ki. Felülről a második és harmadik alsík képezi az első elementális birodalmat, az alsó négy alsík kombinációi alkotják a második elementális birodalmat. Az ilyen kombinációkban létező anyagot elementális esszenciának nevezik, s ez az, amelyet gondolatformákba lehet alakítani. A tanulmányozó ne tévessze össze ezt a monádi esszenciával; ez atomi, a másik pedig molekuláris összetételű. A második élethullám azután áthömpölyög a hatodik síkra, a Víz, az individuális érzékelés, a vágy síkjára. Az előbb említett Dévák az ötödik sík kötött vagy permanens Jivatma egységeit hozzákötik a nekik megfelelő számú hatodik síkbeli atomokhoz, és a Második Logosz elárasztja ezeket és a többi atomot is saját életével. Ezek az atomok tehát az atomikus alsíkon monádi esszenciát fognak alkotni, amint már előbb megmagyaráztuk. Az élethullám tovább megy, s minden alsíkon megteremti azokat a kombinációkat, amelyek az érzékelés kifejezésére képesek. Ezek a kombinációk alkotják a Harmadik Elementális Birodalmat, s a kombinációk anyagát az előzőhöz hasonlóan elementális esszenciának nevezik. Ez az elementális esszencia ezen a hatodik síkon vágy-formákba alakítható. Az elemntális esszencia tehát olyan anyag-összetételekből áll, amelyek a mentális és vágy-síkok hat nem-atomikus alsíkjához tartoznak. Ezek az anyag-összetételek önmagukban nem képeznek formákat, hanem csak puszta anyagként szolgálnak az ilyen formák felépítéséhez. Az élethullám ez után a hetedik síkra hömpölyög, a Föld, az individualizált tevékenység, a tettek síkjára. Amint előzőleg történt, úgy most is a hatodik síkbeli kötött vagy permanens Jivatma-atomok kapcsolódnak a hetedik sík megfelelő számú atomjaihoz, és a Második Logosz elárasztja ezeket és a többi atomot is saját életével. Mindezek az atomok tehát monádi esszenciát fognak képezni. Az élethullám megint tovább megy, s minden alsíkon olyan kombinációkat alkot, amelyek a fizikai testek felépítésére alkalmasak. Ezek a kombinációk lesznek a későbbi kémiai elemek, ahogy ezeket a három legalacsonyabb alsíkon nevezik. Amint a második élethullám munkáját – mint egészet – megfigyeljük, azt látjuk, hogy lefelé hömpölygésében mintegy elsődleges sejteket vagy szöveteket teremt, amelyekből később a finomabb vagy durvább testek felépülnek. Helyesen nevezték tehát egynéhány régibb írásban „szövedéknek”, mert valóban az. A Harmadik Logosz által előkészített anyagokat a Második Logosz fonalakba és szövetekbe szövi, amiből a későbbi öltözékek – a finomabb és sűrűbb testek – elkészülnek. A Második Logosz úgy szövi ezeket a fonalakat, majd belőlük a szöveteket, majd ismét ezekből a formákat, amint az ember felhasznál len-, pamut-, selyemfonalakat (amelyek önmagukban is egy egyszerűbb kombinációt képeznek), hogy belőlük lenvásznat, pamutanyagot vagy selyemárut szőjön, amelyből azután kiszabja és megvarrja a ruhákat. A Második Logosz úgy dolgozik a természetben, mint laboratóriumban, míg a Második logosz számára a természet olyan, mint egy gyár. Ezek a hasonlatok, jóllehet igen anyagiasak, mégsem megvetendők, mert mankóul szolgálnak sántikáló megértésünkhöz. Ez a „szövedék” megadja az anyagnak a jellegzetességeit, éppen úgy, amint a fonál is különbözik a nyersanyagtól, s a méteráru is más jellegű, mint a fonál. A Logosz megszövi a manaszi anyag – az elme-anyag – két fajtáját, s ezekből lesz később a kauzális és a mentális test. Ez annyit jelent, hogy a második élethullám által összetartott és kialakított anyagkombinációk olyan jellegűek, hogy hatni tudnak majd a Monádra, amikor a Monád kapcsolatba kerül másokkal, s lehetővé teszik, hogy a Monád is hasson másokra. A Monád tehát fel tudja majd fogni a legkülönbözőbb mentális vagy érzékelhető rezgéseket. Az anyag jellegzetességei az összetételek természetétől függnek. Hét nagy típus létezik, amelyeket az atom természete határoz meg, s ezeken belül számtalan altípus. Mindezek alkotják a tudat mechanizmusának anyagát úgy, hogy a tudatot ezek a szövetek, színeződések és sűrűségek határozzák meg. Amikor ez a lefelé hömpölygő élethullám az ötödik, hatodik és hetedik síkon keresztül leér a legsűrűbb anyagig, s ott megfordul, hogy ez után fölfelé áradjon, mindez olyan jellegű munka, amely összetételeket teremt bizonyos tulajdonságok kifejezésére. Ezért erről a munkáról, olykor azt szoktuk mondani, hogy ez a tulajdonságok megteremtése. A fölfelé vivő hullámban – amint látni fogjuk – fölépülnek az így előkészített anyagból a testek. De mielőtt ezeknek a testeknek a kiformálódását tanulmányoznánk, előbb vizsgáljuk meg ennek a lefelé tartó élethullámnak a hétszeres felosztását, valamint a „Fénylők”, a „Dévák”, az „Angyalok”, az „Elementálok” színre lépését, ami szintén még a lefelé tartó hömpölygéshez tartozik. Ezek azok a „Kisebb Istenek”, akikről Platon beszélt, s akiktől az ember mulandó testei származnak. 3. A hét áram Gyakran halljuk a kérdést: miért emlegetik a teozófusok folytonosan a hetes számot? A hetes szám szerintünk a mi „naprendszerünk alap-száma”, s nyilvánvaló, hogy fontod szerepet kap a dolgok csoportosulásában, mivel nekünk a korábban említett és megmagyarázott hármasságokból kell kiindulnunk. Egy hármasság természetszerűleg, saját belső összefüggéseinél fogva egy hetes rendszert hoz létre, minthogy a három tényező hétféle módon tud egymás közt csoportosulni. Beszéltünk a világegyetem határain túl lévő anyagról, amelyben a három tulajdonság – tehetetlenség, mozgás és ritmus – egyensúlyban van. Amikor a Logosz élete megindítja a mozgást, azonnal megvan a lehetőség a hétféle csoportosulásra. Ugyanis minden atomban vagy atomcsoportban e három tulajdonság valamelyike erőteljesebben kifejezésre jut, s így kitűnik egy uralkodó jellegzetesség. Így tehát három csoport képződik, amelyek közül az egyikben a tehetetlenség, a másikban a mozgás, a harmadikban a ritmus fog dominálni. Ezek mindegyike feloszlik a szerint, hogy a megmaradó két tulajdonság közül melyik lesz erősebb: így a két tehetetlenség-csoport közül az egyikben a mozgás uralkodik a ritmuson, a másikban pedig a ritmus a mozgáson. Ugyanígy megy ez a mozgás és a ritmus két fő csoportján belül is. Így keletkeznek a jól ismert, uralkodó jellegzetességeik szerint osztályozott csoportok, amelyekre rendszerint a szanszkrit kifejezéseket hazsnáljuk: szattvai /ritmikus/, radzsaszi /mozgékony/ és tamaszi /tehetetlenség/ csoportok, s ezeknek megfelelően beszélünk szattvai, radzsaszi és tamaszi ételekről, állatokról, emberekről, stb. S így kapjuk meg a hét csoportot: a hat csoport, amely a három alosztályaiból alakult, és a hetedik, amelyben mindhárom tulajdonság egyformán aktív. /Az eltérő írásmód csak jelezni akarja mindegyik hármasságban a tulajdonságok relatív energiáit./
MOZGÁS Ritmus Tehetetlenség RITMUS Tehetetlenség Mozgás RITMUS Tehetetlenség Mozgás A Logosz élete, amely ebbe az anyagba árad, hat folyamban vagy sugárban nyilvánul meg. Ezek a Logoszban lévő három tudat-aspektusból keletkeznek, tehát benne vannak minden tudatban, minthogy minden tudat az Egyetemes Én megnyilvánulása. Ez a három tudataspektus: Üdv vagy Iccsá: Akarat, Megismerés vagy Dzsnána: Bölcsesség; Lét vagy Krijá: Tevékenység.
BÖLCSESSÉG Tevékenység Akarat BÖLCSESSÉG Tevékenység Akarat TEVÉKENYSÉG Akarat Bölcsesség TEVÉKENYSÉG Akarat Bölcsesség Minden dolog a hetes elrendezés egyik alcsoportjához, a logoszi Élet hét áramához tartozik. Ez a hét áram képezi a második élethullámot, amely mintegy keresztülbuzog a síkokon, rajtuk keresztül leereszkedve; így ha a síkokat vízszintesen képzeljük, akkor az élethullám felülről lefelé hömpölyög rajtuk át. Azon kívül minden áramban hét elsődleges felosztás lesz, a szóban forgó anyagtípusnak megfelelően, ezeken belül pedig hét másodlagos felosztás az egyes típusokban lévő tulajdonságok arányának megfelelően, és így tovább számtalan variációban. Ezzel nem is kell tovább foglalkoznunk. Elég, ha megjegyezzük a hétféle anyagtípust és a hétféle tudattípust. A Logoszi Élet hét árama jelenti a hét tudattípust, s ezeken belül megtalálható az anyag-kombinációk hét típusa. Mind a három elementális Birodalomban és a fizikai síkon hét  különálló típus figyelhető meg. Blavatskyné a Titkos Tanításban az emberrel foglalkozva a Dzyan könyvének a stanzáiból idéz, s megállapítja, hogy „Heten voltak /Teremtők/, mindegyik a maga részén” s megalkották az emberek hét tipusát, s ezeket is tovább osztották: „Az eljövendő emberek hétszer hét árnyéka megszületett.” Innen származik az emberek különböző temperamentuma. . A Fénylők Most vizsgáljuk meg a lefelé hömpölygő élethullám egy másik eredményét. Láttuk, hogy tulajdonságokat ad az ötödik és hatodik síkon lévő anyag-összetételeknek, tehát az első elementális birodalomban készen áll az anyag az elvont gondolkodás hordozására, a második elementális birodalomban készen áll az anyag a konkrét gondolatok hordozására, és a harmadik elementális birodalomban készen áll az anyag a vágyak hordozására. A Második Logosz azonban azon kívül, hogy tulajdonságokat ad az anyag-összetételeknek, leszállásának folyamata alatt tudatos lényeket is kiáraszt, akik a fejlődés különböző fokozatain vannak, s akik a három birodalom jellegzetes helyi lakóit képezik. Ezeket a lényeket a Logosz egy előző fejlődési rendszerből hozta át, s most kiküldi saját Életének kincsestárából, hogy a fejlődésüknek megfelelő síkon lakozzanak, s vele, majd később az emberrel együttműködve kidolgozzák a Logosz fejlődési tervét. A különböző vallások különböző neveken ismerték őket, de valamennyi vallás elismeri a létezésüket és munkájukat. A szanszkrit Déva szó – Fénylő Lény – a legáltalánosabb, s találóan írja le megjelenésüknek legfeltűnőbb sajátságát: fénylő ragyogásukat. /1. A keleti elképzelést félreértették, amikor ezt a kifejezést „Istennek” fordították. A „harminchárommillió Isten” nem a nyugati értelemben vett Isten-fogalmat jelenti, ami az Egyetemes Énre, ill. második értelmében a Logoszokra vonatkozik – hanem ezek a Dévák, a Fénylők./ A zsidó, keresztény és mohamedán vallások Arkangyaloknak és Angyaloknak nevezik őket. A teozófus – hogy elkerülje a szektárius mellékzöngét – lakóhelyük után Elementáloknak nevezi őket; ennek az elnevezésnek megvan még az az előnye is, hogy emlékezteti a tanulmányozót az ókor öt „elemére”: az Éter, a Levegő, a Tűz, a Víz és a Föld ősi elemeire. Az atmikus és a buddhikus síkon éppen úgy vannak magasabb rendű lények, akárcsak a mentális és vágy-síkon a Tűz és a Víz elementálok, a fizikai síkon pedig az éterikus elementálok. Ezeknek a lényeknek a testük abból a birodalomból vett elementális esszenciából épül fel, ahova tartoznak, s a bennlakozó lény akarata szerint változó ez a test. E lények egy hatalmas sereget képeznek, s mindig munkálkodnak, formálják az elementális esszenciát, hogy annak tulajdonságait tökéletesítsék, felhasználjanak belőle egy részt, hogy testüket kialakítsák, majd eldobják, és újabb részt vesznek ki belőle, amit még alkalmasabbá formálhatnak. Ezek a lények azon kívül állandóan azzal is foglalkoznak, hogy megteremtsék a formákat, segítik az emberi egókat testet öltésük alkalmával új testeik kialakításában, ők szolgáltatják a szükséges típusú anyagokat és segítenek azok elrendezésében. Minél fejletlenebb az ego, annál nagyobb irányító munka vár a Dévára. Az állatoknál úgyszólván minden munkát ők végeznek, a növényeknél és ásványoknál pedig ténylegesen mindent. A Logosz munkájában ők a cselekvő kivitelezők. Ők hajtják végre részleteiben a Logosz világtervét, ők segítik a számtalan fejlődő életet, hogy megtalálják a számukra szükséges anyagokat. Az egész antik világ elismerte nélkülözhetetlen részvételüket a világok felépítésében. Kína, Egyiptom, India, Perzsia, Görögország, Róma ugyanazt a felfogást vallja.