XII. FEJEZET

Az emlékezet

1. A Nagy Én és a kis Én-ek Mi az emlékezet és hogyan működik? Mily módon emlékezünk vissza a múltra, akár a közelire, akár a távolira? Hiszen végeredményben akár közeli a múlt, akár távoli, akár ehhez az élethez, akár pedig egy korábbihoz tartozik, fölidézésének eszközei hasonlók kell legyenek, s nekünk egy olyan elméletre van szükségünk, amely az emlékezés valamennyi esetére érvényes, lehetővé teszi, hogy minden egyes esetet megértsünk. Az első lépés egy határozott és érthető elmélet felállítására az, ha ismerjük saját alkatunkat, vagyis ha ismerjük az Ént burkaival együtt, s ismerjük az ezekben fellépő kölcsönhatásokat. Itt most röviden el kell ismételnünk az előző fejezetben ismertetett főbb tényeket, amelyek közvetlenül az emlékezetre vonatkoznak. Állandóan tartsuk szem előtt, hogy tudatunk egy egység, s hogy ez a tudategység különböző burkokon át működik, amelyek a többszörösség csalóka látszatát okozzák. E burkok legbelseje vagy legfinomabbja elválaszthatatlan a tudategységtől. Voltaképpen ez a burok az, amely az egységet megteremti. Ez az egység a Monád, amely az anupadaka síkon tartózkodik, de gyakorlati szempontból úgy tekinthetjük, mint a jól ismert belső embert, a Tri-Atomot, az Atma-Buddhi-Manaszt, jóllehet ez az egység független az atmikus, buddhikus és manaszikus burkoktól. Ez a tudategység a tudat tevékenységének öt síkjához tartozó burkokon keresztül nyilvánul meg. Erre azt mondjuk, hogy az Én a burkain keresztül működik. Gondoljunk tehát egy tudatos Énre, s ez az Én olyan eszközökben lakozik, amelyek rezegnek. Ezeknek az eszközöknek a rezgései az anyag oldaláról nézve megfelelnek az Én oldaláról a tudatban keletkező változásoknak. Ha pontosan akarjuk magunkat kifejezni, nem beszélhetünk tudati rezgésekről, mert rezgések csak a dolgok anyagi részében, a formai oldalon keletkeznek, tehát csak pongyolaság, ha a rezgő tudat kifejezést használják. A tudatban változások történnek, s erre a burkok rezgéssel reagálnak. Igen fontos az emlékezés szempontjából, hogy milyen eszközökben vagy burkokban működik az én. Többé-kevésbé távoli események felidézése attól függ, hogy az illető burok tudott-e képet formálni róluk, vagyis hogy sikerült-e a tudatnak a burok anyagának egy részét az események képére alakítani. Az Én-ben, amely az Egyetemes Én egy része, s így számunkra a Logosz, jóllehet a Logosz is csak egy része az Egyetemes Énnek, minden benne van. Az Egyetemes Énben benne van minden, ami volt, ami van, és ami még lesz a világegyetemben. Mindez, és még határtalanul több benne van az Egyetemes Tudatban. De egyelőre gondoljunk csak egy világegyetemre és annak Logoszára. Tudjuk róla, hogy mindenütt jelenvaló és mindentudó. Nos, ez a mindenütt jelenvalóság és a mindentudás benne van az egyéniesült Énben, aki egy a Logosszal, de – s ez a de lényeges – van egy különbség. A különbség abban áll, hogy jóllehet a különálló Énben, függetlenül az eszközöktől, ez a mindenütt jelenvalóság és mindentudás az egy Énnel való egységből származik, az eszközök viszont, amelyekben az egyéniesült Én lakozik, még nem tanulták meg hogy kell rezegni, amikor az Én tudatállapota megváltozik, s figyelmét tudati tartalmának erre vagy arra a részére fordítja. Ezért azt mondjuk, hogy az egyéniesült Énben minden potenciálisan létezik, míg a Logoszban minden ténylegesen létezik: mert mindaz a tudatváltozás, ami a Logoszban végbemegy, reprodukálható a különálló Énben, amely oszthatatlan része az ő életének; csak hogy a különálló Én eszközei még nem alkalmas közvetítői a megnyilvánulásnak. Mivel itt elválasztott formáról van szó, amely magába zárja a különálló vagy individualizált Ént, ezért a
benne lévő lehetőségek, amelyek az Egyetemes Én részét képezik, csupán látensek, megnyilvánulatlanok, lehetőségek és nem ténylegességek. Mint ahogy minden atom, amelyből maguk az eszközök is felépülnek, határtalan rezgési képességgel bír, ugyanígy minden különálló Énben határtalan tudatváltozási lehetőségek szunnyadnak. Egy naprendszer megteremtésekor az atomban még nincsenek korlátlan rezgési variációk. De tudjuk, hogy az atomban megvan a képesség megszámlálhatatlan rezgési variációk elsajátítására. Az atom ezt a képességet fejlődése folyamán szerzi meg, akkor, amikor állandóan válaszol a felületéhez érkező rezgésekre. A naprendszer fejlődésének vége felé mérhetetlen mennyiségű atom elérte már azt a fokot, amelyen a rendszerben jelentkező bármely rezgésre válaszolni tud. Ekkor a rendszer szempontjából ezek az atomok tökéleteseknek mondhatók. Ugyanez érvényes a különálló vagy egyéniesült Én-ek esetében. Mindazok a változások, amelyek a Logosz tudatában végbemennek, s a rendszerben, mint formák alakot öltenek, a rendszer tökéletesült tudategységeiben benne vannak, s ezeket a változásokat bármely tudategységben reprodukálni lehet. S ez az emlékezet: vagyis az anyagban való megjelenése, újraszületése mindannak, ami a rendszerben volt, tehát örökké van a rendszer Logoszának tudatában, tehát mindazok tudatában, akik az ő tudatának részesei. Jóllehet az Ént, ha a többi Én-nel hasonlítjuk össze, különállónak véljük, de ne felejtsük el, hogy az Egy Én, a Logosz szempontjából nincs különállás. A Logosz élete a rendszer minden részét betölti, mi benne élünk és vagyunk, feléje tárulunk ki, s Ő tölt meg életével. Amikor az Én az egyik anyagi eszközt a másik után ölti magára, tudásszerző képessége eszközről eszközre csökken, de ugyanakkor sokkal határozottabb lesz. A fizikai síkhoz érve a tudat leszűkül azon tapasztalatokig, amelyeket a fizikai testen keresztül lehet megszerezni, s főként pedig azon ablakokon át, amelyeket érzékszerveknek nevezünk. Ezek azok az utak, amelyeken át a tudás eljut a bebörtönzött Én-ig, jóllehet mi gyakran azt tartjuk róluk, hogy kizárják a tudást, ha a finomabb eszközök képességeivel hasonlítjuk össze. A fizikai test érzékelése stb. annyira határozott és világos, mint amikor egy ernyőn lévő pirinyó lyuk átveszi a külvilág képét és visszatükrözteti a mögötte lévő falon, ahova különben mindez nem érhetne el. A fénysugarak valóban nem érik a falat, de éppen az elzárás következtében azok, amelyek mégis bejuthattak, egy világos, körvonalazott képet adnak. 2. Változások az eszközökben és a tudatban Nézzük meg, mi történik a fizikai eszközzel, amikor valamely benyomást kap, s ezt a benyomást később visszaidézi, vagyis emlékezik rá. A külvilágból jövő rezgés elérkezik valamely érzékszervhez, s ez továbbítja az agyban levő megfelelő központba. Az agyban a sejtek egy csoportja rezegni kezd, s ez a rezgés bizonyos fokig átalakítja a sejteket, s más állapotba hozza, mint amilyenben a rezgés felvétele előtt voltak. A sejtcsoport számára ez az élmény egy lehetőséget teremt meg: mivel egyszer már egy bizonyos módon rezgett, létének további tartamára, mint sejtcsoport képes lesz a külső világtól kapott impulzus nélkül is ugyanilyen módon rezegni. A hasonló rezgések megismétlődésével mind határozottabbá válik ez a lehetőség. Mindegyik rezgés nyomot hagy maga után, de sok ismétlődés szükséges ahhoz, hogy egy belülről kiinduló ismétlődés lehetővé váljék. Minden kívülről jövő ismétlődés közelebb hozza a sejteket ehhez a lehetőséghez. Ez a rezgés azonban nem áll meg a fizikai sejteknél. A rezgés befelé halad a finomabb eszközökben levő sejtekbe vagy sejtcsoportokba, s végső fokon változást idéz elő a tudatban. Ez a változás viszont visszahat a sejtekre, s így ismétlődik a rezgés, de most már belülről, a tudatban történő változás folytán. Ez a megismétlődés pedig azon dolognak az emlékezete, amely a rezgés-sorozatot elindította. Minthogy a sejtek a kívülről jövő rezgésre reagálnak, s ezt a reagálást a fizikai világegyetem törvényei kényszerítik ki, egy hasonló, ámbár gyönge belülről jövő impulzusra is válaszolni tudnak majd. Az új eszközben történő anyagmozgatásnál némi erő is kimerül, s ennek következtében fokozatosan gyengül a rezgések ereje. Viszont kevesebb erő merül ki, ha a sejtek hasonló rezgéseket ismételnek meg a kívülről jövő benyomások folytán, hiszen a sejtek az ismétlődésekre mindig könnyebben válaszolnak. Ebben van az értéke a „külvilágnak”. A külvilág sokkal könnyebben ébreszti fel az anyagban a válaszolás lehetőségét, mert hiszen közelebb áll hozzá, mint a „benti világ”. A tudatban okozott változás szintén hajlamossá teszi a tudatot arra, hogy könnyebben ismételje egy újabb alkalommal ezt a változást, s minden ilyen újra végbemenő változás közelebb hozza a tudatot ahhoz a képességhez, hogy egy hasonló változást önmaga indítson el. Ha visszamegyünk a tudat ébredésének idejéig, azt találjuk, hogy a bebörtönzött Én-ek számtalan tapasztalaton mennek keresztül, mielőtt a tudatban egy önmagától kiinduló változás létre jöhetne. Ezt, mint tényt szem előtt tartva ne foglalkozzunk most a korai fokozatokkal, hanem tanulmányozzuk a tudat működésit egy sokkal fejlettebb fokon. Azt se felejtsük el, hogy minden behatásra, amely a legbelső burkot eléri, és így a tudatban egy változást indít el, egy reakció következik, vagyis a tudatban végbemenő változás egy rezgéssorozatot indít el, éspedig belülről kívülre. Tehát kétféle mozgás van: az egyik az Én felé tart, a másik az Én-ből fodrozódik kifelé, az első a tárgyból keletkezik, s elindítja az érzékelést, a másik az Én reagálása, s az emlékezetet idézi elő. A különböző érzékszervi benyomások, amelyek a látáson, halláson, tapintáson, ízlésen és szagláson át jönnek a fizikai testből, az asztrálison át jönnek a fizikai testből, az asztrálison át felfutnak a mentális testbe. Itt egy olyan bonyolult egységet alkotnak, akárcsak egy sok hangból álló zenei akkord. Mindez a mentális test különleges munkája: felfogja a sok különböző fonalat, egyetlen kötegbe szintetizálva őket, s így a sok különböző impressziót egyetlen érzékelésbe, egy gondolatba, egy bonyolult egységbe olvasztja. 3. Emlékek Most nézzük meg, milyen az, amikor egy eszme, tehát egy bonyolult dolog belülre érkezik, és változást idéz elő a tudatban. A tudatban előidézett változás új rezgéseket kelt az eszközökben, halványabb formában megismételve azokat a rezgéseket, amelyeket beérkezésekor keltett. Ez az eszme már nem olyan erős és életteljes, mit amikor összetevő részei a fizikaiból az asztrálisba, az asztrálisból pedig a mentálisba villantak át. A mentálisban halványabb formában újra megjelenik, de ez csak gyengébb rezgésű másolata annak, amit a mentális befelé küldött. Amikor az Én az eszme visszahatását felfogja – minthogy a rezgés hatása, mint sorjában megérinti az eszközöket, visszahatást kell hogy keltsen az Énben – ez a visszahatás sokkal gyöngébb, mint az eredeti hatás, s ezért kevésbé látszik „valóságosnak”. A tudatban kisebb változást okoz, s ennek következtében kisebb a „valóság” érzete. Mindaddig, amíg a tudat nem elég fogékony azokra a hatásokra, amelyek nem a fizikai hatás impulzív erejével érkeznek hozzá, addig valóban sokkal inkább a fizikai burokkal van kapcsolatban, s nem lesznek eszme „emlékei”, hanem csak észlelési emlékei, vagyis a külső tárgyak emlékeit idézi fel, amelyek az agy ideganyagában lévő rezgésekből keletkeznek, s a
megfelelő asztrális és mentális anyagban megismétlődnek. Ezek ténylegesen képek a mentális anyagban, ugyanúgy, amint képek voltak a szem retinájában. A tudat pedig felfogja ezeket a képeket, „látja” őket, amint helyesen mondani szokták, minthogy a látás csupán egy korlátozott kifejezésmódja a szem felfogó képességének. Amikor a tudat elfordul kissé a fizikaitól, s figyelmét a belső burkaiban végbemenő változásokra fordítja, akkor látni fogja ezeket a képeket, amint az asztrális burokból kiindulva az agyban megismétlődnek, s ez saját visszahatása, amint kifelé fordul. Ekkor támadnak fel az érzékelések emlékei. A kép az agyban keletkezik az által, hogy a tudatban változás történik, s ezt a változást az agy regisztrálja. Ez egyúttal azzal is jár, hogy a tudat jórészt visszavonul a fizikaiból az asztrális eszközbe, s ott működik. Az emberi tudat jelenleg így működik, telve van emlékekkel, s ezek az emlékképek elmúlt képek reprodukciói a fizikai agyban, s a tudat visszahatásaiból keletkeznek. Az alacsonyan fejlett embertípusnál ezek a képek a fizikai testtel összefüggő múlt események képei: emlékek éhezésről, dorbézolásról, szexuális élvezetekről, stb., vagyis olyan dolgokról, amelyekben a fizikai test volt elsősorban érdekelve. Magasabb típushoz tartozó embernél, ahol a tudat inkább a mentális eszközben működik, az asztrális testhez tartozó emlékek lépnek az előtérbe. Ezeket a képeket az asztrális test formálja ki azokból a rezgésekből, amelyek a mentálisból érkeznek, s a tudat pedig mint képeket fogja fel őket, amikor közvetlen eszközébe, a mentális testbe mindjobban visszahúzódik. Amikor ez a folyamat megszokottá, megszokottabbá válik, az érzékenyebb felfogású tudat válaszolni kezd az asztrális tárgyak által keltett rezgésekre, akkor ezek a tárgyak lassan „valódiakká” válnak, s a tudat meg tudja különböztetni azoktól az emlékektől, amelyek az asztrális testben, mint képek jelentkeztek a tudat működése folytán. Futólag jegyezzük meg, hogy valamely tárgy emlékével együtt szokott járni egy újabb fizikai tapasztalást előlegező elképzelés, s ezt a képet anticipációnak, felidézésnek nevezzük. Minél teljesebb valamely esemény emléke, annál teljesebb lesz az anticipáció. Az emlékezés néha olyan reakciókat idéz elő a testben, amelyek rendszerint a külső tárggyal való fizikai kapcsolatot szokták kísérni, s olyan gyönyöröket idéz fel, melyek pillanatnyilag elérhetetlenek a fizikai test szempontjából. Így történik az, hogy az ízletes étel gondolatára összefut a szájunkban a nyál. Ezzel a ténnyel újra fogunk foglalkozni, amikor elérünk az emlékezetről szóló elméletünk összegzéséhez. 4. Mi az emlékezet? Miután megfigyeltük, hogy az eszközökben a külvilág hatására változások lépnek fel, e változásokra pedig válaszként változások jönnek létre a tudatban, a tudat visszahatására viszont gyengébb rezgések keletkeznek az eszközökben, amelyeket a tudat, mint emlékeket ismer fel – elérkeztünk a központi kérdéshez: mi az emlékezet? A halál és az újraszületés között a testek felbomlanak, egymásra való automatikus hatásuk megszűnik, véget ér az a képességük, hogy az egyszer már tapasztalt rezgésekre válaszolni tudjanak. Az egymásnak megfelelő csoportok feloszlanak, s a jövőbeli reagáló-képesség csírája a permanens atomokban raktározódik el. S hogy ez a csíra milyen gyönge az új testek beidegződéseihez képest, ez látható abból a tényből, hogy az eszközökben jóformán fel sem emrül a múlt életek emléke. Valóban, a permanens atomok csak annyit tesznek, hogy sokkal könnyebben reagálnak azokra a rezgésekre, amelyeket már régebben tapasztaltak. A sejtek vagy a sejtcsoportok emlékezete megszűnik a halálnál, s mint ilyet, már nem lehet többé visszaszerezni. Hogy marad fenn mégis az emlékezet?
Ez a rövid felelet: az emlékezet nem képesség, és nem marad fenn. Az emlékezet nem tartozik potenciálisan a tudathoz, s az egyéni tudatban sem raktározódik fel az események emlékezete. Minden esemény egy jelenlegi tény az egyetemes tudatban, a Logosz tudatában. Bármi történik a világegyetemben, múlt, jelen és jövő egyaránt ott van a Logosz mindent befogadó tudatában, az Ő MOST-jában. A világegyetem kezdetétől a végéig, hajnaltól napáldoztáig, minden ott van ebben a tudatban. Mint örök jelen, mint létező. Az eszmék ezen óceánjában minden a jelenhez tartozik. Mi, amint ezt az óceánt járjuk, hozzáérünk tartalmának egy-egy töredékéhez, s az érintéstől számunkra az következik, hogy tudunk. S ha egyszer már valamit megtudtunk, akkor könnyebben találjuk meg a kapcsolatot, s az ismétlődés nem más, mint az emlékezet. Az emlékeket mind fel lehet idézni, minthogy a képalkotó rezgések valamennyi lehetősége megvan a Logosz tudatában, s mi annál könnyebben osztozhatunk abban a tudatban, minél több hasonló rezgésben volt már részünk előbb. Tehát azokat a rezgéseket, amelyeket már korábban tapasztaltunk, könnyebben elismételjük, mint azokat, amelyeket még eddig nem ismertünk. S itt kezdődik a permanens atomok szerepe. A kívülről jövő ösztönzésre ezek újra kivetítik a már korábban gyakorolt rezgéseket, s a testeinkben lévő atomok és molekulák rezgési lehetőségei közül azok fognak kihangzani, amelyek a permanens atomok által megütött hangra reagálnak. Az a tény, hogy a jelenlegi életben már voltak rezgésbeli és tudatváltozásbeli élményeink, könnyebbé teszi, hogy az egyetemes tudatból kiválasszuk azt, amiből már saját tapasztalataink voltak. Akár jelen életből vett emlékről, akár egy régen elmúlt életünk emlékéről van szó, a felidézés módszere ugyanaz. Egyetlen emlékezet van csupán: a Logosz mindig jelen való tudata, hiszen mi szó szerint benne élünk, mozgunk, s onnan eredünk. Emlékezetünk nem más, mint kapcsolatba kerülés az Ő tudatának azon részével, amiben már korábban osztoztunk. Innen van az, hogy Pythagoras szerint minden tanulás csak emlékezés, mert mi a Logosz tudatából hozzuk át a különálló Én tudatába azt, ami – a Vele való lényegbeli egység folytán – öröktől fogva a miénk. Azon a síkon, ahol az egység felülemelkedik a különváltságon, mi osztozunk az Ő tudatával a világegyetemünkre vonatkozólag. Az alacsonyabb síkokon, ahol a különváltság elfátyolozza az egységet, fejletlen eszközeink kizárnak ebből a tudatból. Ezek az eszközök nem elég válaszoló-képesek, s ezért mi ki vagyunk zárva ebből a tudatból, mert csak az eszközökön keresztül ismerhetjük meg a különböző síkokat. Ebből következik az, hogy közvetlenül nem javíthatjuk meg az emlékezetünket. Csak az általános érzékelő képességünket és reprodukáló képességünket javíthatjuk meg azáltal, hogy erősen szenzitívvé tesszük testeinket, s ugyanakkor vigyázunk arra, hogy ne éljünk vissza rugalmasságukkal. Azon kívül „ébereknek” kell lennünk, vagyis felkeltjük és összpontosítjuk tudatunkat a Logosz tudatának azon speciális részére, amellyel össze akarjuk magunkat hangolni. Nem kell azzal gyötrődnünk, hogy szám szerint „hány angyal állhat meg egy tű fokán”, vagy hogy miként lehet megőrizni egy szűk helyen az elmúlt életekben elsajátított megszámlálhatatlan sokaságú rezgést. A formateremtő rezgések teljes összessége mindig jelen van a világegyetemben, s hozzáférhető az egyén számára. Mindez elérhető a fejlődés folyamán, amint az egyén mindig többet és többet tapasztal. 5. Visszaemlékezés és felejtés Most alkalmazzuk ezt egy múlt életben történt eseményre. A körülmények egy része „megmarad” az emlékezetünkben, más része azonban „elfelejtődik”. Valójában az esemény összes körülményeivel együtt, akár „el vannak felejtve”, akár pedig „visszaemlékezünk rá”, egyféle módon létezik: a Logosz emlékezetében, vagyis az Egyetemes Emlékezetben. Ha valaki érintkezésbe tud kerülni ezzel az emlékezettel, éppen úgy felidézheti ezt az eseményt összes körülményeivel együtt, akárcsak mi, akikkel megtörtént. Azok az események, amelyek velünk történnek, nem a mieink, hanem a Logosz tartalmának tudatát képezik. Mi csak azért érezzük magunkénak, mert előzőleg ezekkel az eseményekkel együtt rezegtünk, tehát sokkal könnyebben rezgünk velük együtt, mintha ez először történnék velünk. Ezeket az eseményeket különböző időkben különböző burkokkal érzékeltethetjük, aszerint, hogy milyen idő- és térviszonyok között élünk – ez viszont a burkok szerint változó. A Logosz tudatának az a része, amelyben mi a fizikai testünkkel veszünk részt, sokkal korlátoltabb, mint az a részem, amelyben asztrális és mentális testünkkel mozgunk. Továbbá egy jól szervezett testen keresztül sokkal élénkebb benyomásokat lehet szerezni, mint kevésbé fejlett testen keresztül. Ne felejtsük el azt sem, hogy a korlátozás csupán eszközeink elégtelenségéből fakad. Mi átéljük a teljes, tehát fizikai, asztrális, mentális és spirituális eseményt, de tudatunk ebből csak annyit tud felfogni, amennyire az eszközei válaszolni képesek. Mi úgy érezzük, hogy benne vagyunk azon körülményekben, amelyekben a legdurvább eszközünk cselekszik, s így ezek a körülmények „kívülről” érnek bennünket. Ezzel szemben e körülményekre a finomabb eszközeinkkel „emlékezünk”, s ezek adják át a rezgéseket a durvább eszköznek, amely ez esetben „belülről” kap ösztönzést. Mi a ténylegesség (vagy objektivitás) próbáját a „józanésszel” szoktuk elvégezni, akár a „jelenlegi”, akár az „emlékeinkben élő” körülményekről van szó. Ha a körülöttünk lévők ugyanazt látják és ugyanazt hallják, amit mi, akkor elismerjük a körülmények objektivitását. Ha a többiek nincsenek tudatában annak, aminek mi, akkor a körülményeket szubjektív élménynek tartjuk. De az objektivitásnak ez a próbája csak azokra szorítkozik, akik hasonló burkokban működnek. Ha az egyik személy a fizikai testében működik, míg a másik a fizikai és az asztrális testében, akkor az asztrális testben működő ember objektívnek tart olyan tárgyakat, amelyek a fizikai testben működő embert egyáltalán nem érintik, s amelyeket ez ennél fogva szubjektív hallucinációnak tart. A „józanész” csak hasonló testben működőknél érvényes. Csak akkor tudósíthat hasonló eredményekről, ha mindannyian a fizikai testben, vagy az asztrális testben, vagy a mentális testben működnek. A „józanész” nem más, mint a Logosznak a különböző síkokról való gondolatformája, hiszen ezek a síkok minden testet öltött tudatot kondicionálnak, s alkalmassá teszik arra, hogy bizonyos változások révén válaszoljanak az eszközeikben végbemenő rezgésekre. Ez a „józanész” nem szorítkozik csupán a fizikai síkra. Az átlag emberiség azonban jelenlegi fejlődési fokán még nem fejlesztette ki annyira a benne lakozó tudatot, hogy a „józanész” ítéletét az asztrális és a mentális síkon is gyakorolhatná. A „józanész” ékesen szóló bizonyság belső életünk egységére nézve. Mi a fizikai síkon létező dolgokat ugyanúgy látjuk, mert látszólagos tudatkülönváltságunk végeredményben nem más, mint a minden formát meglelkesítő Egy Tudatnak a része. Mi mindnyájan ugyanolyan általános módon reagálunk, fejlődési fokunknak megfelelően, mert mi ugyanannak a tudatnak a részei vagyunk. Azonos dolgok hasonlóképpen érintenek bennünket, mert a köztük és köztünk végbemenő hatás és visszahatás nem más, mint az Egy Életnek a különböző formákba történő kölcsönhatása. Ha tehát bármire is vissza tudunk emlékezni, ez azért van, mert a Logosz tudatában minden állandóan jelen van, s Ő csupán a tér és az idő korlátjait bocsátotta reánk, azért, hogy gyakorlat útján a tudatban végbemenő változásokkal gyorsan tudjunk reagálni azokra a rezgésekre, amelyeket eszközeinkben más, hasonló tudattal átlelkesített eszközök felkeltenek. Mi csak ezen a módon, fokozatosan tudjuk megtanulni azt, hogy pontos és világos megkülönböztetéseket tegyünk. Egymás után – vagyis időben – érintkezésbe kerülve a dolgokkal, és relatíve magunkhoz és másokhoz viszonyítva – tehát a térben – érintkezve velük, végül fokozatosan eljutunk addig az állapotig, amikor mindent egy időben és egy pontban fel tudunk fogni, vagyis eljutunk az időn és téren túli szemlélethez. Ha áttekintjük életünk számtalan eseményét, azt találjuk, hogy sok minden tapasztalatunkkal elvesztettük a kapcsolatot. Fizikai eszközünk csak igen korlátoltan reagál, s ezért számtalan tapasztalat kiesik hatásköréből. Transzban mindezeket visszaszerezhetjük, s akkor azt mondják, hogy a tudatalattiból kerültek elő. Valójában ezek változatlanul megvannak az Egyetemes Tudatban, s amikor átéljük a tapasztalást, tudomást veszünk róla, mert a fizikai eszközbe zárt tudatunk korlátolt fénye reájuk esik. De eltűnnek tudatunkból, amint elhaladtunk mellettük. Az asztrális eszközbe zárt tudat azonban sokkal nagyobb területet világít be, és ezért az események újra feltűnnek, mikor transzban, vagyis amikor a fizikai testet levetve az asztrális testben vagyunk. Ezek az események nem mentek el tőlünk, és nem tértek újra vissza hozzánk, csupán kikerültek a fizikai testbe zárt tudatunkból, s ezért nem tudunk róluk, viszont az asztrális eszköz nagyobb teret betöltő fénye lehetővé teszi, hogy újra meglássuk őket. Bhagavan Das igen helyesen mondja: „Képzeljük el, hogy éjnek idején valaki egy kis lámpával a kezében végigmegy egy hatalmas múzeum termein. A termekben felhalmozott műkincseket, képeket, szobrokat ez a lámpa egymás után egy-egy pillanatra megvilágítja, és aztán azok megint belemerülnek a sötétségbe. Most képzeljük azt, hogy nem csak egy látogatóról van szó, hanem megszámlálhatatlan sok emberről, akiknek mindegyike kis lámpával a kezében vándorol a hatalmas termeken át, megvilágítva egy-egy tárgyat, amely csak arra a pillanatra válik láthatóvá, s csak azon látogató számára, aki lámpájának fényét reá vetíti. Ez a hatalmas, mozdulatlan épület a változatlan Abszolút röghöz kötött elképzelése. A lámpát vivő nézők megszámlálhatatlan sokasága a tudat egy-egy önálló kivetítődését jelenti abból az összességből, amely az egy egyetemes tudatot alkotja. A tárgyak megvilágítása a Jiva egy-egy tapasztalatának átélését jelenti. A tárgyak sötétségbe kerülése a tapasztalat látenssé válását jelenti. A tárgyak, vagy az univerzális tudat szempontjából nincs átélés vagy latenssé válás. De az egyes tudatkivetítődések szempontjából ez létezik.” /The Sciences of Peace. A béke tudománya/ Amint az eszközök tökéletesebbé válnak, úgy növekszik a megvilágított terület. A tudat a terület bármely részére rávetítheti figyelmét, s közelről megszemlélheti a benne lévő dolgokat. Ezzel magyarázható, hogy amikor az asztrális síkon szabadon működik, s érzékelni tudja az asztrális környezetet, sok mindent megláthat, ami a fizikai síkon a „múlthoz” vagy a „jövőhöz” tartozik, feltéve, hogy ezek olyan dolgok, amelyekre már megtanult reagálni. Az asztrális test eszközéből jövő fény hatósugarán kívül eső dolgok már ahhoz a területhez tartoznak, amelyet a finomabb mentális testből jövő fény világít meg. Ha pedig eszközként a kauzális testet használjuk, akkor „múlt életek emléke” támad fel bennünk. A kauzális test ugyanis sokkal könnyebben rezeg azon eseményekre, amelyekre már egyszer felhangolódott, azon kívül a belőle jövő fény sokkal nagyobb területet világít meg, s így a „régmúlt” jelenetekre fény derül – jóllehet ezek a jelenetek épp annyira nem tartoznak a múlthoz, mint a most végbemenő jelenetek, csupán más helyet foglalnak el a térben és az időben. Az alacsonyabb eszközök, amelyek eddig még nem rezegtek együtt ezekkel a jelenetekkel, nem tudnak velük kapcsolatot teremteni, s rájuk reagálni. Mindez a kauzális test szerepe, amely aránylag állandó eszköz. De amikor ez a test reagálni kezd, ezek a rezgések a szokásos úton haladnak tova, s így a mentális, asztrális és fizikai testben újra reprodukálódnak.
 Figyelem A fentiekben azt a kifejezést használtuk, hogy „a tudat a terület bármely részére rávetítheti figyelmét, s közelről megszemlélheti a benne lévő dolgokat.” A „figyelem rávetítése” megfelel a tudatban annak, amit mi a fizikai testben a szem fókuszba állításának neveznénk. Megfigyelhető, hogy amikor a szemünkkel előbb egy közeli, majd egy távoli tárgyat akarunk megszemlélni, akkor a szem izmai előbb összehúzódnak, majd kitágulnak, s ugyanez a mozgás a szem lencséjében is végbemegy. Ez ma már automatikus mozgás, teljesen ösztönszerű, de csak a gyakorlat tette azzá. A csecsemő nem állítja be fókuszba a szemét, s így nincs tudomása a távolságról. Éppúgy kapkod a szoba túlsó végében lévő gyertyához, mint az előtte levőhöz, s csak lassan tanulja meg, hogy az előbbit nem érheti el. A tiszta látásra való törekvés azt eredményezi, hogy szemünket fókuszba állítjuk, s ez idővel automatikussá válik. Azok a tárgyak, amelyekre a szemünket fókuszba állítottuk, jól láthatókká válnak, míg a többiek csak bizonytalanok lesznek. Ugyanez a helyzet a tudattal is: a tudat is világosan felfogja azt, amire figyelmét ráfordítja, a többi dolgok pedig bizonytalanok, a fókuszon kívül esők lesznek. Az ember fokozatosan így tanulhatja meg figyelmét a régmúlt – tehát idővel mért – dolgokra fordítani. A kauzális test jön ezekkel először kapcsolatba, s átadja rezgéseit az alacsonyabb testeknek. Egy haladottabb tanulmányozó jelenléte segítheti a kezdőt, éspedig úgy, hogy a haladottabb személy asztrális teste már együtt rezeg a régmúlt eseményekkel, s így asztrális képet tud alkotni róluk, s ekkor a kezdő tanulmányozó asztrális teste sokkal könnyebben reprodukálni tudja ezeket a rezgéseket, és ennek következtében szintén „lát”. De még akkor is, ha már valaki megtanulta azt, hogy összekapcsolja magát a múlttal, és a saját múltján keresztül a mások vele kapcsolatos múltjával, figyelmét mégis igen nehéz lesz olyan eseményekre ráfordítani, amelyekben neki nem volt része. S ha ebben sikerült is gyakorlatot szereznie, igen nehéznek fogja találni az olyan események felidézést, amelyeket közvetlen múltjában nem tapasztalhatott. Ha pl. a Holdat kívánja meglátogatni, a szokásos módszereivel elindul ebben az irányban, olyan szokatlan rezgések záporában találja magát, amelyre ösztönszerűen nem tud válaszolni, hanem a benne rejlő isteni erőt kell igénybe vennie, hogy felfogja az eszközeit érintő rezgéseket. Ha pedig még messzebb akar eljutni, mondjuk egy másik naprendszerbe, akkor egy áthághatatlan akadályt talál, saját planetáris Logoszának védőgyűrűjét. /Ring Pass-not/ Az Egy Tudat Most már kezd világos lenni előttünk, hogy mit jelent az a megállapítás, hogy a fejlődés bizonyos fokán álló emberek elérhetik a kozmosznak ezt vagy azt a részét. Ezek az emberek oly módon kapcsolják össze magukat a Logosz tudatával, ahogyan azt kevésbé fejlődött emberek semmiképpen sem tudják anyagi eszközeik elégtelensége miatt. Mivel ezeknek az eszközöknek az anyagát a saját Láncuk Planetáris Logoszának működése befolyásolja, más fajtájú anyagok rezgésére nem tudnak reagálni. A tanulmányozónak pedig atmikus testét kell használnia, mielőtt a saját Láncának határán túl levő egyetemes Emlékezetbe bele tudna kapcsolódni. Az emlékezetre nézve tehát ezt az elméletet tárom a teozófia tanulmányozói elé. Ez az elmélet egyaránt alkalmazható a mindennapi élet apró emlékeire és elfelejtődéseire, valamint az előző szakaszban foglalt hatalmas távlatokra. A Logosz szempontjából nincs különbség a kisebb vagy nagyobb jelentőségű dolgok között. Ha mi a legcsekélyebb emlékezést gyakoroljuk, akkor is éppen úgy kapcsolatba kerülünk a Logosz mindenütt jelenvalóságával és mindentudásával, mintha az ősmúltat idézzük. Nincs különbség a „közelmúlt” és a „régmúlt” között. Mi egyformán jelen vagyunk az idő és a tér végtelenjében. A nehézség csak az eszközeinkben van, s nem a mindent átfogó, változatlan Életben. Minden sokkal érthetőbb és megnyugtatóbb lesz, ha arra a tudatra gondolunk, amelyben nincs „előbb” és „utóbb”, nincs „múlt” és „jövő”. Kezdjük belátni azt, hogy mindez csak illúzió, korlát, amelyet saját burkaink raknak ránk, s csak addig szükségesek, amíg képességeink ki nem fejlődnek, és szolgálatunkba nem állíthatók. Mi öntudatlanul ebben a hatalmas Tudatban élünk, amelyben mindig minden jelen van, s homályosan úgy érezzük: ha tudatosan élhetnénk ebben az Örökkévalóban, akkor elérnénk a békét. Életünk eseményeit legjobban úgy lehet a helyes távlatba beállítani, ha elképzeljük az a Tudatot, amelyben minden jelen van a kezdettől fogva, és amelyben tulajdonképpen nincs sem kezdet, sem vég. Megtanuljuk, hogy nincsenek borzalmak, és hogy minden csak relatíve szomorú. Ha ezt megtanultuk, ráléptünk az igazi béke útjára, amely később az öröm útjává fog kiszélesülni.