IX. FEJEZET

Tudat és öntudat

1. Tudat Mérhetetlen hosszú korszakon át – a növényi fejlődés végétől az állati fejlődés során fel egészen a jelenlegi normális emberi fejlődéséig – az asztrális vagy vágy-burok, amint láttuk, a tudat működéseit tekintve alárendelődött a fizikainak. Most kísérjük figyelemmel a tudat, az élet kibontakozását amint környezetéről tudomást vesz. Bár igaz az, hogy az idegrendszer kialakulása az asztrálisról indul ki, de a célja az, hogy a fizikai síkon a tudat kifejezője legyen, és hogy ott eredményesen működjék. A tudat ugyanis legelőször a fizikai síkon válik öntudattá. Amikor a külső világ rezgései hatni kezdenek a bepólyált gyermek-Én, a Jivatma, a Monád sugarának fizikai burkára, akkor ebben az Énben válaszrezgések keletkeznek. Valami derengő tudat, érzékelés indul meg odabent, amelyet az Én még nem kapcsol a külvilághoz, jóllehet a külvilág benyomásai keltették fel. A sűrűbb anyag burkaiba takart én burkolatán kívül történik a változás, s ez a kívül történő változás a burkolaton belül is változást kelt. A változás viszont egy tudatműködést indít el: a tudat tudomásul veszi a változást, a változott körülményeket. Amikor pl. valamely külső tárgy vonzást gyakorol a burkokra, amelyek az Én öltözékét alkotják, a burkok vonzódása és bizonyos fokú kiterjeszkedése következtében az Én is terjeszkedni kezd belül. Ez a kiterjeszkedés helyzeti változást jelent, amiből egy tudatérzés, egy tudati működés keletkezik. De gyakorolhat valamely külső tárgy taszítást, elriasztást a burkokra, elérkezvén az Én burkolatáig. Ekkor a burkok visszahúzódása következtében a burkolaton belül is bizonyos fokú összehúzódás keletkezik. Ez a visszahúzódás is helyzeti változást jelent, s ennek megfelelően változás történik a tudatban is. Ha most megvizsgáljuk, hogyan viselkednek az Ént környező burkok a vonzódás és visszahúzódás alatt, akkor azt találjuk, hogy viselkedésük merőben ellenkező. Amikor valamely külső tárgy ritmikus rezgéseket kelt ezekben a burkokban, - vagyis a burkok anyagában sűrűsödést és ritkulást keltő szabályos hullámmozgások keletkeznek – akkor a környező anyag elrendeződése folytán az életáramok kicserélődhetnek az egymással kapcsolatba került két tárgy között. Ez az élet-csere annál tökéletesebb, minél pontosabban egyeznek a két tárgyban a sűrűségi és ritkulási mezők. Ez a kicserélődési folyamat: a két különálló élet részbeni egyesülése az anyag elválasztó burkain keresztül az, amit „gyönyörnek” nevezünk, s a két élet egymás felé áradása az, amit „vonzásnak” hívunk. Bármilyen bonyolult legyen is valamely gyönyör, ez a lényege. A „többnek”, a megnövekedett, kitágult életnek az érzékelése ez. Minél jobban fejlett az élet, annál több gyönyört érez, amint a „több”-et magába építi, amint kiterjeszkedik a másik életbe. Az egymással ekként egyesült életek többek lesznek az egyesülés folytán. Az élet kicserélődését a ritmikus rezgések, s a rezgésekből folyó anyagritkulások teszik lehetővé, s ezért igaz az a megállapítás, hogy a „harmonikus rezgések gyönyört keltők”. Ha viszont a külső tárgy hatására diszharmonikus rezgések keletkeznek a hatást átvevő tárgy burkaiban, vagyis amikor ezek kénytelenek szabálytalanul elhelyezkedni, ellentétes irányban mozognak, s minduntalan egymásba ütköznek – akkor a bennük lévő Élet bezárul, elszigetelődik, s a rendes körülmények között kifelé irányuló sugarak megtörnek, útjuk lezáródik, s kénytelenek olykor önmagukra visszatérni. A normális tevékenységnek ily módon való megakadályozása a „fájdalom”, s ez annál nagyobb, minél nagyobb a kívülről diszharmonikusan ható energia. Az egész folyamat végső eredménye pedig „taszítás” lesz. Itt is az a helyzet, hogy minél fejlettebb a benn lévő Élet, annál nagyobb a fájdalomérzet, ha normális működését felborítják, s annál kínzóbb az e miatt érzett sikertelenség érzete. Tehát ez esetben is áll az, hogy „a diszharmonikus rezgések fájdalmasak”. Ne felejtsük el, hogy ez valamennyi burokra vonatkozik, jóllehet az asztrális burok specializálódik azokra az érzékelési fajtákra, amelyeket majd gyönyört keltőknek és fájdalmasaknak neveznek. A fejlődés folyamán az általános életműködések így specializálódnak, s külön szervek készülnek feladataik elvégzésére. Minthogy az asztrális test a vágy eszköze, nyilvánvaló, hogy különösen érzékeny lesz idővel a gyönyörrel és a fájdalommal szemben. De most ne foglalkozzunk tovább a burkok helyzetével, hanem térjünk vissza magához a tudatcsírához. Itt azt a fontos megfigyelést fogjuk tenni, hogy a tudatcsíra nem „észleli” a külső tárgyat, legalábbis nem úgy, ahogy az „észlelés” fogalmát rendszerint érteni szoktuk. A tudat még nem tud arról, hogy van egy külső és egy belső, hogy van egy tárgy és van egy alany. Az isteni csíra még csak most kezd tudatosulni. Tudatosulása körülményeinek „megváltozásából” adódik, abból, hogy burkai mozognak, kitágulnak és összehúzódnak, mert hiszen a tudat csakis a változásból és a változás folytán létezik. A különálló isteni csírában tehát ekkor születik meg a tudat. A tudat a változásból, a mozgásból születik. Ahol, és amikor az első változás megtörténik, a különálló csíra számára ott születik meg a tudat. Azáltal, hogy ez a tudatcsíra az egymásra következő síkokon különböző anyagburkokat vesz magára, megindul benne egy halvány változási folyamat, amely a tudat megszületését jelenti. Fogalmunk sincs arról, milyen hosszúságú korszakok folynak le, amíg a csírában ezek a változások határozottabb alakot öltenek, s amíg a burkok mindjobban kiformálódnak a kívülről jövő hatások, de nem kevésbé a belülről jövő szakadatlan válaszrezgések következményeként. Ezen a fokon a tudatállapotot csak, mint „érzést” írhatjuk le, s ez az érzés lassanként határozottabbá válik, s két fázisra oszlik: a gyönyörre és a fájdalomra. Gyönyör lesz a kitágulás, és fájdalom az összehúzódás következménye. És jegyezzük meg, hogy a tudatnak ez a kezdetleges foka nem mutatja ki az Akarat, Bölcsesség és Tevékenység három ismert aspektusát még csírájában sem. Az „érzés” a tudat egészéhez kapcsolódva megelőzi ezeket. A fejlődés későbbi fokain viszont ez az „érzés” annyira összekapcsolódik az „Akarat-Vágy” aspektussal, hogy úgyszólván azonosítják vele. De csak az érzések sorolhatók ezen aspektus alá. Különben is ez az aspektus az, amely a tudatban elsőnek jelentkezik. Amint a gyönyör és a fájdalom állapota a tudatban világosabban kibontakozik, ennek következményeképpen kialakul a három aspektus. A gyönyör elmúlásával a tudatban a folytatás vágya, az emlékezet merül fel, s ebből egy homályos törekvés támad: a múló érzés megragadása. Jóllehet ez a törekvés még túl bizonytalan ahhoz, hogy erőfeszítésnek lehetne nevezni. Hasonlóképpen a fájdalom múlásával folytatódik a tudatban a taszítás folyamata, már csak mint emlékezet, s ebből is egy homályos, taszító mozgás támad. Ezekből az állapotokból megszületik a múlt gyönyörének és fájdalmának emlékezete, amely már magában hordja a Gondolat-aspektus csíráját. Ugyancsak ezekből az állapotokból születik az a vágyódás, hogy újra tapasztalja a gyönyört, és elkerülje a fájdalmat: s ez már a Vágyaspektus csírázása. Mindezek együtt pedig mozgásra ösztönöznek: ez pedig a Tevékenységaspektus csírázása. Így differenciálódik a tudat, az elsődleges Érzés-egységből kiindulva, három aspektusra. Ezáltal miniatűr méretben elismétli a kozmikus folyamatot, amelyben az Egy Létből jön létre a hármas Istenség. A hermetikus axióma itt is, mint mindenütt, igaz: „Amint fent, úgy alant.”

2.Öntudat

Az ekként kicsírázott vágy egyelőre még nem a gyönyört adó tárgy felé, hanem a puszta gyönyör felé tapogatózik. A tudat ugyanis még csak a saját birodalmára van korlátozva, csak arról tud, ami belül van, vagyis a benti változásokról. Figyelmét még nem fordította kifelé, sőt még arról sem tud, hogy egy külső világ is létezik. Ez alatt pedig a külvilág, amelyről a tudatnak fogalma sincs, állandóan az eszközein dörömböl, legerőteljesebben pedig a fizikai eszközén, amelyet kívülről a legkönnyebb, belülről pedig a legnehezebb befolyásolni. A kívülről jövő megrázkódtatások fokozatosan magukra vonják a tudat figyelmét. A külvilág támadásainak szabálytalansága, váratlansága, folytonos ismétlődése teljesen elüt a tudat lassú, tapogatózó mozgásaitól. A külvilág jelenségeinek megmagyarázatlan feltűnése és elmúlása teljesen ellentétes dolog szemben a tudat homályos szabályossági érzésével, folytonosságával és állandó jelenlétével. Itt a változások lassú hullámban emelkednek és süllyednek vissza abba, ami számára még nem „önmaga”. A tudat a különbséget érzékeli, valami változást, összevisszaságot érez, tudni kezd arról, hogy van egy „külső” és van egy „belső”, vagyis a külvilág addig dörömböl, míg fel nem támad a tudatban a „külső” és a „belső” fogalma. A „külső” jön előbb, ha csak egy töredék idővel hamarabb is, mert hiszen a „külső” felismerése teszi lehetővé és elkerülhetetlenné a „belső” felismerését. Mindaddig, amíg más nincs, nem beszélhetünk „belsőről”, mert akkor az a minden. De amikor a „külső” ráerőszakolja magát a tudatra, felmerül a „belső”, mint elkerülhetetlen ellentét. A „külső” szükségképpen tudatosodik a folyamatos tudat és a külső hatások érintkezési pontjain: vagyis a fizikai eszközben, a fizikai testben. Itt, a fizikai testben eszmél rá a tudat arra, hogy „mások” is vannak, ellentétben az „énnel”. A tudat ekkor nemcsak a változásokat, hanem a külső dolgokat is érzékeli. Majd felfedezi, hogy a változások „őbenne” mennek végbe, a dolgok pedig kívüle vannak. Így születik meg az öntudat. A dolgok felismerésének folyamata igen bonyolult. Ne felejtsük el, hogy a dolgok különböző módokon jönnek érintkezésbe a testtel, a test pedig a dolgokból jövő rezgéseket fogja fel erre való szerveivel. A szem, fül, bőr, nyelv, orr, különböző rezgési hullámokat fognak fel: s e szervek bizonyos sejtjei válaszképpen hasonlóan rezegnek. Az így felfogott és reprodukált rezgések továbbítódnak az agy érzék-központjaiba, onnan pedig az asztrális burok tudat-érzékeibe kerülnek. Ott a nekik megfelelő tudati változások jönnek létre, amint azt a II. fejezetben már tárgyaltuk – s innen már, mint tudati változások, vagyis mint szín, vonal, hang, forma, íz, szag stb. benyomások kerülnek át a mentális burokban működő tudatba, s ott egyetlen képpé formálódnak: valamely tárgy együttes benyomását keltve. Az érzékelések szintézise, a különböző szálak egybehangolása már az elme specialitása. Ezért az indiai filozófiában az elmét igen gyakran a „hatodik érzéknek” nevezik. /Bhagavad Gitá XV.7./ Az öt cselekvési szervnek az elméhez való kapcsolatát vizsgálva egy ellenkező folyamatot tapasztalunk. Az elme valamely cselekményt a maga egységében elgondol, s ezzel elindít egy ennek megfelelő rezgéscsoportot a mentális burokban. Ezek a rezgések az asztrális test cselekvési szerveiben megismétlődnek. A szervek a rezgéseket felbontják, összetevő részeikre osztják, s a cselekvő szervek anyagában ennek megfelelő rezgéseket indítanak el. Ezek a rezgések az agy cselekvő központjaiban, mint különálló hullámok ismétlődnek meg. A cselekvő központok azután ezeket a hullámokat az idegrendszeren keresztül szétosztják a különböző izmokba, amelyeknek együtt kell működniük a cselekmény létrehozására. Ebből a kettősirányú működésből kiindulva számíthatjuk az elmét a tizenegyedik érzéknek. /Bhagavad Gitá XIII.5./

3. A való és a valótlan

A tudat, amint öntudattá változik át, érzékelni kezdi a különbségeket. Később, a fejlettebb öntudat már megkülönbözteti az objektívet, vagy „valót” /a szó nyugati értelmében/ és a szubjektívet vagy valótlant. A tengeri ázalagok amikor csápjaikkal és testfelületükkel felfogják a hullámok játékát, a napsugarat és szélvihart, az élelmet és homokot, mindezt nem mint „valóságot” érzékelik, hanem csupán, mint tudatállapoti változást, úgy miként a csecsemő az első időkben. Itt érzékelésről van szó csupán és nem felismerésről, minthogy a fejlődés alacsonyabb fokain nem lehet szó mentális megfigyelésről, elemzésről és ítéletről. Ezek a kezdetleges lények még nem eléggé vettek tudomást „másokról”, s így nem vehettek tudomást „magukról” sem. Pusztán csak változásokat érzékelnek a saját határozatlan tudati körükön belül. A külvilág csak akkor válik „valósággá”, ha a tudat – miután elválasztotta magát tőle – rájön saját különállóságára. Ekkor a „vagyok”-ból „én vagyok” lesz. Az öntudatos „én” azután világosabban azonosítani kezdi önmagát. Megállapítja különváltságát, és különbséget tesz az önmagában végbemenő változások és a külső tárgyakból jövő változó benyomások között. Ez után fejlődik ki a gyönyör utáni vágy a gyönyört adó tárgyak utáni vággyá, ezt követi a megszerzésükre irányuló gondolat. Mindebből pedig az az erőfeszítés születik, hogy megkaparintsa magának a gyönyört adó tárgyat, ha a közelében van, és keresse, ha nincs jelen. Így fejlődik ki egy külső eszköz egy mozgásra, keresésre, megragadásra alkalmas, jól megszervezett testté. Azáltal, hogy a tudat a jelen nem lévő után vágyakozik, hogy azt sikerrel vagy sikertelenül keresi, mindig jobban ráébred arra a különbségre, ami a saját tudatos vagy tudatossá válható vágyai és gondolatai, és a külső tárgyak között van, mely utóbbiak reá való tekintet nélkül jönnek és mennek, érzéseit semmibe sem véve. A tudat ekkor „valónak” fogadja el a külső dolgokat, amelyek tőle függetlenül léteznek, s amelyek hatnak reá, akár tetszik neki, akár nem. A „valóságnak” ez az érzékelése először a fizikai világban következik be, minthogy a tudat itt ismeri fel legelőször a „mások” és az „én” kapcsolatait. Az öntudat a fizikai testben és a fizikai test által kezdi meg fejlődését, legkorábbi központja pedig az agyban van. A fejlődés jelenlegi fokán a normális ember az öntudat agyközpontjával szokta magát azonosítani, s ezért tudata az éber tudatra, vagyis a központi idegrendszeren keresztül működő tudatra szorítkozik. Önmagát, mint „ént” világosan és következetesen csak a fizikai síkon ismeri, vagyis éber állapotban. Ezen a síkon határozottan öntudatos, különbséget tud tenni önmaga és a külső világ között, saját gondolatai és a külső jelenségek között minden habozás nélkül. Ezért ezen a síkon, de csakis ezen a síkon a külső dolgokat „valóságosnak”, „objektívnek”, „önmagán kívül lévőnek” ismeri el. Az asztrális és a mentális síkon az ember tudatos, de még nem öntudatos. Felismeri a magában végbemenő változásokat, de nem tud különbséget tenni az önmagából kiinduló változások és az asztrális és mentális eszközeire kívülről ható benyomások között. A kívülről jövő benyomásokat is úgy tekinti, mint belső változásokat. Ezért hívja a normális átlagember a fizikai sík feletti – vagyis az olyan síkokon történő tudatjelenségeket, ahol az öntudata még nem fejlődött ki – „valótlannak”, „szubjektívnek”, „önmagában végbemenőnek” éppen úgy, mint ahogy a tengeri ázalag jellemezné – ha filozófus lenne – a fizikai világban végbemenő jelenségeket. Az ember az asztrális és mentális jelenségeket saját „képzelete” eredményeinek szereti feltüntetni, vagyis olyannak hiszi, amit ő alkotott. Nem látja be, hogy ezek a jelenségek csupán asztrális vagy mentális testére gyakorolt, külső világból jövő benyomások. Ezek a világok finomabbak ugyan, de éppen olyan „reálisak”, „objektívek”, mint a külső fizikai világ. Azt jelenti ez, hogy az ember még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy ezeken a síkokon is öntudatosuljon, s így képessé váljék ott is objektivizálni a külvilágot. Ott még csak az önmagában végbemenő változásokat, s saját tudatváltozásait értékeli, s ezért a külvilágot csupán saját vágyai és gondolatai játékának tekinti. Az asztrális és mentális síkokon az ember valóban csak gyermek még.

X. FEJEZET

Az emberi tudat állapotai

1. A tudatalatti Már említettük, hogy a tudatnak sok tevékenysége, amely valamikor akaratlagos volt, automatikussá vált és fokozatosan a „tudatküszöbe” alá süllyedt. Az életet fenntartó folyamatok – a szívverés, a szív kitágulása és összehúzódása, az emésztés folyamatai stb. – a tudatnak egy olyan régiójába kerültek, amelyre nem összpontosul többé a tudat figyelme. És van még számtalan, a test fenntartásával közvetlenül nem kapcsolatos jelenség, amely ebben a homályos régióban lakozik. A szimpatikus idegrendszer régmúlt történésének tárháza – történéseké, amelyek egyáltalán nem tartoznak hozzá mostani életünkhöz, hanem évszázadok százaival ezelőtt mentek végbe – régmúlt életekben, mikor Énünk, a Dzsivátmá, vademberi testekben, sőt állatok testeiben tartózkodott. Igen sok oktalan félelem, sok vak éjszakai riadalom, a vad dühnek sok kitörése, a bosszút lihegő kegyetlenség számos impulzusa, a szenvedélyes bosszúvágy számos rohama vetődik felszínre a tudatalatti sötét tengerének bennünk hömpölygő mélységeiből, amelyek múltunknak oly sok hajóroncsát, csontvázát rejti magában. Ezeket akkori asztrális tudatunk adta át fizikai eszközének cselekedetekbe való átültetés végett, s a permanens atom mindenre érzékeny lemeze felfogta, lefényképezte, és életről életre elraktározta őket az idegrendszer zugaiban. Ha aztán a tudat éppen nem vigyáz, vagy valakitől erőteljes rezgés ütközik belénk, avagy valamilyen esemény olyan körülményeket kelt életre, amelyek izgató rezgéseket indítanak meg, valami módon felébrednek a szunnyadó lehetőségek és nagy erővel dobja fel magát a napvilágra a rég eltemetett szenvedély. Ott rejtőzködnek az értelmet gyakran legyőző ösztönök, amelyek valamikor létfenntartó erőfeszítések voltak, vagy eredményei olyan tapasztalatoknak, amelyek közben akkori testünk elpusztult, s lelkünk följegyezte az eredményt további okulásra. A másik nem iránti szerelem ösztönei, számtalan egyesülés folyománya. Az atyai és anyai szeretet ösztönei, melyet számos nemzedéken át kiárasztottunk. Az önvédelem számtalan csatában kifejlesztett ösztönei. Előnyök jogtalan kihasználásának ösztönei, mind sok-sok csalárd cselszövés sarjadéka, érzéseihez, vágyaihoz és gondolataihoz tartozik, átélve és elfeledve, de egészen közel a felszínhez, készen arra, hogy hívásra megjelenjék. Semennyi idő sem volna elég, hogy felsoroljam egy időtlen régiségű múlt relikvia-termének tartalmát, amelyben szemétládába való öreg csontok mellett régmúlt napok értékes töredékei találhatók, s mai szükségleteinkre is használható szerszámok is. A terem ajtajára ez van felírva: „A múlt töredékei”; mert a tudatalatti a múlté, mint ahogy az éber tudat a jelené, a tudatfölötti pedig a jövendőé. A bennünk lévő tudatalatti egy másik része mindazoknak a tudatoknak a tartalmából tevődik össze, amelyek testünket használják fejlődésünk színteréül – az atomok, molekulák, sejtek számtalan fokozatai. Néha a furcsa kísértetek és gyöngéd alakzatok, amelyek a bennünk lévő tudatalattiból merülnek fel, nem is mihozzánk tartoznak, hanem homályos tapogatózásai, balga félelmei és csinos képzelmei a mienknél alacsonyabb fejlődési fokú tudat-egységeknek, melyek vendégeink, s úgy laknak testünkben, mint egy fogadóban. A tudatalattinak ebben a részében folynak a háborúk, amelyeket a vérünkben élő lények csoportjai viselnek egymás ellen, s amelyek csak akkor lépnek be tudatunkba, amikor hatásuk betegség képében megmutatkozik. Az ember tudatalattija, amely a fizikai síkon működik, igen változatos elemekből áll tehát, és analizálnunk kell, hogy
megérthessük és megkülönböztethessük működéseit az igazi, emberi tudatfölöttitől, ami hasonlít az ösztönökhöz abban, hogy hirtelen tör be a tudatba; gyökeresen különbözik azonban tőlük mibenlétét és a fejlődésben elfoglalt helyét illetően; a jövendőhöz tartozik, amazok pedig a múlthoz. E kettő, a tudatalatti és a tudatfölötti úgy különbözik egymástól, mint az elcsökevényesedett szervmaradványok, amelyek a múlt történetét mesélik el, a csírájukban lévő kezdetleges szervektől, amelyek a jövő haladás útját jelzik. Láttuk azt is, hogy a tudat az asztrális síkon működve felépítette, s még mindig építi az idegrendszert a fizikai síkon használandó eszközéül; de a fejlődésnek ezen a fokán ez sem része az un. normális éber tudatnak. Az átlagemberben a tudat, a mentális síkon működve, most építi és szervezi meg az asztrális testet, mint jövendő eszközét az asztrális világban; de ez sem része az éber tudatnak. Mi hát az éber tudat? 2. Az éber tudat Az éber tudat a tudatnak az az állapota, amikor a mentális síkon és az asztrálison működik, eszközéül mentális és asztrális anyagot használ, székhelye, mint öntudatnak, a fizikai agyban van, s azt használja a vele kapcsolatos idegrendszerrel együtt a fizikai síkon való akarás, megismerés és cselekvés eszközéül. Az éber tudat állapotában az agy mindig aktív, mindig rezgésben van; tevékenységre, mint közvetítő szerv, vagy kívülről indíttatik az érzékeken keresztül, vagy pedig a tudat ösztönzi rá a belső síkokról; de bizonyos, hogy szüntelenül aktív, szüntelenül visszahat a külső és a belső világra. Az átlagemberbak az agya az egyetlen olyan része, amelyben tudata határozottan öntudattá válik, egyetlen része, amelyben „én”-nek érzi magát, és különálló egyedi egységnek állítja önmagát. Összes többi részében tudata még mindig bizonytalanul tapogatózik, válaszol a külső behatásokra, de még nem értelmezi őket, tudatában van a saját állapotában beálló változásoknak, de még nincs tudatában „másoknak” és „önmagamnak”. Az emberi faj haladottabb tagjainál a tudat, mely már működik az asztrális és a mentális síkon, igen gazdag és aktív, de figyelme még nem fordul kifelé az asztrális és mentális világ felé, amelyben él, és tevékenységei külső kifejezésüket a fizikai síkon mutatkozó öntudatban találják meg; a tudat egész külső figyelme e felé fordul, s abba önt belé magasabb működéséből annyit, amennyit be tud fogadni. Időnként megtörténik, hogy hatalmas behatások az asztrális és mentális síkon olyan heves rezgést keltenek a tudatban, hogy egy-egy gondolati vagy érzelmi hullám kifelé tör az éber tudatba, és olyan heves mozgásba hozza, hogy elsöpri, alámeríti normális tevékenységeit, s az ember olyan cselekvésbe sodródik, amelyet nem irányít, és nem ellenőriz az öntudat. Ezt majd még tovább vizsgáljuk, amikor eljutunk a fizikain túli tudathoz. Az éber tudatot tehát úgy lehetne meghatározni, hogy az az egész tudatunk ama része, amelyik az agyban és az idegrendszerben működik, s amelyik határozottabban öntudatos. A tudatot jelképesen úgy képzelhetjük el, mint erős fényt, amely a mennyezetbe épített üveggömbön át ragyog, s megvilágítja az alatta levő helyiségeket, mit a fény maga betölti a felül levő szobát, és szabadon árasztja sugarait minden irányban. A tudat olyan, mint egy tojás alakú nagy fényforrás, amelynek egyik vége az agyba van építve, s ez a vége az éber tudat. Amint a tudat az asztrális síkon öntudattá válik, s az agy eléggé kifejlik ahhoz, hogy rezgéseire válaszoljon, az asztrális tudat az éber tudat részévé lesz. Még később, amikor a tudat a mentális síkon öntudattá válik, az agy eléggé kifejlik, hogy rezgéseire válaszoljon, az éber tudat a mentális tudatot is magában foglalja. És így tovább, míg egész tudatunk mind az öt síkon éber tudattá nem fejlődik.
Az éber tudatnak ezt a megnövekedését az agy atomjainak, valamint az agyban lévő bizonyos szerveknek és a sejtek közötti összeköttetésnek fejlődése kíséri. Az asztrális öntudat befoglalásához az szükséges, hogy az agyalapi mirigy (pituitar body) túlfejlődjék mostani állapotán, és hogy az atomokban tökéletesedjék a negyedik spirilla-sorozat. A mentális befoglaláshoz a tobozmirigyet kell aktívvá tenni, s az ötödik spirilla-sorozatnak kell teljesen működésképes állapotba kerülnie. Amíg ezek a fizikai fejlődések végbe nem mennek, az öntudat kifejlődhet ugyan az asztrális és a mentális síkon, de tudat-fölötti marad, működése nem fejeződik ki a fizikai agyon keresztül, s így nem válik részévé az éber tudatnak. Amíg az embernek van fizikai teste, agya korlátozza és meghatározza éber tudatát, s az agy minden bántódása, sérülése, zavara azonnal akadályozza megnyilvánulását. Bármily fejlett is valakinek a tudata, fizikai síkon való megnyilvánulása tekintetében agya szabja meg korlátait, s ha ez az agy rossz formájú, vagy rosszul fejlett, éber tudata szegényes és korlátolt marad. A fizikai test elvesztésével az éber tudat jelentése megváltozik, s mindazt, amit itt a fizikai állapotokról mondottunk, át kell vinni az asztrálisra. Eredeti meghatározásunkat tehát a következő általános megállapítássá bővíthetjük: az éber tudat az egész tudatnak az a része, amelyik legkülső eszközén át működik, vagyis amelyik a tudat által akkor érintett legalacsonyabb síkon megnyilvánul. Az emberi fejlődés korai fokozatain a tudat részéről alig mutatkozik több tevékenység a belső síkokon, mint amennyi a külsőkről kapja ösztönzését; amint azonban az öntudat a fizikai síkon elevenebbé válik, folyton növekvő gyorsasággal gazdagítja a tudat tartalmát a belső síkokon; a saját tartalmát feldolgozó tudat gyorsan fejlődik, míg végül belső képességei messze túlszárnyalják az agyon keresztül történő megnyilvánulásaikat, s az agy - táplálóból és ösztönzőből korláttá és akadállyá válik. Ilyenkor a tudat nyomása fizikai eszközére néha veszedelmes mértékben megnövekszik, s olyan idegfeszültséget okoz, amely az agy egyensúlyát veszélyezteti, mivel képtelen elég gyorsan alkalmazkodni a hatalmas hullámok csapásaihoz. Ezért igaz az a mondás, hogy a lángész és az őrült közel áll egymáshoz. Csak az erősen és finoman szervezett agy teszi lehetővé, hogy a „nagy elmék” a fizikai síkon megnyilvánulhassanak; de éppen az ilyen agyat hozzák ki a legkönnyebben egyensúlyából ugyanezeknek a nagy elméknek erős rezgései, s ez az „őrület”. Az őrület, vagyis az, hogy az agy képtelen rendszeresen válaszolni a rezgésekre, származhat ugyan a fejlődés hiányából vagy akadályozottságából, s az efféle őrület nem rokona a lángésznek. Fontos és jelentőségteljes tény azonban, hogy az az agy, amelyik a normális fejlődésnek elébe vágott, s a tudat gazdagabb kifejeződései számára a fizikai síkon új és új érzékenyebb egyensúlyi állapotú kombinációkat fejleszt ki, a többinél sokkal könnyebben megbénul, ha a feszültségek elviselésére még nem elég szilárd mechanizmusának valamelyik része rosszul működik. Ehhez majd még vissza kell térnünk, amikor a fizikain túli tudattal foglalkozunk. 3. A fizikain túli tudat Nyugati pszichológusok újabban hozzáfogtak az éber tudattól különböző más tudatállapotok tanulmányozásához. Ezeket különféleképpen „abnormális”, „tudatalatti”, „tudattalan” és gyakran „álom-tudat” névvel jelölik, mivel az álom a „más-tudat” legáltalánosabban elismert és egyetemes formája. Eleinte az volt az irányzat, hogy ezeket a tudatállapotokat agyi zavarokra vezessék vissza, a haladóbb pszichológusok azonban lassan kinövik ezt a szűk szemléletet, s kezdik ezeket az állapotokat a tudat még meg nem értett, de nem szükségképpen rendellenes megnyilvánulásaként tanulmányozni. Némelyek határozottan felismernek egy „nagyobb tudatot”, amelynek csak egy része talál kifejezési lehetőséget az agyban, amint az eddig kifejlődött. Keleten a más-tudatnak ezt az állapotát már hosszú idő óta magasabbnak ismerik, mint az éber állapotot; a fizikai agy szűk korlátjaiból megszabadult tudat állapotának tekintik, amely egy finomabb, képlékenyebb és megfelelőbb közegben működik. Az álmot a fizikain túli tevékenység egyik fázisának és a magasabb világok érintésének tekintik; és bizonyos eszközökhöz nyúltak, hogy az öntudatot az álomvilágban felébresszék, hogy a magasabb köntöseibe öltözött öntudat tetszése szerint megszabadulhasson a fizikai testtől, úgy hogy a fejletlen álom-állapotokban a magasabb világok behatásaira adott bizonytalan és zavaros válaszok helyett az öntudat tiszta és világos látással vethesse meg bennünk a lábát. Ennek elérése végett az öntudatot magasabb eszközeiben először el kell távolítani fizikai testétől, és aktívvá kell tenni az asztrális síkon, mert amíg nem tudja, hogy kint van sűrűbb testéből, nem tudja szétválasztani az „álom”-ban a fizikain kívüli élményeket a fizikai élmények kaotikus töredékeitől, amelyekkel amazok az agyban keverednek. Mint ahogy a sáros vödörbe töltött tiszta víz elkeveredik a sárral, az elmúlt fizikai események töredékeivel teli agyba ömlő asztrális élmény is homályos, zavaros, összefüggéstelen lesz. /1. Ajánlatos, hogy a tanulmányozó figyelmesen elolvassa C.W.Leadbeater hasznos könyvét az álmokról. / A keleti lélektan ezért olyan módszereket keresett, amelyekkel az öntudatot fizikai eszközétől el lehet választani, és érdekes megfigyelni, hogy ezek a módszerek, bár merőben különböznek a nyugaton használtaktól, és a tudat erősségének fokozására irányulnak, a testet ugyanabba a nyugalmi állapotba hozzák, amelyet nyugaton fizikai eszközökkel érnek el, amikor a nyugati pszichológus hozzáfog a más-tudat tanulmányozásához. A tudat-fölötti magába foglalja az éber tudat fölötti egész tudatot, vagyis mindent a magasabb síkokon, ami nem fejeződik ki a fizikai síkon az agyon keresztül működő tudat képében. Ennél fogva igen bonyolult és nagyszámú jelenség tartozik hozzá. Az álom, amint mondottuk, szintén része. Ugyancsak része az asztrális tudat mindama működése, amely előérzetek, intések, időben vagy térben távoli események meglátása, más világokból jövő bizonytalan mozzanatok, jellemekkel vagy eseményekkel kapcsolatos hirtelen felismerések képében követeli a maga jogait. Továbbá az alacsonyabb vagy magasabb mentális tudat mindazon működése, amely igazságok intuitív felismerése, okozati összefüggésekbe való hirtelen bepillantás, értelmi és erkölcsi inspirációk, a lángelme felvillanásai, magasrendű művészi szépségek meglátása stb. képében mutatkozik meg. A tudatfölöttinek ezeket a betöréseit a fizikai síkra jellemzi a váratlanság, a meggyőző erő, az ellentmondást nem ismerő parancsszerűség, a kimutatható okok hiánya. Az éber tudat tartalmával kapcsolatuk vagy sima, vagy csak közvetett, s nem igazolják önmagukat az éber tudat előtt, hanem egyszerűen rákényszerítik magukat. Ahhoz, hogy a tudatfölötti a fizikai síkon megnyilvánulhasson, az szükséges, hogy – a korai fokokon – az agy e tétlenség állapotába kerüljön, az érzékszervek érzéketlenné váljanak a fizikai behatások iránt, és kiűzve a testből a tudatos lényt, a test révületnek /transz/ nevezett állapotba kerüljön. A transz nem más, mint mesterséges vagy természetellenesen létrehozott alvó állapot; akár mesmerikus, akár hipnotikus, gyógyszeres, vagy más eszközökkel hoztuk létre, az eredmény a fizikai test szempontjából ugyanaz. A többi síkon azonban az eredmény teljesen a tudatnak ama síkon elért fejlettségétől függ, és az erősen fejlett tudat nem is engedné meg a hipnotikus vagy gyógyszeres eszközök használatát – kivéve talán az érzéstelenítést operációknál – bár az ilyen is hozzájárulhat kivételes esetekben ahhoz, hogy a transz állapotát mesmerizálással hozzák nála létre. Transzot létre lehet hozni a magasabb síkokon végzett műveletekkel is, pl. erős gondolat-összpontosítással, odaadásunk tárgyára irányuló elmerült kontemplációval, amely extázishoz vezet. A keleti Rádzsa Jógák időtlen idők óta alkalmazták, s a nyugati világ szentjeinek extázisát ez az elmerült kontempláció hozta létre. A transz állapotot nem lehet megkülönböztetni attól, amit a Salpetriere-ben és másutt a fentebbi eszközökkel elérnek. A Hatha jógik is elérik a révületnek ugyanezt az állapotát, de az utóbb említettekhez igen hasonló eszközökkel: fehér alapon fekete pontra, vagy az orruk hegyére bámulnak merőn, vagy más hasonló fogásokkal. Amikor azonban nem fizikai látást és nem fizikai eszközöket alkalmazunk, mily nagy a különbség a hipnotizált személy és a jógi fizikain túli körülményei között. H.P.Blavatsky jól írta le ezt a különbséget: „A transz állapotában az aura egészen megváltozik, mivel e színkép hét színe nem vehető ki többé. Alváskor nincsenek „otthon”. Azok ugyanis, amik az ember spirituális elemei közé tartoznak, mégpedig: sárga, buddhi; lila, a magasabb manasz; és az aurikus burok kékje, vagy alig kivehető, vagy teljesen hiányzik. A szellemi ember alváskor szabad, és bár fizikai emlékezete talán nem vesz róla tudomást, legmagasabb esszenciájába öltözve él más síkokon lévő birodalmakban, amelyek mind a valóság országa, bár mi itt a látszatok síkján álomnak nevezzük őket. Egy jó tisztánlátó az okkultizmus igen fontos leckéjét tanulhatná meg, ha alkalma lenne megfigyelni egy jógit a transz állapotában, és mellette egy mesmerizált médiumot. Megtanulhatná a különbséget a jógi saját maga által előidézett révülete és a külső befolyás behatására fellépő hipnotikus állapot között. A jóginál az alsóbb négység „princípiumai” teljesen eltűnnek. Nem látható sem a test vörös vagy zöld, vöröseslila, sem pedig aurikus kék színe, nem látható más, mint az aranyos árnyalatú pránaprincipium, s egy arannyal csíkozott lila láng, amely a fejből fölcsap, arról a területről, ahol a harmadik szem fekszik, és egy pontban tetőz. Ha a kutató eszébe idézi, hogy az igazi ibolyaszín, vagyis a színkép legvége nem pirosból és kékből összetett szín, hanem homogén szín, melynek rezgései hétszer olyan gyorsak, mint a vörösé, és hogy az arany színárnyalat a három sárga csík esszenciája, a narancsvöröstől a narancssárgáig és sárgáig, megérti miért. A jógi a saját aurikus testében él, ami most a buddhi-manasz hordozója lett. Ezzel szemben a mesterségesen létrehozott hipnotikus vagy mesmerikus transzban ami, ha csak nem magas fokú adeptus hozta létre, akaratlan vagy talán tudatos fekete mágia eredménye, a princípiumok egész sorozata jelen van, a magasabb manasz megbénítva, a buddhit a bénulás elszakította tőle, a vöröseslila asztrális test pedig teljesen az alsóbb manasznak és a kámarupának van alávetve.  A transzban lévő személy megjelenésének e különbözősége, amilyennek a tisztánlátó szem látja, egy roppant fontos különbséggel van kapcsolatban, ami a transz utóhatásaiban mutatkozik. A testét elhagyó jógi teljes öntudattal hagyja el, képességei teljes birtokában látogatja meg a magasabb világokat, és visszatérve sűrű testébe, fejlett agyára rávési élményei emlékét. A kevésbé fejlett ember a transzban „elveszti öntudatát”; ha öntudata nem fejlett a magasabb világokban, ott nem is fordul kifelé; jóformán éppannyira alszik ott, az asztrális és mentális világban, mint a fizikai síkon, és amikor felébred a transzból, semmit sem tud arról, ami közben történt vele, sem itt, sem másutt. Hogyha azonban a médium eléggé fejlett ahhoz, hogy öntudatos legyen az asztrális síkon – és a fejlődés mai fokán már a legtöbb ember öntudatos – akkor másoknak hasznuk lehet belőle, ha transzállapotában kérdéseket intéznek hozzá. A mesterségesen létrehozott révületben ugyanis, amikor az agy el van vágva a normális hatástól és visszahatástól önmaga és a környezete között, a fizikain túli tudatnak válik – bármily elégtelen – eszközévé. Mivel el van szigetelve fizikai környezetétől, meg van fosztva attól, hogy a kívülről jövő, megszokott ingerekre reagáljon; mivel el van vágva alsóbb kapcsolataitól, de nem a magasabbaktól, továbbra is válaszol a felülről jövő behatásokra, s ezt annál eredményesebben teheti, mert semminemű energiája nem irányul kifelé a fizikai síkra. Ez a transz lényege.