A Monád, amint az Első Logoszból előállt, saját természetében is mutatta forrását, hármas egységét, az Akarat – Bölcsesség és – Tevékenység aspektust. Fordítsuk most tehát figyelmünket az akarat tanulmányozása felé, ami a magasabb akarat, az alsóbbon pedig vágy képében mutatkozik. A vágy tanulmányozása elvezet az érzelem tanulmányozásához, mert az érzelem eloldhatatlanul kapcsolódik hozzá. Láttuk már, hogy azért vagyunk itt, mert akartunk élni az alsóbb világokban. Láttuk, hogy az akarat határozza el ittlétünket. Mégis igen kevéssé ismeretes az akarat mibenléte, ereje és működése, mert a fejlődés korai fokozatain az alsóbb síkokon csupán vágy képében van jelen, s mielőtt akarat-voltában megérthetnénk, előbb vágy-voltában kell tanulmányoznunk. Az akarat a tudat erő-aspektusa, amely az énben elfátyolozva, mintegy megbúvik a bölcsesség és a tevékenység mögött, de megnyilvánulásra ő serkenti amazokat. Oly rejtett a természete, hogy sokan a tevékenységgel veszik egy kalap alá, s megtagadják tőle a tudat külön aspektusának méltóságát. Pedig a tevékenység az Én ráhatása a Nem-Énre, az ami a Nem-Énnek ideiglenes valóságát adja, az ami teremt; az akarat azonban mindig belül marad, tevékenységre serkent, vonz, taszít, és legbensőbb magja a Létezés Szívének. Az akarat az erő, amely a megismerés mögött áll, s a tevékenységre ösztönöz; a gondolkodás a teremtő tevékenység, de az akarat a mozgatóerő. Testeink azért olyanok amilyenek, mert az Én számtalan korszakokkal ezelőtt akarta, hogy az anyag olyan formákat vegyen föl, amelyek segítségével ő a rajta kívül álló dolgokat megismerheti és megmunkálhatja. Egy régi írásban így van ez megírva: „Igaz ugyan, óh Maghavan, hogy ez a test halandó, hogy a halálnak van alávetve. Mégis ez a halhatatlan és testetlen Átma pihenőhelye. A szem arra van szánva, hogy a megfigyelés szervéül szolgáljon annak a Lénynek, aki a szemeken belül lakozik. Az Átma az, aki azt akarja, hogy „szagoljak”, mert óhajtja tapasztalni az illatokat. Az Átma az, aki azt akarja, hogy „halljak”, mert hangokat óhajt hallani. Az Átma az, aki azt akarja, hogy „gondolkozzam”. Az értelem az égi szem, amely minden kívánatos tárgyat megfigyel. A mentális égi szem segítségével élvez Átma mindent. Ez a fejlődés titkos mozgató ereje. Igaz, hogy a nagy Akarat jelöli ki a fejlődés hatalmas országútját. Igaz, hogy mindenféle fokú értelmes szellemi lények vezetik a fejlődő lényeket azon az országúton. Igen kevés figyelmet szenteltek azonban a számos kísérletnek, kudarcnak, sikernek, a kis mellékutaknak, kanyarulatoknak és görbületeknek, amelyeket a különálló akaratok hoznak létre, amint minden élni akarás önkifejeződést keres magának. A külvilággal való kapcsolatok minden Atmában felébresztik az akaratot, megtudni, mi érintette meg. A medúzában még igen keveset tud, de a tudás akarása kialakít egy formáról formára folyton javuló szemet, amely kevésbé akadályozza észlelőképességét. Amint a fejlődést tanulmányozzuk, mind jobban észrevesszük az akaratokat, amelyek az anyagot formálják, de csak vak kísérletezés által formálják, nem tisztán látással. Ez a sok akarat okozza a folytonos elágazásokat a fejlődés fáján. Nagy igazság van Glifford professzor játékos meséjében a kezdeti korok nagy szauruszairól, amelyet gyermekeknek írt: „Néhányuk elhatározta, hogy repülni fog, és madárrá vált; mások elhatározták, hogy mászni fognak, és hüllővé váltak.” Gyakran azt látjuk, hogy egy-egy kísérlet meghiúsul, s akkor más irányban történik kísérlet. Gyakran látjuk egymás mellett a legügyetlenebb megoldásokat, s a legpompásabb alkalmazkodást. Az utóbbi annak az eredménye, hogy a lények ismerik céljukat, és az anyagot megfelelő formákká csiszolják; a többi pedig belső törekvéseknek a folyománya, amelyek még vakok és tapogatózók, de szilárdan az önkifejeződésre irányulnak. Ha csak külső tervezők volnának, akik kezdettől fogva látják a végcélt, a természet építési folyamata megoldhatatlan rejtélyeket állítana elénk, annyi sok a kudarcra ítélt kísérlet; a ki nem vitt terv. Ha azonban megértjük, hogy minden formában ott van az élni-akarás, s az keres benne önkifejeződést, az alakítja az eszközöket a maga céljai számára, akkor megpillantjuk a Teremtő terveit is, amely mindennek alapja, a Logosz tervét. A csodálatos adaptációk, melyek az Ő tervét munkálják ki, az építő intelligenciák műve, a sok gyönge megoldás, nehézkes eljárásmód pedig azokra az Énekre vezethető vissza, amelyek akarnak valamit, de még sem tudásuk, sem képességük nincs arra, hogy tökéletesen megvalósítsák. Ez a tapogatózó, törekvő isteni Én aztán a fejlődés haladtával mind nagyobb mértékben válik az igazi uralkodóvá, a belső, halhatatlan uralkodóvá. Ha valaki fel tudja fogni, hogy ő maga ez a halhatatlan uralkodó, aki a kifejeződés maga teremtette eszközeiben trónol, a méltóságnak és erőnek olyan érzéséhez jut, amely mindjobban fokozódik és mind kényszerítőbben hat az alsóbb természetre. Az igazság ismerete belsőleg szabaddá tesz. Lehet, hogy éppen azok a formák, amelyeket önkifejezése számára alkotott, még gúzsba kötik a belső uralkodót, de tudva, hogy ő az uralkodó, kitartóan dolgozhat, hogy birodalmát teljesen meghódítsa. Tudja, hogy egy bizonyos célból jött a világba, azért, hogy a Legfőbb Akarat munkatársává képezze ki magát, és mindent meg tud tenni, mindent el tud szenvedni a cél érdekében. Tudja, hogy isteni, és hogy önmegvalósítása csak idő kérdése. Belsőleg érzi az isteniséget, bár külsőleg még nem jutott kifejezésre, és csak arról van szó, hogy megnyilvánulásában is azzá váljék, ami lényege. „De jura” már király, „de facto” azonban még nem. Mint ahogy a trónörökös koronaviselésre születvén türelmesen aláveti magát a kiképzésnek, amely tisztére alkalmassá teszi, a bennünk levő magasabb akarat is fejlődik nagykorúsága felé, amikor majd királyi hatalom kerül a kezébe, s türelmesen alávetheti magát ő is az élettől kapott szükséges kiképzésnek.
A vágy mibenléte Amikor a Monád kibocsátja sugarait a harmadik, negyedik és ötödik sík anyagába, és mindezeknek a síkoknak egy-egy atomját kisajátítja magának , megteremti azt, amit „visszfénynek az anyagban” szoktak nevezni, az emberi „Szellemet”, s a Monád akarat aspektusa az emberi Atmában tükröződik, akinek otthona a harmadik, vagy atmikus sík. Azt az elsőt valóban csökkentik erőben az így magára vett fátylak, de semmiképpen nem torzítják el; mint ahogy a jó tükör tökéletes képét adja a tárgyaknak, úgy az emberi szellem, AtmaBuddhi-Manasz is tökéletes képmása a Monádnak, sőt valójában maga a sűrű anyag fátyolba burkolózott Monád. Azonban, mint ahogy a domború tükörben torzkép képződik az elébe tett tárgyról, a Szellemnek további tükröződései vagy involúciói a még sűrűbb anyagba csak torzított képet mutathatnak. Így tehát, amikor az akarat lefelé vezető útján minden síkon jobban elfátyolozza magát, s eléri a közvetlenül a fizikai fölötti világot, az asztrálisat, ott vágy képében jelenik meg. A vágy mutatja az akarat erejét, koncentráltságát, kényszerítő tulajdonságait, de az anyag kitépte ellenőrzését, irányítását a Szellem kezéből, és bitorolja fölötte az uralmat. A vágy koronájától megfosztott akarat, az anyag foglya, rabszolgája. Már nem az Én vezeti, hanem a körülte lévő vonzások határozzák meg. Ez a különbség Akarat és Vágy között. Legbelső természete mindkettőnek ugyanaz, mert hiszen mindkettő egy elhatározás, Atmának ön-elhatározása, az ember egyetlen hajtóereje, amely cselekvésre ösztökél, a külső világra, a Nem-Énre való ráhatásra. Amikor az Én határozza meg a cselekvést, anélkül, hogy a körülötte lévő tárgyak vonzása vagy taszítása befolyásolná, akkor az akarat nyilvánul meg. Amikor külső vonzások és taszítások határozzák meg a tevékenységet, az embert ezek vonják ide-oda, úgyhogy süket az Én szava számára, s nem tud a Belső Uralkodóról, akkor a vágy látható. A vágy asztrális anyagba öltözött akarat, abba az anyagba, amelyet a második élethullám formált kombinációkká, s ez anyag és a tudat közötti visszahatások az utóbbiban érzeteket okoznak. Beburkolva tehát ebbe az anyagba, amelynek rezgéseit a tudatban érzetek kísérik, az akarat vággyá módosul. Alaptermészete – a mozgató impulzus – az érzeteket keltő anyagtól körülvéve, serkentő energiával válaszol, s ez az energia, amelyet az asztrális anyag ébresztett föl, és abban működik a vágy. Amint a magasabb természetben az akarat a hajtóerő, az alacsonyabb természetben a vágy a hajtóerő. Ha gyönge, gyöngék vele együtt az egész természet visszahatásai a világra. Egy lény természetének tényleges erejét fejlődési foka szerint akarat-erejével, vagy vágyerejével mérhetjük. Sok igazság van a közmondásban: „minél nagyobb a bűnös, annál nagyobb a szent”. A középszerű ember sem nagyon jó, sem nagyon rossz nem tud lenni, nem telik tőle még több, mint kicsinyes hibák és kicsinyes erények. Az ember vágy-természetének ereje a mértéke haladási képességének, ez a hajtó-energia mértéke, amellyel útján előre nyomulhat. Ez az erő az emberben, amely arra ösztönzi, hogy visszahasson környezetére, mértéke annak a képességének is, hogy mennyire tudja megváltoztatni, meghódítani környezetét. A vágy-természet elleni küzdelemben, amely a magasabb fejlődés jele, a mozgatóerőt nem kell elpusztítani, hanem transzponálni; az alsóbbrendű vágyakat magasabb
rendűekké kell átváltoztatni, az energiát ki kell finomítani, anélkül, hogy bármit is vesztene erejéből; s végül a vágy-természetnek bele kell olvadnia az akaratba, mikor minden energia a Szellem Akarat-aspektusába, az Én erejébe gyülemlik és olvad. Egyetlen törekvő sem veszítse el tehát bátorságát a benne viharzó és dühöngő vágyak miatt, mint ahogy a lovásznak sem szegi kedvét, ha a még be nem tört csikó ágaskodik és megbokrosodik. Az idomítatlan fiatal lény vadsága, fellázadása a korlátozás és megfékezés minden kísérlete ellen, éppen jövendő hasznosságának az ígérete, amikor majd fegyelmezett és begyakorlott lesz. És a vágy ágaskodása az érzelem által reárakott zabola ellen épp így a jövendő erős akaratnak, az Én erőaspektusának az ígérete. Inkább ott vannak nehézségek, ahol a vágyak gyöngék, még mielőtt az akart kiszabadíthatta volna magát az asztrális anyag nyűgéből. Az ilyen esetben az élni akarás csak gyöngén jut kifejezésre, és kevés a fejlődéshez felhasználható erő. Valahol valami akadály, gát van az eszközökben, ami útját állja a Monád kiáradó energiájának és elállja szabad áramlását, s amíg ez az akadály el nem hárul, kevés haladást lehet remélni. A hajó a viharban is igyekszik előre, bár fennforog a hajótörés veszélye, a szélcsöndben azonban tehetetlen, mozdulatlan, és sem a vitorláknak, sem a kormányrudaknak nem engedelmeskedik. És mivel ebben az utazásban nincs végleges hajótörés, csak ideiglenesen kárt lehet szenvedni, s inkább a vihar munkálja a haladást, mint a szélcsönd, azoknak, akik a vihartól hányatottnak érzik magukat, biztos meggyőződéssel várhatják a napot, amikor a vágy viharos szélrohamai az akarat állandó szelévé változnak. 2. A vágy felébredése Minden érzetünk okát az asztrális világban keressük. Érző-központjaink az asztrális testben vannak, s ezek visszahatása az érintkezésekre okozza a tudatban a gyönyör és a fájdalom érzetét. A közönséges fiziológus a gyönyör- és a fájdalomérzetet az érintkezési ponttól az agyi központig követi, s a felület és a központ között csak idegrezgéseket ismer fel, a központban pedig a tudat visszahatását érzet képében. Mi tovább követjük a rezgéseket, mivel az agyi központban és az azt átható éterben csak rezgéseket találunk, s az asztrális központban látjuk a pontot, ahol a tudat visszahatása megtörténik. Amikor eltolódás áll be a fizikai és az asztrális test között, akár kloroform, éter, gáz vagy egyéb gyógyszer hatására, a fizikai test, hiába van idegrendszere, épp annyira nem érez, mintha nem volnának idegei. A fizikai test és az érző test közötti kapcsok meglazultak, s a tudat nem felel semmiféle ingerre. A vágy ebben az érző testben ébred fel, és felébredése az első homályos gyönyör- és fájdalomérzetekre következik. Amint már kifejtettük  a gyönyör „a több”-ség érzése, a meggyarapodott, kitágult életé, a fájdalom pedig az élet bezáródása vagy csökkenése, s ezek az egész tudathoz tartoznak. „A tudatnak ez a kezdetleges foka nem mutatja meg csírájában sem a három jól ismert aspektust, az Akaratot, Bölcsességet és tevékenységet; az érzés megelőzi őket, s a tudathoz, mint egészhez tartozik, ámbár a fejlődés későbbi fokain annyira az akarat-vágy aspektussal kapcsolatban mutatkozik, hogy csaknem azzal azonosítják. Amint a gyönyör és fájdalom állapotok megszilárdulnak a tudatban, megszületik a három aspektus. A gyönyör múlásával a tudatban folytatódik a vonzódás, egy emlékezés, s ez tapogatózó kereséssé válik. Hangsúlyozzuk: tapogatózássá, de nem valamely gyönyört adó tárgy után, hanem a gyönyörérzet folytatása után – bizonytalan követésévé a tűnő érzésnek, egy mozdulattá, ami még túl bizonytalan ahhoz, hogy megfogja, visszatartsa; ugyanígy a fájdalom
múlásával folytatódik a taszítás a tudatban ismét, mint emlékezet, ebből is egy bizonytalan taszító mozdulat támad. Ezekből a fokozatokból születik a vágy.” A vágynak ez a keletkezése az élet gyönge, gyökérkereső tapogatózása, mozdulata, amely irányítatlan, bizonytalan, vak. Ezen túl nem mehet mindaddig, amíg a gondolkodás bizonyos mértékig ki nem fejlődik, s föl nem ismer egy külső világot, egy Nem-Ént, s meg nem tanulja a Nem-Énben lévő különféle tárgyakat összekapcsolni a gyönyörrel vagy a fájdalommal, amely a velük való érintkezéskor előáll. Ezeknek az érintkezéseknek a hatása azonban az volt, hogy mint már említettük, jóval a tárgyak fölismerése előtt, osztódás, elágazódás állt be a vágyban. Vegyük, mint legegyszerűbb példáját, az alacsonyrendű szervezet sóvárgását az élelem után. Amint a fizikai test salakot dob ki magából, s így kevesebbé válik, az asztrális testben fájdalomérzet keletkezik, szükségérzet, erős, bizonytalan, határozatlan kívánása valaminek; a test elhasználódása folytán, kevésbé hasznavehető eszközévé vált az asztrálisról leáramló életnek, s ez a gátlás okozza a fájdalmat. Most egy áramlat a vízben, amelyben a szervezet tartózkodik, élelmet visz a test közelébe, a test felszívja, az elhasznált anyag pótlódik, az élet akadálytalanul áramolhat – ez a gyönyörérzet. Egy kissé magasabb fokon, amikor fájdalom keletkezik, a szervezet megszabadulni vágyik tőle, felmerül a taszítás érzése, a gyönyör által okozott vonzás érzésének az ellenkezője. Ebből származik aztán az, hogy a vágy kétfelé hasad. Az élni akarásból származik a tapasztalás kívánása, s az alsóbb eszközben ez a kívánás vágy képében mutatkozván, egyrészt olyan tapasztalatok kívánásává lesz, amelyek az életérzést elevenebbé teszik, másrészt visszariadássá mindentől, ami gyöngíti és lenyomja. Ez a vonzás és taszítás egyformán vágyszerű. Mint hogy a mágnes vonz és taszít bizonyos fémeket, a testet öltött Én is vonz és taszít. Mind a vonzás, mind a taszítás vágy, s ezek az élet két nagy mozgató ereje, mindennemű vágy végeredményben reájuk vezethető vissza. Az én a vágy rabságába kerül, a vonzás-taszítás béklyójába, ide-oda vonzatik, ettől-attól eltaszítódik, úgy hányódik-vetődik gyönyört és fájdalmat okozó tárgyak között, mint kormány nélküli hajó a levegő és a víz áramlataiban. 3. A vágy viszonya a gondolkodáshoz Most azt a viszonyt kell megvizsgálnunk, amelyben a vágy a gondolkodással áll. Látni fogjuk, hogy először a vágy kormányozza a gondolkodást, majd pedig a gondolkodás a vágyat. A Tiszta Értelem a Monád bölcsesség-aspektusa és az emberi szellemben Buddhi képében jelenik meg. Mi azonban most nem a vágynak a Tiszta Értelemhez való viszonyával foglalkozunk, mert nem mondható, hogy a vágy a bölcsességgel volna közvetlen viszonyban, hanem a szeretettel, a bölcsességnek az asztrális síkon való megnyilvánulásával. Inkább a Monád tevékenység-aspektusához való viszonyát keressük, amely tevékenység az asztrális síkon érzetek, a mentálison pedig gondolatok formájában mutatkozik. Sőt még a Magasabb Értelemmel sem foglalkozunk, a teremtő tevékenységgel, a tiszta Manasszal, hanem ennek eltorzult tükörképével, az alsóbb értelemmel. Ez az alsóbb értelem van közvetlen viszonyban a vággyal, s az emberi fejlődésben szétválaszthatatlanul össze van vele keveredve. ; annyira össze vannak kapcsolva, hogy gyakran Káma-Manasznak, vágy-értelemnek mondjuk őket, mintha egyetlen dologról beszélnénk, annyira nehéz az alsóbb tudatban egyetlen olyan gondolatot találni, amelyet ne befolyásolna vágy. A Manaszt bizony kétfélének mondják, tisztának és tisztátalannak; a tisztátalant a vágy színezi, a tiszta mentes a vágytól.
Ez az alsóbb értelem a mentális síkon „gondolat”; jellemző sajátsága, hogy állít és tagad; különbségek által megismer; észlel és emlékezik. Az asztrális síkon, amint láttuk, érzet képében jelenik meg, és a külvilággal való érintkezés által kel életre, a mentálison gondolat képében megjelenő aspektus. Amikor egy lény gyönyört él át, s ez a gyönyör elmúlik, felébred - amint láttuk - a vágy, hogy újra átélje. Ez a tény megkívánja az emlékezést, ami az értelem működése. Ez is, mint annyi más, arra emlékeztet, hogy a tudat mindig hármas természetével működik, noha egyik vagy másik aspektusa előtérben van, mert még a legcsíraszerűbb vágy sem állhat elő az emlékezet nélkül. A külső behatás által okozott érzetnek igen sokszor föl kell ébrednie, mielőtt az értelem viszonyt állapít meg az érzet között, amelyet tapasztal, és a külső tárgy között, amely az érzetet okozta. A tudás aztán végre észleli a tárgyat, vagyis kapcsolatba hozza saját változásainak egyikével, fölismer önmagában egy olyan változást, amelyet ez a külső tárgy okozott. Ennek az észlelésnek ismétlődése határozott kapcsolatot létesít az emlékezetben a tárgy és a kellemes vagy fájdalmas érzet között, s amikor a vágy a gyönyör ismétlését sürgeti, az értelem felidézi a tárgyat, amely a gyönyört szolgáltatta. Így aztán a gondolat keveredéséből a vággyal megszületik egy bizonyos vágy, az a vágy, hogy megtalálja, és magáévá tegye a gyönyört hozó tárgyat. E a vágy arra készteti az értelmet, hogy kifejtse veleszületett tevékenységét. Minthogy a kielégítetlen sóvárgás kényelmetlen érzést okoz, a szervezet erőfeszítést tesz, hogy ettől a kívánt tárgy megszerzése által megszabaduljon. Az értelem tervez, kieszel, tettre űzi a testet az értelem abból a célból is, hogy elkerülje a fájdalom ismétlődését egy fájdalmat hozónak megismert tárgy miatt. Ez tehát a viszony a vágy és a gondolkodás között. A vágy felébreszti, stimulálja, sürgeti a mentális erőfeszítéseket. Az értelem, korai fokozatain, a vágy rabszolgája, növekedésének gyorsasága a vágy heves ösztönzéseivel arányos. Vágyunk valamire, s ez által gondolkozni kényszerülünk. 4. Vágy, gondolat, cselekvés Az Énnek a Nem-Énnel való kapcsolatában a harmadik fokozat a cselekvés. Miután az értelem felismerte a vágy tárgyát, felébreszti, irányítja, alakítja a cselekvést. A cselekvést gyakran a vágyból származtatják, de a vágy maga még csak mozgást vagy zűrzavaros cselekvést tudna felkelteni. A vágy ereje hajtó és nem irányító. A gondolkodás adja az irányító elemet hozzá, s alakítja célszerűen a cselekvést. Ez a tudat folyton visszatérő ciklusa: vágy, gondolkodás, cselekvés. A vágy hajtóereje felkelti a gondolkodást; a gondolat irányító ereje vezeti a cselekvést. Ez a sorozat változatlan, s világos megértése rendkívül fontos, mert magaviseletünk hatásos irányítása függ e megértésből és a gyakorlatban való alkalmazásától. A karma alakítása csak akkor lehetséges, ha megértjük ezt a sorozatot, mivel csak így tudunk különbséget tenni az elkerülhető és az elkerülhetetlen cselekvés között. A gondolkodás által tudjuk megváltoztatni a vágyat, s ezzel együtt a cselekvést is. Ha az értelem látja, hogy bizonyos vágyak olyan gondolatokat ébresztettek, amelyek boldogtalanságot szülő cselekvésre indítottak, ellent tud állni a vágy későbbi ösztönzéseinek, ha hasonló irányúak lennének, de megtagadhatja, hogy a tevékenységet már végzetesnek megismert hatások felé irányítsa. Megfestheti a fájdalmas hatások képét, és ez által fölébresztheti a vágy taszító energiáját, képet rajzolhat az ellenkező vágyak üdvös folyományairól. A gondolat teremtő tevékenységét a vágy formálására lehet felhasználni, és hajtóerejét jobb irányba lehet terelni. Ily módon lehet a gondolkodást a vágy legyőzésére felhasználni, s így lehet a gondolat az uralkodó, ahelyett, hogy a rabszolga lenne. És amint így lassan irányító hatalmat nyer nyughatatlan társa fölött, kezdi a vágyat akarattá átváltoztatni, kívülről belülre váltván át a kifelé áramló erő irányítását, a külső vonzó vagy taszító tárgyak felől a Szellem, a belső kormányzó irányába.  A vágy megkötő ereje Minthogy az élni akarás az oka a manifesztálódásnak, annak, hogy az élet testet keres magának, és kitisztíttatja azt, ami a formában való megnyilvánuláshoz és megmaradáshoz szükséges, a vágy – ami nem más, mint akarat az alsóbb síkon – hasonló jellemző vonásokat mutat: igyekszik kisajátítani, magába vonni, magamagának részévé tenni mindazt, ami által formába töltött életét fenntarthatja és erősítheti. Amikor vágyunk egy tárgyra, a magunk részévé iparkodunk tenni, énünk részévé, hogy ez által énünk megtestesülésének része legyen. A vágy a vonzóerő kibocsátása: a kívánt tárgyat odavonzza magához. Akármire vágyunk, azt magunkhoz kapcsoljuk. Bírásának vágya révén kötelék keletkezik a tárgy és a rá vágyó személy között. A Nem-énnek ezt a részét az Énhez kötözzük, s a kötelék mindaddig megmarad, amíg a tárgy birtokába nem jutunk, vagy amíg az Én el nem szakítja a köteléket, és vissza nem utasítja a tárgyat. Ezek a „szív kötelékei” , s az Ént a születések és a halál kerekéhez kötik. A kívánó személy és a megkívánt tárgy közötti kötelékek valóban szinte kötelékek, amelyek az ént arra a helyre vonják, ahol a vágy tárgyai megtalálhatók, s ez által meghatározzák megszületését egyik vagy másik „világban”. Erről szól a vers: „Az is, aki le van kötve, megkapja cselekvés által azt, ami felé lelkét irányította. Elnyervén itteni cselekvés által a cselekvés a cselekvés tárgyát, e miatt újra visszajön abból a világból ebbe a világba a cselekvés kedvéért. Így van ez a vágyakozó lélekkel.”  Ha valaki jobban kívánja egy másik világ tárgyait, mint az evilágiakat, akkor abba a világba születik is bele. Állandó feszültségben van a vágynak a köteléke, amíg csak az Én és a tárgy nem egyesül. Az egyetlen nagy, mindent meghatározó energia, az élni akarás, ami ott tartja a bolygókat pályájukon a Nap körül, ami megakadályozza, hogy a bolygók szétszóródjanak, ami összetartja a mi testeinket is: a vágy ereje. Az, ami mindenen uralkodik, bennünk vágy képében van meg, s hozzánk kell vonzania, vagy minket kell hozzá vonzania mindahhoz, amibe szigonyát vetette. A vágy szigonya megrögződik egy tárgyban, mint a halász-szigonya a cethalban, amelyre rávetették. Mikor a vágy megrögzítette szigonyát egy tárgyban, az Én hozzákapcsolódott ahhoz a tárgyhoz, akaratával már kisajátította magának, s hamarosan cselekvéssel is ki kell sajátítania. Ezért mondta egy nagy tanító: „Ha a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki és vesd el magadtól… ha a te jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le és vesd el magadtól…”A kívánt tárgy az Én testének részévé lesz, és ha netán rossz, ki kell tépni, bármekkora kín árán is. Mert ha nem, csak az idő és a fáradság lassú morzsolása fogja kimeríteni. Csak az erős tudja kiölni. A gyöngének meg kell várnia növekedését, gyümölcsözését és halálát.”
 A kötelékek elszakítása A vágy kötelékeinek elszakítása céljából az értelemhez kell folyamodni. Abban rejlik az erő, amely először megtisztítja, aztán átváltoztatja a vágyat. Az értelem följegyzi az eredményeket, amelyek a vágy minden tárgyának megnyerését követik, és megjegyzi, hogy boldogság vagy boldogtalanság lett-e a folyománya az illető tárgy és a testet öltött Én egyesülésének. És ha miután egy vonzó tárgyat sokszor kisajátított, úgy találja, hogy az eredmény fájdalmas, úgy veszi számba az illető tárgyat, hogy azt ezen túl jobb lesz elkerülni. „Az érintkezésből fakadó gyönyörök, bizony a fájdalom szülői.” /9/ Ekkor jön aztán a küzdelem. Amikor a vonzó tárgy ismét megmutatkozik, a vágy kiveti szigonyát, megragadja és kezdi bevonni. Az értelem, emlékezvén az előző, hasonló fogások kínos következményeire, igyekszik meggátolni a vágyat, s a tudás kardjával iparkodik elvágni a köztük levő köteléket. Vad küzdelem dühöng az emberben ilyenkor: a vágy előrevonszolja, a gondolat visszatartja. Sokszor, igen sokszor győz a vágy, s a tárgyat magáévá teszi, de a következmény, a fájdalom is mindig ismétlődik, és a vágy mindegyik sikere az értelem erőiben új ellenséget támaszt maga ellen. Bármily lassan is, de kikerülhetetlenül a gondolkodás bizonyul erősebbnek, míg végül a győzelem az ő oldalára hajlik, s eljön a nap, amikor a vágy gyöngébb már, mint az értelem, s a vonzó tárgy meglazul, az összekötő fonál elszakad. E tárgy tekintetében megszakad a kötelék. Ebben a konfliktusban a gondolkodás a vágy ellen a vágy erejét igyekszik felhasználni. Olyan tárgyakat keres a vágy számára, amelyek viszonylag maradandó boldogságot adnak, s ezeket próbálja felhasználni az olyan vágyak ellen, amelyek gyors fájdalmat eredményeznek. Így pl. művészi gyönyöröket sorakoztat fel az érzéki gyönyörökkel szemben; a hús élvezeti ellen a politikai vagy társadalmi hatalmat használja fel; a vétkes gyönyöröktől való tartózkodás megerősítése végett serkenti a vágyat, hogy a jók tetszését elnyerjük; végül pedig a mulandó örömök vágyát az örök békesség vágyával győzeti le.