„Még élvezetük íze is elfordul tőle, miután a legmagasabbat meglátta.” Éppen a vágy saját energiája tépheti el attól, ami üdvöt hoz. Az erő, amely megkötött, a szabadság eszközéül szolgálhat. Elszakítván magát a tárgyaktól, fölfelé és befelé fordul, s az embert ahhoz az Élethez kapcsolja, amelyből származott, s amellyel való egyesülésben áll számára a legnagyobb üdv. Ebben rejlik az odaadásnak /devóciónak/ mint fölszabadítónak értéke. A szeretet, ha a legmagasabb felé fordul, kiválóan kívánatosnak látja őt, s ez fölégeti a vonzódást az olyan tárgyak iránt, amelyek a szívet rabságban tartják. Az Ént, mint vágyat csak az Én, mint gondolkodás képes megfékezni; az Én, ráébredvén élet voltára, felülkerekedik a testet öltött és önmagát a formának képzelő Énen. Az embernek meg kell tanulnia elválasztani önmagától az eszközöket, amelyekben vágyik, gondolkodik és cselekszik, föl kell ismernie, hogy azok a Nem-Én részei, az életen kívül álló anyag. Így válik az erő, amely az alsóbb vágyakban a tárgyak felé áramlott ki, az értelem által irányított magasabb vággyá, és előkészül arra, hogy akarattá változzék át.
Amint az alsóbb belemerül a magasabba, a magasabb pedig a bölcsességbe, fölmerül a tiszta akarat-aspektus, mint a szellem ereje. Önmagától meghatározottan, ön-uraltan, tökéletes harmóniában a Legfőbb Akarattal, tehát szabadon. Csak akkor szakad el minden kötelék, s a Szellemet semmi rajta kívüli nem korlátozza többé. Akkor és csakis akkor mondhatjuk az Akaratról, hogy szabad.

A vágy eszköze

Vissza kell térnünk most a vágytermészetben folyó harchoz, hogy még néhány hasznos részletet adjunk hozzá ahhoz, ami már elhangzott; de előbb tanulmányoznunk kell a vágy eszközét, a vágy-testet, vagy asztrális testet, minthogy ez a tanulmányozás lehetővé fogja tenni számunkra annak a pontos módszernek a megértését, amellyel megfékezhetjük alacsonyabb vágyainkat és szabadulhatunk tőlük. A vágy eszköze az un. asztrális anyagból áll, a fizikai fölötti sík anyagából. Ez az anyag, akár a fizikai, hét változatban létezik, amelyek egymáshoz viszonyítva olyanok, mint a fizikai világ anyagának szilárd, cseppfolyós, légnemű stb. halmazállapotai. Mint ahogy a fizikai test tartalmazza magában a fizikai anyagnak ezeket a különböző halmazállapotait, úgy tartalmazza magában az asztrális test az asztrális anyag különböző halmazállapotait. E halmazállapotú anyagok mindegyikében vannak durvább és finomabb részek, és az asztrális, valamint a fizikai megtisztítás munkája abból áll, hogy a durvábbat helyettesítjük a finomabbal. Ezen kívül az asztrális anyag alacsonyabb halmazállapotai főleg az alacsonyabb vágyak kifejezésére szolgálnak, a magasabb halmazállapotúak pedig azokra a vágyakra válaszolnak, amelyek az értelem hozzákeveredésével érzelmekké alakultak. Az alacsonyabb vágyak, amint a gyönyör tárgyai után kapnak, úgy találják, hogy az alacsonyabb halmazállapotok szolgálnak vonzóerejük közegeként, és minél durvábbak és alacsonyabb rendűek a vágyak, annál durvábbak annak az anyagnak a csoportosulásai, amelyek megfelelően kifejezik őket. Minthogy a vágy rezgésbe hozza az asztrális test megfelelő anyagát, ez az anyag erősen fölélénkül, még több hasonló anyagot vonz magához kívülről, s így növeli az ilyen anyag mennyiségét az asztrális test alkatában. Amikor a vágyak fokozatosan érzelmekké finomulnak, minthogy intellektuális elemek elegyednek beléjük, és csökken az önzés, ugyanúgy szaporodik a finomabb anyag az asztrális testben, a durvább pedig, nem jutván felfrissüléshez, veszít erejéből és csökken mennyisége is. Ezek a tények, ha gyakorlatban átvisszük őket, segítenek gyöngíteni a bennünk trónoló ellenséget, mert meg tudjuk fosztani eszközeitől. A belső áruló veszélyesebb, mint a külső ellenség, és a vágy-test ilyen árulóként viselkedik mindaddig, amíg olyan elemekből áll, amelyek a külső csábításokra válaszolnak. Az értelemnek meg kell akadályoznia a vágyat abban, hogy durvább anyagot építsen be. Mégpedig azáltal, hogy vonakodik elképzelni azt a múló örömet, amit a tárgy birtoklása okozna, és elképzeli a vele járó tartósabb bánatot. Amint szabadulunk az alacsonyabb vonzalmakra válaszoló durvább anyagtól, azok a vonzalmak elvesztik minden képességüket arra, hogy zavarjanak. A vágynak ezt a testét tehát kézbe kell vennünk; fölépítésének megfelelők lesznek azok a vonzások, amelyek kívülről érnek minket. Dolgozhatunk a formán, megváltoztathatjuk a formát alkotó elemeket, és így oltalmazónkká tehetjük az ellenséget.
Ha valakinek a jelleme fejlődik, gyakran kerül szembe egy nehézséggel, mely megriasztja és lehangolja. Érzi, hogy olyan vágyak marcangolják, amelyektől visszariad, amelyeket szégyell, és annak ellenére, hogy nagy erőfeszítésekkel igyekszik lerázni őket, ragaszkodnak hozzá és kínozzák. Nincsenek összhangban erőfeszítéseivel, reményeivel, aspirációival, és mégis, valami módon sajátjának látszanak. Ez a kínos tapasztalat annak tulajdonítható, hogy a tudat gyorsabban fejlődik, mint ahogy a forma változhat, és a kettő bizonyos fokig ellentétben áll egymással. A durvább anyagcsoportosulások még elég nagy mennyiségben vannak jelen az asztrális testben; minthogy azonban a vágyak már finomabbá váltak, nem élhetik tovább ezeket az anyagokat. A régi vitalitásból azért mégis marad valami, és bár ezek a csoportosulások bomlófélben vannak, mégsem távoztak el teljesen. Mármost, noha az ember vágytermészete nem használja többé ezeket az anyagokat önkifejeződésére, mégis időleges aktivitásba hozhatók kívülről, és így fölvehetik a vitalitás látszatát, mint ahogy egy galvanizált hulla tehetné. Más emberek vágyai – rossz fajtájú vágyelementálok – kapaszkodhatnak az asztrális testnek parlagon heverő elemeihez, s így ezek fölserkenthetők, fölélénkíthetők, és ilyen módon idézhetik elő azt, hogy az ember magáénak érzi a vágynak olyan ösztökéléseit, amelyektől pedig undorodik. Ahol ilyen tapasztalatok merülnek fel, merítsen a megdöbbent harcos bátorságot; még az ilyen vágyak letörésekor is utasítsa vissza őket, mint idegeneket, és tudja meg, múltjának olyan elemeit használják, amelyek kihalófélben vannak, és hogy haláluk napja, és az ő szabadságáé is közel van már. Az álomból vehetünk egy példát, hogy bemutassuk, hogyan működik ez a selejtanyag az asztrális testben. Valaki az előbbi életében korhely volt, és halála utáni tapasztalatai mélyen belevésték az italundort. Újraszületéskor az Ego az új fizikai és asztrális testre rányomta ezt az undort; mindazonáltal volt az asztrális testben némi anyag, amelyet a permanens atom ama rezgései vonzottak belé, amelyeket a korábbi részegeskedések okoztak. Ez az anyag a jelen életben nem kap serkentést semmiféle sóvárgástól az ital után, sem az ivás szokásának tett engedményektől; ellenkezőleg, az éber életben az ember józan; és álmában, asztrális testének ez az anyaga kívülről tevékenységre serkent, és az Ego  uralma gyönge lévén az asztrális test fölött, ez az anyag válaszol az italt sóvárgó rezgésekre, s az illető azt álmodja, hogy iszik. Továbbá, ha még akad benne valami rejtett vágy az ivás után, amely túl gyönge ahhoz, hogy fölmerülhet. Minthogy a fizikai anyag aránylag súlyos és nehezen mozgatható, egy gyönge vágyban nincs annyi erő, hogy rezgéseket okozzon benne; de ugyanaz a vágy megmozgathatja a sokkal könnyebb asztrális anyagot is, s így az embert álmában elragadhatja egy vágy, amelynek éber tudatában nincs fölötte hatalma. Az ilyen álmok sok gyötrelmet okoznak, mert nem értik meg őket. Az ember értse meg: az álom azt mutatja, hogy a kísértés részéről már le van győzve, és csupán múlt vágyak hullái zavarják, amelyeket kívülről éltetnek az asztrális síkon; ha pedig belülről, akkor halódó vágy az, amely túl gyönge ahhoz, hogy éber pillanataiban megmozgassa. Az ilyen álom már majdnem a teljes győzelem jele. Ugyanakkor figyelmeztető is, mert közli az illetővel, hogy van még asztrális testében némi anyag, amelyet fölélénkíthetnek az ital utáni sóvárgás rezgései, ne tegye ki tehát magát éber állapotában olyan körülményeknek, ahol bővelkednek az ilyen rezgések. Amíg az ilyen álmok teljesen meg nem szűnnek, az asztrális test nem mentes a veszélyforrást jelentő anyagtól.

A vágy és a gondolkodás összeütközése

Most kell visszaérnünk a vágytermészetben levő harchoz, amire már megtörtént az utalás, hogy hozzáadjunk még néhány szükséges részletet.
Ez a harc a fejlődésnek – mondhatnánk – a középső fokához tartozik, ahhoz a hosszú fejlődési szakaszhoz, amely a teljesen vágy uralta ember közt található, aki mindent megkaparint, amit akar, lelkiismeret-furdalás, megbánás nélkül, és a spirituálisan magasan fejlett ember között, akin az Akarat, Bölcsesség és Tevékenység koordinált összhangban működik. A harc a vágy és a gondolkodás között keletkezik, a gondolkodás közt, amely elkezdi megérteni saját viszonyát a Nem-Énhez és más elkülönült Énekhez, s a vágy között, amely az őt környező tárgyak befolyása alatt áll, vonzás és taszítás mozgatja, ide-oda húzzák a csábító tárgyak. A fejlődésnek azt a fokát kell tanulmányoznunk, amelyikben a múlt tapasztalatoknak az elmében fölhalmozott emlékei szembefordulnak az olyan vágyak kielégítésével, amelyekről bebizonyosodott, hogy fájdalomhoz vezetnek; vagy pontosabban szólva, amikor a következtetés, amelyet a Gondolkodó vont le ezekből a felhalmozott tapasztalatokból, szembehelyezkedik a vágynak egy olyan tárgyra irányuló kívánságával, amelyet veszélyesnek bélyegzett. Az a szokás, hogy valami után kapva kapjunk és élvezzük, életek százain át keletkezett, tehát erős. Az a szokás pedig, hogy egy pillanatnyi örömnek ellent álljunk egy jövőbeli fájdalom elkerülése végett, keletkezőben van, tehát nagyon gyönge. Ezért végződnek a Gondolkodó és a vágytermészet közti ellentétek hosszú ideig a vereségek sorozatával. A fiatal értelem az érett vágy-testtel folytatott harcában állandóan veszít. De a vágytermészet minden diadala, melyet rövid öröm és hosszú fájdalom követ, új, önmagával ellenséges erőt szül, amely ellenfele erejét növeli. Így a Gondolkodó minden kudarca leendő győzelme magvát veti el, és ereje napról napra nő, a vágytermészeté pedig csökken. Ha ezt világosan megértjük, nem szomorkodunk többé saját és szeretteink bukásán, mert tudjuk, hogy ezek a bukások a jövő biztos alapját építik, és hogy a fájdalom méhében érik a leendő győztes. A mi tudásunk a helyesről és a helytelenről a tapasztalatból nő, és csupán a próbák által tökéletesedik. A helyesnek és helytelennek érzete, amely ma veleszületett a civilizált emberrel, számtalan tapasztalat által fejlődött ki. Az elkülönült Én első napjaiban minden tapasztalat hasznos volt fejlődésében, és megadta neki a növekedéshez szükséges leckéket, fokozatosan megtanulta, hogy ha olyan vágyaknak enged, amelyek kielégítése közben másoknak árt, a kielégülés okozta pillanatnyi örömmel aránytalanul nagy fájdalom jár. Elkezdte a „helytelen” szóval megbélyegezni azokat a vágyakat, amelyek kielégítése a fájdalom túlsúlyát hozta. És ezt meggyorsította még az is, hogy a Tanítók, akik korai növekedését vezették, helytelenítették azokat a tárgyakat, amelyek ilyen vágyakat keltettek. Ha nem engedelmeskedett nekik, és jött a szenvedés, a Gondolkodóra tett benyomása, minthogy kilátásba volt helyezve, annál erőteljesebb lett, és a lelkiismeret – a jót tenni, és a rosszat kerülni akarta – megfelelően erősödött. Ebben a vonatkozásban jól láthatjuk az intés, a szemrehányás és a jó tanács értékét. Mindezek föl vannak halmozva az értelemben, és plusz erőt jelentenek a helytelen vágyak kielégítését ellenőrző, halmozódó emlékek számára. Tegyük föl, hogy az intett személy megint enged, amikor a kísértés megkörnyékezi; ez csupán azt jelenti, hogy az erő súlypontja még mindig a helytelen vágyban van; amikor bekövetkezik a kilátásba helyezett szenvedés, az értelem föl fogja idézni a figyelmeztetések és óvások emlékét, s annál mélyebben fogja belevésni a döntést: „Ez a vágy helytelen.” A helytelen tett elkövetése csupán azt jelenti, hogy a múlt fájdalom emléke még nem elég erős ahhoz, hogy ellensúlyozza a mohón várt és azonnali öröm vonzását. A leckét még néhányszor ismételni kell, hogy megerősítsük a múlt emlékét, és ha ez megtörtént, biztos a győzelem. A szenvedés szükséges eleme a lélek növekedésének, és benne van a növekedés ígérete. Körülöttünk mindenfelé, ha helyesen látunk, nő a jó; sehol nincs reménytelenül rossz. Ez a küzdelem jut kifejezésre a szomorú felkiáltásban: „Nem teszem azt, amit szeretnék; azt teszem, amit nem szeretnék.” „Ha jól szeretnék tenni, felbukkan bennem a rossz.” A helytelen, amit kívánságunkkal ellentétben teszünk, múlt megszokásból fakad. A gyönge akaratot lehengerli az erős vágy. Most a Gondolkodó a vágytermészettel való harcában éppen azt a természetét hívja segítségül, és megpróbál benne olyan vágyat kelteni, amelyik ellentétben áll azokkal, amelyek ellen harcol. Mint ahogy a gyönge mágnes vonzását legyőzheti egy erősebb mágnes, úgy lehet az egyik vágyat fölerősíteni egy másik legyőzésére, föl lehet kelteni egy helyes vágyat egy helytelen legyőzésére. Ebben áll az eszmények értéke.

Az eszmény inspiráló jellegű, fix mentális fogalom, amelyet viselkedésünk vezetésére alkottunk, és egy ilyen eszmény megalkotása a vágy befolyásolásának egyik leghatékonyabb eszköze. Az eszmény megtestesülhet, vagy nem testesülhet meg egy személyben az eszmény alkotója vérmérsékletének megfelelően, és sohase feledjük, hogy egy eszmény értéke főleg vonzóerejétől függ, és hogy az, ami az egyik temperamentumot vonzza, távolról sem vonzza szükségképpen a másikat. Általános szempontból nézve az elvont és a személyes ideál egyformán jó, azt kell választani, amelyik a választó személyre a legvonzóbb befolyást gyakorolja. Az intellektuális vérmérsékletű ember számára rendesen kielégítőbb az elvont eszmény, az érzelmi típus inkább gondolatai konkrét megtestesülését igényli. Az elvont eszménykép hátránya, hogy inspiráló hatása esetleg nem elég erőteljes; a konkrét megtestesülés hátránya, hogy a megtestesülés könnyen elmarad az eszménykép mögött. Az elme természetesen megteremti az eszményt, és vagy megtartja absztrakciónak, vagy megtestesíti egy személyben. Az eszmény megteremtésére olyan időt válasszunk, amikor elménk nyugodt, szilárd és világos, amikor vágytermészetünk alszik. Akkor szemlélje a Gondolkodó élete célját, a célt, amely felé törekszik, és ezzel, mint választása vezérfonalával válassza ki a cél eléréséhez szükséges tulajdonságokat. Állítsa össze ezeket a tulajdonságokat egyetlen fogalommá, s a lehető legerősebben képzelje el a szükséges tulajdonságok összességét. Ismételje naponta ezt az összevonó folyamatot, amíg eszményképe világosan nem áll elméjében, ellenállhatatlanul vonzó alakként, a magasrendű gondolkodás és a nemes jellem pompájában. Az intellektuális ember ezt az eszményt tiszta fogalomnak fogja megtartani. Az érzelmi típusú ember egy személyben fogja megtestesíteni, amilyen a Buddha, a Krisztus, Sri Krisna vagy valamelyik más isteni tanító. Ez utóbbi esetben, ha lehetséges, tanulmányozza életét, tanításait, tetteit, és az eszménykép ily módon mindig elevenebbé, valóságosabbá válik a Gondolkodó számára. Erős szeretet fog szívében felbuzogni megtestesített eszményképe iránt, s a vágy - sóvárgó karokat nyújt ki, hogy átölelje. És ha támad a kísértés, ha az alacsonyabb vágyak kielégítést követelnek; akkor érvényesül az eszménykép vonzóereje, a magasztosabb vágy legyőzi az alacsonyabb rendűt, és a gondolkodót megerősíti a helyes vágy; az emlékezés negatív erejét, amely így szól: „Tartózkodjál az alacsonyabb rendűtől!”, még fölerősíti az eszmény pozitív ereje, amely ezt mondja: „Vidd véghez, ami hősies!”. Azt az embert, aki tartósan egy nagy eszménykép jelenlétében él, a helytelen vágyak ellen az eszménykép iránti szeretet vértezi fel; az, hogy szégyell hitvány lenni jelenlétében; a sóvárgás, hogy hasonlítson ahhoz, akit imád, valamint elméjének általános iránya és hajlama a nemes gondolkodásra. A helytelen vágyak mindinkább összeegyeztethetetlenekké válnak ezzel. Természetes úton pusztulnak el, képtelenek lévén lélegezni ebben a tiszta, üde levegőben. Talán érdemes itt megjegyezni, tekintettel a rombolásra, amit a történelmi kritika oly sok elmében okoz, hogy az ideális Krisztus, az ideális Buddha, az ideális Krishna értékéből semmit sem von le a történelmi adatok hiánya, a régi kéziratok valódisága bizonyítékainak semmiféle hézagossága. Az elbeszélt történetekből lehet, hogy sok nem igaz történetileg, de etikailag és lényegileg igazak. Hogy ez vagy az az incidens előfordult-e ennek vagy amannak a Tanítónak fizikai életében, vagy sem, kevéssé fontos; egy-egy ilyen eszményi jellem visszahatása környezetére mindig mélyen igaz. A világ szentírásai spirituális tényeket képviselnek, akár igazak a fizikai események történelmileg, akár nem. Így alakíthatja és irányíthatja a gondolkodás a vágyat és változtathatja ellenségből jó baráttá. A vágy, irányának megváltoztatásával fölemelő és gyorsító erővé válik, ahelyett, hogy késleltető erő volna, és ahol a tárgyak iránti vágy erősen a föld iszapjához rögzített minket, az ideál utáni vágy erős szárnnyal az égbe emel.

A vágy megtisztítása

Láttuk már mennyit lehet tenni a vágy megtisztításáért, és az eszmény szemlélése és imádása, amint az imént írtuk le, a leghatékonyabb eszköze a vágy megtisztításának. A rossz vágyak elhalnak, amint a jók bátorítást és tápot kapnak; elhalnak, pusztán táplálék híján. Minden helytelen vágy elvetésére irányuló erőfeszítést a gondolkodásnak az a kitartó vonakodása kíséri, hogy megengedje a vágyak testté válását. Az akarat elkezdi fékezni a cselekvést, még ha a vágy követeli is a kielégülést. És ez a visszautasítása a helytelen vágyak sarkallta akciónak, fokozatosan megfosztja minden vonzóerejüktől a valaha vonzó tárgyakat. „Az érzékek tárgyai elfordulnak a test önmegtartóztató lakójától.” A vágyak elenyésznek, elhalnak kielégülésük híján. A kielégítéstől való tartózkodás a megtisztítás hatalmas eszköze. Van a megtisztításnak egy másik módja, amelynél a vágy taszító erejét használjuk, mint ahogy az eszmény szemlélésénél a vonzóerőt idézzük fel. Ez a szélsőséges eseteknél hasznos, ahol a legalacsonyabb vágyak kavarognak és buzognak, és olyan vágyak, amelyek falánksághoz, korhelységhez, zülléshez vezetnek. Van olyan ember, akinek néha lehetetlen szabadulnia a rossz vágyaktól, elméje minden erőfeszítése ellenére enged erős ösztönzésüknek, a rossz fantáziaképek zavarognak agyában. Ilyenkor győzhet látszólagos engedékenységgel is, végigvezetve a rossz fantáziaképeket kikerülhetetlen eredményükig. Elképzelheti magát, amint enged az ostromló kísértéseknek, és mindig mélyebbre süllyed a gonosz markában, amely uralkodik fölötte. Követheti magát, amint mint mélyebbre és mélyebbre süllyed, szenvedélyei tehetetlen rabszolgájává válik. Élénk képekben festheti ki magának züllése következményeit, láthatja testét mind durvábbá válni, végül felduzzadva és betegen. Szemlélheti a megrokkant idegeket, az undok sebeket, az egykor erős és egészséges forma rút romlását és pusztulását. Rászegezheti tekintetét a dicstelen halálra, a rokonokra és barátokra hagyott szégyenteljes emlékekre, szomorú örökségére. Gondolatban szemlét tarthat a halál másik oldalán, láthatja bűnei mocskát és eltorzulásait tükröződni szenvedő asztrális testében és a többé nem teljesíthető sóvárgások agóniáját. Elszántan kényszerítheti visszatorpanó gondolatait, hogy ezen a nyomorult panorámán időzzenek. A helytelen vágyak diadalán, amíg erős ellenérzés nem támad benne irántuk, tűrhetetlen félelem és gyűlölet jelen engedékenysége eredménye iránt. A megtisztításnak ez a módszere olyan, mint a sebész kése: kivágja az életet fenyegető rákot, és mint minden sebészeti műtét kerülendő, hacsak nem marad más gyógymód hátra. Jobb legyőzni a helytelen vágyat az eszmény vonzóerejével, mint a romlás látványának visszataszító erejével. Ahol azonban kudarcot vall a vonzás, talán győz a taszítás. Van még egy veszélye ennek az utóbbi módszernek, ti. a vágytestben levő durvább anyagot szaporítja, ha gondolatban a rosszon időzünk, és ez által a harc rosszabb, mint ha az életet jó vágyakba és magas aspirációkba lehet bevetni. Ezért ez a két módszer rosszabbika, s csak akkor fogadható el, ha a másik eredménytelen. A magasabb vonzás, a taszítás vagy a szenvedés lassú leckéjével kell a vágyat megtisztítani. A „kell” nem is annyira egy külső istenség diktálta szükségesség, mint inkább a belső istenség fejedelmi parancsa, akit meg nem tagadhatunk. Minden isteni erő a természetben az isteniségnek ezzel az igaz akaratával dolgozik, ami a mi Énünk, és ez az isteni Én, amely a legmagasabbat akarja, végül is kikerülhetetlenül legyőz minden dolgot. Ezzel a diadallal jön el a vágy megszűnése. Mert akkor a külső tárgyak nem vonzzák vagy taszítják többé az Átma kiáradó erőit, és ezeket az erőket teljesen szabad elhatározású bölcsesség irányítja; vagyis az akarat foglalja el a vágy helyét. A jót és a rosszat a fejlődésért működő isteni erőnek látjuk, az egyik oldal olyan szükséges, mint a másik, az egyik a másik kiegészítője. A jó az az erő, amellyel dolgozni kell, a rossz az az erő, amely ellen dolgozni; mindkettő helyes használatával az Én erőit megnyilvánulásba fejlesztjük. Amikor az Én kifejlesztette a Bölcsesség aspektust, egyforma szemmel nézi az igazat és a gonoszt, a szentet és a bűnözőt, és így egyformán kész mindkettőnek segíteni, erős kezet nyújtani bármelyiknek. A vágy, amely vonzódással és taszítással nézte őket, mint örömöt és fájdalmat adókat, megszűnt, és az akarat, ami bölcsesség irányította erő, megfelelő segítséget hoz mindkettőnek. Így emelkedik az ember az ellentétpárok zsarnoksága fölé, és leli meg honát az örök békében.

Az érzelem születése

Az érzelem a tudatnak nem valami egyszerű és elsődleges állapota, hanem összetett állapot, s az Én két aspektusának, a vágynak és az értelemnek az egymásra hatásából áll. Az érzelem az értelemnek a vágyra gyakorolt hatásából születik; kettőjük gyermeke, és magán viseli, mint anyjának, a vágynak, mint atyjának, az értelemnek némely jellemvonását. Fejlett állapotban az érzelem olyannyira különbözni látszik a vágytól, hogy alapvető azonosságuk némileg elhomályosul; ezt az azonosságot azonban megleljük, akár a vágy kifejlődését követjük nyomon egészen egy érzelemig, akár egymás mellett tanulmányozzuk őket, s látjuk, hogy mindkettőjüknek ugyanazok a jellegzetességeik. Osztályaik, hogy az egyik voltaképpen a másik bonyolultabb változata. A bonyolultságot pedig az okozza, hogy későbbiben jelen van néhány olyan intellektuális elem, amely nincs meg, vagy kevésbé feltűnő a korábbiban. Kövessük nyomon egy vágynak érzelemmé fejlődését az egyik legmindennapibb emberi viszonylatban, a nemi viszonylatban. Itt a vágy egyik legegyszerűbb formájában van jelen; az élelem utáni vágy, a nemi egyesülés utáni vágy - minden élőlény két alapvető vágya. Az élelem utáni vágy célja az élet fenntartása, a nemi egyesülés utáni vágy pedig az élet gyarapítása. Mindkettőben a „többé válás” érzését érezzük, más szóval gyönyört. Az élelem utáni vágy vágy marad; az élelmet megszerezzük, megemésztjük, elveszti különálló egyéniségét, része lesz Énünknek. Nincs további viszony az élelem és elfogyasztója között, ami lehetőséget adhatna az érzelemmé való kidolgozásra. Másképp áll azonban a dolog a nemi viszonynál, amely az egyéniség kifejlődésével mind tartósabbá válik. Két vadembert egymáshoz húz a nemi vonzalom; szenvedély ébred mindkettőben, hogy a másik az övé legyen; kölcsönösen kívánják egymást. Ez a vágy oly egyszerű, mint az élelem utáni vágy. Nem lehet azonban hasonló mértékben kielégíteni, mivel egyik fél sem tudja a másikat teljesen magáévá tenni és áthasonítani, mindegyik megőrzi bizonyos fokig saját különálló egyéniségét, és mindegyik csak részben válik a másik énjévé. Megvan itt az én nem kiterjedése, de befoglalás, nem pedig azonosulás útján áll elő. Ez a tartós akadály szükséges ahhoz, hogy egy vágy érzelemmé változzék. Ez teszi lehetővé, hogy ugyanahhoz a tárgyhoz kapcsolódjanak emlékképek és reménységek, nem pedig valamely más, hasonló jellegű tárgyhoz, mint az élelem esetében. Ha folytatódik a vágy az ugyanazzal a tárggyal való egyesülés után, érzelemmé válik, gondolatok vegyülnek az eredeti birtoklásvágyba. Az akadály, amely a két egymáshoz vonzódó tárgyat két tárgynak tartja meg és nem egynek, amely meggátolja összeolvadásukat, úgy látszik, mintha meghiúsítana, pedig voltaképpen halhatatlanná tesz; ha valami elsöpörné az akadályt, egyformán eltűnnék a vágy, s az érzelem, az eggyé vált kettő pedig kereshetne más külső tárgyat a további gyönyört hozó önkiterjesztés céljaira. De térjünk vissza vadembereinkhez, akiket vágyuk egyesített, az asszony megbetegszik, s egy időre nem lehet a nemi kielégülés tárgya. A férfi azonban emlékszik a múlt gyönyörökre, újakat remél, és felébred benne az együttérzés az asszony szenvedésével, bizonyos részvét gyöngesége iránt. A tartós vonzódás az asszonyhoz, amelyet az emlékezés és a reménykedés okoz, vágyát érzelemmé változtatja, a szenvedélyt szeretetté, a legelső megnyilvánulása az együttérzés és a részvét. Ezek aztán oda vezetnek, hogy áldozatokat hoz érte, virraszt fölötte, mikor aludni szeretne, fárad érte, mikor pihenni szeretne. A szeretet érzelemnek ezek a spontán hangulatai később erényekké szilárdulnak benne, vagyis jellemében tartós vonások lesznek, s abban mutatkoznak, hogy minden emberi szenvedésnél, amivel csak kapcsolatba kerül, visszahatás kél benne, akár vonzza az illető, akár nem.

 FOLYT. JÖN