Az erények egyszerűen csak a helyes érzelmek állandósult állapotai. Mielőtt azonban az erkölcs és az érzelmek viszonyával foglalkoznánk, tisztába kell jönnünk a vágy és az érzelem alapvető azonosságával azáltal, hogy megfigyeljük jellegzetességeiket és osztályaikat. Ha ezt tesszük, látni fogjuk, hogy az érzelmek nem puszta dzsungelt képeznek, hanem mind egy gyökérből fakadnak, két fő törzsre oszlanak, s ezek ismét ágakra, s ezeken az ágakon nőnek az erények és bűnök levelei. Ezt az igen gyümölcsöző gondolatot egy indiai szerzőnek, Bhagavan Das-nak köszönhetjük: ő volt az első, aki a tudat addig zavaros régióiban rendet teremtett. Aki a lélektant tanulmányozza, könyvében, amelynek címe: „Science of the Emotion” /Az érzelmek tudománya/, igen világos értekezést talál, ami az érzelmek káoszát kozmosszá szelídíti, s rendezett erkölcsöt alakít ki benne. Nagy vonalakban ebből a műből vesszük jelen oktatásainkat, s az olvasó itt találja meg a további részleteket. Láttuk, hogy a vágynak két fő kifejezése van: a vonzás vágya, melynek célja, hogy birtokoljon, vagy újra érintkezésbe kerüljön valamely tárggyal, ami is előzőleg gyönyört nyújtott; s a taszítás vágya, melynek célja, hogy messze űzzön, vagy elkerülje az érintkezést valamely tárggyal, ami előzőleg fájdalmat okozott. Láttuk, hogy a vonzás és a taszítás a vágy két formája, s ezek ragadják magukkal az Ént. Az érzelem, ami értelemmel beoltott vágy, ugyanazt a két osztályt mutatja. Azt az érzelmet, ami a vonzás jellegével bír, s a dolgokat a gyönyör által vonzza egymáshoz, az egyesítő energiát a világegyetemben, szeretetnek nevezzük. Azt az érzelmet, ami a taszítás jellegével bír, s a dolgokat a fájdalom által űzi el egymástól, gyűlöletnek nevezzük. Ez a két törzs, ami a vágy-gyökérből fakad, s az érzelmek minden ágát vissza lehet vezetni a kettő valamelyikéhez. Innen származik a vágy és az érzelem jellemvonásainak azonossága. A szeretet igyekszik magához vonni a vonzó tárgyat, vagy utánamenni, hogy egyesülhessen vele, birtokolhassa, vagy birtokba vehessen. A gyönyör a boldogság által köt meg, akárcsak a vágy, kötelékei sokkal tartósabbak, sokkal bonyolultabbak, sokkal több és finomabb szálak vannak benne komplikáltabban összefonva, lényege azonban: a vágy-vonzás, két tárgynak összekapcsolása -, ez a lényeg az érzelem-vonzásnak, a szeretetnek is. S így igyekszik a gyűlölet is elűzni magától a visszataszító tárgyat, vagy elmenekülni előle, hogy távol legyenek egymástól, eltaszítani azt, vagy eltaszíttatni általa. A gyűlölet a fájdalom, s a boldogtalanság által választ el. S így a vágy-taszításnak, két tárgy szétkergetésének egymástól ugyanaz a lényege, mint az érzelem-taszításé, a gyűlöleté. A szeretet és a gyűlölet, a birtoklás és a menekülés egyszerű vágyának gondosabban kidolgozott, gondolattal átitatott formája. 2. Az érzelmek a családban Az embert úgy határozták meg, hogy „társas állat”, ez a biológiai kifejezésmódja annak, hogy legjobban társaival kapcsolatban, vagy pedig tőlük elkülönülve fejlődik. Jellegzetes értelmi tulajdonságai kifejlődésének szükséges közege a társaság, s legnagyobb gyönyörei – és szükségképpen legélesebb fájdalmai is – azokból a viszonylatokból származik, amelyek saját fajtájának többi tagjához kapcsolják. Azok tudják csak kiváltani belőle a reakciókat, melyektől egész további növekedése függ. Mindennemű fejlődés, a lappangó képességek mindennemű felszínre hozatala, kívülről jövő ingerek visszahatásaira történik, s az emberi fog elérése után a legcsípősebb és leghatásosabb ingerek csak az emberi lényekkel való érintkezésből kaphatók. A nemi vonzás az első társas kötelék, s a férjtől és feleségtől született gyermek, velük együtt az első társadalmi egységet, a családot alkotják. Minthogy az emberi gyermek tartósan gyámolításra és védelemre szorul, van idő rá, hogy a szülővé válás fizikai szenvedélye az anyai és atyai szeretet érzelmévé érjék, s ez által megerősödjék a család, maga a család pedig a terület, amelyen a különféle érzelmek szükségszerűen működésbe lépnek. Itt keletkeznek az első határozott és állandó viszonylatok az emberi lények között, s ezeknek a viszonylatoknak harmóniájától, a család mindegyik tagjára gyakorolt jótékony hatásuktól függ mindegyikük boldogsága. Az érzelmek működését a családban igen előnyös feltételek mellett vizsgálhatjuk, mivel az egy aránylag egyszerű társadalmi egység, s mégis miniatűr képmása magának a társadalomnak. Megtaláljuk benne az erények és hibák eredetét és kifejeződését, s meglátjuk az erkölcs értelmét és célját. Láttuk, miként fejlődik a nemi szenvedély a körülmények nyomása alatt a szeretet érzelmévé, s miképp mutatkozik ez a szeretet gyöngédségben és részvétben, mikor a feleség, ahelyett, hogy egyenrangú társ volna, gyámoltalanná és függővé válik valamely ideiglenes fizikai csökkentértékűség folytán, pl. gyermekszülés következtében. Ugyanígy árad gyöngédség és részvét a feleségből is férje felé, ha betegség vagy baleset nála ideiglenes csökkentértékűséget okoz. Az erősebb azonban nem mutathatja a szeretetnek ezeket a megnyilvánulásait anélkül, hogy ne váltana ki a gyöngébből szeretet-megnyilvánulásokat válaszul. Ez utóbbiakban a gyöngeség állapotában természetes jellegzetességük a bizalom, a hála, ami mind szeretet-érzelem, melyet a gyöngeség és függőség színez. A szülők és gyermekek, valamint a gyermekek és szüleik közötti viszonyban, amikor a fizikai felsőbbség és kisebbértékűség sokkal szembeötlőbb és jelentékeny ideig fennáll, ezek a szeretet-érzelmek mindkét oldalon állandóan megnyilvánulnak. Gyöngédséget, együttérzést, védelmet mutatnak a szülők állandóan gyermekük iránt, a gyermekek pedig ezekre állandóan bizalommal és hálával felelnek. A szeretet-érzelem változatai jönnek aztán létre különféle körülmények folytán, amely körülmények nagylelkűséget, megbocsátást, türelmet stb. váltanak ki a szülőkből; engedelmességet, tiszteletet, szolgálatkészséget stb. a gyermekekből. A szeretetérzelmek e két csoportját tekintve látjuk, hogy egyikben a jóakarat a közös lényeg, a másikban a tisztelet; az első olyan szeretet, amelyik letekint a gyöngébbekre, a nála kisebbekre; a másik a nagyobbakra. És így általánosítva azt mondhatjuk: a lefelé irányuló szeretet a jóakarat, a fölfelé irányuló szeretete a tisztelet; s ezek a közös általános jellemvonásai a fölérendeltek és alárendeltek egymás iránti szeretetének. A férj és feleség, valamint a testvérek közötti normális viszonylatok terén tanulmányozhatjuk a szeretetnek egyenrangúak közötti megnyilvánulásait. Látjuk, mint mutatkozik a szeretet kölcsönös gyöngédség és kölcsönös bizalom képében, mint figyelmesség, tisztelet, a másik kedvében járás, a másik kívánságainak gyors ellesése és teljesítése, nagylelkűség, béketűrés. Megvannak itt a fölérendelteknek az alárendelt iránti szeretete elemei, de mindegyik magán viseli a kölcsönösség bélyegét. Azt mondhatjuk tehát, hogy az egyenrangúak közötti szeretet közös jellemvonása a kölcsönös segítés vágya.
A szeretet-érzelem három fő osztálya tehát a jóindulat, a kölcsönös segítés vágya és a tisztelet, s minden szeretet-érzelmet oda lehet sorolni valamelyik csoportba. Minden emberi viszonylatot ugyanis ebben a három csoportban lehet összefoglalni: fölérendeltek és alárendeltek, egyenrangúak, végül alárendeltek és fölérendeltek viszonyában. Ha a gyűlölet-érzelmet tanulmányozzuk a családban, ugyanilyen eredményekre jutunk. Ahol gyűlölet van férj és feleség között, az időlegesen felsőbbrendű durvaságot, kegyetlenséget, elnyomást mutat az időlegesen alsóbbrendű iránt, s amaz ezeket a gyöngeségre jellemző gyűlölet-megnyilvánulásokkal viszonozza, amilyen pl. a bosszúvágy, félelem, árulás. Ezek még nyilvánvalóbbak a szülők – gyermekek viszonylatában, ha mindkét félen a gyűlölet-érzelem uralkodik, minthogy az erőkülönbségek nagyok, s a zsarnokság a gonosz érzelmek egész légióját szüli: csalárdságot, szolgalelkűséget, gyávaságot, amíg a gyermek gyámoltalan, engedetlenséget, lázadást és bosszúállást, amikor felnő. Itt is keressük meg a közös jellemvonást, s azt találjuk, hogy a lefelé irányuló gyűlölet a megvetés, a fölfelé irányuló pedig a félelem. Az egyenrangú felek közötti gyűlölet - hasonlóképpen - haragban, harciasságban, tiszteletlenségben, erőszakban, agresszivitásban, féltékenységben, orcátlanságban, stb. mutatkozik meg; mindez olyan érzelem, amely eltaszítja egymástól az embereket, amikor vetélytársakként, nem pedig kéz a kézben állnak egymás mellett. Egyenrangú felek között tehát a kölcsönös bántás lesz a gyűlölet közös vonása. A gyűlölet-érzelem három jellemzője pedig a megvetés, a kölcsönös bántás vágya és a félelem. A szeretetet minden megnyilvánulásában a rokonszenv, önfeláldozás, az adás vágya jellemzi; ezek a lényeges alkotórészei, akár jóakarat, kölcsönös segítési vágy vagy tisztelet képében mutatkozik. Ezek ugyanis mind közvetlenül a vonzást szolgálják, egységet hoznak létre, a szeretet legbensőbb természete szerint valók. Ezért van a szeretet a Szellemtől; mert a rokonszenv az, hogy úgy érzünk valaki iránt, ahogy magunk iránt éreznénk; az önfeláldozás felismerése a másik igényének, mint önmagunkénak; az adás pedig a spirituális élet állapota. Így tehát látjuk, hogy a szeretet a Szellemhez tartozik, a világ élet-oldalához. A gyűlölet ezzel szemben minden megnyilvánulásában az ellenszenv, felfuvalkodottság, az elvevés vágya jellemzi; ezek a lényeges alkotórészei, akár megvetés, kölcsönös bántási vágy, vagy félelem képében mutatkozik. Mindezek közvetlenül a taszítást szolgálják, s elűzik az egyik embert a másiktól. Ennél fogva a gyűlölet az anyagtól való, a sokféleséget és a különbségeket hangsúlyozza; lényegileg elkülönülés; a világ formaoldalához tartozik. Eddig az érzelmeknek a családban való működésével foglalkoztunk, mert a család a társadalom miniatűr képe. A társadalom csak a számos családi egység összefoglalása; az egységek közötti vérségi kapcsolatoknak; a közös érdekek és közös célok felismerésének hiánya azonban szükségessé teszi, hogy találjunk valamely köteléket, amely a természetes családi kötelékeket pótolhatja benne. A társadalomban a családi egységek a felületes szemlélő előtt inkább vetélytársaknak tűnnek, mint testvéreknek; így aztán inkább a gyűlölet-érzelem kél föl, mint a szeret-érzelem, és szükség van valamire, amivel a harmónia visszaállítható. Ez pedig úgy történik, hogy a szeretet-érzelmeket erényekké változtatjuk.
3. Az erények születése Láttuk, hogy ha a család tagjai kilépnek a szűk rokoni körből, és olyanokkal találkoznak, akiknek érdekei ellentétesek vagy közömbösek az övékkel, nincs meg közöttük a szeretet kölcsönös működése. Inkább gyűlölet mutatkozik, a gyanakvó, éber figyelemtől a háború pusztító dühéig. Hogyan állhat mégis a társadalom a különálló családi egységekből? Ezt csak úgy lehet véghezvinni, hogy állandósítjuk a szeretetből fakadó összes érzelmi állapotokat, és gyökerestől kitépjük azokat, amelyek gyűlöletből fakadnak. Egy élőlény iránti szeretet-érzelem tartós állapota az erény; egy élőlény iránti gyűlölet-érzelem tartós állapota a bűn. Az átváltoztatást az értelem viszi véghez, amely az érzelemnek tartósságot kölcsönöz, a harmóniát keresvén minden viszonylatban, hogy az eredmény boldogság legyen. Az, ami a családban harmóniára vezet, tehát boldogságra, mert spontán fakad a szeretetből, erény, ha mindenki iránt, az élet minden viszonylatában gyakoroljuk. Az erény a szeretetből fakad, és eredménye boldogság. Ugyanígy, ami a családban diszharmóniára vezet, tehát boldogtalanságra, mert spontán fakad a gyűlöletből, - bűn, ha mindenki iránt, az élet minden viszonylatában gyakoroljuk. Az elmélet ellen, hogy az erény egy szeretet-érzelem állandósult állapota, azt szokták felhozni, hogy a házasságtörés, lopás és egyéb bűnök is származhatnak a szeretet-érzelemből. Itt azonban boncolgatnunk kell az elemeket, amelyek a dolog mentális részét alkotják. A házasságtörés indítóoka szeretet, de nem csupán szeretet. Belevegyül a másik becsületének semmibe vétele, boldogsága iránti közöny, önző kapkodás a szenvedélyes gyönyör után a társadalmi biztonság, társadalmi tisztesség és megbecsülés rovására. Mindez gyűlöletérzelmekből fakad. A szeretet az egyetlen megváltó vonása az egész ügynek, az egyetlen erény a hitvány bűnök halmazában. Az efajta elemzés mindig megmutatja, hogy amikor az egy szeretet-érzelem működése helytelen, a helytelenség a vele kapcsolatos bűnökben rejlik, nem pedig magában a szeretet-érzelemben. 4. A jó és a rossz Fordítsuk most figyelmünket egy percre a jó és a rossz kérdése felé, és nézzük, milyen viszonyban áll a boldogsághoz és a boldogtalansághoz. Igen elterjedt ugyanis egy felfogás, mely szerint valahogyan alacsonyrendű és materialista a nézet, hogy az erény a boldogság eszköze. Sokan úgy vélik, hogy ez az eszme lealacsonyítja az erényt, a második helyet adja neki ott, ahol az első illeti meg, és cél helyett eszközzé teszi. Lássuk tehát, miért kell, hogy az erény legyen a boldogság útja, s miképp folyik ez így a dolgok természetéből. Mikor az értelem tanulmányozza a világot, látja benne a számtalan kialakult viszonylatot, s megfigyeli, hogy a harmonikus viszonylatok boldogságot hoznak, a súrlódások pedig boldogtalanságot, nekiáll, hogy megkeresse az utat, amelyen létre lehetne hozni az egyetemes harmóniát, tehát az egyetemes boldogságot. Fölfedezi továbbá, hogy a világ azon az úton halad, amelyiken haladni kényszerül: a fejlődés útján, és megtalálja a fejlődés törvényét. A rész, az egyed számára az jelent békét, harmóniát, tehát boldogságot, ha alkalmazkodik az egész törvényéhez, amelyhez tartozik. Ha pedig szembehelyezkedik azzal a törvénnyel, ez súrlódást, diszharmóniát, tehát boldogtalanságot hoz. Mikor a szellem által megvilágosított értelem a természetet az isteni gondolat kifejeződésének látja, a fejlődés törvényét az isteni akarat kifejeződésének, a célt az isteni boldogság kifejeződésének, akkor a fejlődés törvényével való harmónia helyébe tegyük az isteni akarattal való harmóniát, a jó az lesz, ami az Isten akaratával összhangban van, s az erkölcsöt át- meg áthatja a vallás. 5. Az erény és a boldogság A tökéletességet, az isteni akarattal való harmóniát nem lehet elkülöníteni a boldogságtól. Az erény a boldogság útja, s valami, ha odavezet, akkor az biztosan odavezet. Az isteni természet tökéletessége harmóniában jut kifejezésre, s amikor a szétszórt „isteni töredékek” harmóniába jutnak egymással, az üdvösséget kóstolják meg. Ezt a tényt néha elhomályosítja egy másik, ti. az, hogy bizonyos körülmények között az erény gyakorlása boldogtalanságot okoz. Ez igaz ugyan, a boldogtalanság azonban ideiglenes és felületes, s a mérleg egyensúlya a külső boldogtalanság és az erényes magatartásból fakadó belső boldogság között az utóbbi oldalára billen, ezen kívül a boldogtalanság nem az erénynek tulajdonítható, hanem a körülményeknek, amelyek gyakorlását gátolják, a jó szervezet és a rossz környezet közötti súrlódásnak. Ha a hamis akkordok tömegében harmonikus akkordot ütünk meg, egy pillanatra a diszharmóniát fokozzuk vele. Az erényes ember harcba kerül a gonoszsággal, de ez ne rejtse el előlünk a tényt, hogy a jó felbonthatatlan házasságban él a boldogsággal, a rossz pedig a boldogtalansággal. Még ha a derék ember időlegesen szenved is, semmi más nem vezethet boldogsághoz, mint a tisztesség. És ha megvizsgáljuk a tisztességes ember tudatát, azt látjuk, hogy boldogabb, ha a jót teheti, bár felületes fájdalom származik belőle, mint ha a rosszat tenné, ami megzavarná belső békéjét. Egy rossz cselekedet olyan belső kínt okozna neki, ami nem érne fel a külső gyönyörrel. Még ha a tisztességes viselkedés külső szenvedésre vezet is, kisebb ez a szenvedés, mint amit a tisztességtelen cselekvés okozna. Miss Helen Taylor jól tudta, hogy az olyan ember számára, aki meghal az igazságért, könnyebb a halál, mintha hamisságban kellene élnie. A tisztességes embernek könnyebb mártírként meghalnia, mint képmutatóként élnie. Minthogy az Én természete a boldogság, s ennek a boldogságnak a megnyilvánulását csak a körülmények akadályozzák, az ami eltávolítja a súrlódást az Én és e körülmények között, s megnyitja útját előre, önmegvalósításához kell, hogy vezessen, azaz a boldogság átéléséhez. Az erény ezt teszi, azért az erény a boldogság elnyerésének eszköze. Ha a dolgok belső természete öröm és béke, békét és örömöt hoz a harmónia is, amely lehetővé teszi a természetnek, hogy felfedje önmagát, e harmónia létrehozása pedig az erény műve. 6. Az érzelmek átváltozása erényekké és bűnökké Most bővebben meg kell vizsgálnunk a fent említett tétel igazságát, hogy ti. az erény az érzelemből nő ki, s azt, hogy mennyire igaz, hogy az erény és a bűn csupán egy-egy érzelem állandósult állapota. Meghatározásunk az, hogy az erény egy szeretet-érzelem állandósult állapota, a bűn pedig egy gyűlölet-érzelem állandósult állapota. A szeretethez tartozó érzelmek konstruktív energiák, amelyek összevonják az embereket, s felépítik a családot, a törzset, a nemzetet, a szeretet a vonzás megnyilvánulása, ennél fogva összetartja a dolgokat. Ez az egybefoglalás a családban kezdődik, s a család tagjai között kialakult viszony azzal jár, hogy ha boldogságot akarnak, segítőn és jóságosan cselekedjenek egymással szemben. A kötelezettségeket, amelyek szükségesek, hogy a viszonylatok boldogok legyenek, kötelességeknek nevezzük, ezekkel tartozik egyik a másiknak. Ha a kötelességeket nem
teljesítjük, a családi viszonylatok boldogtalanság forrásai lesznek, mivel a szoros családi kapcsolatok folytán mindenki boldogsága attól függ, miként bánnak vele a többiek. Emberek között nem lehet olyan viszonylatokat létrehozni, amelyek ne járnának kötelezettségekkel, egymás iránti kötelességekkel. A férj szereti feleségét, a feleség a férjét, és semmi más nem szükséges ahhoz, hogy mindegyik a másik boldogságát keresse, mint az erős, spontán kívánság, hogy boldoggá tegyék egymást. Ez azt, aki adni tud, arra vezeti, hogy megadja a másiknak azt, amire szüksége van. A szó legteljesebb értelmében „a szeretet a törvény beteljesítése” /13/; nincs itt szükség a kötelezettség érzésére, mert a szeretet mindig segíteni és boldogítani igyekszik, s nincs szükség arra, hogy „tedd ezt” vagy „ne tedd ezt”. Hogyha azonban valaki a szeretet által indíttatva teljesíti összes viszonylataival járó kötelességeit, azokkal kerül valamely viszonylatba, akiket nem szeret, miképpen teremtsen velük harmonikus viszonyt? Azzal, hogy felismeri annak a viszonylatnak kötelezettségeit, amelybe lépett és teljesíti őket. A cselekmények, amelyek az egyik esetben, ahol nincs szeretet, kötelezettségek, kötelességek képében jelentkeznek. A helyes belátás a szeretet spontán cselekedeteit tartós kötelezettségekké vagy kötelességekké formálja, s a szeretetérzelmet, melyet magatartásunk állandó elemévé tettünk, erénynek nevezzük. Ez az igazolása a tételnek, hogy az erény egy szeretet-érzelem állandósult állapota. Állandó érzelmi állapot keletkezik, amely megmutatkozik, mikor a viszonylatot megkötjük; az ember megteszi a viszonylattal járó kötelességeket: tehát erényes ember. Olyan érzelmek mozgatják, amelyeket az érzelem, az ételem állandósított, felismervén, hogy a boldogság minden viszonylatban a létrehozott harmóniától függ. Az értelem által ésszerűsített és megrögzített szeretet az erény. Ilyen módon ki lehet építeni egy erkölcstant, amelynek törvényei épp oly elkerülhetetlen sorozatot alkotnak, mint bármelyik más tudomány alapjául szolgáló törvények. Ugyanígy megvan a hasonló viszony a gyűlölet-érzelmek és a bűnök közt is. Egy-egy gyűlölet-érzelem állandósult állapota egy-egy bűn. Valaki megbánt valakit, s a másik viszonozza a megbántást; a kettejük közti viszony nem harmonikus, s boldogtalanságot szül. S minthogy mindegyik bántást vár a másiktól, mindegyik iparkodik gyöngíteni a másik bántási képességét, s ez a gyűlölet spontán működése. Amikor ez a hangulat állandósul, s az embernél minden viszonylatban jelentkezik, mihelyt megnyilvánulásra alkalom kínálkozik, akkor bűnnek nevezzük. A zabolátlan szenvedélyű és fejletlen ember gyűlölete spontán kifejezéseképpen nagyot üt. Ezt gyakran ismétli, míg szokásává válik, mihelyt megharagszik. Fájdalmat okoz, és örömét leli benne. Így kifejlik benne a kegyetlenség bűne, s ha egy gyermekkel, vagy valaki mással találkozik, aki gyöngébb nála, kegyetlen lesz, pusztán, mert valami viszonylatba kerül velük. Amiképp a szeretet-érzelem, melyet a helyes belátás vezet és rögzít, erény, úgy a gyűlölet-érzelem, amelyet az eltorzult és elvakított belátás vezet, bűn. 7. Az elmélet alkalmazása a gyakorlatban Ha ilyen megvilágításban látjuk az erény és a bűn mibenlétét, világos, hogy az erények erősítésének és a bűnök kiküszöbölésének legrövidebb útja az, ha közvetlenül jellemünk érzelmi oldalát dolgozzuk meg. Igyekezhetünk kifejleszteni a szeretet-érzelmünket, s ezzel anyagot szolgáltatni, amelyet az értelem jellegzetes erényeivé dolgoz majd ki. A szeretetérzelem kifejlesztése a leghatásosabb módja az erkölcsi jellem kibontakoztatásának, minthogy az erények csak a virágok és gyümölcsök, melyek a gyökérből, a szeretetből fakadnak.
Ez a tiszta kép az érzelmeknek erényekké és bűnökké válásáról azért értékes, mert határozott elméletet ad, melynek alapján dolgozhatunk; olyan, mintha távoli helyet keresnénk, és térképet tennénk elénk; azon végigkövethetjük az utat, amely jelenlegi helyzetünkből célunk felé vezet. Oly sok jó és komoly ember tölt el éveket bizonytalan sóvárgásokkal a jóság után, s mégis csak csekély a haladásuk; szándékuk jó, de gyöngék a megvalósításban, s ez főleg azért van, mert nem értik a természetet, amelyben dolgoznak, sem megművelésének legjobb módszereit. Olyanok, mint egy gyermek a kertben, egy gyermek, aki alig várja, hogy kertjében virágok tündököljenek, de nincs meg a tudása, hogy miként ültesse és ápolja őket, s miként irtsa a gyomot, amely benövi kis darabka földjét. Mint a gyermek, vágyakoznak az erény-virágok édessége után, s közben kertjüket fölvetik a bűnök sűrűn burjánzó dudvái. 8. Az érzelmek haszna A szeretet-érzelem hasznai olyan nyilvánvalók, hogy alig érdemes foglalkozni velük, s mégsem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szeretet a konstruktív erő a világegyetemben. Miután összevonta a családi egységeket, nagyobb törzsi és nemzeti egységekké olvasztja őket, s ezeket majd egyszer az emberiség testvériségévé fogja összeforrasztani. Nem szabad mellőznünk azt a tényt sem, hogy a kisebb egységek váltják ki a szeretet-erőt, és azok készítik elő teljesebb kifejeződésre. Hasznuk az, hogy a Szellemben lévő rejtett isteni erőt, a szeretetet megnyilvánulásra bírják az által, hogy keze ügyébe adják a tárgyakat, amelyek vonzzák. A szeretetnek nem kell e szűk keretek között megmaradnia, hanem amint a gyakorlás által erősödik, kifelé kell terjednie, míg minden érző lényt befoglal magába. Így fogalmazhatjuk meg a szeretet törvényét: tekints minden idősebbet atyádnak és anyádnak, tekintsd a veled egykorúakat testvéreidnek, tekints minden nálad fiatalabbat gyermekednek. Ez az emberi viszonylatok végső összefoglalása. E törvény teljesítése paradicsommá tenné a földet, s a család azért van, hogy a föld ilyen paradicsommá változhasson. Aki tágítani akarja szeretet-viszonylatait, kezdje azzal, hogy olybá veszi annak a közösségnek a jólétét, amelyben él, mint a saját családját. Igyekezzék olyan energiával és érdeklődéssel dolgozni a közösség közös javáért, mint amilyennel családjáért dolgozik. Később kiterjesztheti szerető érdeklődését és munkáját nemzetére. Akkor jelenik meg egy nagy erény, a közösségi szellem, a nemzeti boldogulás biztos előfutára. Még később majd az emberiségért fog dolgozni és szeretni, legvégül pedig szerető gondjaiba veszi az összes érző lényeket, és „minden teremtmény barátjává” lesz. A fejlődés jelenlegi fokán kevesen tudják igazán szeretni az emberiséget, és nagyon sokan vannak, akik az emberiség iránti szeretetüket emlegetik, de nem hajlandók semmi áldozatot hozni, hogy egy közelükben szenvedő testvérükön segítsenek. Az emberiség szolgája ne nézzen keresztül az ajtaja előtt álló emberi lényeken, s ne öntözzön képzeletben érzelgős szimpátiával valami távoli kertet, amíg a kapuja melletti virágok halódnak a szárazságtól. A gyűlölet haszna első pillanatra nem ilyen nyilvánvaló, de mégis fontos. Első pillanatra, ha a gyűlöletet tanulmányozzuk, és látjuk, hogy lényege a bomlasztás, a pusztítás, egészen rossznak tűnhet: „Aki gyűlöli az ő testvérét, gyilkos az” – mondja egy nagy tanító /14/, mivel a gyilkosság csak a gyűlölet egyik kifejeződése; s még ha a gyűlölet nem is megy el egészen a gyilkosságig, mégis pusztító erő, szétzúzza a családot, a nemzetet, s bárhova megy, eltépi egymástól az embereket. Mi hát akkor a gyűlölet haszna?
Először is eltávolítja egymástól az össze nem illő embereket, amelyek nem alkalmasak a kapcsolódásra, s így megakadályozza a folytonos súrlódást. Ahol össze nem illő fejletlen egyénekről van szó, jobb nekik, ha elkerülnek egymástól, s úgy folytatják evolúciós útjaikat, mintha elérhető távolságban maradnának egymástól, s egymást fokozott rossz érzelmekre ingerelnék. Másodszor, egy fejletlen lélek iszonyodása egy gonosz embertől jótékony hatású, amíg a gonosznak megvan a képessége arra, hogy tévútra vezesse; mert ez az iszony, bár gyűlölet, megóvja egy befolyástól, aminek egyébként áldozatául eshetnék. A hazug, a képmutató, a gyöngékkel szemben kegyetlen megvetése hasznos érzelem annak számára, aki érzik, és annak számára is, aki ellen irányul; az egyiket visszariasztja attól, hogy hasonló bűnbe essék, a megvetett személyben pedig szégyenérzetet kelthet, amely kiemelheti a mocsárból, ahova süllyedt. Amíg valakinek hajlama van valamely bűnre, addig a gyűlölet e bűn elkövetője ellen védelmére szolgál és hasznos. Amint fejlődik, hamarosan megkülönbözteti egymástól a gonosztevőt és a gonoszt, s a gonosztevőt szánni fogja, gyűlölete pedig a gonoszra korlátozódik. Még később, mikor már biztos az erényben, sem a gonosztevőt, sem a gonoszt nem gyűlöli, hanem higgadt nyugalommal szemléli az alacsony fejlődési fokot, amelyből megfelelő eszközökkel igyekszik kiemelni ifjabb testvéreit. A „jogos felháborodás”, a „nemes harag”, „igazságos düh” mind olyan kifejezés, amely felismeri ezeknek az érzelmeknek a hasznosságát, a közben igyekszik elrejteni a tényt, hogy ezek lényegileg a gyűlölet formái, s ez a rejtegetés abból az érzésből fakad, hogy a gyűlölet rossz. Lényegileg azonban mégiscsak a gyűlölet formái, bárminek nevezzük is őket, ámbár hasznos szerepet játszanak a fejlődésben, és viharaik tisztítják a társadalmi légkört. A türelmetlenség a rosszal szemben sokkal jobb, mint a közömbösség, s amíg valaki túl nem jutott még valamely bűn kísértésein, türelmetlensége azok iránt, akik elkövetik, szükséges biztosíték számára. Vegyük egy kevéssé fejlett ember esetét: ez az ember szeretné elkerülni a durva bűnöket, s azok mégis kísértésbe tudják vinni. A bűnök elkerülésének vágya gyűlöletben mutatkozik meg azok ellen, akikben felfedezi őket, ha ezt a gyűlöletet megfékeznénk, olyan kísértések elé állítanánk, amelynek még nem elég erős ellent állni. Amint fejlődésében mind távolabb kerül a veszélytől, hogy enged a kísértésnek, gyűlölni fogja a bűnt, és szánakozó részvéttel néz a bűnözőre. Amíg szentté nem lesz, nem engedheti meg magának, hogy ne gyűlölje a rosszat. Amíg iszonyt érzünk önmagunkban valaki iránt, biztosak lehetünk benne, hogy valami halvány maradványa még megvan bennünk abból, ami miatt nem tudjuk kedvelni. Az Ego, veszélyt sejtvén, elvonszolja eszközeit. A teljesen józan életű ember kevesebb irtózatot érez az iszákossal szemben, mint az a józan ember, aki azonban időnként kileng. A teljesen tiszta nő nem iszonyodik elbukott testvérétől, akinek érintésétől viszont a kevésbé tiszta elvonná szoknyáját. Amikor éppúgy fogjuk szeretni, mint a szentet, és talán a bűnös iránt még jobban meg fogjuk mutatni szeretetünket, mert a szent megáll a maga lábán, de a bűnös elbukik, ha nem szereti senki. Amikor az ember elérkezik arra a pontra, ahol már nem gyűlöli sem a bűnöst, sem a bűnt, akkor a bomlasztó erő – ami az emberek közt, mint a gyűlölet hat – egyszerűen olyan energiájává változik, amelyet a fejlődés útját zavaró akadályok elpusztítására lehet felhasználni. Amikor a tökéletesült bölcsesség vezérli az építő és pusztító energiákat, és a tökéletesült szeretet a hajtóerő, akkor lehet csak a pusztító erőt a nélkül használni, hogy a különállás érzésének alapvető bűnébe esnénk. Másnak képzelni magunkat másoknál: ez a „nagy eretnekség”, mert amikor az egész az egység felé fejlődik, a különállás szembeszegülés a Törvénnyel. A különállás érzése határozottan helytelen, akár ahhoz vezet, hogy derekabbnak gondoljuk magunkat másoknál, akár ahhoz, hogy bűnösebbnek. A tökéletes szent a bűnössel éppúgy azonosítja magát, mint a másik szenttel, mert a bűnös és a szent egyaránt isteni, bár a fejlődés különböző fokán áll. Amikor valaki így érez, az emberben lévő Krisztus emelkedik fel. Nem képzeli magát a többitől különállónak, hanem egynek mindenkivel. Számára a saját szentsége az emberiség szentsége, s bármely bűne az ő bűne is. Nem emel korlátot maga és a bűnös közé, hanem inkább lebont minden korlátot, amit a bűnös készített, s osztozván a bűnös rosszaságában, megosztja vele a saját jóságát. Aki megérti a beteljesedés bölcsességét, mint a „tökéletesség e kalauza” igazságát, próbálja gyakorolni mindennapi életében, bármily tökéletlenül is. Ha kevésbé haladottakkal van dolga, mindig törekedjen lebontani a válaszfalakat. Mert az elkülönültség érzése olyan alattomos és finom, hogy úgyszólván észrevétlenül hatja át az Ént, amíg el nem érjük a Krisztusi fokot. Az ilyen erőfeszítésekkel azonban fokozatosan csökkenthetjük, s ha igyekszünk a legalacsonyabbakkal is azonosítani magunkat, azzal a konstruktív erővel dolgozunk, amely összetartja a világokat, és az isteni szeretet vezetékévé leszünk.