Mivel a tudat csak az egyén világában létezik, ezért empirikus kutatása, elemzése nehézségekbe ütközik. Mégis, mit tudhatunk erről a legsajátosabb képességünkről?

Miközben olvasunk, tudunk róla, hogy olvasunk. Nemcsak halljuk a hozzánk intézett kérdéseket és válaszolunk rájuk (ezt akár egy jól programozott gép is meg tudja tenni), hanem tudatában is vagyunk annak, hogy hallunk (amire viszont egyetlen gép sem képes). Mindnyájan tapasztaljuk saját magunkon a tudat jelenségét. Gondolataink, érzéseink, vágyaink és emlékképeink vannak. Tudjuk, hogy vagyunk. Az öntudat az emberi lény egyik legcsodálatosabb és legrejtélyesebb képessége. Mivel a tudat csak az egyén világában létezik, ezért empirikus kutatása, elemzése nehézségekbe ütközik. Mégis, mit tudhatunk erről a legsajátosabb képességünkről? Képes-e, képes lehet-e valaha is a tudomány arra, hogy feltárja a tudat forrását és működési mechanizmusát?

Tapogatózás a sötétben

Az élettelen tárgyak nem rendelkeznek tudattal. Az élőlények azonban többé-kevésbé tudatosak, hiszen életjelenségeket mutatnak, és tudatosan reagálnak a körülményeik változásaira. Miből ered ez a különbség? Mi az eltérés az élő és az élettelen, a tudatos és a tudattalan között? Miben különbözik egy élő ember teste egy halottétól? A döntő momentum az, hogy a halott testben már nincs tudat, az élőben viszont még jelen van. Azonban a halott testben is ott van minden vegyület, amely az élő testet alkotja. Miért nem tudatos akkor, vagy miért nem lehet tudatára ébreszteni?

Napjaink tudományos gondolkodásmódja szerint a tudat pusztán a test, az agy terméke, gondolataink pedig csupán az agy sejtjeinek működési folyamatai. E szerint a megközelítés szerint nincs semmiféle elme vagy lélek, ami az anyagon túl létezne. Azonban mind a mai napig nincs válasz arra a kérdésre, hogyha személyiségünk és önazonosságunk tudata pusztán anyagi eredetű lenne, akkor hol a helye e tudatnak. Az agykutatók sokáig próbálták az agyvelő egy meghatározott részéhez, központjához kötni a tudatot, azonban ez nem járt sikerrel. Csupán a különböző érzékszervi tapasztalatok beérkezési területeit tudták feltérképezni, de az, hogy milyen módon válunk tudatossá ezekről az ingerekről, továbbra is rejtély maradt. Egy amerikai neurológus így ír a megfelelő magyarázat teljes hiányáról: “Ha az agykutatást vesszük, szerintem a legsúlyosabb problémával, a tudat kérdésével állunk szemben… Nem válthatunk paradigmát, mivel nincs paradigmánk! Lehet, hogy nem is lesz, mielőtt a Föld lakhatatlanná válik, úgy 1-5 milliárd év múlva.” (Magyar Tudomány, 1998/7.)

Nincs magyarázat arra vonatkozólag sem, hogy egyáltalán miképpen válhatna a tudatlan anyag önmagáról tudatos, gondolkodó lénnyé. Az uralkodó tudományos szemlélet szerint minden, ami az értelmünket jellemzi (beleértve a tudatot is), végső soron csupán az idegsejtek működési folyamataiból áll össze. Ám amikor egy illatozó sárga rózsára gondolunk, az valóban leírható lenne egyszerűen úgy, hogy “most az A1632-es, majd az A3412-es neuron aktiválódik”, és így tovább…? Érzéseink, tapasztalataink, emlékeink kizárólag vegyi reakciók lennének?

Napjainkban szaporodik azoknak az agykutatóknak a száma, akik a tudat jelensége és eredete mögött valamilyen, az agytól független dolgot sejtenek. Például Dr. Wilder Penfield kanadai sebész négy évtizednyi agykutatás után arra a végső következtetésre jutott, hogy a neurológiai magyarázat nem elegendő – az önvaló egészen más jellegű: “Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy létünket két alapelemből kiindulva kell megmagyarázni. …Az agy egy számítógép, és olyan valami programozza, ami rajta kívül van.”

Egy másik alternatíva

A tudatra vonatkozó biológiai magyarázat mellett évezredek óta létezik egy másik szemléletmód is, amelyet soha senki nem cáfolt meg, csupán háttérbe szorult a materialista világszemlélet erősödése miatt. E szerint az értelmezés szerint létezik egy anyag fölött álló, érzékszerveink számára nem tapasztalható elme, ami a tudat, a gondolkodás és más mentális tevékenységek elsődleges színtere. A két nézet vitájának lényege az a rejtély, hogy az anyag (a molekulák) és az elektromosság (a kisülések) létrehozhatnak-e valamit, ami tudatában van önmagának, vagy pedig feltételeznünk kell egy felsőbbrendű tényezőt, ami valamiképpen tudatossá teszi a testünket.

Az anyagon túli elmét feltételező szemlélettel szemben leggyakrabban az az érv merül fel, hogy az agy megváltozásával az elme (a tudat) is változik. Például megfigyelték, hogy amikor az agy beszédközpontja valamilyen károsodást szenved, akkor az illető személy elveszíti a beszédképességét. A szervezetbe jutó különböző szerek pedig hangulatváltozásokat és hallucinációkat eredményezhetnek. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy az elme minden bizonnyal a fizikai agy terméke, máskülönben az agy nem befolyásolhatná az elme állapotát.

Azonban az elme és az agy kapcsolatára egy másik, találóbb modellt is felállíthatunk. A közöttük lévő kölcsönös viszony annak eredményeképpen is létrejöhet, hogy a szellemi minőségű elme csak használja az agyat különféle tevékenységek elvégzésére – egy számítógéppel dolgozó programozóhoz hasonlóan. Ezt a nézetet vallotta a már említett Wilder Penfield: “Egy bizonyos értelemben az elme és annak mechanizmusa az, ami az agyat programozza”. Az elme látszólag függővé válhat az agytól, ahogy egy számítógép segítségével leltározást végző üzletember is függ a munkája során a számítógéptől. Ha a számítógép meghibásodna, minden bizonnyal az üzletember hatékonysága is csökkenne. Ha pedig a computer memóriájának leltárjelentéseket tartalmazó része teljesen kitörlődne, akkor az illető teljesen képtelenné válna a raktárkészlet áttekintésére. Ha az agy egy ilyen számítógéphez hasonló eszköz, akkor agykárosodás vagy az agy működésében fellépő zavar esetén joggal feltételezhető, hogy az elme működési kapacitása is csökken, illetve teljesen megszűnik – annak ellenére, hogy az elme egy teljesen különálló egység.

Tapasztalatok a testen kívül

A kétkedők joggal vethetik fel a kérdést, hogy vajon létezik-e bármiféle tapasztalati bizonyíték, ami a tudat “természetfelettiségét” támasztja alá. Azt kell mondanunk, hogy léteznek olyan jelenségek, amelyek a testtől függetlenné váló tudat létezését valószínűsítik. Például a halálközeli élmények (HKÉ) léte mindig is sok fejtörést okozott a tudomány művelőinek. Ugyanis ez a “csoda” nem fér bele a jelenségek hagyományos kategóriáiba – túlmutat a mindennapok átlagos történésein és törvényszerűségein. Azok számára pedig, akik csak a puszta anyag létezését ismerik el, teljességgel megmagyarázhatatlan.

Ilyen HKÉ-ről számolnak be sokan, akik – egy műtét közben, vagy balesetet szenvedve – a klinikai halál állapotába kerülnek. A HKÉ-eket átélt emberek világszerte egybehangzóan számolnak be a testenkívüliség tapasztalatairól. Az illető egy külső pontból pillantja meg azt a testet, amit addig saját magának vélt, majd egy idő után visszatér testébe. Az egyik esetben például a műtőasztalon fekvő páciens a klinikai halál állapotába került. Beszámolója szerint újjáélesztését a testén kívülről, a plafonnál lebegve nézte végig. A műtét után az orvosok kérdésére meg tudta mondani, milyen szám állt a műtőlámpa tetején, ami pedig csak a mennyezet felől volt látható!

Dr. Michel Sebom, a georgiai Atlanta Emory University orvosi karának kardiológus professzora Emlékezés a halálra: egy orvosi kutatás című könyvében a HKÉ-ek dokumentált eseteinek tucatjai szerepelnek. Sebom könyvének magja egy részletes tanulmány, amit szívinfarktuson átesett betegekről írt. A halálközeli élményeket átélt páciensek szinte mindannyian általános vizuális jellemzést tudtak adni halálközeli krízisükről, többen pedig az orvosok által készített feljegyzéseknek megfelelő részletességgel mesélték el az orvosi kezelést, noha a beavatkozás alatt öntudatlannak tűntek. Az egyik személy beszámolója pedig “kivételes pontossággal jellemezte a kardiopulmonális újjáélesztés kezdetét, technikáját és folyamatát”. Az eredmények azt támasztják alá, hogy e betegek egy testen kívüli pontból letekintve valóban látták saját testüket és az alkalmazott kezelést.

Sebom így összegzi kutatásának eredményeit: “A testen kívüliség feltételezése tűnik a rendelkezésre álló adatok legjobb magyarázatának… Vajon a fizikai agytól elvált tudat hordozhatja a lélek lényegét, amely pedig, a vallási alapelvek szerint, a létezést hordozza tovább a fizikai test halála után? Meglátásom szerint ez a halálközeli élmények nyomán felvetődő végső kérdés.”