Lü Dzu, a mester mondotta: "Mióta ismeretes a világosság körforgása kifejezés? Ez a kifejezés a Forma Kezdetének Igaz Emberétől származik". Ha a világosságot körforgásba hozzuk, akkor az égnek és a földnek, a világosságnak és a sötétségnek minden ereje kikristályosodik. Ez az, amit csírakeltő gondolkodásnak mondunk, vagy az erő megtisztításának nevezünk. Amikor megkezdjük ennek a varázslatnak az alkalmazását, akkor úgy van, mintha a létezőben volna valami nem létező, idővel azonban, ha a munkánk már befejezést nyert és egy másik test van a földi test fölött, akkor úgy van, mintha a nem létezőben volna a valóban létező.

Száz napnak a koncentrált munkája után válik csak először igazivá a világosság csupán, [...] hanem valójában a teremtő alakító erőknek a tényleges körforgása. *

*[A fenti mondat csonka Kaczvinszky József kéziratos fordításában! Vö. Az aranyvirág titka, Egy ősi kínai yoga-könyv, Dr. Hetényi Ernő és Dr. Pressing Lajos ford., Budapest, Buddhista Misszió, 1987, 41-42. oldal:]

"Száz nap után a fény közepén magától kialakul egy pont, amely a valódi világosság-princípiumot (yang) képviseli. Ekkor hirtelen kifejlődik a csíra-gyöngy. Olyan ez, mintha egy férfi és egy nő ölelkezése során fogamzás következett volna be. Ekkor mozdulatlan nyugalomban kell maradni, és várni kell. a fény keringetése a tűz korszaka.
Az elsődleges transzformáció közben a fény sugárzása (yang-huang) a meghatározó dolog. Az anyagi világban ez a Nap; az emberben a szem. A szellemi tudat kisugárzódását és szétoszlását főleg ez az energia idézi elő, amennyiben kifele irányul (lefelé áramlik). Ezért az Aranyvirág Útja teljes egészében a visszafelé-áramoltató módszeren alapszik.
A fény keringetése nem egyszerűen az egyéni test csíra-virágjának keringetését jelenti, hanem meguknak a valódi teremtő és formáló erőknek a keringetését."

Nem a képzeletműködés múló játéka áll előttünk ebben a körforgásban, hanem minden idők örök körforgásának a kimerítése és megszüntetése, vagyis az újraszületésé. Ezért jelent egy lélegzési szünet egy esztendőt az emberi időszámítás szerint, és száz esztendőt az újraszületések hosszú éjszakáján.

Valahányszor megadja egy fogamzás az ember személyiségének a színezetét, az ember a körülményeknek megfelelően megszületik a külső világban, és késő vénségéig egyetlen egyszer sem tekint hátra többé. A világosságnak az ereje kimerül és elfolyik ily módon, és ez viszi tovább az embert a kilencszeres sötétség világába, az újraszületések folyamán. Leng Yen könyvében olvashatjuk: "A gondolatok összpontosítása révén az ember repülni képes, a vágyak összpontosítása azonban a bukáshoz vezet". Ha a tanítvány többet foglalkozik a vágyaival, mint a gondolataival, akkor a süllyedés ösvényére lépett. Csak a befelé fordulás és a nyugalom által érhető el az igaz megismerés - ezért van szükség a hátráló mozgás módszerére.

A Titkos Kinyilatkoztatások Könyvében áll: "A rabságból való kiváltás lehetőségét a szem őrzi magában". A Sárga Uralkodó Egyszerű Kérdéseiben pedig: "Az emberi test csirától a virágzásig tartó pályafutásának fent, az űrben kell összpontosulnia". Ez a mondottakra vonatkozik. Ebben a mondatban foglaltatik benne az Örökkévalóval való egyesülésnek és a világ legyőzésének a titka. Ez a célja minden igaz vallásnak. A világosság nem csak a testben van, és nem csupán a testen kívül. Hegyeket és folyókat, és magát a nagy Földet is, a Nap és a Hold világítja meg - ez is ugyanaz a világosság. Nem csak a testben van meg tehát. A megértés és az összefüggések tiszta felismerése, az igaz megismerés és a megvilágosodás, és minden megmozdulás sem egyéb valójában, mint ugyanaz a világosság. Ennélfogva nem csak a testen kívül van. Az ég és a föld világosságának a kibontakozása betölti a határtalan teret. Ámde egyetlen emberi test világosságának a kibontakozása is szintúgy áthalad az égen és beborítja a földet. Ezért, mihelyt már körforgásban van a világosság, ezzel egyidejűleg az ég és a föld, a hegyek és a folyók is mind körforgásban vannak. Az emberi test csirájának a virágba fakadását fent a szemben összpontosítani, a nagy kulcs, amely megnyitja az emberi testnek a börtönét. Gyermekeim, gondoljátok meg ezt! Ha egyik napon nem gyakoroljátok a befelé fordulást, akkor ez a világosság kifelé áramlik, ki tudja, hová. De ha naponta csak egy negyedórát szenteltek is a befelé fordulásnak, akkor ezáltal határtalan időt és ugyancsak határtalan sok születést egyenlíthettek ki. Minden módszer a nyugalomba torkollik. Értelemmel nem lehet felmérni ennek a csodálatos varázseszköznek az értékét.

Ámde amikor átadjuk magunkat a munkának, akkor a nyilvánvalóból a mélybe, a durvából a finomba kell behatolnunk. Minden azon múlik, hogy ne legyen benne megszakítás. A munka kezdete és vége egy kell, hogy legyen. Közben persze vannak hűvösebb és hevesebb periódusok, ez magától értetődik. Ámde a célnak annak kell lennie, hogy az égbolt távlatát és a tenger mélységét elérjük, hogy minden módszernek az alkalmazását könnyűnek és magától értetődőnek találjuk, mert csak akkor tartjuk a kezünkben.

Valamennyi jógi úgy hagyta hátra tanításában a többinek, hogy szemlélődő befelé fordulás nélkül semmit sem lehet elemi. Amikor Kung Ce azt mondja, hogy "a megismeréssel célhoz érni", Szákya (Buddha) azt, hogy "a szívnek a szemlélete", vagy Lao Ce azt, hogy "belső szemlélődés", úgy ez mind ugyanarra vonatkozik, mind ugyanaz.

A szemlélődő befelé fordulásról mindenki beszélhet, senki sem tudja azonban gyakorolni és megvalósítani, ha nem tudja, hogy ez a kifejezés mit jelent. Amit a szemlélődő befelé fordulással befelé kell fordítani, az a tudatos szív, amelynek arra a pontra kell irányulnia, ahol a formaképzés szelleme még nem lépett a megnyilvánulás terére. A hat láb magas testünkön belül, a testünknek ama alakja felé kell törekednünk, amilyen az az ég és a föld teremtése előtt volt. Amikor manapság az emberek csak egy- két órát fordítanak arra, hogy megpróbálkozzanak a meditációval, és ezalatt is csak a saját énjüket szemlélik, és ezt nevezik szemlélődő befelé fordulásnak - hogyan fakadjon ebből valami érdemleges eredmény?

A buddhizmusnak és a taoizmusnak az alapítója egyképpen azt tanította, hogy az embernek az orra hegyét kell néznie. Ezen persze nem azt értették, hogy a gondolatoknak az orrheggyel kell foglalkozniuk, azon megtapadva. De azt sem értették alatta, hogy mialatt a szemek az orrhegyre tekintenek, a gondolatoknak a Sárga Középpontra kell összpontosítva lenniök. Ahová a szem tekint, oda irányul a szív is. Hogyan irányulhat tehát egyidejűleg kétfelé a szemlélet, egyrészt fel a Sárga Középpont felé, másrészt lefelé, az orrhegyre? Vagy pedig felváltva, hol fel, hol lefelé kell irányulnia? Ilyen kérdéseket feltenni annyit jelent, mint összetéveszteni az ujjat, amely a Holdra mutat, magával a Holddal.

Mit értettek tehát ezen a kifejezésen valóban? Az 'orrhegy' szót nagyon ügyesen választották meg. Az orr kell, hogy zsinórmértékül szolgáljon a szemeknek. Ha nem az orrhoz igazodunk, akkor vagy túlságosan kinyitjuk a szemünket és a távolba nézünk, úgyhogy az orrot nem is látjuk közben, vagy pedig annyira lecsukódik a szemünk, hogy megint csak nem látjuk az orrot. De ha túlságosan kinyitjuk a szemünket, akkor elkövetjük azt a hibát, hogy kifelé tekintünk, ami által könnyen szétszórttá válik a szemléletünk. Ha pedig túlságosan behunyjuk a szemünket, akkor abba a hibába esünk, hogy a szemléletünk befelé siklik, miáltal könnyen az álmokba süllyedünk. Csakis akkor, ha a szemhéjunkat a
megfelelő mértékben bocsátjuk alá, látjuk jól az orrhegyet. Ezért vesszük az orrhegyet zsinórmértékül. Mindössze arra kell törekednünk, hogy a szemhéjat a kellő mértékben engedjük alá, és hagyjuk, hogy a világosság magától beáradjon, anélkül, hogy azon igyekeznénk, hogy a világosságot magunkból összpontosítottan befelé akarjuk sugározni. Az orrhegy nézése csak a belső összpontosítás kezdetén szolgál arra, hogy a szemeket a megfelelő látási irányba állítsuk be a meghatározott zsinórmérték szerint - a továbbiak során már nincs fontossága. Olyan ez, mint amikor egy kőműves kitűzi a zsinórmértéket. Mihelyt elhelyezte, a munkájával már csak ahhoz igazodik, anélkül azonban, hogy folytonosan arra fordítana gondot, hogy a zsinórmértéken tartsa a szemét.

A rögzített szemlélődő befelé fordulás a buddhizmusban ismertetett módszer, amelyet a legkevésbé sem tekintettek titoknak.

Az ember figyelje mindkét szemmel az orra hegyét, üljön egyenesen és kényelmesen, és szívét függessze a hajlandóságok közötti középpontra. A taoizmus ezt a pontot a Sárga Középpontnak nevezi, a buddhizmus pedig a szimbólumok közötti középpontnak. Mindkettő ugyanegyet jelent. De nem jelenti szükségképpen a fejnek a közepét. Mindössze arról van szó, hogy a gondolkodást arra a pontra kell vinni, amely pontosan a két szem közötti középpontban van. Akkor jó. A világosság rendkívül mozgékony valami. Ha a gondolkodást a két szem között levő középpontra függesztjük, akkor a világosság önmagától befelé áramlik. Nem szükséges a figyelmet különösképpen a központban levő Kastélyra irányítani. Ez a néhány szó foglalja magában a legfontosabbakat.

A "hajlandóságok közötti középpont" nagyon finom meghatározás. A középpont mindenütt jelenvaló, és mindent benne foglal önmagában, olyan értelemben, hogy az egész teremtési folyamatnak a kiváltása belőle ered. A hajlandóság pedig valamely bejárat nyílása, kapuja. A hajlandóság úgy értelmezendő, hogy ha a benne rejlő emlék felmerül, akkor a hajlandóság a benne rejlő szimbólum értelmében, mint ösztönzés, valaminek a kezdetét, megkezdését, magát a Kezdetet jelenti - ámde a folytatást, a továbbiakat nem vonja maga után a kérlelhetetlen szükségszerűség erejével. A 'középpont' és a 'hajlandóság' kifejezések jelentése szinte megfoghatatlanul elvont és finom. A megrögzített szemlélődő befelé fordulás nem nélkülözhető, ha a megvilágosodásnak a megszilárdulását akarjuk elérni, mert éneikül az nem valósítható meg. De nem szabad mereven ülve tétlenül maradni, amikor világi gondolatok merülnek fel közben, hanem ki kell nyomozni, meg kell vizsgálni, hogy hol van a felmerült gondolat, hol támadt, és hol szűnik meg. Tovább folytatott gondolkodással azonban nem jutunk a gondolatok sorának a végéhez. Meg kell elégednünk azzal, hogy lássuk, hol keletkezett az illető gondolat, de nem szabad követnünk a keletkezési pontján túl, visszafelé sem, hogy oda hogyan jutott, mert a szívet megtalálni, vagyis az elmével az elmét megismerni, a tudattal a tudat lényegét megvilágítani nem lehetséges. A tanítás folyamán, együttesen, a szív állapotait akarjuk nyugalomba hozni, ebben áll a helyesen megrögzített szemlélődő befelé fordulás. Ami eltér ettől, az hamis kontempláció. Az utóbbi semmiféle célhoz nem vezet. Ha pedig a gondolatok áradata később is folytonosan tovább hömpölyög, akkor abbahagyjuk és nem folytatjuk a belső szemlélődést. Akkor a szemlélődő befelé fordulást a megrögzítésnél kezdjük el újra. Ebben áll a megvilágosodás megszilárdításának a kettős művelete. Ezt nevezzük a világosság körforgásának. A körforgásba hozás a megrögzítés. A világosság a befelé forduló szemlélődés. Megrögzítés befelé forduló szemlélődés nélkül - körforgás világosság nélkül. Befelé forduló szemlélődés megrögzítés nélkül - világosság körforgás nélkül.

Jegyezzétek ezt meg magatoknak!