A hindu mitológia egy nagyon bonyolult és összetett dolog, melynek részletes leírására egész könyvtárnyi irodalom sem lenne elég, viszont tanulmányomban kénytelen vagyok nagyon röviden felvázolni a Hindu vallási korszakolást és időszámítást is. Majd a cikkem további részében a nagy ősi hindu eposz a Mahábhárata érintésével rátérek a hindu végítélet ismertetésére.

A hindu korszakolás egyik fontos alapegysége az úgynevezett Manu- korszakok (manvantará). Manu a hindu mitológiában az első ember, tulajdonképpen az emberek ősapja. Alakja a hindu mitológiában egyesíti Ádám és Noé alakját. Az özönvíz után egy hal tanácsára, (melyet a Mahábháratában Brahman, míg a puránákban –régi történetek- Visnu isten megtestesüléseként tartják számon) egy bárkát építettet és mint az egyetlen túlélő ember vajat és aludt tejet szórt a vízbe áldozatként, melynek következményeként egy év múlva a tengerből megszületett egy nő, akivel benépesítették a földet. Így Manu lett minden ember ősatyja. A neve valószínűleg közös tőből származik az indoeurópai man szóból, mely embert jelent, de a szanszkrit man (gondolni) igével is kapcsolatban áll.

A hinduizmus kozmológiájában a főisten, Brahman egy napja 14 manvantarából áll, mely egyenként 306 720 000 évből áll. Ezeken a Manu korszakokon belül a földi életben 72 korszakkör követi egymást, melyek egyenként 4 260 000 évből áll. Ezen belül 4 nagy korszakot különböztetünk meg, melyek egyenként 1 065 000 évből állnak. Mindegyik korszaknak megvan a maga jellemzője.

Az első korszakban az igazság uralkodik. Itt az emberek jók és békében élnek egymás mellett és a törvény érvényesül. Ez a korszak a tulajdonképpeni aranykor ahol a jó erők uralják a világot. Nincs gonoszság, önzés, hazugság.

A második korszak már rosszabb az elsőnél, itt már felüti a fejét a gonoszság és az önzés de ez még mindig eltörpül a jó erőkhöz képest, melyek fenntartják a rendet. Ebben a korszakkörben Visnu isten mint Ráma állította helyre az igazság uralmát. Ennek a küzdelemnek a történetét meséli el az egyik nagy hindu eposz, a Ramajana. A mű címe annyit jelent, hogy Rama útja, története. Ráma herceg, mint Visnu isten megtestesülése fellép a világon eluralkodó önzés és gonoszság ellen. A nagyeposz elnevezés méltán illik erre a műre, tekintve, hogy 24 ezer kétsoros szanszkrit rímből áll. Ugyanis a szanszkrit nyelv egy a papok (brahmanák) által mesterségesen a többi hindu nyelvjárásból hozták létre, ügyelve a könnyen rímelhetőségre. A szanszkrit nyelvű műveket mindig rímekben írták meg. A történet a legendás időkben kezdődik, amikor Dasaratha király, aki a Nap-nemzetségből, (a már fentebb említett Mánu fiaitól származtatták a Nap-nemzetség királyait, míg leányaitól a Hold-nemzetség uralkodóit) származott négy fia közül a legidősebbet, Ráma herceget tette meg utódává, mivel ő mindenben felülmúlta fivéreit. Viszont a Hold-nemzetségből származó Bharata herceg anyja intrikákat szőtt Ráma ellen, aki feleségével Szítával kénytelen volt száműzetésbe vonulni. Bharata ezt megtudván megtagadta álnok anyját és vissza akarta hívatni Rámát a száműzetéséből, hogy átadja neki a trónt, mely jogosan őt illette. Ráma ezt visszautasította, mondván, hogy ő is halandó és követnie kell atyja döntését, aki úgy ítélkezett, hogy száműzetésbe kell vonulnia és visszautasította féltestvére, Bharata ajánlatát, hogy fogadja el a trónt és utasította, hogy bocsásson meg ármánykodó anyjának. A bocsánat azért szükséges mert nem a fiúk dolga ítélkezni a szüleik felett az szembekerül mind az igazsággal, mind pedig a jóval, ami helytelen lenne. Ebből is világosan látszik, hogy a második korszakban még milyen komoly szerepet jutott az igazságnak, a jónak és a hagyományoknak. Noha Bhárata hatalomra került, tudta, hogy csalással és intrikával, ezért elment Rámához, hogy átadja neki a hatalmat. Ráma ezt azzal utasította vissza, hogy őt az apja száműzte, aki noha halálos ágyán megbánta tettét, mégis száműzte Rámát. Ráma igazságtalannak tartotta száműzetését, de az helytelen lett volna, ha ellenszegül apja akaratának, és visszafoglalja az őt ráadásul jogosan is megillető trónt. Mindezt azzal magyarázta, hogy a gyermek nem ítélkezhet a szülei felett. Tehát az igazság és a jó, helyes közt kellett Rámának választania. Ő a jót választotta, és így igazságosnak is megmaradt, hiszen engedte féltestvérének Bharatanak, akinek semmi köze nem volt az ellene szőtt intrikákhoz, hogy az így akarata ellenére megszerezett megszerzett trónját megtarthassa. A Ramajana ezen első része a második Mani- korszakban uralkodó felfogást és mentalitást mutatta be, felettébb elgondolkodtató módon, Ráma példáján keresztül. A Ramajana második része Ráma harcáráról szól a gonosz ceyloni (ma Sri Lanka) király, Rávana ellen, aki elrabolta feleségét. Szítát. Ráma sereget gyűjtött és hosszú, véres harcok árán legyőzte Rávanát és a elfoglalta Ceylon szigetét, kiszabadítva a feleségét. A Ramajana szerint ez a küzdelem a tiszta jó és a tiszta rossz véres küzdelme volt, mely végén természetesen a jó győzedelmeskedett a gonosz erők felett, ezzel állítva vissza a második korszak végén a jó és az igazság uralmát, legyőzve és elűzve a gonoszságot. Visnu mint Ráma állította helyre az igazság uralmát.

Ez vezet el a harmadik korszakhoz a korszakkörön belül. Ebben a korszakban Visnu mint Krisna fogja diadalra segíteni az igaz törvényt. De a hanyatlást már nem lehet megállítani, és a fentebb említett Bharata leszármazottainak nagy testvércsatája jelzi a korszak végét és a negyedik utolsó korszak beálltát. Ezt a korszakvégi küzdelmet örökíti meg a Mahábhárata című gigantikus méretű szanszkrit nyelvű eposz, mely csaknem 100 ezer kétsoros rímből áll. A cím szó szerinti jelentése a Nagy Bhárata eposz, mely Ráma testvérének, leszármazottai küzdelmét beszéli el. Bháratáról mint fentebb is írtam, tudjuk, hogy a jót képviselte, igazságos és nagy uralkodó volt, aki vissza akarta adni Ráma hercegnek az őt jogosan megillető trónt, de Ráma ezt visszautasította, mondván, hogy Bhárata ugyanúgy képes lesz igazságosan és helyesen vezetni a birodalmat. Valóban jó király vált belőle és élete végéig nagy tisztelet és megbecsülés övezte. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az indiaiak a saját országukat nem Indiának, hanem Bháratának nevezik, utalva a király nagyságára és igazságosságára. Természetesen utódai már nem olyan nagyszerű uralkodók, mint Bhárata és komoly hibákat vétettek. Olyan hibákat, melyek később romba döntötték egész nemzetségét. Ezt a történetet meséli el a Mahábhárata.

Az eposz első fejezetében elbeszéli Bharata leszármazottainak történetét a két szembenálló fél kialakulásáig. Mint fentebb már említettem, a hindu mitológia szerint két királyi nemzetség élt egykor a Nap és a Hold utódainak családja. A Nap-nemzetség legnagyobb hőse Ráma volt, kinek hőstetteit a Ramajana meséli el. A Hold nemzetség tagjai is ugyanolyan ősi származásra tekintett vissza, mint a Nap-nemzetség. Híres királyok születtek ebben a családban is, köztük Bharata, a nagy világhódító, Ráma féltestvére. Az emlékezete olyan dicső volt, hogy utána a hold leszármazottait Bharata nemzettségének nevezték el. A nemzetség fő ágának Kuru volt az őse, kinek egyenes ági leszármazottait Kauraváknak nevezték. Több emberöltővel később a Kaurava családból származó Sántanu király uralkodott. Őt az istenek olyan nagyra becsülték, hogy feleségül hozzáadták Gangát a szent folyam istennőjét. Fiuk született, kinek a Bhísma nevet adták. De az istennő, miután megszülte Bhísmát elhagyta férjét, visszatérve az istenekhez. Később Sántanu ismét megnősült, elvette Szatjavatít, egy király leányát, aki azzal a feltétellel ment hozzá feleségül, ha a király megfogadja, hogy trónját Szatjavati fia fogja majd örökölni. Noha a trónörökös Bhísma volt hivatalosan, ő lemondott a trónról az apja boldogságáért és hogy ne támadjon később viszály az örökösödés kérdésében nőtlenségi fogadalmat tett. Sánatu királynak két fia született, de egyik gyermek sem élte túl sokkal a királyt. Szatjavatí, vissza akarta adni Bhísmának a trónt és kérte, hogy vegye feleségül elhunyt fia özvegyét, de ő korábbi fogadalmára hivatkozva mindezt megtagadta. Ekkor Szatjavati Vjászát az egyetlen élő Kaurava férfi leszármazottat kérte meg, hogy vegye feleségül fia özvegyét és nemzzen neki gyermekeket. Vjásza teljesítette a királynő kérését és két ikerfiút nemzett az özvegynek. Az első fiú azonban vakon jött a világra, őt Dhitarástrának nevezték, el míg a második fiú sápadtan jött a világra, aki ezért Pándu, vagyis a sápadt nevet kapta. Vjásza ezután visszatért az erdőbe, hogy folytathassa elmélkedését. Dhritarástha nőül vette Gandhára királyának leányát, aki száz fiút szült neki. Közülük a legídősebb Durjódhana volt, akit azért neveztek így, mert egy jóslat azt mondta róla, hogy nehezen legyőzhető és hatalmas harcos válik majd belőle. Dhritarástra vaksága miatt Pándu lett a király, aki két feleséget vett. Az egyiket Kuntinak, a másikat Mádrínak hívták. De Pándunak nem születhettek gyermekei. Ezért a király és a feleségei a vadonba vonultak vezekelni a gyermekáldásért. Kuntit még férjhezmenetele előtt meglátogatta Szúrja a napisten és titokban gyermekkel ajándékozta meg, de Kúntinak ezt a kegyet titokban kellett tartania és ezért a gyermeket egy kosárba helyezte és a Jamuná folyóba rakta. Ott egy kocsihajtó megtalálta és saját fiaként nevelte fel. Kunti kérte az isteneket, hogy jelenjenek meg előtte. Három nagy isten meg is jelent és mindegyik egy-egy gyermekkel ajándékozta meg. Az első gyermek a Judhisthira nevet kapta, mivel az atyja Dharma az igazság istene volt, a második fiú a Bhíma nevet kapta, az apja pedig Váju a szélisten volt, a harmadik fiúnak Arjunának pedig Indra az istenek királya volt az apja. Kunti ezután arra kérte az isteneket, hogy Pándu másik felesége se maradjon gyermektelen. Ezt a kívánságát is teljesítették és Márdínak ikrei születtek. Viszont az amúgy is gyenge király testét nagyon megviselte a vezeklés és néhány napra rá meghalt. Mádrí követte férjét a halálba, így Kunti egyedül maradt a gyermekekkel, kiket atyjuk után Pándaváknak neveztek. Visszatért a Kauravák fővárosába. Dhritarástra király foglalta el a trónt, aki Pándu öt fiát együtt nevelte a saját fiaival. Pándu fiai mindenben kitűntek Dhritarástra fiai közül, ami vetélkedést és ellenségeskedést szült az unokatestvérek közt. A Kauravák szívében évről-évre nőtt az irigység és a gyűlölet a Pándavák iránt. A Pándavák gyakran kihívták és legyőzték a Kauravákat és sokszor becsmérlő szavakkal illették őket, de a szívükben nem volt irántuk gyűlölet, persze a Kauravákban annál inkább és a legidősebb Kaurava herceg Durjódhana annyira irigy és féltékeny volt, hogy a közös harci tornákon „véletlenül” persze, de többször is megpróbálták megölni Pándu fiait, akiket az istenek mindig megvédtek. Amikor a gyermekek megnőttek, akkor Dhitarástra király, aki noha vakságából eredően gyenge, de mindazonáltal igazságszerető uralkodó volt beleegyezett abba, hogy felossza birodalmát fiai és a Pánadvák közt. Durjódhanának sikerült keresztülvinnie, hogy a Pándavák az ország terméketlenebb részét kapták meg. Judhisthira, a Pándavák király azonban ezt kihívásnak vette és miként a teremtő isten is a semmiből, akaratával hozta létre a világmindenséget, így ő is a pusztaságból, az akaratával hoz majd létre bőven termő kerteket, az erdőből pedig szántóföldeket. Judhistira dicsőségesen uralkodott és világszerte csak Dharmarádzsának, vagyis az igazság királyának nevezték. Krisna is gyakran meglátogatta a Pándavákat és együtt vadászgattak Arjunával a Pándavák legnagyobb harcosával. Krisna azt tanácsolta Judhisthirának, hogy őséhez a nagy Bharata királyhoz hasonlóan vegye fel ő is a Világ Uralkodójának címét, de előbb mutassa be a nagy királyi áldozatot a rádzsaszúját, melyhez a föld uralkodóinak hozzá kell járulniuk, parancsolójuknak ismervén el Judhisthirát. Minden uralkodó eljött, még a Kaurava hercegek is, akik vonakodva bár, de elismerték Judhistira jogát a Világ Uralkodójának címéhez. Durjódhana ezért összefogott anyai nagybátyjával Sakunival, hogy megfosszák unokatestvéreiket a hatalomtól. Mivel Judhistira volt egész India uralkodója, nyíltan, katonai erővel nem támadhattak ellene, ezért Sakuni javaslatára meghívták a Pandavákat és Judhistirát kockajátékra hívták ki. Sakuni legyőzte Judhistirát, elnyerve tőle birodalmát, testvéreit, sőt még a saját szabadságát is. A Pándaváknak 12 évre száműzetésbe kellett vonulniuk a rengetegben, majd a 1 évet emberlakta tájon kell tölteniük, de úgy hogy ne ismerjék fel őket. Ha valaki mégis felismerné őket, akkor újra bujdosniuk kell. A Pándavák tisztességgel levezekelték a kiszabott időt és 13 év multán visszatértek a száműzetésből. Ekkor követséget küldtek a Kauravákhoz, hogy jogosan visszakérjék elvesztett birodalmukat. Durjódhana ezt megtagadta, mondván, hogy ő az igazi uralkodó és örökségképpen őt illeti meg a nagykirályi pozíció is. Judhistira ekkor még egy békekövetet küldött a Kauravákhoz, méghozzá magát Krisnát, hogy tolmácsolja Durjódhanának azt a kívánságát, miszerint megelégszik pusztán öt faluval is megelégedne, hiszen ő csak az igazsághoz és a joghoz ragaszkodik, ami tulajdonképpen megilleti, de semmi többet nem kíván. Durjódhana ezt a kívánságát is visszautasította, így a Pándaváknak nem maradt más választásuk, minthogy háborút kezdjenek a Kauravák ellen. A háború India történetének legvéresebb háborúja volt, ahol India összes királya vagy az egyik, vagy a másik fél oldalán, de részt vett a küzdelemben. Sok véráldozat árán, de Krisna tanácsainak és cseleinek köszönhetően a Pandavák legyőzték és megölték a Kauravákat és szövetségeseiket. Viszont néhányan a Kauravák közül megtámadták a Pandavák táborát és mindenkit megöltek ott, így Pandavák is elvesztették seregüket, családtagjaikat. A Pándavák elfoglalták hát királyságukat és újra visszatért az igazság és a jóság a világba. Idővel az agg vak király Dhitarástra is megbékült a győzőkkel, majd élete vége felé Ő és felesége, valamint Kunti a Pándavák anyja elvonultak a vadonba meghalni. Egyszer kigyulladt az erdő és mindannyian meghaltak a lángokban. A Pándavák egyedüli vigasza Krisna maradt, de ő sem sokáig, mivel a törzsében háború belháború tört ki és hiába próbált békíteni, a törzse tagjai lemészárolták egymást. Krisna a sok vérontás láttán az erdőbe vonult, ahol egy vadász őznek nézte meditáló alakját és lelőtte, kioltva ezzel az életét. A Pandavák így magukra maradtak, minden barátot elvesztve már semmi sem kötötte őket a földi léthez. A királyságot Pariksitra bízta, aki Ardszuna és Szubhadrá unokája volt, de mivel Pariksit még gyermek volt, ezért az ország gondját Jujutszutra, a Kaurava rokonra bízta, hogy addig amíg a gyermek felnő uralkodjon helyette és tanítsa meg a gyermeket az uralkodásra. Miután ajándékokat osztottak a brahmanáknak elindultak a szent Méru hegy tetejére, hogy beléphessenek az istenek csarnokába. Az úton egymás után hullottak el a Pándavák és csak egyedül Judhistira, illetve hűséges kutyája (aki Dharma Isten volt álcázva) jutott fel a csarnokba. Judhistira itt ismét tanúbizonyságát adta bölcsességének és igazságszeretetének és belépett az istenek csarnokába. Ott látta Judhisthira, hogy a csaló Kauravák ott vannak, míg a nemes lelkű Pandavák a poklok kínjait élik át. Méltatlankodva kérdezte, hogy miért vannak a testvére a pokolban, erre pedig azt a választ kapta, hogy a jók, ha megízlelik egy kicsit a poklokat sokkal jobban fogják majd élvezni a mennyei örömöket, míg a rosszak, ha egy kicsit megízlelik a mennyországot sokkal rosszabbnak fogják tartani a pokol kínjait.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a Mahábháratában a Ramajánával ellentétben már az igazaknak is igazságuk érvényesítése céljából apróbb bűnöket kell elkövetniük. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a Pándavák közül egyedül csak Judhitirának sikerült bejutnia az istenek csarnokába, a többieknek mind meg kellett halniuk az apróbb bűneikért, amiket elkövettek. Itt is visszaállt az igazság uralma, mint a Ramajana esetében, de ez már sokkal több szenvedésbe került mind a népnek, mind pedig a főhősöknek. Ez a harmadik korszak végét jelenti, ugyanis, noha a jók győztek, a rossz és a csalárdság már annyira felütötte a fejét, hogy keservesen, sok szenvedés árán tudták csak legyőzni. Visnu Isten Krisna képében harcolt a rossz ellen, de már úgy, hogy neki is cselvetésekhez kellett folyamodnia a jó győzelme érdekében, míg Rama mindig tisztán és becsületesen semmilyen cselt nem alkalmazva győzte le ellenfeleit. Ez a harmadik korszak volt a bevezetője a negyedik korszaknak a nagy Máni- korszak 72 alkorszakának az egyikén belül. Noha itt a jók még győzedelmeskedtek, de már nemcsak tisztán a jó erejével, hanem cselvetésekhez is kellett fordulniuk a jó győzelme érdekében.

Ez vezet el a negyedik, utolsó szakaszhoz, ahol a gonoszság, a mohó kapzsiság és az önzés kerekedik felül, a kis számú és egyre fogyatkozó igazaknak súlyos harcokat kell vívniuk a sötét erők ellen, sokat szenvednek és gyakorta elbuknak. Ez a korszak évezredekig tart majd és a gonosz erők annyira elhatalmasodnak, hogy az a kevés igaz ember hasztalan harcol majd ellenük. Amikor pedig minden zűrzavarba fullad és a földi élet helyrehozhatatlanul reménytelenné romlik, akkor eljön a vég. Visnu isten akkor Kalki alakjában testesül meg. Kalki egy szigorú tekintetű, de ragyogó ifjú képében jelenik meg, koronával a fején és fehér szárnyas paripa hátán, kezében karddal, hogy véget vessen a gonoszságba, vak erőszakosságba, törvénytiprásba és igazságtalanságba süllyedt földi világnak. Fényessége az egész földet elárasztja, szeméből tűzláng sugárzik és vakítóan villogó kardját felemelve a föld megrendül. Az élők ekkor rájönnek, hogy a megtagadott törvény valóság, de ekkor már késő. Visnu elpusztítja a földi életet, véget vet a fertőbe és gonoszságba hanyatlott emberiségnek és felmagasztalja azt a kevés igazat, aki a szíve mélyén még őrizte az igaz törvényt. A föld elpusztul és beáll a korszakkört lezáró sötétség, melynek vizei mindent elborítanak. Természetesen ez sem tart örökké, mert eljön az új korszakkör, melyben ismét követi egymást ez a négy szakasz, beteljesítve a nagy törvényt. Mind Visnu mind pedig a gonoszok újra és újra testet öltenek, hogy fenntartsák a nagy körforgást, mely örökkön- örökké tart. A hindu mitológia szerint a földi létkör csak egy kis része a mindenség határtalan körforgásának. Minden korszak így követi egymást a Brahmá- napok, Brahmá- évek és Brahmá- életkorok végeláthatatlan körforgásában.

Láttuk tehát, hogy a fentebb ismertetett indiai nagyeposzokban mindig főszerep jutott Visnu Isten megtestesüléseinek. Tulajdonképpen Visnu isten kultusza egy sor helyi kultuszt magában foglal, Krisnáét, Rámáét stb. A hindu szent iratokból a puránákból kitűnik Visnu földreszállásainak (avatárák) története. Visnu mindig akkor jelenik meg a földön, amikor a világrendet és az emberiséget veszély fenyegeti. Ezeknek a megtestesüléseknek a száma a klasszikus szövegek szerint tíz, melyek közül az utolsó még hátravan. Visnu eddigi megtestesüléseiben (Hal, Teknősbéka, Vadkan, Emberoroszlán, Törpe, Csatabárdos Ráma, Ráma, Krisna, Buddha) eddig mindig megmentette a világot a gonosztól, de az utolsó megtestesülésébe elpusztítja a világot, amit azért tesz meg, mert a gonoszság és álnokság annyira eluralkodott az embereken, hogy azt a kevés jót, csak úgy tudja megmenteni és felmagasztalni, ha elpusztítja a világot. Visnu felesége Laksmí vagy Srí, aki a szépség, szerencse és gazdagság istennője, aki mindannyiszor új formát ölt, ahányszor Visnu földre száll és mindig ott van mellette. Miután a teremtés megsemmisül Visnu az aki a világóceánon úszik a világéjben egy kígyón és mint világfenntartó létezik. Itt az óceán a teret, a kígyó az időt szimbolizálja. Amikor elmúlik a világéj, akkor Visnu köldökéből egy Lótusz nő ki, melyben megszületik a négyfejű, szakállas Brahma a teremtő isten, kinek a homlokából megszületik Siva a világmindenség elpusztítója a világkorszak végén. Tehát Siva az aki elpusztítja a világot, Visnu, Khalki alakjában aki megmenti az igazakat. Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a hindu mitológia szerint az emberiség most a negyedik korszakban van, melyben eluralkodott a gonoszság és a hazugság. Az embereket a saját önző érdekük vezeti, a vezetők pedig hazugságokkal próbálják megszerezni és megtartani a hatalmat. A világ pedig kezd Káoszba és pusztulásba süllyedni.

Írta: Deák Imre