József otthona Názáretben, a Marmion utcában állt, Mária itt tanítgatta a fiát arra, amit ő ma­ga Elihutól és Salométól tanult. Jézus kedvel­te a Védákat és az Avestát, de mindennél jobban szerette Dávid zsoltárát és Salamon szavait olvasgat­ni.

A zsidó jövendölő könyveken jót nevetett. Amikor

hétéves lett, már nem kellett olvasnia, mert minden ad­dig látott szót az agyába vésett.

Joachim és a felesége, Jézus nagyszülei, nagy ünnep­séget rendeztek a gyermek tiszteletére, s erre a torra ro­konságuk minden tagját meghívták. Jézus odaállt a vendégek elé, és így szólt:

-Álmot láttam. Álmomban a tenger előtt álltam, a ho­mokos parton.

A hullámok magasra emelkedtek, a széltombolt. Valaki egy botot adott a kezembe. Megfogtam a botot, megérintettem a homokot, és minden szemcse élő­lénnyé változott. A partot betöltötte a szépség és a dal.

A lábammal megérintettem a vizet, és abból fák, virágok,

daloló madarak lettek. Minden az Urat áldotta.

- S akkor megszólalt egy hang. Nem láttam, ki beszél, de hallottam, mit mond: „A halál nem létezik!"

Anna, Jézus nagyanyja, aki imádta a gyermeket, a ke­zét a kis Jézus fejére tette, és így szólt:

- Láttalak a tenger mellett, láttam, hogy megérinted a homokot, a hullámokat. Láttam, hogy minden élővé vál­tozik, és megértettem az álom jelentését. Az élet hullá­mai magasra csapnak, vihar kerekedik. Az emberek tét­lenek, tudatlanok, várnak, miként a homokszemcsék a

parton. A botod az igazság, ezzel érinted meg a tömege­ket, s ezáltal minden ember a szent fény, az élet hírnöké­vé válik. Megérinted az élet tengerének hullámait, s azok

lenyugszanak. A szelek áldó dallá változnak. A halál

nem létezik, mert az igazság botja még a legszikkadtabb

csontokat is élőlényekké változtatja, még a legbűzösebb

mocsarat is gyönyörű virággá változtatja, még a legbor­zalmasabb hangot is áldó dallá változtatja.

Ekkor így szólt Joachim:

- Fiam, ma elérkeztél életed hetedik mérföldkövé­hez, mert hét esztendős lettél. Ezen a napon megkapod

tőlünk azt, amire vágysz, ami a legtöbb örömöt okozná neked.

- Nem kérek ajándékot - felelte Jézus -, mert elége­dett vagyok, de még elégedettebb lennék, ha ma boldog­gá tehetném a gyermekeket. Sok éhes kisfiú és kislány él Názáretben, akik örülnének, ha együtt ünnepelhetnének

velünk. A legnagyobb ajándék az lenne a számomra, ha megengednétek, hogy elinduljak, megkeressem az éhe­seket, és elhozzam ide, ünnepeljenek együtt velünk.

- Jól van - mondta Joachim -, menj, és keresd meg az éhes gyermekeket, hozd ide őket, s mi majd adunk ne­kik enni.

Jézus nem várt tovább, elfutott, és végigjárta a város viskóit. Mindenütt elmondta, mit szeretne. Nem sokkal később százhárom éhes, rongyos kisfiú és kislány lépke­dett a nyomában. A család mindegyiküket megvendé­gelte, s mindenki örvendett.

Barachia rabbi, a názáreti zsinagóga rabbija segített Má­riának a kis Jézus tanításában. Egy nap, a szertartást kö­vetően a rabbi így szólt Jézushoz, aki a gondolataiba merülten üldögélt a zsinagógában:

- Mondd csak, melyik a legerősebb Parancsolat?

- Nem tudom, melyik a legerősebb, mert én egy arany­fonalat látok, amely szorosan egymáshoz köti, és így eggyé változtatja mind a tizet. Ez az aranyfonál nem más, mint a Parancsolatok szavaihoz tartozó szeretet. Annak, aki telve van szeretettel, nincs szüksége semmiféle pa­rancsolatra.

- Szavaidból mennybéli bölcsesség árad - mondta ek­kor Barachia rabbi.

- Ki az a tanító, aki megmutatta ne­ked ezt az igazságot?

- Nem ismerek ilyen tanítót. Én úgy látom, az igazsá­got sosem zárták el, mindig elérhető volt, mert az igaz­ság mindenkié. Ha kinyitjuk elménk ablakát, bejön rajta az igazság, és berendezkedik, mert az igazság minden­ hová eltalál.

- Ugyan melyik kéz lehet elég erős ahhoz, hogy ki­nyissa az elme ablakát? - kérdezte a rabbi.

- Úgy látom, a tízparancsolatot összekötő szeretet elég erős ahhoz, hogy bármilyen ablakot, bármilyen kaput megnyisson az igazság előtt.

Este Jézus az édesanyjával együtt üldögélt.

- A rabbi úgy gondolja - mondta Jézus -, hogy Isten részrehajló; úgy gondolja, a zsidókat más népek fölé he­lyezi. Nem értem, hogyan választhat az Úr kedvencet magának, de ha megteszi, akkor hogyan lehet igazságos.

Talán a szamaritánusok, a görögök és a rómaiak nem éppen olyan gyermekei az Úrnak, mint a zsidók? Azt hi­szem, a zsidók falakat építettek maguk köré, s nem lát­ják, mi van a túlsó oldalán. Nem tudják, hogy ott is virá­gok virítanak, ott is emberek élnek. Helyénvaló lenne, ha

ledöntenénk ezeket a falakat, hogy a zsidók meglássák:

Istennek vannak más gyermekei is, akiket éppúgy szeret,

mint őket. Látni akarom, mi van a falon túl; találkozni akarok hazám, a világ más szülötteivel is.

Megkezdődött a zsidók nagy ünnepsége. József, Mária, a fiúk és a rokonaik közül néhányan Jeruzsálembe mentek.

A gyermek akkor tíz esztendős volt. Jézus látta, ahogy a mészárosok megölik a bárányokat és a madarakat, s az Úr nevében elégetik őket az oltáron. Együttérző szíve be­lesajdult a kegyetlenség megnyilvánulásaiba.

- Mi a célja az állatok, a madarak leölésének? - kér­dezte az egyik paptól.

- Miért égetitek el a húsukat az

Úrnak áldozva?

- így áldozunk bűneinkért. Isten parancsolta így, ő mondta: ha áldozatokat mutatunk be, szétfoszlanak a bűneink.

- Talán Dávid azt mondta, hogy Isten áldozatot kíván

a vétkesektől? Vajon nem bűn áldozatokat égetni az Úr színe előtt?

Talán Ézsaiás nem ezt mondta?

- Gyermekem, azt sem tudod, mit beszélsz. Talán job­ban ismered Isten törvényeit, mint Izrael papjai? Ez a hely nem arra való, hogy a fiúk bölcsességükkel kérkedjenek.

Jézus azonban nem érte be ezzel, elment Hűiéihez, a

Szanhedrin vezetőjéhez.

- Uram, beszélni kívánok veled. Rossz érzéssel tölte­nek el az áldozatok. Úgy tudtam, az Úr háza olyan hely, ahol a szeretet, a könyörület lakozik. Talán te nem hallod a bárányok fájdalmas bégetését, a leölésre szánt galam­bok kínlódó hangját? Talán te nem érzed az égő hús för­telmes szagát? Hogyan lehet az ember igaz és jó, miköz­ben ennyire megtölti a kegyetlenség? Az az isten, ame­lyik örömét leli az áldozatokban, a vér és az égő hús látványában, nem az én Atyám. Meg akarom találni a

szeretet Istenét. Te, uram, bölcs vagy, te talán meg tudod mondani, hol keressem.

Ám Hillél nem adott választ a gyermeknek. A szívé­ben feltámadt a megértés; kezét Jézus fejére tette, és sír­va fakadt.

- Létezik a szeretet istene, gyere velem, keressük meg együtt!

- Miért kell elmennünk innen? - kérdezte Jézus.

Úgy tudtam, Isten mindenütt jelen van. Talán nem elég,

ha megtisztítjuk szívünket, elűzzük magunkból a ke­gyetlenséget, a gonoszságot, és felépítjük magunkban a templomot, ahol a szeretet Istene lakozhat?

Hillél úgy érezte magát, mintha gyermekként állna egy végtelenül bölcs rabbi előtt. Ezt gondolta: „Ez a gyermek nem lehet más, csakis próféta, akit az Úr küldött." Megke­reste a gyermek szüleit, és megkérdezte tőlük, megenged­nék-e, hogy Jézusnak megtanítsa a törvényeket s mindazt,

amit a templomok papjainak tudniuk kell. A szülők bele­egyezésüket adták, és attól fogva Jézus Jeruzsálem szent templomában lakott, s minden nap tanult valamit Hűiéi­től.

S Hillél is minden nap tanult valamit Jézustól.

A gyermek egy évig maradt a templomban, majd visszatért otthonába, Názáretbe, ahol ácsként kezdett dolgozni József mellett.

Jeruzsálemben ismét nagy ünnepséget rendeztek; József, Mária, és az akkor tizenkét esztendős gyermek is résztvett rajta. Sok helyről eljöttek a zsidók és az áttértek. Jé­zus ott ült a papok és a bölcsek között, a templomban.

Kinyitotta a próféciák egyik könyvét, és olvasni kezdett:

- „Jaj, jaj a városnak, ahol Dávid lakott! Lerombolta­tom, s nyögni fog, zokogni fog; ott verek majd tábort kö­rülötte, és földdel teszem egyenlővé, hogy a föld mélyéről

szóljon majd, s a hangja olyan legyen, mint a kísérteteké; s te nem hallotok majd mást a beszédéből, csak elfojtott sut­togást; s az ellenség seregében annyian lesznek, mint por­szem a sivatagban, s ez a sokadalom egyszerre, hirtelen fog a városra rontani, s a Seregek Ura is ellátogat majd

oda, vihart hoz magával, meg villámlást, földrengést és emésztő tűzvészt. S így szól majd: »Ezek az emberek elfor­dultak tőlem. Elfordultak tőlem, mert bár szavaikkal en­gem dicsérnek, a szívük távol került az én szívemtől; el­fordultak tőlem, mert csak a tőlem való félelem okán álda­nak.« Rálehelek a népemre, Izrael népére, s a bölcsek minden tudása semmivé válik, s attól fogva egyetlen éles eszűt sem lehet majd találni közöttük. Az emberek pedig megpróbálják majd elrejteni bűneiket uruk elől, énelőlem,

s ha valami vétkes dolgot cselekszenek, azt éjjelente teszik

majd, mert úgy gondolják, akkor senki sem látja őket. Bal­ga emberek! Ki rejtőzhet el énelőlem, a Teremtő elől? Ta­lán a korsó elrejtőzhet a fazekas elől, aki készítette? Balga emberek! Hát nem értitek? Utolér titeket a büntetés, amely nem lesz örök - akkor ér majd véget, amikor Libanon föld­je ismét gyümölcsöt érlelő mezővé válik, amikor a földet egyetlen liget borítja majd. S attól a naptól fogva még a siketek is hallani fogják az Úr hangját, még a vakok is olvas­ni fogják az Úr könyvét; s attól a naptól fogva a szenvedők enyhülést nyernek, az emberek örvendezhetnek, minden­ki megkapja azt, amire szüksége lehet, s egyszeriben min­den balga bölccsé válik. Az emberek visszatérnek, és álda­ni fogják az Urat a szívükben, s valóban tisztelni fogják Istent, nem csak ajkaikkal."

Jézus, miután felolvasta ezt a részt, félretette a köny­vet, és így szólt:

- Törvény ismerői, elmagyaráznátok nekünk a prófé­

ta szavainak jelentését?

Hillél ott ült a törvények ismerői között, de most fel­állt, és válaszolt.

- Talán az lenne a leghelyesebb, ha az adna magyará­zatot, aki felolvasott a könyvből.

Jézus pedig így felelt:

- A próféta városa nem más, mint a mi Jeruzsále­münk. Az emberek önzésükkel és kegyetlenségükkel be­mocskolták magukat; erénytelenségtől bűzlenek. A pró­féta már hajdan látta, hogy e napok beköszöntének; a

próféta erről a korról, a mi korunkról beszélt. Ezt nem le­het másként érteni, mert a mi tudósaink, a mi papjaink és írnokaink azok, akik elnyomás alatt tartják a szegénye­ket, miközben ők maguk fényűző módon élnek. Az áldo­zatok, amelyeket bemutatnak Istennek, az Úr számára nem egyebek, mint undorító förmedvények, ezért bármit is tesznek, hamisak az Úrnak szánt áldó szavaik. Mert az az igazságtalanság, az a kegyetlenség, amivel az egyik ember a másik felé fordul - ezek az okai annak, hogy az

Úr így szólott: „Homály lészen, homály, míg el nem ér­kezik az, akinek megadom a homály eloszlatásának ké­pességét." A világban csupán egyetlen igaz törvény léte­zik, és szenvedés lesz annak osztályrésze, aki ezt megszegi, mert Isten igazságos. Izrael népe eltévelyedett, fi­gyelmen kívül hagyta ezt a törvényt, pedig ez nem az emberek törvénye. Az Úr most azt kívánja, hogy Izrael népe változzon meg, térjen vissza a szentség ösvényére.

- Ha az emberek nem hallják meg az Úr hangját, eljön­nek ide a távol élő népek, lerombolják Jeruzsálemet, felpré­dálják a templomunkat, és rabszolgaként messzi vidékek­re viszik az embereket. De ez a rabszolgaság nem fog örök­ké tartani. Izrael gyermekei, bár szétszórtan élnek majd a

világban, a világ népei között, bár úgy járnak-kelnek majd, mint a pásztor nélkül maradt juhok, eljön egyszer az idő, amikor az Úr kiszabadítja a rabokat, és a bárányok vissza­térhetnek otthonukba, ahol aztán békében élhetnek.

- Sok-sok év telik majd el közben, de a templomunk ismét állni fog, és azok, akiket az Úr ezzel megbíz, azok, akiknek valóban tiszta a szíve, az igazság és a hit nevé­ben uralkodni fognak az emberek felett.

Jézus, miután ezt elmondta, félrehúzódott, a bölcsek pedig álmélkodva felkiáltottak:

- Nem lehet ő más, mint a Krisztus!

Véget ért a peszach ünnepe, s a nazarénusok elindultak otthonaik felé. Amikor Szamariában voltak, Mária meg­kérdezte:

- Hol van a fiam?

Senki sem tudott választ adni neki. József keresni kezdte a gyermeket a hazafelé tartók között, de senki sem látta Jézust. Ekkor József, Mária, és Zebulon egyik

fia visszatért Jeruzsálembe, s ott is keresték Jézust, de ott sem találták. Akkor elmentek a templomhoz, és megkér­dezték az őröket:

- Láttatok egy világos hajú, kék szemű, tizenkét éves forma gyermeket, aki a Jézus nevet viseli?

Az őrök így feleltek:

- Igen, itt van a templomban, éppen a törvényt isme­rő bölcsekkel vitázik.

Ekkor Józsefek bementek a templomba, és megtalál­ták Jézust.

- Jézus - kérdezte Mária -, miért bánsz így a szüléid­del? Két napja keresünk, és már attól féltünk, valami ba­jod esett.

- Hát nem tudjátok, hogy el kell végeznem a felada­tot, amit Atyám bízott rám? - kérdezte Jézus. Körbejárt, a törvényt ismerő bölcsek mindegyikének megszorította a kezét, s így szólt hozzájuk: - Még találkozunk. - Azu­tán a szüleivel együtt visszatért Názáretbe, ahol ismét

ácsként dolgozott József mellett.

Egy nap, amikor előhozta a szerszámait, így szólt:

- Ezekről a szerszámokról az elme műhelyében haszná­latos szerszámok jutnak eszembe, bár azok nem vasból, de gondolatokból vannak, és a tudatot építjük velük. Ott is van vonalhúzó, hogy kiegyenesedjenek a görbülő gondo­latok, ott is van körző, amivel kört lehet rajzolni a szenvek

és a vágyak köré, hogy így tartsuk távol őket a jóságtól. Ott is van fejsze, amivel lehasítjuk a tudatot egyenetlenné tévő göböket. Ott is van kalapács, de azzal az igazság szegeit verjük be. Ott is van gyalu, amivel simává tesszük az igaz­ság templomát alkotó részeket. Igen, az elme műhelyében is használunk szerszámokat, és ott is van létra, aminek hit­ből, reményből, szeretetből készített fokain a tiszta élet ma­gaslataiba juthatunk fel; létra, amin addig kell másznunk, míg el nem érjük

a Tökéletes Ember Templomát.