Volt a buddhista papok között egy Barata Arabó nevezetű, aki hamar felfedezte a bölcsességet Jézus szavaiban. Ok ketten együtt tanulmányozták a zsidó zsoltárokat és prófé­ ciákat, a Védákat, az Avesztát, és Gautama tanításait. Egyszer, ahogy olvasgattak, és az emberről beszélgettek, Barata így szólt: - Az ember a világegyetem csodája. Mindennek része, mert a lét valamennyi síkján élő lény. Nincs oly kor, amikor ne lett volna ember; már akkor is jelen volt, igaz, alaktalan anyagként, amikor az idő egy olvasztótégelyben fortyogott. A világmindenség törvényei szerint minden a tö­ kéletesség állapotának elérésére törekszik. Az alaktalan anyag, ami az ember volt, féreggé változott, amiből hüllő lett, amiből madár, majd négylábú állat, és végül kialakult a végső forma, az emberi forma. Az ember most már azonos a tudattal, a tudatot pedig a tapasztalatok tökéletesítik. A tudat mindig arra törekszik, hogy a számára legmegfelelőbb testben lakozzon, de ettől még jelen lehet féregben, madárban, állatban éppúgy, mint az emberben. Eljön az idő, amikor minden, ami élő, emberré, tökéletes emberré fog fejlődni. Azután, hogy elérte a tökéletességet, az ember valami még magasabb szinten lévő élőlénnyé fog fejlődni. 64 Jézus erre így válaszolt: - Kedves barátom, ki tanította neked azt, hogy a tudat, ami azonos az emberrel, jelen lehet a férgek, a madarak, az állatok testében? - A papjaink időtlen idők óta így mondják, innen tudjuk - mondta Barata. - Bölcs Arabó - mondta Jézus -, talán mindentudó­ nak tartod magad? Talán nem tudod, hogy az ember a tudását nem abból gyűjti össze, amit hall? Sokan elhiszik azt, amit mások mondanak, de ettől még nem lesznek okosabbak. Mondd csak, Arabó, te talán emlékszel arra, amikor majom, madár, vagy féreg voltál? Emlékszel arra, hogy majomként, madárként vagy féregként tudattal bírtál? Ha nem emlékszel, és mégis azt mondod, amit mondtál, akkor semmi mással nem tudod alátámasztani szavaid igazát, mint a régi papok szavával. Azért vélsz igaznak valamit, mert hiszel nekik? Ne törődjünk most azzal, amit más emberek mondtak. Felejtsük el a húst, és foglalkozzunk csak a tudattal - azzal a tudattal, ami sosem felejt. A tudat képes arra, hogy visszafelé kövesse önmagát az időben. - Nézzük hát! Nem volt idő, amikor ember ne lett volna. Aminek kezdete van, annak vége is van. Ha volt olyan kor, amikor nem volt ember, lesz olyan kor is, amikor nem létezik majd ember. Isten könyvében ezt olvashatjuk: „S a Szent Hármas Isten lélegzett egyet, s hét szellem termett előtte." Ez a hét, korlátlan hatalommal bíró személy volt az, aki létrehozta mindazt, ami van, vagy volt. Isten ezen szellemei fáradhatatlanul mozogtak a vég nélküli térben, és létrejött a hét éter: a massza, a föld, a növények, az állatok, az emberek, az angyalok, és a kerubok világa. Valamilyen formában a hét éter mindegyikében létezik élet. Ezek az életek nem voltak egyebek, 65 mint Isten gondolatai, amelyek magukra öltötték az éteri síkok anyagából készült ruhákat. Ezeket az étereket sosem láthatja ember, mert túlságosan finom anyagból van ahhoz, hogy a szem durva anyaga érzékelni bírja őket. Az étereket, és a bennük lévő élőlényeket csak a lélek szemével láthatjuk. - Mivel a létsíkokon létező életformák mindegyike Isten egy-egy gondolata, minden élőlény gondolkodik, és mindegyik rendelkezik akarattal és a választás, a döntés képességével. A saját síkján minden élőlény megkapja azt, amire szüksége lehet. S így megy ez, egészen addig, míg végül az angyalok és a kerubok kivételével minden lényben lelohad az akarat lángja. Az akarat lángjának hí­ ján valamennyi létsík összesűrűsödik, s minden lény durvább testet ölt magára - olyat, amit már az ember szeme is érzékelhet. - De ez neveztetik az ember bukásának. S nem csak az ember süpped vissza a massza síkjára, de vele együtt a föld, a növények, az állatok is. Az angyalok és a kerubok nem buknak el, mert az ő akaratuk igen erős, ők a saját létsíkukon maradnak, harmóniában az Úrral. - Amikor az éterek elérik a levegő szintjét, és a bennük létező lények mindegyikének a levegőből kell nyernie táplálékát, nagy ellentét támad, elindul a küzdelem, amelyben az a törvény, hogy csak a legjobb maradhat életben. Az erősebbek felfalják a gyengébbek testét, és ekképpen létrejön az evolúció ragadozótörvénye. Az ember pedig, a kimondhatatlanul szégyentelen ember megeszi az állatokat, az állatok a növényeket, a növé­ nyek kiszipolyozzák a földet, a föld pedig megemészti a masszát. - A lélek királyságában nem ismeretes ez a ragadozó­ törvény, ott minden elme azon dolgozik, hogy az ember 66 visszakapja valódi örökségét, hogy visszakerüljön a rég elvesztett állapotba, és ismét a saját létsíkjának éteri anyagain éljen. Isten gondolatai és tervei nem változnak; az élet valamennyi megnyilvánulási formája tökéletes a maga módján, a saját síkján. S ahogy Isten gondolatai nem halnak meg soha, úgy nem pusztul el a Szent Hármas Isten hét szelleme által létrehozott hét létsík sem. A föld sosem lehet növény, az állat vagy a madár, vagy a csúszó­ mászó féreg sosem lehet ember, az ember pedig sosem változhat állattá, madárrá, vagy csúszómászó lénnyé. - Eljön az idő, amikor a hét megjelenési forma egybeforr, és akkor az ember, az állat, a növény, a föld és a massza megváltatik. Barata elcsodálkozott a hallottakon. A zsidó bölcs szavai megvilágították előtte az igazságot. Vidjapati, a legbölcsebb pap, Kapavistu templomá­ nak főnöke, amikor megtudta, Jézus mit mondott Baratának az ember eredetéről, így szólt: - Halljátok szavam Kapavistu papjai! Nagy nap ez a mai. Hat világkorszakkal ezelőtt megszületett egy bölcs lélek, hogy dicsővé tegye az embert. Most abban lehet ré­ szünk, hogy itt, a templomunkban láthatunk vendégül egy ugyanilyen bölcs lelket. Ez a zsidó próféta nem más, mint a bölcsesség szennyezetlen csillaga. Megismerteti velünk Isten titkait. Eljön a nap, amikor az egész világ hallani fogja szavait, figyelni fog rá, és áldani fogja a nevét. Kapavistu papja, figyeljetek! Hallgassátok őt, amikor beszél, mert nem más ő, mint Isten eleven hírnöke. S a papok hálát adtak, és áldották a megvilágosodott Diadalmas nevét. 67 33 Jézus csendes meditációban ült egy patak partján. Szép tavaszi nap volt; a közelben néhány szolga dolgozgatott. Jézus látta a homlokukon az árkokat, amelyeket a kemény munka rajzol a bőrükbe; látta a kérges kezeket. Nem látott örömöt az arcokon; azok az emberek nem tudtak másra gondolni, csakis a munkára. Jézus ekkor megszólította őket. - Miért vagytok ilyen szomorúak? Hát számotokra nincs boldogság az életben? Az egyik ember így válaszolt: - Nem is igen tudjuk, mit jelent a szó: boldogság. Dolgozunk, hogy éljünk, és a munkán kívül másban nem reménykedünk. Áldott lesz a nap, amikor abbahagyhatjuk a munkát, és befektetnek minket a Diadalmas városába, a holtak közé. Jézus szívében feltámadt a szánalom. - A munka nem szomorítja el az embert; az embernek munka közben kellene a legboldogabbnak lennie. Amikor a remény és a szeretet a munkához társul, akkor az élet megtelik örömmel, boldogsággal, és ez olyan, mint a mennyország. Ti talán nem ismeritek ezt a mennyorszá­ got? - Hallottunk már a mennyországról, de túl távol van az tőlünk. Számtalan sok életet kell végigszenvednünk, hogy eljussunk arra a helyre. - Testvérem - mondta Jézus -, rosszul gondolod, mert a mennyország bizony nincs messze. Az nem egy ország, ahová el kell utazni, az bizony a tudat egyfajta állapota. Isten nem teremtett mennyországot az embernek, és nem teremtett poklot sem. Mi magunk vagyunk azok, 68 akik ezeket létrehozhatjuk magunknak. Ne az égben keressétek a mennyországot, csak nyissátok ki a szívetek ablakát, és meglátjátok, miként egy erős fénysugár, belétek hatol a mennyország, és végtelen boldogságot hoz. Akkor aztán a munka nem okoz többé szenvedést nektek. Az emberek elcsodálkoztak, közelebb gyűltek, hogy hallják a különös, ifjú mester szavát. Kérték, beszéljen még az Atyáról, az Istenről, a mennyországról, amit az ember akár a földön megteremthet; beszéljen a végtelen boldogságról. Jézus pedig elmondott nekik egy példabeszédet. - Volt egyszer egy ember, volt annak egy darabka földje. A talaj kemény volt és sovány, öntözni kellett, de még így is alig termett meg rajta annyi, amennyi a családnak elég lehetett. Egy nap arra járt egy bányász, aki belátott a föld alá. Meglátta ezt a szegény embert, meglátta a földjét is, és megszólította: „Testvérem, tudod-e, hogy a földed kincseket rejt? Ha szántasz, szánts mélyre, és meglátod, előkerülnek majd az aranyrögök, a drágakövek!" Az ember hitt a bányásznak, és attól a naptól fogva mélyebbre szántott, lehántotta a földről a felső, terméketlen réteget, és lám! Meglelte az aranybányát. Ilyen az ember: keményen dolgozik a terméketlen földön, épp­ úgy, ahogy atyái tették, és nem is álmodik arról, hogy valami mást tehetne. Aztán jön valaki, aki beszél neki az elrejtett kincsről; jön valaki, aki elmondja, hogyan nyithatja ki a kaput, hogyan lelheti meg azt, ami a legdrágább. Tudjátok meg, hogy a szív a legdrágább kincs, és aki ezt megérti, mindenre rálel, amit kívánhat. Akkor az emberek így szóltak: - Tanítsd meg nekünk, hogyan találhatjuk meg a szí­ vünkben rejlő kincset! 69 S Jézus megmutatta, kinyitotta a kapukat, s a szolgák meglátták az élet másik oldalát. Attól fogva öröm volt számukra a munka. 34 Ünnepséget rendeztek a szent Kapavistuban, a Buddha hívei hosszú sorokban álltak, hogy köszönthessék a papokat, a szerzeteseket. A papok tanítottak, osztották a sok szót, de nagyon keveset mondtak. Jézus akkor kiment az egyik térre, és ő is tanítani kezdett, az Atyáról, az Úrról beszélt, meg a testvéri szeretetről. A papok és az emberek elképedve hallgatták szavait, és felkiáltottak: - Vajon nem a Diadalmas, a Buddha öltött ismét testet? Rajta kívül még senki sem volt, aki ilyen egyszerű szavakkal, ilyen világosan tudta kimondani az igazságot! Jézus pedig elmondott egy példabeszédet. - Volt egyszer egy szőlőskert, amit nagyon elhanyagolt a gazdája. A tőkéken a vesszők, az indák túlburjánzottak, a levelek hatalmasra nőttek, eltakarták a napfényt a fürtöktől. A szőlőszemek így satnyák maradtak, aprók voltak, savanyúak. Jött egy ember, aki megmetszette a tő­ kéket. Nem sok vessző és inda maradt, éppen csak né­ hány. Odamentek a szomszédok, és csak néztek, csodálkoztak, majd rákiáltottak a metszést végző emberre: „Ostoba vagy! Tönkreteszed a tőkéket! Mi terem majd így rajtuk?" Az ember pedig így válaszolt nekik: „Gondoljatok, amit akartok. Szüretkor majd meglátjuk, kinek lesz igaza." Amikor eljött a szüret ideje, a szomszédok megint csak meglepődtek, mert a megkopasztott tőkék új vessző­ ket, indákat hajtottak, és hatalmas fürtöket növesztettek. 70 A föld nem más, mint az Úr szőlőskertje, a pompázatos szertartások pedig olyanok, mint a túlburjánzó vesszők és indák. Ha ezekből túl sok van, a napfény nem juthat el a fürtökhöz, vagyis a szívekhez, nem érlelődhet meg a szeretet gyümölcse. De eljön a metsző ember, aki levágja a felesleges vesszőket, lemetszi az indákat, és akkor nem marad majd más, csak a tőke, az ember élete. Jönnek majd a szomszédok, vagyis a papok, és ostobának nevezik a metsző embert, úgy gondolják, ezek a tőkék már soha többé nem érlelnek gyümölcsöt. De ha eljön a szüret, nagyot néznek majd, mert a tőkék finom gyümölcsöt érlelnek. Akkor aztán mindenki áldani fogja a metsző embert, mindenki örvendeni fog a bő termésnek. A papok mindezt hallották, és nem örültek Jézus beszédének, de semmit sem tettek ellene, mert tartottak a tömeg, az összegyűlt emberek haragjától. 35 Az indiai bölcs és Jézus gyakran beszélgetett a népek és az emberek tetteiről, a szent tanokról, valamint az eljö­ vendő korszaknak legjobban megfelelő formákról és szertartásokról. Egy nap együtt ültek az egyik hágónál. A csendet Jézus törte meg. - Az eljövendő korban nem lesz szükség papokra, szentélyekre, áldozatokra. Nincs értelme állatokat, madarakat áldozni, az ilyesmi nem segíti hozzá az embert a szent élethez. Vidjapati így válaszolt: - A formák és a szertartások csupáncsak azt jelképezik, amit az embernek a lélek templomában kell tennie. 71 Az Isten azt kívánja az embertől, hogy akár az életét is áldozza fel más emberekért. Az oltárok előtt, a szentélyekben bemutatott áldozatok arra valók, hogy azok megtanítsák az embert: fel kell áldoznia magát másokért. Mert az ember csak akkor mentheti meg magát, ha másokért cselekszik. A tökéletes korszakban valóban nem lesz szükség formákra, szertartásokra, áldozatokra, ám az eljövendő korszak nem lesz tökéletes, így az embereknek szükségük lesz tanításokra, jelképes rítusokra. Abban a vallásban, amit meg akarsz ismertetni az emberekkel, valóban nincs szükség állatok, madarak feláldozására, de szükség van az olyan egyszerű szertartásokra, mint a tisztálkodás, vagy az ima. Jézus ekkor így szólt: - A mi Istenünk megveti a papok színjátékát! Amikor az emberek díszes ruhákat öltenek, csak hogy megmutassák, ők igenis az istenek szolgái, amikor olyan peckesen járnak-kelnek, akár a gőgös pávák, s várják az emberek dicséretét, a mi Istenünk megvetően fordítja félre orcáját. Valamennyi ember ugyanúgy az Úr szolgája, még a papok, még a királyok is. Az eljövendő kor megköveteli majd a papi kaszt, de valamennyi kaszt szétzúzását. - Az eljövendő kor - mondta Vidjapati -, nem a lelki élet korszaka lesz. Igenis lesznek emberek, akik papi köntösben büszkélkednek majd, ájtatos dalokat kántálnak, és szentnek nevezik magukat. Az egyszerű rítusokat, amelyeket bevezetsz, idővel eltorzítják azok, akik a követőidnek vallják magukat, s végül a szertartások úgy bonyolultságukban, mint pompájukban túltesznek majd a mostani bráhminok szertartásain. A tökéletes korszak akkor fog beköszönteni, amikor minden ember pap lesz, és senki sem ölt magára díszes ruhát, csak hogy igazolja önnön szentségét.

forrás:  file:///C:/Users/Urak/Downloads/Levi_H._Dowling-A_Vizonto_Evangeliuma.pdf