Az Ádám – Adami gyűjtőnév, és oly régi, mint maga a beszéd. A Titkos Tanítás szerint az Ad-i nevet az árják adták az embe­riség első beszélőAdonim és az Adonai – az Adon szó régi többes formája –, e kifejezé­sekkel jelölték a zsidók Jehovájukat és angyalaikat, mely utób­biak egyszerűen csak Földünk első spirituális és éterikus földi lényei voltak. Ugyancsak innen az Adonisz isten, aki sokféle vál­tozatában az „Első Urat” jelentette. Ádám azonos a szanszkrit Adi-NâthAd-Ishvara vagy bármelyik Ad (az első) előtag, jelzőhöz vagy főnévhez ragasztva. Az egyezések okát abban kereshetjük, hogy az ilyen igazságok az emberek közös örökségét képezték. Ez az igazság reveláció volt az első emberiség számára, még ab­ban az időben, amely megelőzte a – bibliai frazeológia szerinti – „egynyelvű és egybeszédű” korszakot. Ennek tudását az emberek intuíciója később kifejlesztette, majd még később megfelelő szimbolikába rejtette a profanizálás elől. A Qabbalah szerzője, Ibn Gebirol filozófiai művei alapján, azt bizonyítja, hogy az izraeliták Eh’jeh (Én vagyok) fajának ebben a körben. Innen ered az kifejezéssel, amely szintén az Első Urat jelenti, akár­ csak és YHVH helyett az Adonai, az „Úr” kifejezést használták, s hozzáteszi még, hogy a Bibliában az Adonai kifejezést „Úr”-nak fordították. „Az alacsonyabb megjelölést, vagyis a Természetben lévő Istenséget, az ennél sokkal általánosabb értelmű Elohim-ot, Istennek fordították”

Masoudi, az arab történész a nabateusok eredetét így világítja meg:

A Vízözön (?) után a nemzetek különböző országokban helyezkedtek el. Közöttük voltak a nabeteusok, akik Babilon városát alapították. Ham azon leszármazottai közé tartoztak, akik ugyanitt telepedtek le Nimród, Kus fiának vezérlete alatt. Kus Ham fia volt és Noé ükunokája… Ez abban az időben történt, amikor Nimród Babilon kormányzója lett, mint a Biourasp-nak neve­zett Dzahhak küldötte.

A fordító, Chwolson úgy véli, hogy az arab történész megállapításai teljesen megegyeznek Mózesnek, a Genezisben közölt adataival, kevésbé tisztelettudó bírálók viszont azon a véleményen vannak, hogy éppen emiatt lehet kételkedni megállapításaiban. Fölösleges különben e kérdés fölött vitáznunk, mert hiszen tárgyunk szempontjából nem bír értékkel. Ezt a porlepte, rég elásott problémát, s azt a megoldhatatlan logikai képtelenséget, hogy 346 évvel a Vízözön után hogyan népesíthette be három emberpár – Noé fiai és azok feleségei – a földet több millió különböző fajból, civilizált nemzetből és törzsből álló néppel, nyugodtan rábízhatjuk a karmára és a Genezis írójára, akár Mózesnek, akár Ezrának hívják. A Nabathean Agriculture című műben elsősorban a tartalom és a benne foglalt tanok az érdekesek, amelyek – ezoterikusan olvasva – csaknem teljesen azonosak a Titkos Tanokkal.

Quatremere úgy véli, hogy ezt a könyvet II. Nabukodonozor idejében egyszerűen csak lemásolták valamiféle sokkal régebbi hamita tanulmányból, ezzel szemben a szerző, Chwolsohn belső és külső bizonyítékok alapján kitart amellett, hogy kaldeai eredetijét egy gazdag Qu-tamy nevű babiloni földbirtokos szóban tartott előadásai alapján jegyezték fel, Qû-tâmy pedig még sokkal régebbi anyagból merített. Chwolsohn szerint az első arab fordítás az i. e. XIII. századból való. E „kinyilatkoztatás” első oldalán az eredeti szerző vagy leíró, Qû-tâmy kijelenti, hogy a „benne ismertetett tanokat eredetileg Szaturnusz mondta el a Holdnak, utóbbi pedig közölte azokat bálványképmásával” és a bálvány feltárta hívének, az írónak – vagyis e mű adeptus írnokának, Qû-tâmy-nak.

Az Isten által a halandók okulására és javára közölt részletek mérhetetlen nagy korszakokról és számtalan királyság és dinasztia sorozatáról szólnak, amelyek mind megelőzték Adami (a „vörös föld”) megjelenését a Földön. E hosszú korszakok megadása, amint az előre várható volt, a Bibliában levő holtbetűs kronológia védelmezőit mérhetetlen haragra lobbantotta. De Rougemont volt az első, aki fegyvert ragadott a fordító ellen. Szemére veti Chwolsohn-nak, hogy egy ismeretlen szerző kedvéért feláldozza Mózest.kronológiai hibákat követett is el, legalább teljes összhangban volt a prófétával az első emberek tekintetében. Berosus felállítja Alorus-Ádám, Xisuthrus-Noé, Belus-Nimród, stb. párhuzamokat. Ezért – teszi hozzá Rougemont – ezt a munkát is apokrifnak kell tekinteni, a többi kortársi munkával együtt – mint pl. Esdras negyedik könyve, Énok könyve, a Szibilla-könyvek és Hermész Könyve – melyek mindegyike legfeljebb csak két vagy három századdal időszámításunk előtt ke­letkezett. Ewald még keményebben bánt el Chwolsohn-nal, és végül M. Renan a Revue Germanique-ban arra kéri a szerzőt, hozzon bizonyítékot arról, hogy a Nabathean Agriculture nem valamely harmadik vagy negyedik századi zsidó csaló műve? Aligha lehet másként – érvel a „Life of Jesus” szerzője –, mivel ebben az asztrológiáról és boszorkányságról írt infolio-ban „felismerhetők a Qû-tâmy által bemutatott személyi­ségekben a bibliai legendák minden pátriarkája, pl. Ádám-Adami, Anouka-Noé, Ibrahim-Ábrahám, stb”. Berosus – mondja Rougemont – bármilyen nagy

A „Nabathean Agriculture” valóban kompiláció, nem apokrif, hanem a Titkos Tanítás tételeinek ismétlése a nemzeti szimbó­lumokba öltöztetett exoterikus káldeai forma mögött, ebbe „burkolták” a tanokat, éppen úgy, miként a Hermész Könyvei és a Purânák is hasonló kísérletek az egyiptomiak és a hinduk részéről. A művet egyaránt jól ismerték az antik korban és a középkorban is. Maimonides beszél róla, s nem egyszer hivatkozik erre a káldeai-arab kéziratra, a nabateusokat pedig hitsorso­saik nevén „csillagimádóknak” vagy szabeusoknak nevezi, de nem veszi észre az eltorzult „nabateus” szó mögött Nebo, a titkos bölcsesség istenének szentelt kaszt misztikus nevét, ami már maga az első pillantásra elárulja, hogy a nabateusok egy okkult testvériséget alkottak. A nabateusok – akik a perzsa Yezidi szerint Bászrából jöttek Szíriába – a fent említett testvériség elkorcsosult tagjai voltak, ennek ellenére vallásuk maga, még ebben a késői korban is, tisztán kabbalista volt. Nebo a Merkúr bolygó istene, és Merkúr – mint isten – a Bölcsesség Istene, másként Hermész, másként Buddha; őt hívták a zsidók Kokab­-nak, (יבב) „a Magasságbéli Úr, a feszálló”-nak, a görögöknél pedig Nabo (Ναβώ), innen a nabateus elnevezés. Bár Maimo­nides „pogány ostobaságnak” nevezi tanításaikat, ősi irodalmak pedig szerinte „Sabaeorum foetum” (szabeus szemét), „agrikultúrájukat", Qû-tâmy Bibliáját, mégis az antik irodalom első sorá­ba helyezi, Abarbinel pedig elragadtatott szavakkal dicséri. Spencer – ez utóbbit idézve – e művet a „legkitűnőbb keleti munkának” tartja, hozzátéve, hogy alaposabb megértésre van szük­ség a nabateusok, a szabeusok, a káldeaiak és az egyiptomiak, egyszóval mindazon nemzetek tekintetében, amelyek ellen a legszigorúbban alkalmazták a mózesi törvényeket.

Buddhához hasonlóan, Nebo egyike a Teremtőknek a negyedik, sőt az ötödik faj számára is. Nebo az adeptusok új faját indít­ja meg, Budha pedig a szoláris-lunáris dinasztiát, vagyis e fajok és e kör embereit. Mindkettő a saját teremtményeinek Ádám­ja. Ádám-Adami pedig a kettősélő lelke, ezt csak a Bukás után kapta. Ádám megszemélyesítése: egyrészt a paradigmatikus Adam Kadmon, a Teremtő, másrészt az alacsonyabb földi Ádám, akiben – mint a szíriai kabbalisták tartják – csak nephesh volt, az „élet lehelet”, de nem volt

A kabbalisták négy külön Ádámról tanítanak, vagyis négy egymást követő Ádám átalakulásáról, akik az Égi Ember Dyooknah-­jából (isteni fantomjából) áradtak ki, a Dyooknah egy éterikus kombinációja a Neshamah-nak, a legmagasabb Léleknek vagy Szellem­nek. Ennek az Ádámnak természetesen nem volt durva fizikai tes­te, sem vágyteste. Ez az Ádám a prototípus (tzure) a második Ádám számára. A Kabbalában levő leírásokból egész nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezek az Ádámok az öt fajt jelentik. Az első a tökéletes, Szent Ádám, „az eltűnt árnyék” (Edom királyai) teremtése az isteni Tzelem (Képmás) szerint történt. A második Ádámot a jövendő földi és szétvált Ádám, protoplasztikus androgün Ádámnak hívják, a harmadik a „porból” gyúrt Ádám (az első, ártat­lan Ádám), és a negyedik a mi fajunk feltételezett őse – a Bukott Ádám. Lásd ezeknek csodálatosan világos leírását Isaac Myer: „Qabbalah” című könyvében. Myer csak négy Ádámról beszél, mert kihagyja az Edom-i Királyokat, és hozzáteszi: „A negyedik Ádámot… bőrbe, húsba, idegekbe, stb. öltöztették. Ez megfelel az Alsó Nephesch és a Guff (a test) egyesítésének. Megvan benne a szaporodásra és fajfenntartásra késztető állati képesség”. (418-9. old.) Ez már az emberi gyökér faj.

Hozzátehetjük még, hogy a gnosztikusok szerint a második Ádám szintén az Ősi Emberből, az Ophita Adamas-ból árad ki, akinek „képmására teremtették”, ebből a másodikból jön elő a harmadik, egy androgün. Ennek szimbóluma a férfi-nő Aionok hatodik és hetedik párja: Amphain-Essumene és Vannanin-Lamer – Atya és Anya (Lásd a Valentinian Táblát az Epiphanius-ban) –, míg a negyedik Ádámot vagy fajt, egy Priapos-szerű szörny kép­viseli. Ez utóbbi – már a kereszténység utáni kor képzeletének terméke – elfajzott másolata a kereszténység előtti gnosztikus szimbólumnak a „Jó Lényről”, „aki teremtett, mielőtt bármi is lett volna”, ő az Égi Priapus – valóban Vénusz és Bacchus gyer­meke, azután, hogy ez utóbbi visszatért indiai expedíciójából. Vénusz és Bacchus ugyanis utó-típusai Aditi-nek és a Szellemnek. A későbbi Priapus – bár ugyanaz, mint Agathodaemon, a gnosztikus Megváltó, sőt még Abraxas is – ettől kezdve már nem az absztrakt teremtő Erőt jelzi, hanem a négy Ádámot vagy fajt szimbolizálja, míg az ötödiket az Élet Fájáról levágott öt ág, s a rajtuk álló öregember jelentette a gnosztikus gemmákat. A törzsfajok számát a régi görög templomokban hét magánhangzó­val jegyezték fel, melyek közül öt az aditonok beavatási csar­nokaiban bekeretezve állott. Egyiptomi jelzés ugyanerre egy kéz volt, öt szétterpesztett ujjal, az ötödik, vagyis kisujj csak félig volt kinőve, azonkívül öt „N” betűt jelentő hieroglifa is ugyanerre vonatkozott. A rómaiak az öt - AEIOU – magánhangzót a templomokban tüntették fel, s ezt az ősi szimbólumot választotta a középkorban a Habsburg ház mottó gyanánt. Sic transit gloria!