Akik komolyabban foglalkoztak az emberiség történetének ókori vagy azt megelőző szakaszaival, azok tudják, hogy számtalan rejtély lapul még a mondákban, a régi szent könyvekben és iratokban, vagy éppenséggel a régészeti leletek között. Az egyik ilyen rejtély az, hogy volt-e atomfegyver az ókorban? Természetesen mindenki azt feleli erre, hogy az első atomrobbantásra 1945-ben került sor a Földön. De valóban így volt-e? Merthogy előkerültek nyugtalanító jelek.

Az egyik arról tanúskodik, hogy Afrikában negyvenezer éve uránt bányásztak. Amire aligha volt szüksége a hordákban élő ősembereknek. Akik nemhogy atomerőművet, de még kunyhót sem tudtak építeni. Ősi indiai könyvekben repülőgépekről és borzalmas fegyverekről esik szó. Ezeket állítólag valamiféle, az égből idekerült „istenek” használták.


A Mahábhárata legendás szerzője Vjásza, egy különösen nagy tekintélyű szent ember (risi), akit más néven Krisna Dvaipajánának, azaz Szigeten született Krisnának is hívtak, és talán Visnu avatárnak is tartottak. Az eposzt a monda szerint az elefántfejű istennek, Ganésának diktálta le, aki az egyik agyarát lelkesedésében letörte, hogy íróeszköznek használja. A felkérést azonban csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy Vjásza nem tart szünetet az eposz elmesélése során.

Vjásza belement az egyezségbe, és elég időt hagyott Ganésának, hogy megértse a költeményt. A művet néha Krisna védájának is nevezik, ami vallási kapcsolatra utal Vjásza és a Krisna-Visnu alak között. Krisna az eposzban központi szerepet játszik, különösen az erősen filozófiai részben, a Bhagavad-gítában. Vjásza azt vallotta, hogy a Védákat az emberiség egésze számára hozta. Egy hagyomány szerint Vjásza ősatyja a bharátáknak, egyben ő az őse mind a pándaváknak, mind a kauraváknak, azaz a történetben szereplő, két egymással szemben álló harcoló félnek.

Ősi indiai könyvekben repülőgépekről és borzalmas fegyverekről esik szó. Ezeket állítólag valamiféle, az égből idekerült „istenek” használták. Az indiai Mahábhárata eposzban találunk vagy ötven sort, amelyben az ismeretlen szerzők egy rettenetes fegyvert emlegetnek. Amit annak ura és kezelője egy vimana nevezetű repülőgépről engedett el, és amely magába foglalta „a Világegyetem teljes hatalmát”, vagyis erejét. A szerkezet felrobbantásakor „ezer nap fénye” villant fel, elvakítva mindenkit. Ez alighanem a gombafelhőre utal.


Az ismeretlen fegyver „acélos dörrenést” okozott, gigászi halálhírnökként viselkedett, amely „hamuvá tette” az „ellenség egész fajtáját”. A vers szerint a csatában részt vevők teste a felismerhetetlenségig elégett. Ugyanezen beszámoló szerint pár órával később minden étel megfertőződött, az arra repülő madarak lehullottak. A csatában résztvevő és megmenekült katonák a patakba vetették magukat, és a vízben mosogatták felszerelési tárgyaikat… A másik korabeli eposz, a Rámájana is említést tesz erről. A vers szerint olyan hatalmas fegyverről volt szó, amely egy szempillantás alatt az egész földet elpusztíthatta.

Az akkori szemtanúk – mert kénytelenek vagyunk ezt hinni, hisz ilyesmit ennyire adatszerűen nem lehet kitalálni ötezer évvel az atombomba megalkotása előtt – azt állítják, hogy a nap mintha úszott volna az égen. A föld megrázkódott, és minden irányból tüzes nyilak hullottak a földre.

A verseket a legtöbben nem vették komolyan és főleg nem szó szerint. De aztán felfedezték Indiában a I. e. mintegy háromezer évvel alapított Mohendzso Daro város romjait. Amikor a sok ezer éve néptelen város utcáit kiásták a földből, ezrével találtak csontvázat. Az emberek mintha tömegesen menekültek volna, amikor utolérte őket a halál. Némely csontváz a másik „kezét” fogta, markolta kétségbeesetten. Mindez katasztrófára utal. Hogy ez nem lehetett természeti katasztrófa, arra a csontok radioaktív sugárzása utal. Még Hiroshimában vagy Nagaszakiban sem találtak ennyire sugárzó emberi maradványokat, mint ott! Mohendzso Daro sok ezer éves csontvázai között olyant is leltek, amely a szokványos sugárzásnak ötvenszeresét árasztotta.


A város közepén minden épületet romba döntött valami nagy csapás, a távolabbi utcák és házak között már szemmel láthatóan kisebb volt a pusztítás. Rengeteg fekete kődarabot is találtak, ezek mintha végigbombázták volna a várost. A köveket szinte kerámiává égette a tűz, amelynek – mint kikísérletezték – minimum 1500-1600 Celsius-fokosnak kellett lennie. Ilyen hőfokot pedig iparilag senki nem tudott akkoriban előállítani bolygónkon. A város romjainak térképe és a légi felvételek nagyon hasonlítanak a két említett japán város romjaihoz az atombomba felrobbantása után…

Az amerikai atombomba egyik atyja, a fizikus Robert Oppenheimer fiatal korában szanszkritül is tanult, és eredetiben olvashatta az említett eposzokat. Tudta hát, amit tudott, még Mohendzso Daro megtalálása előtt. 1952-ben egy sajtótájékoztatón újságírók kérdezték, hogy az amerikai próbarobbantás volt-e az első a történelemben, a fizikus először így válaszolt: „Természetesen!” Arról már kevesebb szó esik, hogy utána elgondolkozva és valamivel halkabban hozzátette: „A mi időnkben”.

Forrás: Nemere István

— Parson —