A hun-magyar és más rokon népeknél az volt az örök szokás, sőt törvény, hogy a törzzsel, rokon népekkel kapcsolatos fontosabb eseményeket, történéseket mindig le kell jegyezni, hogy az utókor számára az – mind pozitív, mind negatív értelemben vett tanulságul - örökre megmaradjon. Ezeket az eseményeket sohasem rögtön a megtörténtüket követően jegyezték le, hanem csak 10, 20, sőt 30 évvel később. Ennek oka az volt, hogy ekkorra már az esetlegesen negatív töltetű események kapcsán is lecsitultak annyira az érzelmek, hogy teljes tárgyilagossággal, tényszerűséggel voltak képesek leírni ezeket a dolgokat. Így már talán érthető az, hogy miért éppen Arvisura, azaz igazszólás a neve ennek a gyűjteménynek.

Ezek a jegyzetek un. rovásírással kerültek lejegyzésre, általában agyag vagy fémlapokra. Azokat a példányokat, melyeket a távolabbi utókornak is meg kívántak őrizni, - s melyek emiatt a beavatott központokban kerültek tárolásra, - többnyire aranylapokra rótták. Ezek 72x72 cm nagyságú, 1,5 mm vastag aranylemezek. A rovást csakis erre speciálisan kiképzett rovósámánok végezhették. Mivel az egyes törzsek ezeket az információkat időnként egymásnak is továbbadták, ugyanakkor többen többféle rovásjeleket is használtak, így a rovásírás tudományát egy többéves komoly tanulási folyamat kellett, hogy megelőzzön.

A rovásokat tartalmazó lapokat egy kimondottan erre a célra épített helyen a Szellemi Központban, avagy az Élet Templomában őrizték. Beavatatlan személyek soha nem férhettek hozzá. A rovásírások elkészítéséről és őrzéséről tehát csak a beavatottak tudhattak, a közismert történelmi személyek közül pl. Kőrösi Csoma Sándor vagy Julianus barát nézhetett bele ezen gyűjteményekbe. Ezek a Szellemi Központok felbecsülhetetlen nagyságú művelődési értékeket és leleteket tároló gyűjtőhelyek, hiszen az esztelen háborúk rombolásaitól csak ilyen módon lehetett megőrizni az utókor számára a minden idők állandó értékeit jelentő bizonyítékokat, iratokat, a tudást. Egykor ilyen Szellemi Központ volt többek között a mezopotámiai Nippur, az egyiptomi Karnak, Hetevarett, majd ezek megszűnését követően Ordosz, vagy a mai Tbiliszi környékén fekvő Magyarka. Később Atilláék honvisszafoglalását követően egy ideig országunk területére, Budára menekítették az ordoszi szellemi központot. Őrzéséről 10.000 harcos gondoskodott egészen István király uralkodásáig. Az uruki-mani hit feladásával, a római egyháznak történő behódolással idegen papok árasztották el országunkat, akik a pápa dekrétumaira nemcsak hogy megsemmisítettek szinte minden ősi magyar emléket és rovásírást, de sajnos a szellemi központ kincseinek megszerzésére is erősen fájt a foguk. Ezért István parancsot adott unokaöccseinek, Endre, Béla és Levente hercegeknek, hogy az Élet templomának kincseit menekítsék ki Ural-Budára a rokon manysikhoz. A manysik pedig eleget is tettek a feladatuknak. S mivel a sámánhit szerint a világhónapok váltása idején (2160 évenként) az egyes rokon népek át kell, hogy adják egymásnak a szellemi központ őrzésének feladatát és a rovásírás jogát, így Szalaváré Tura eljött Magyarországra, s megkereste az erre alkalmas beavatottat, aki Paál Zoltán, ózdi vasgyári munkás lett. Ma is léteznek ilyen Szellemi Központok, a Föld 9 különböző pontján, (titkos, megközelíthetetlen helyeken, barlangokban) őrzik őket, s majd csak akkor kerülhetnek napvilágra, ha az emberiség elér egy bizonyos szellemi fejlettségi szintet, azaz már nem csak az aranyat, hanem a tudás értékét fogja látni benne.

Mint említettem, az események csak évtizedekkel később kerültek írásba, mint ahogyan megtörténtek. Joggal kérdezheti mindenki, hogyan lehetséges ez, hisz az illető akkorra már csak foszlányokban emlékezhetett az egészre. Tulajdonképpen nem is nagyon kellett nekik emlékezniük, hiszen ehhez segítséget kaptak, mégpedig a fenti szellemi világból. Paál Zoltán is említi, hogy az „adások többnyire éjszaka jöttek”. Ilyenkor ő csak megfogta a ceruzát és az elkezdett írni. Gondoljunk bele: ez a könyv kb. 1400 oldalas, telis-tele van évszámokkal, töménytelen névvel és számadattal. Erre tíz-húsz év távlatából egy normál képességű ember aligha emlékezhet! Viszont -  ez nagyon fontos – éppen emiatt akárkiből nem is lehet rovósámán, hiszen ehhez rendelkezni kell bizonyos tulajdonságokkal, amivel csak a beavatottak bírnak, tehát erre születni kell. Mikor Tura, a manysi sámán megitatta őt egy bizonyos fajta sámánitallal, Paál Zoltánnál ekkortól kezdődően olyan képességek jelentkeztek, amit maga is alig tudott elhinni. Ez a hagyomány azonban ma is folytatódik, most is élnek köztünk rovósámánok, akik szintén így dolgoznak, azaz időnként ha érzik, hogy jön az adás, akkor ceruzát fognak, s az írni kezd.