Az Édesanya és Szent Fia

 

Az Olajfák-hegye mögött hanyatlóban van már a Nap. Alkonyodik. Az al­konypír pirosba öleli a vidéket. A fák lombjain is átszűrődik ez a csodálatos színű fényesség, mint a Napnak búcsúintése. Mintha így mondaná: „Még egy kevés ideig itt vagyok veletek, azután elmegyek. "

 

És ezt a vérpiros búcsúfényt sokan látják. Sokan nézik olyanok is, akikben a szomorúság lakozik most, de csak azért, mert a lelkük szeretettel van tele. Ezek között ott van az Édesanya is, aki talán tovább is lát a lenyugvó Napnál. Aki itt, az Olajfák-hegye mentén készül a „Napnyugtára" és mindenre, amit majd a sötétség gonoszsága utána hozni fog.

 

A napfénynél ragyogóbb szeméből azonban nem hullanak könnyek, hanem biztos tekintettel nézi az eget. Azt a kis pontocskát, ahol Ő már meglátta azt a parányi fényt, amelyben egy megjelenő csillagocska jövendöli a fekete éjszaka érkezését.

 

A csillag megjöttével elindul a nagy könyörgés is az Édesanyának Lelkéből.

 

Még sugárzott belőle az IMA az Ég felé, amikor már háta mögött állt és vállaira tette kezeit a Szent Fia, Jézus. Sehol nincs leírva ennek az utolsó talál­kozásnak a párbeszéde, de a Jézushoz emelkedett lelkiség sugallata felfedi ezt a titkot is. Hiszen mi mást mondhatott Jézus az Édesanyjának, mint a véghetet­lenül nagy Szeretet szavait?.....

 

Aztán megáldotta őket. A lenyugvó Nap utolsó sugara intett vissza, amikor így mondta: „Legyen meg Atyám a Te akaratod! "

 

És Mária-Magdalához szólt így: „Jer hát hűséges társam, erősítsük meg a csüggedő szíveket, akik most miattam aggodalmaskodnak."

 

A tanítványokhoz mentek innen az „Utolsó vacsorára". Úgy történt aztán minden, amint azt leírtam a „lábmosás" és a „vérszerződés" is.

 

Le kellett írnom ezt is, mert az evangéliumi szövegekből csaknem „barátságtalan" és ragaszkodás nélküli viszony érezhető Jézus és jó Édesanyja között. Ez tudatosnak mondható a zsidó szellemben élő, gondolkodó és író „evangélistáknál", amit egy igaz Jézus-követő lélek sohasem tud elfogadni. A Szeretet tanítójánál ugyanis nem hiányozhatott az Édesanyja iránti tisztelet és határtalan szeretet. Ha pedig ezt megtalállak, hirdessük és tanítsuk dicsőíté­s ükre.

 

De kövessük tovább Jézust. Vacsora után kimenének az „Ő szokása szerinti Olajfák-hegyére". (Lk. 22:39). Itt történt aztán Jézus elfogatása, amit Lukács a „főpapokkal, a templom tisztjeivel és a vénekkel " végeztet el (22:52), de János írása zavart keltő, mert „katonai csapatról" tudósít (Jn. 18:3), akit még egy „ezredessel" is vezényeltet (18:12). A görög szövegben „tribunus" van említve a Jézust elfogó „csapat" parancsnokaként. Igen sokat nyomoztunk ebben az ügyben és rájöttünk arra, hogy:

 

1.) A rómaiak egyáltalában nem vettek részt Jézus elfogatásában, sem csa­pattal, sem „ezredessel" vagy „tribunussal" (Ez utóbbi igen magas méltóság volt a római hadseregben. „Tribunus"-t a konzulok választották és egy légióban hatnál több nem volt.)

 

2.) Lehet, hogy János írása időközben „átíródott" és a júdai érdek követte el a változtatást, vagy a János evangélium írója talán a zsidó templomi őrség (mert ilyen is volt) tisztjét szerepelteti.

 

3.) Összevetve az összes adatot, teljesen nyilvánvaló és bizonyított tény az, hogy Jézus elfogatása nem törvényesen kiadott parancsra történt, hanem ­ Júdás vezetésével - egy rongyos, zsidó csőcselék ejtette foglyul, rabolta el és megkötözve vitte az örömmel teli zsidó papi főtanácshoz.

 

Az elárult, eladott Mestert, a mi Urunk Jézust aztán így viszik Annás "főpap" elé, aki ezt a méltóságot Quirinus római legátustól kapta Kr.u. a 7. esztendőben és így a jeruzsálemi zsidó templom főpapjai mind Annás fiaiból és nagy családjából kerültek ki, mintegy dinasztikus örökség szerint. Kajafás is ide tartozott és ezek mindnyájan „egy követ fújtak" bosszúállást dédelgető, korrupt lelki világukban. Az ún. „papi főtanács" tehát nem volt más, mint a zsidóságon uralkodó Annás család tagjainak „egyakarata", akik mint papi her­cegek természetesnek tartották, hogy egyedül ők az élet és halál urai Jeruzsá­lemben.

 

Azután peregnek a jól ismert események a Golgota keresztjéig és a Feltá­madás csodájával a Mindenható Isten keze leér a gonosszá vált emberiségig. A Turíni Lepel" Jézus Urunknak megerősíti azt az ígéretét: "Én veletek vagyok a világ végesetéig! ", hiszen az ember által szerkesztett komputer képernyőjén jelent meg a mai hitetleneknek. Nem bocsátkozom tehát ismétlésekbe, hanem ebben az emberiség által elkövetett legnagyobb bűntényben. Jézus keresztre feszítésében arról az emberről akarok néhány szót mondani, aki megmenthette, szabadon engedhette volna Jézust. Ez pedig Poncius Pilátus, Júdea római prokurátora. Nagyhatalmú ember volt, hiszen Claudia nevű felesége Tibérius császár leánya volt, aki különleges engedélyt kapott császár apjától arra, hogy férjét Júdeába kövesse. Ez a Lucius Poncius Pilátus nem olyan gyáva, félénk és határozatlan ember volt, miként a köztudatba ment az apostoli hagyományból. Ellenkezőleg. Számító, képmutató, jellemtelen volt és kegyetlen vérengzéseket végzett a rendeletei ellen tüntető zsidók és szamáriaiak között. Pilátus előtt azok a zsidó főpapok, akik már maguk között Jézust halálra ítélték, mint vádlók jelennek meg. Ha Jézus valami „bűntettet" követett el (amint a zsidók vallot­ták) akkor a római perrendtartás szerint nemcsak az ítélkezés joga volt a hely­tartóé, hanem a bűntett elkövetésének helye szerint is ő volt az egyetlen, aki ítélkezhetett. - Viszont „én ebben az emberben semmi bűnt nem találok" ­mondta a helytartó. Ha a vádlott nem bűnös, akkor nem ítélhető el. Pilátus ítéletében tehát politikai érdeket kell keresni. Ez pedig nem más, mint Jézusnak „pártos királyi származása."  Pilátus tehát Róma ellenségét ítélte halálra Jézus személyében.

 

De „kezeit is mosta". Kiadta a zsidóknak, hogy ők feszítsék meg.

 

Ezek ismeretében kötelességünk hirdetni: Jézust nem ítélték el, hanem megölték. Így kivégezve nem bírál igazságtalanság, hanem gyilkosság!

 

 

 

Jézus feltámadása utáni időszak

 

Jézusnak a keresztre feszítését a jeruzsálemi zsidó főpapi tanács a legnagyobb győzelmének tekintette. A „feltámadást" az ő anyagelvűségük egysze­rűen nem tudta felfogni, de valami eddig ismeretlen fogalmat, valami titokzatos, nagy hatalmat is láttak benne, ami a félelemnek a súlyát nyomta rájuk. A sír őrzésére kirendelt katonák elbeszélését is nagy ijedtséggel fogadták, hamisságuk ugyan „hazugságnak" minősítette az elmondottakat, de mégis hatalmas pénzösszeget adtak a katonáknak azon ígéretük vételévei, hogy erről (a Feltámadósról) senkinek sem beszélnek. A zsinagóga válasza tehát a „Feltámadásra" az volt, hogy mindenkit lefizettek, aki arról beszélt, nagy összegeket áldozva így az „elhallgatásra". Ez volt az egyik cselekedetük. A másik pedig a „törvényük" szerinti: vagyis titkosan elrendelték a Jézus hívőknek az üldözését.

 

A zsidó Lukács nagyon „szentbeszéd" formájában írja le a történteket az „Apostolok Cselekedetei" című írásában, ahol - faji jellegéhez hűen - jól összekeveri az eseményeket. Azt írja ugyanis, hogy: „Jézus meghagyá nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből.” (1:4) - Jézus ennek pontosan az ellenkezőjét üzente tanítványainak a feltámadáskor. Ezt az üzenetet azonban csak a nemzsidó Márk Evangéliumában találjuk meg (16:7), a sírban ülő „ifjúnak", mint égi küldöttnek a szájából hangzóan így:

 

„....menjetek el és mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába, ott meglátjátok Ő, amint megmondta nektek. "

 

Tehát Jézus Galileába küldi tanítványait, vagyis, hogy minél hamarabb hagyják el Jeruzsálemet. Ugyanis Jézus tudta jól, hogy megindul az ő híveinek az üldözése, amint meg is mondta előre: ,....jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik " (Jn. 16:2)

 

És ez az idő a Feltámadás után következett be, amikor egy: "Saulus nevezetű ifjú ...pusztította őket, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elővon­szolva.... " (Csel 7:58, 8:3).

 

Az idézett szöveget ezekkel a szavakkal fejezi be Lukács: „tömlöcbe veti vala". - Ez megint jó félrevezetés és az igazság eltitkolása. Ugyanis ennek a Saul nevezetű ifjúnak nem volt sem joga, sem lehetősége arra, hogy valakit tömlöcbe vessen, mert a tömlöcök a római helyőrség tartozékai voltak, ahová a Saul-féle, bosszúálló zsidók nem vethettek senkit be. De ezek a Jézus­hívőket üldöző zsidó rohamosztagok, melyek egyikének volt vezetője Saul, mint farizeus rabbi, egyszerűen megölték azokat, akiket üldöztek. Ezért menekítette Jézus tanítványait Galileába. Ide nem tudott elérni ugyanis a bosszúállás.

 

 

 

Pilátus sorsa, Tibériusz császár levele

 

Mária, Jézus Édesanyja és most már „gyermeke", Mária-Magdala sem maradtak Jeruzsálemben, hanem híveik a legrövidebb úton és a leggyorsabban a Pártos Birodalom területére viszik át őket és a pártos diplomácia Tibériusz csá­szárhoz fordul. - Jó pár hónapot lehet számolni addig, míg Mária-Magdala Tibériusz császár színe elé került és Pilátus bilincsbe-verése, a zsidó főpapok letartóztatása megtörtént.

 

Ezalatt tudott Saul zavartalanul garázdálkodni, üldözni és gyilkolni. Ékes és jó példa erre István megkövezése, amit az Apostolok Cselekedeteit író zsidó Lukács olyan „szentpapírba" csomagoltan hoz a jámbor hívő tudomására, mindenkor thoraikus hivatkozásokkal (Csel 7.).

 

A mai júdai-kereszténység tanításában mellőz nagyon sok adatot és eseményt, mely szorosan beletartozik Jézus történetébe. Majd megismerjük azt is, hogy milyen sors vár erre a „nagyhatalmú" Pilátusra és a Jézust felfeszítő zsidó főpapokra. Mert ez is le van írva a régi írásokban. Mielőtt azonban ezeket felfedném, visszatérek az „Édesanyához" és Mária-Magdalához.

 

Azt már tudjuk, hogy Mária-Magdala (Magdaléna) ott volt az „Utolsó vacsorán" Jézus mellett és valószínűleg mindnyájan együtt mentek az Olajfák­hegyére, és amikor Jézust a Júdás-vezette csőcselék elfogta, Magdalénát a tanítványok néhánya Jézus Édesanyjához kísérte, akinek elmondták Júdás gaztettét. Ismerve Nikodémus Evangéliumából írottakat, szinte lehetetlennek tartom azt, hogy Nikodémussal ne ment volna Jézus Édesanyja és Magdaléna Pilátushoz. Erre vonatkozó adattal az egyházi iratok nem rendelkeznek, de teljes bizonyossággal mondhatjuk azt, hogy Jézus szerettei részéről megindult a védelem Pilátusnak meggyőzésére, akinek feltétlenül ismernie kellett Mária hercegnői mivoltát és talán nem volt tudomása arról, hogy a Pártos Birodalom királya, éppen úgy, mint Tibériusz római császár, a kölcsönös békesség fenntartását államügynek tulajdonította. Pilátus Rómát akarta szolgálni a galileai pártos hercegnek zsidóként történő elismerésével, és mint zsidót, a zsidóknak való átadásával. Ezért nem hallgatta meg Máriát és Magdalénát sem. Ezt a Pilátusnál való meghallgatási kérelmet azért vélem biztosan megtörténtnek, mert majd látni fogjuk, hogy Mária-Magdala Tibériusz császárig eljut panaszával és ez okozza Pilátus végzetét is. Pilátus gaz ítélete így az Édesanyát is sújtja, mert végig kell néznie Szent-Fiának a Golgotára való keresztvitelét és megfeszítését is. A keresztről való levétel Arimateai József személyének bevetése, valószínűleg Nikodémus műve, aki korának legismertebb ügyvédje volt és így Pilátusnál egy eddig ismeretlen „jóakarót" mutat be, aki a „halott testét" eltemetésre kikéri. Sikerült is terve szerint minden. Az Édesanya azonban jól tudta, hogy mi következik ebben az „utolsó földi felvonásban", tehát nem távozik el Szent-Fia mellől. Hiába hengerítik a nagykövet a sírbarlangba, ő ott marad Mária-Magdalával és a többi asszonnyal, akik az ő kíséretét képezték, akik tulajdonképpen a zsidók bosszúja elől óvták eddig is, a hosszú éveken át.

 

Amikor aztán éjfélre fordul, bekövetkezik a legnagyobb földi esemény - a Feltámadás - az Édesanyának testben láthatóan jelenik meg a Szent-Fia és megöleli, megcsókolja őt, földi módon véve búcsút Tőle. Az ott álló Mária-Magdala ezt nem látja, hanem csak - mint evangéliumában mondja - „érezte Jézus jelenlétét, lelkileg szólt hozzá."

 

A Feltámadással oly dimenzióba jutunk, melynek titkait nyugodtan nevez­hetjük misztikusnak, vagyis a materialista felfogás szerint érthetetlennek, hi­szen messze túllépik az anyagiasság eszközeit és módjait.

 

Sajnos mai júdai-kereszténységünk annyi ún. ószövetségi zsidó és anyagel­vű hagyományt vett át, hogy az evangéliumban is érvényesülő, hasonló szel­lemiség elhallgatja sokszor a neki nem megfelelő igaz történéseket: Ezért mon­danak oly keveset és semmi jót az evangéliumok Jézus Édesanyjáról, és a mágus papok városából (Magdala) származó, jól kiképzett, szépséges papnőről ­ Mária-Magdaláról - csak annyit, hogy „hét ördög volt benne", de Jézus 'kiűzte' ezeket belőle. Így vannak a vallásos hívők egy skatulyába bezárva, ahová csak annyi Fény jut, amennyi a „bűnbocsánatot" adó papok akaratával oda beszűrődik. Ez azonban nem Isten Igazsága, hiszen „az Igazság tesz szabaddá titeket!"

 

Hasonló eset áll fenn Pilátussal és a zsidó templom papi fejedelmeivel is. Nem tudunk meg semmit sorsukról a kanonizált evangéliumok írásaiból. Az „Universidad Pontificia de Salamanca" által összeállított ún. "Evangelios Apokrifos" egyike „Pilátus aktái"-ból, „Tiberius levele Pilátushoz" azonban érdekesen írja le a történteket. (Editorial Catolica S. A. Madrid, 1975. 474. oldal.) A görög és spanyol szövegből átvett magyar fordításban így:

 

Tibériusz császár levele Pilátushoz:

 

„Amikor olyan merész voltál, hogy erőszakosan és igazságtalanul halálba küldted a nazarénus Jézust és elmarasztaló ítélet nélkül adtad át őt a dühös és telhetetlen zsidóknak, semmi szánalommal nem voltál eme igazhoz, hanem borzalmas határozatod szerint az ostorozás gyötrelmeit és a keresztre feszítés kínjait kellett ennek a minden bűntől mentesnek elszenvedni. Ugyanakkor szá­jad részvétről is beszélt, de szíved szerint kiszolgáltattad ót néhány törvényte­len zsidónak.

 

Mindezek miatt most te leszel láncra verve elibém vezetve. hogy számot adj erről az életről, amit minden ok nélkül a halálnak adtál, és mentsd magadat kifogásaiddal. Ez a te kegyetlenséged és szégyen nélküliséged valósága. Mióta tudomásomra jutott mindez, szenved az én lelkem és nem találom belső nyugalmamat, mert elibém járult egy asszony (Mária-Magdaléna), aki az ő tanítványa volt és bizonyítja, hogy ez a Jézus: mindenkire kiterjedő gyógyító munkát végzett mindenütt, ahol járt. Vakoknak látását adta vissza, a bénák jártak, süketek hallottak, megtisztította a leprásokat és mindezek egyetlen szavára gyógyultak meg.

 

Micsoda kegyetlenséggel rendelhetted el, hogy keresztre feszítsék őt, hiszen ártatlan volt, ok nélküli az ítéleted.....mert ő hatalmasabb volt mindegyik is­tennél, akiket mi tisztelünk. Hogyan adhattad őt halálra?

 

De tudd! - Mivel igazságtalanul halálra ítélted és megöletted, ugyanolyan formában törvénykezek feletted és minden tanácsadód, bűntársaid és megvesz­tegetőid felett is."

 

Eddig a levél, melynek kísérője volt Tibériusz császárnak az a rendelete, mely arra intézkedett, hogy: Pilátust bilincsbe verve, rabként azonnal Rómába hozzák, Arquelaot, Heródes fiát bűntársával, Filipoval együtt, valamint Kaja­fást és apósát, Annást és az összes zsidó főpapokat, szintén rabként, bilincsbe verve.

 

Így Tibériusz császár volt az egyetlen a világon, aki nemcsak igazságtalanságnak és merényletnek minősítette Jézus keresztre feszítését, hanem halálra ítélte és kivégeztette mindazokat, akik ennek - mint mondám - az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnténynek elkövetői és végrehajtói voltak.

 

Az említett „Apokrif Evangélium" aztán részletesen leírja, hogy miképpen lelték megérdemelt végüket a nevezettek.

 

Fel kell tennünk itt azt a kérdést is, hogy: miképpen kerülhetett Mária-Magda/a Tibériusz császár színe elé?.... Ugyanis Mária-Magdala nem volt római állampolgár. De a római perrendtartás szerint a rómaiak által elfoglalt területek minden polgára apellálhatott a császárra akkor, ha ő vagy követlen hozzátartozója igazságtalan ítéletet kapott a római bírótól, vagy kormányzótól. Az igazságtalan ítéletet jelen esetben Pilátus hozta. Az ő közvetítését tehát Mária nem használhatta a császárhoz való fellebbezésében. Pilátust meg kellett ke­rülni tehát és az ő tudta nélkül kellett elérnie Tibériusz császárt.

 

Tekintve, hogy ebben az időben Róma és a Pártus Birodalom között béke van, minden valószínűség szerint Mária-Magdala a pártus diplomácia közbelé­pésével jut el Tibériuszhoz, talán egy pártus diplomáciai küldöttséggel. Ugyanis másképpen - lakóhelye szerint - Pilátus volt az egyetlen illetékes római terület­re jogosító útlevél kiadására, de a császári levél szerint Pilátus nem tudott Mária római útjáról.

 

És Mária-Magdalénának Jézus 'hozzátartozójának' kellett lenni, hogy a császár elé jusson, és így mint 'hozzátartozó', Jézus Édesanyja helyett is kérhette az igazságtételt. Itt csak arra a nagy irodalomra hivatkozom, mely azt állítja, hogy Mária-Magdaléna Jézus felesége volt.

 

A gnosztikus evangéliumokból is ez valószínűsíthető. Így értelmezhető egészséges formában, az „Ember-Fia" elnevezés.

 

Van olyan elgondolás is, mely a „Feltámadás" után boldogan élteti Jézust, Mária-Magdalénától született gyermekeivel.

 

 

 

„INRI" és a Solyma

 

I.N.R.I. - e négy betűt íratta Pilátus egy táblára, amit felszögeztetett a keresztfára, a megfeszített Jézus Urunk feje fölé. Mindenki úgy tudta, hogy az I.N.R.I. jelentése: „Jésus Nazarenus Rex Judeorum" - és ezt a szöveget ma úgy értelmezik: „Názáreti Jézus, a zsidók királya".

 

Azonban Názáret nevű helységnek Jézus korában való létezését a zsidó írások nem említik, a Talmud sem és Flavius Josephus sem, így a biblikusok nagy része azt mondja, hogy Jézus nem származhatott egy „nem létező" városból. Ez az oka annak, hogy az evangéliumoknak görög szövegű eredeti írásaiban sem találjuk meg a „názáreti" kifejezést Jézusra vonatkozóan.

 

 

 

Kefren fáraó Horus-szal

 

Márk így írja (1:9): „Nazarenoz"

 

Lukács pedig így írja: (4:34 és 24:19): „Nazorais"

 

Felmerül tehát az a nagy kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy az evangélisták nem azonos kifejezést használnak Jézus származási helyének a megjelölésében, mert a fentiek egyike sem jelenti azt, hogy „názáreti".

 

Az előbbiekben már sokszor említett és forrásadatként használt Bibliai Szótárból megtudjuk azt, hogy görögül „Nazorai" Jézus híveinek neve volt. „Nazoraion" pedig a Talmudban lévő zsidó kifejezés a Jézus­követők kicsúfolására.

 

„Nazarenus" kifejezés alatt a Jézust-követő galileai és szamáriai népet különböztették meg ugyan, de a mai biblikusok már azonosítják ezt a nevet az említett „Nazorai" görög szó jelentésével és a nemzsidó „Mandeus" nevű, gnosztikus „eretnekeket" is ide sorolják. Nekünk itt most az a fontos, hogy a „Nazarenus" sem jelenti a „názáretit", vagyis a Názáretből származót.

 

Mindegyiknek eredete azonban a „Nazirit", mely a zsidóknál olyan „szent személyt jelölt, aki nem követett el „tisztátalanságot".

 

De azt is hangsúlyozza ez a forrásadat, hogy ezt a „szent ember" fogalmat a zsidók a Közel-Kelet hitvilágából vették át. Idézem:

 

„This was also true in the Non-Israelit near East".....magyarul: „Ez igaz volt a nem-izraelita Közel-Keleten is." ('nazirit' szó alatt, N. 526. oldalon.) Még azt hozzáteszi a felvilágosítás, hogy „gentiles, azaz nemzsidók nem kaphatták meg ezt az elismerést. Köztük nem lehetett Nazirit."

 

 

 

A „szent sólyom" Tutankhamon sírjából

 

Jeruzsálemben azok a zsidók, akik látták Jézus csodatetteit, nem tudták azt, hogy honnan való. Az egyetlen, amit tudtak róla az volt, hogy „galileai". Nevét sem ismerték, tehát nem nevezték „Jézusnak", hanem csak azt kiabálták: „Nazirit"...... „Nazirit ".... „itt van a „szent ember."

 

A zsinagóga rabbijai és „papi hercegei", akik maguknak követelték a „nazirit"-i méltóságot, iszonyúan felháborodtak azon, hogy a nép az általuk galileai „hamis prófétának" csúfolt Jézust nevezi „Nazirit"-nek, „szent embernek".

 

De a hivatkozott Bibliai Szótár helyesen írja, hogy a zsidók ezt a „Nazirit" kifejezést a nemzsidó közel-keleti hitvilágból vették át. Ugyanis a ma sumérnak nevezett mahgar, vagy káldeus nyelven a NA-ZI-RIB (összetett szó) fejezi ki ugyanazt, ami a zsidó „Nazirit" értelme. It ta NA = „ember". (L.70.), ZI = „élet" (L.84.) és RIB vagy KAL = „erős, hatalmas". (L.322.) - Talán úgy értelmezhetjük: „az élet hatalmának embere", vagy „káldeus", „szent ember", aki istenes életet él. (Nasaru, Naseru jelentése az akkádban = vigyáz, megóv, megőriz, oltalmaz; Nasiru = oltalmazó, védő, pártfogó (Akk. Sum. Gloss. 313. oldal).

 

A zsidó „Nazarit"-ok, ha bűnbe estek, vagy valami tisztátalanságot követtek el, galamb-áldozattal tisztultak meg. - Sok kis galamb vére ömlött ki a zsidó világban, hiszen ez volt a legolcsóbb áldozat.

 

Sokféle galamb volt Palesztinában és - éppen úgy, mint a magyarban ­ sokféle volt a nevük is, de galamb kifejezés alatt, a zsidó társadalomban kizárólag az áldozatra szánt madarat értették.

 

Mint említettem, a „Nazarit"-ok áldozati állata volt, de az asszonyok és nők is ezt használták „áldozati állatként", a menstruáció, a szülés vagy szexuális szabálytalanságok utáni „megtisztulásra".

 

A zsidó Lukács evangélista is ilyen áldozattal akarja Jézus Urunk Édesanyját - Máriát - a zsidósághoz kapcsolni. (Vagy talán ezt is a zsidó származású „egyházatyák" ragasztották az evangéliumhoz?... - Minden lehetséges.) - Ezek ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy a galamb nem volt lélekhordozó, szent állat, hanem közönséges „áldozati eszköz", éppen úgy, mint például a KOS. Ugyanis ezeknek az állatoknak nem a „tisztelete", hanem a leölési rendelete van a zsidók „szentirataiban" megörökítve.

 

És pontosan itt a „galambnál" vetődik fel egy kétség az evangéliumi szövegre vonatkozóan. - Ugyanis János evangéliuma Keresztelő Jánossal ezt mondatja:

 

„És bizonyságot tőn János, mondván, láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy galambot és megnyugovék Ő rajta. " (Jn 1:32)

 

Márk így írja: „...feljővén a vízből, látta az eget megnyilatkozni és a lelket, mint egy galambot Ő reá szállni. " (Mk I:10)

 

 

 

 

Szkíta napmadár

 

Lukács (3:22) és Máté (3:16) ugyanígy mondják. De Keresztelő Jánost Máté, Márk és Lukács nem ismerte. Szemtanúi sem voltak a „vízbemerítésnek" és ők sem voltak így „megkeresztelve". Joggal mondhatjuk, hogy evangéliumi írásuk e részlete János evangéliumából ered.

 

Viszont pontosan János evangéliuma az, amit a „paulinista" egyházatyák kezdetben a „gnosztikus" írások közé soroltak és sok biblikusnak az a véleménye, hogy János evangéliuma sok változtatást szenvedett. Különösen az evangélium bevezető része. Eleinte nem is vettek tudomást róla, mert létezéséről legelőször Valentiánus „Gnosztikus Herakleon"-jában olvashatunk (Kr. u. 160.), aki úgy mondja, hogy „János az egyiptomi eredetű nemzsidó forrásokat használta evangéliumának megírásakor. Miután pedig a „paulinista" szemlélet ellenkezik azzal a Jézusi Igazsággal, amit a „gnosztikusok" tanítottak, valószenű, hogy János evangéliumának ezeket a gnosztikus vonatkozásait átjavították, hogy a paulinizmusi ideológia követelményeihez illeszthető legyen.

 

Nézzünk meg benne egy ilyen „paulinista" változtatást: A mai szöveg így mondja: (Jn. 6:69):

 

„És mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia."

 

Az eredeti szöveg azonban így mondja a Krisztus szó nélkül görögül:

 

„És mi elhittük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek egyetlen dicsőítettje (szentségese, fényben dicsőségese)."

 

Ugyanis igen nagy különbség van a „megismertük" és a „tudjuk" között és nem „krisztus" (messiás), hanem „Egyetlen dicsőített".

 

Ezt a lényeges változást észlelve igen nagy kétkedéssel kell fogadnunk azt a kitételt, hogy a Szentlélek egy „galamb" képében szállt Jézusra. Ugyanis a galambnak rituális értéktelenségét már ismerjük és „lélekhordozó" csak a zsidó-kereszténységben lett. Abban a zsidó környezetben, a Jordán mellett, ahol Keresztelő János „vízbemerítette" a megújulásra vágyókat, az Isten nem küldhette „Egyetlen megdicsőített" Szent Fiára a Szentlelket egy ilyen értéktelen áldozati állattal.

 

 

 

Sólyom viszi az evangéliumot és hátán a „szentlélek" (galambot) János apostolnak

 

De János sem írhatta ezt így, hiszen az evangéliumát sokáig kiközösítő „paulinista" egyházatyák megállapítása szerint: „Egyiptomból származó, nem zsidó forrásokból vette adatait. "

 

Itt tudni kell azt, hogy ebben az időben a Pártus Birodalomhoz tartozó Káldeáben, Kánaánban (vagyis Palesztinában), a hettitáknál és Egyiptomban a „Melkizedeki hitszemlélet" uralkodott, a Melkizedek rendje szerinti mágus papság hirdetésével és ennek volt az utolsó csírája a „gnoszticizmus", amelyben Jézus tanítását találjuk meg.

 

Saul-Pál Jézust „a Melkizedek rendje szerinti örökké való " főpapnak ne­vezi (Zsid. 6:20). - Ezt azért mondja, mert nagyon jól tudta, hogy Palesztinában ez volt a galileai és szamáriai „gentiles" (nem zsidó, gojimnak nevezett) nép vallása, mely vallás alapja a „Fény Szentháromsága". Ezt a Szentháromságot Egyiptomban és Palesztinában - Jézus Édesanyjának, Adiabene Máriának küldetéséig „Isis-Osiris-Horus" képezte, ahol ISIS = „Fény Szűze", OSIRIS = „Fény Atya" és HORUS = „Fény Fia" és „Isis" ebben az időben már „szeplőtelen titulust" visel, miután a méd-perzsa király, II. Xerxes (Gaumata a méd főmágus) annak nyilvánította (Kr. e. 4. században). Azt is tudnunk kell, hogy a „Horus" azaz a „ Fény Fia", a szent SÓLYOM képében jött a Földre, a Melkizedek rendje szerinti hitvilági tudat szerint. Ezen a vidéken a „fehér sólyom" volt a lélekhordozó szent állat. Hiszen Palesztina fővárosának neve is a „szent sólyom" dicsérete így: „Uru-Solyma", vagy „Sólyom város". Ebből csináltak a zsidók „Uru-Salem" változatot. (1. "uru" sumér/mahgar nyelven = város 2. Vagy pedig, a görögös "Hierosolyom"-ból Napsólyom, azaz "szárnyas napkorong - Egyiptomból ismert jelkép). Az egyiptomi fáraók magukat „Horus" földi kiválasztottjának hitték és a vállukon nyugvó „szent" sólyom jelképezte ez „Istentől" nyert hatalmat.

 

Bemutatom Chephren fáraó szobrát és Tutankhamon sírjában talált „Horus"-t, a „ Fény Fiát" ábrázoló sólymot, melynek fején a Napkorong, karmaiban az „élet" és az „örökkévalóság" jelképei.

 

De helyezzük magunkat vissza Jézus idejébe, a Jordán mellé, ahol Keresztelő János „bemeríti" az embereket a vízbe, hogy megújhodva lépjenek ki onnan. - Jézus is bemerül és feljővén a vízből, nála nem megújulás, hanem a Rá eső „Isteni kinyilatkoztatás" pillanata ez, mert a szent „fehér sólyom" csapott le az Égből és a vállán megnyugodott. A sokaság megbűvölten látta ebből, hogy Jézus a „Nazirit" - maga a „Fény Fia", akit eddig „Horus"-ként tiszteltek és a nép leborult előtte, hiszen az Isten-küldte „fénymadár", a vállán nyugvó szent fehér sólyom jelezte, hogy Ő az Isten Fia, aki leszállt a Földre. 

 

Csakis így lehetett ez a csodás történés, hiszen Istennek megnyilatkozása nem hétköznapi, szürke dolgokkal történik, hanem sohasem látott csodák mutatják Isten hatalmát. - Itt is, és János, aki nem volt tanúja ennek a csodának és arra sincs adat, hogy Keresztelő Jánossal beszélt volna valaha, az egyiptomi források alapján, csakis igy írhatta le evangéliumában ezt a csodát.

 

János tehát így írta evangéliumának ezt a versét:

 

„....láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy fehér sólymot és megnyugovék Ő rajta. " (Jn. 1:32)

 

Jézus Urunk "küldetésének kinyilatkoztatása" a már halott Lázár feltámasztásával zárul. Ezzel bebizonyosodott az Ő emberfeletti Istenfiúsága.

 

A szent fehér sólyomnak vállán való megnyugvását viszont joggal vélhetjük a „küldetés-kinyilatkoztatás" kezdetének. Ugyanis az égből lecsapó sólyom csak Isten rendeléseként szállhatott Jézus Urunkra, mint Isten szentlelkének hordozója. Valóban isteni jel volt arra is, hogy Őt a nép „Nazirit"-nak nevezze és leboruljon előtte. - E kinyilatkoztatás után következik a csodák sorozata, majd - Lázár feltámasztása után - a zsidóság „papi hercegei" összegyűlnek a zsinagógában és Jézus Urunk halálos ítéletét mondják ki. Jön nagypéntek, Pilátus, a keresztre feszítés és aztán (Jn. 19:30):

 

 

 

„Elvégeztetett!"

 

Az emberi testben földreszállt Istenfia utolsó szava volt ez és azután az evangéliumok így írják le a történteket:

 

„Ezek után pedig kéri Pilátust arimatheai József (aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt), hogy levehesse Jézusnak testét. " (Jn 19:38)

 

„Ő pedig gyolcsot vásárolván és levevén Őt, begöngyölé a gyolcsba és elhelyezé egy sírboltba, mely kősziklából volt kifaragva és követ hengerített a sírbolt szájára." (Mk 15: 46)

 

Ennyi az egész, amit megtudunk Jézus temetéséről és mindezt az eddig ismeretlen „arimatheai" József végzi és a legszentebb Édesanyának az említését gondosan elkerülik az evangélisták.

 

Elképzelhető-e az, hogy a szintén isteni küldetésű édesanya, Mária, akinek végig kellett néznie Szent Fia szenvedését, keresztre feszítését, a sírbatételnél ne legyen jelen?....

 

E sorok írója ezt az „evangéliumi hiányt" Mária isteni kiválasztottsága elhallgatásának véli, vagy itt is a másításokra kell gondolnunk? - Talán végezzünk egy felderítést ebben az ügyben is.

 

Induljunk ki abból, hogy a „szentírás" arimatheai Józsefet teszi a történések főalakjának. Keressük meg a térképen, hogy hol van „Arimathea".

 

Felkutattam az összes bibliai térképet, de sehol sem leltem meg ezt a helyet. Végre az legmodernebb bibliai szótárból a következő vonatkozást böngésztem ki:

 

„Arimathea egy város, de nem tudjuk hol van. - Nem szabad összetéveszteni a Jeruzsálemtől 6 mérföldnyire lévő Ramleh-hel. De talán azonos lehet a Joppától keletre lévő Ramathian-Zaphimmal, ahol Sámuel próféta lakott (1Sám 1.), de ez a hely Szamaria-ban van.'

 

Így tudjuk meg, hogy ez az arimatheai József a gentiles (gojim) földről való, tehát nem zsidó. (Helyesbíteni kell Nikodémus Evangéliuma szerinti megállapítást.) Ez a „József" tehát nagyon jól ismerte Jézus Urunk Édesanyját és valószínűleg „nem vásárolt" gyolcsot, hanem a Szkítopoliszban készített és „készenlétben" tartott „királyi szövésű lepelbe" fektették az Úr drága testét, az Édesanyjának intézkedése szerint, és az ő segítségével. - Hiszen - mint már ismertettem - a Turini Lepel anyaga azonos a pártus uralkodók részére készített különleges anyaggal, mely közönséges halandó részére nem volt beszerezhető.

 

Így a halotti lepel is bizonyítja Jézus királyi származását, de higgyük el és tanítsuk azt, hogy Jézust az édesanyja takarta be a lepelbe és biztosan ő volt az utolsó, aki kijött a sírból, mielőtt ez az „arimatheai" József ráhengerítette a követ arra.

 

De talán nem is szamáriai, hanem pártus származású volt arimatheai József?.... Ugyanis ARI-MA-Tl-A = a Pártus Birodalom szent neve, a hiedelem szótára szerint. Jelentése: „az örök élet népének országa."

 

Hát ezért volt ez a pártus József a Betlehemi Herceg tanítványa, követője és sírbatevője. Jézus Édesanyjával - Máriával - mint „földiek", együtt temették el „Adiabani" (Adiabene) pártus hercegnő Szent Fiát.

 

E sorok írója úgy véli, hogy a Turini Lepel történetén is változtatni kell valamit. Ugyanis az Edessaba való kerülése előtt biztosan Jézus Édesanyjánál lehetett. Mert helyezzük vissza magunkat az akkori valós helyzetbe. Jézust Édesanyja takarja a lepelbe és ott van, amikor a sírt lezárják a kővel és Jézus feltámad. A sir üres. Csak a lepel maradt ott, amin az Édesanya és Mária­Magdala felfedezik Jézus testének és arcának képét! van-e olyan édesanya, aki fiának ily hagyatékát kezéből kiadja?.... Mit tesz Mária? - A szívéhez szorítja és viszi magával.... de hova?

 

Az evangéliumi írások nem beszélnek arról, hogy mi lett Jézus Urunk Édesanyjával és Mária-Magdalával a feltámadás után.

 

De „Elvégeztetett!" - A zsidók gyűlölete most a tetőfokon van. Azokat is üldözik, akik Jézus feltámadásáról beszélni mernek. A tanítványokat is halálra keresik. Minden valószínűség szerint a tanítványok Máriát és Mária-Magdalát a szkítopoliszi egyházi központba viszik, ahol Mária nevelkedett. Ugyanis Szkítopolisz nem tartozott Júdea területéhez, hanem a római fennhatóság alatti Decapolis-hoz. Ide zsidókat nem engedtek be.

 

És Mária viszi magával fiának halotti leplét is. Valószínűleg innen is tovább mennek, a Pártus Birodalomba, ahol teljes biztonságban élhetnek, és nem kell félniük a zsidó bosszútól többé. Valószínűleg az egyik pártus főváros, Hatra volt végleges letelepedési helyük.

 

 

 

 

Ugyanis itt volt a legnagyobb egyháza és leghatalmasabb templomai a pártiai „kereszténységnek", melynek tanítása és szertartása azonos volt azzal az egyházzal, amit a jó Péter apostol Antiochiában alapított meg és ez a szertartásában nem „áldoz ", hanem az „utolsó vacsora" emlékében a hívők, akiknek „megújulásra" van szükségük, a kenyér és a bor vételével, Jézus Urunk Igéjével és az Ő kegyelméből megújulnak és erőt kapnak hibáik leküzdésére vagy jóvátételére, de nem „bűnbocsánatára". Mert a „bűn" sohasem kaphat bocsánatot. A rosszat, amit elkövettünk, azt nekünk kell „jóvá" tenni és amit nem tettünk, vagy már nem tehetünk „jóvá", azért majd megkapjuk a „vezeklés" ítéletét....tanítja a „péteri egyház".

 

"Feloldozást" ember nem adhat másik embernek. Hiába visel fényes, papi ruhát és „lelkipásztorként" vezet arra, hogy „áldozd fel" Jézus Urunkat a „bűneid bocsánatára. "

 

Ez nem Isten kedvére való.

 

Tanuljunk a minden zsidó hagyományt hitéből kizáró „péteri és a pártus"  kereszténységtől, hiszen ezeket nevezték legelőször a rómaiak „christianos"­nak.

 

Ők így tanították: „Szeresd Jézus Urunkat - a Betlehemi Herceget - a megfeszítettet, a feltámadottat és ne áldozd fel megint, mint a zsidó Sauliak, hiszen  így üzen neked:

 

„Ha valamit kértek az én nevemben. én megcselekszem azt." (Jn. 14:l4) 

 

Kérd az Ő segedelmét és biztosan megkapod általa Urunk Istenünknek a  kegyelmét! - Ismernünk kell a „péteri kereszténység" tanítását, mert ennek, a  Saul-páll ideológiával való szembenállását nagy óvatossággal, az evangéliumi  írások is említik és ezekből tudjuk meg, hogy:

 

A szíriai Antiochiában volt Péter apostol székhelye. (Antiochia Kr. e. 64.  év óta Róma által elfoglalt terület fővárosa és itt volt a római főparancsnokság  székhelye. Lakói nem-zsidók és a Melkizedek vallás követői voltak.) Jézus  Urunk tanait tehát igen nagy örömmel fogadták és itt nagy megértésre talált a  jézusi Igazság a görögül beszélő nem-zsidók között és nagy örömmel fogadták  Jézus követeként Péter apostolt. Mint mondám, ezeket nevezték legelőször  „christianos"-nak. (Ap.Csel 11:26).

 

Saul-Pál itt is téríteni akart, de ezek a nem-zsidó Christianos  (keresztények) nem fogadták el az ő zsidó-gyökerű beszédét, hanem elűzték.  (ApCsel 14.). Iszonyú nagy vita is keletkezett Péter és Saul-Pál között (Gal  2:11-13).

 

 Ennek következménye volt Saul elűzése és az antiochiai, zsidó­gyökértől mentes, péteri keresztény  egyház megerősödése, melynek első  püspöke Péter volt. Az „úrvacsora"  szertartásos vételét igazolja az ún.  „antiochiai kehely". Képét itt bemutatom. 1910-ben találták meg  Antiochiában. - Ezüstből készült, két  részből - belsőből és külsőből - tevődik össze. A szakvélemény megállapítása szerint a belső kehely az,  amit Jézus Urunk használt az „utolsó  vacsorán" - és ez be van helyezve egy külső borítót képező ezüst kehelybe, mely az első évszázad második felében készült.

 

Jézus van rajta ábrázolva és tizenegy apostola - és közöttük többször látható a szent sólyom. (G.A. Eisen: „The Great Chalice of Antioch, 1923.) A képet  átvettem a Bibliai szótár „A 142." oldaláról, ahol úgy minősítik, hogy: „A kehely  értékes darabja a közel-keleti keresztény művészetnek." (Nem nevezi „jew­christian" alkotásnak.) - A kelyhet valamelyik kolostorban őrzik New York  államban.

 

Az eddig elmondottak kiértékeléséből megtudjuk azt, hogy Jézus feltámadása után azonnal két helyen alakult ki a minden zsidó vonatkozás nélküli  kereszténység:

 

l.) Antiochiában - Péter apostol irányítása és törhetetlen Jézus-hite által,  aki nyíltan szakít a Saul-Pál féle zsidó gyökerű ideológiákkal és „elűzi" Sault  - és

 

2.) A Pártus Birodalomban, Ari-Ma-Ti-A földjén, ahol az ősi mágus vallás  sokezer éves próféciái teljesedtek be Jézusban és Édesanyjában, Máriában.  Miután pedig Mária az „Adiabani" (Adiabene) pártus királyi-hercegi családból származik, Jézust a pártusok saját vérükből emberré lett Isten-Fiának  tartották, akiben valójában a „Világ Világossága", az ősi hit „En-Lil"-je szállt  le a Földre.

 

Keressük tehát e két helyen a jézusi hagyományt és annak emlékeit, szimbólumait. Azt a keveset, amit még meg lehet találni a csaknem kétezer éves zsidó­kereszténység „'eretnek" üldözése után.

 

Antiochiában van eltemetve Péler apostol. A mai „keleti kereszténység"  nagyon jól tudja ezt, de a Vatikán mindenképpen Rómában szerette volna Péter  csontjait megtalálni. Nem sikerült, de a Szent Péter Dómban ott találjuk Szent  Péter szobrát. Mikor 50 évvel ezelőtt, még a jó Deimel jezsuita páter életében,  először Rómában jártam, csodálkozva kérdeztem egy „bennfentes" egyházi  kísérőmtől és barátomtól, így: „Miért fekete színű ez a Szent Péter szobor?  Talán ez lenne a híres „Fekete Péter?" - Meglepett a „bennfentes" - tehát a  vatikáni titkokat jól ismerő és Rómában nevelkedett - kísérőm válasza, amikor  ezt felelte: „Ez valóban az egyház „Fekete Pétere" - ugyanis Pál apostolt jelenti titkosan, mert ugye Péter kezében van a mennyország kulcsa és Péter  utóda a mindenkori római pápa, de az egyházi filozófia Szent Páltól ered. A  Bazilika is Szent Péter nevét viseli, ebbe tehát nem lehet Pál apostol szobrát  tenni. Hát mi tudjuk, hogy a „fekete Péter" valójában Saul-Pált, illetőleg  Szent Pált jelenti."

 

De menjünk vissza Antiochiába. Péter idejében ők ismerték Jézus halotti  leplét és valószínűleg Máriától ide, Antiochiába kerülhetett. Az „Edessa"-ban  való elrejtést e sorok írója abba az időbe teszi, mikor a Kr. e. 3. század közepén az antiochiai, volt péteri egyházba már beszivárogtak a zsidó származású  és Saul-Pált követő „egyházatyák", akik aztán ezt is átalakították a zsidó­gyökerű ortodoxiának megfelelően. - De a Turini Lepel történetében is némi  változtatást kell végezni. Ugyanis az eddigi vélemény szerint „a Lepel, mint  tisztátalan temetési lepel V. Abgár király idejében Edessába került, amit  Thaddeus vitt oda. "

 

Ez egy hipotézis csupán az apokrif-evangéliumi írások alapján és a biblikusok között talán a legnagyobb vita tárgya volt eddig. Ugyanis a történést így  írja le az apokrif írás:

 

„Abgár, Edessa királya nagy beteg volt és egy levelet küldött Jézusnak,  melyben kéri, hogy jöjjön el Edessába és gyógyítsa meg őt. "

 

Írását így fejezi be:

 

„Hallom, hogy a zsidók ellened vannak és károdra készülnek De tudd meg, hogy az én városom, bár kicsiny, de nemes és elég kettőnknek'

 

Jézus írásban válaszol így:

 

„Ha majd ott leszek amellett. Aki engem a Földre küldött, egy tanítványomat majd elküldöm hozzád, hogy gyógyítson meg téged és a tieidet. " (Átvettem: „Los Evangelios Apocrifos". Editorial Catolica, Madrid, 1975. 669. oldal.)

 

Érdekes itt megjegyezni azt, hogy erre a levélváltásra vonatkozó literatura hatalmas. Ugyanis a hivatkozott forrás 667. oldalán 45 könyv (író és cím) van felsorolva annak bizonyságául, hogy a biblikusok miképpen vitáznak e levelek autentikus, vagy legendaszerű voltának megállapításában, de a nagyobb részük elfogadja a levélváltás valóságát és ténynek veszik azt, hogy Taddeus valóban a Jézus által írt levelet vitte Abgárnak, Jézus jeltámadása után!

 

A másik rész viszont a "mandylionnak" nevezett, a rajta lévő Jézus-képet veszi Jézus válaszának és állítják, hogy Jézus nem irt levelet.

 

Mi elfogadjuk azt a döntést, hogy Jézus irt, úgy amint azt legjobban bizonyítja J. Nirschl, eképpen:

 

„A levélváltást, mely Abgár és az isteni örökkévalóság között történt, történelmi valóságnak kell elismerni, éppen úgy Taddeus apostol-tanítványnak Abgár királynál tett edessai látogatását is, és az ezzel ellenkező állítást tarthatatlannak kell minősíteni, mert Eusebiusnak és Chorenei Mózesnek ide vonatkozó megállapításai megtájolhatatlan értékűek. " (J. Nirschl: „Der Brief­wechsel des Königs Abgar von Edessa mit Jesus in Jerusalem, oder die Abgar­frage." Mainz 1896. 336. oldal.)

 

Tehát nem a „mandylion" ment Edessába, hanem Jézus írott válasza. Most már nehéz megállapítani, hogy Máriától hová került Szent Fiának halotti leple. Az is lehet, hogy a Pártus Birodalom legnagyobb templomában - Hatrában ­ volt, hiszen mind a két helyen ismerték és így nem volt szükség semmiféle emlékeztetőre, mint pl. a mai zsidó-kereszténység feszületére. Azt biztosan tudjuk, hogy a „Világ Világosságára", a soha ki nem alvó templomi „szent tűz ", a soha el nem múló „világosság" emlékeztetett, melynek ébrentartását külön papi rend végezte az antiochiai „péteri egyházban" és a Pártus Birodalom templomaiban is.

 

A minden júdaiságtól mentes jézusi kereszténység történetének kutatásában már tudjuk, hogy az antiochiai egyház már hamarosan Péterék után, a lépésről­lépésre történő sauli befolyás hatáskörébe kerül és átalakul. Ennek oka az volt, hogy a Péteri egyházak a hívők hitvilágával foglalkoztak, vagyis istenes és erkölcsös életre tanították a híveiket, Jézus útmutatása szerint, ahol a hit alaptételét Jézus e szavai képezték:

 

„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet." Az egyházaknak azonban semmiféle politikai kötődésük nem volt - így „védtelenek" maradtak.

 

Más volt a helyzet azonban a Pártus Birodalomban. Nézzük meg tehát most együtt, hogy mi volt

 

 forrás: http://aranylaci.freeweb.hu/jezus/jezus.htm