A Kozmikus Önvaló szanszkritul átma. Az egyéni lélekkel szemben az Átma egyetemes. Ő „az élet fénye” minden lényben.

Az Átma, az egyén (individuum), az elme és a tudat közötti összefüggéseket, illetve kapcsolatot egy lámpához lehet hasonlítani: A fény az Átmát, az izzó az egyént, a kibocsátott fénysugarak pedig az elmét jelképezi. Angolul az elmét a: „spirit of soul” érzékletesen fejezi ki, mivel ez magyarul: „a lélek szelleme”, ami azt jelenti, hogy a szellem, illetve az elme az Átmából árad ki. A szellem – vagy ha úgy tetszik a lélek – jól körülírható, különféle minőségekkel, illetve tulajdonságokkal rendelkezik. Lehet tiszta vagy homályos, erős vagy gyenge, zavarodott, eleven, illetve élénk, kreatív, alkotó, eltompult stb. Az Átma viszont teljességgel tulajdonságok nélküli, olyan, mint a felhőtlen égbolt, mint a nyugodt, tükörsima vízfelszín, vagy mint a fehér vetítővászon. A felhők az égen, a hullámok a tavon, a filmvászonra vetített képsorok mind-mind a szellem, az elme rezdülései. A tudatunk általában ezekkel a felszíni jelenségekkel azonosítja magát, és egyáltalán nem veszi észre, illetve nem érzékeli a „hátteret”, vagyis az Átmát.

A fenti hasonlatban a lámpabura szimbolizálja a tudatot. Az, hogy mennyi fényt képes kibocsátani a lámpa, az egyrészt az izzó teljesítményén, másrészt a lámpaernyő milyenségén múlik. Az, hogy a bura tiszta és áttetsző- e, vagy éppen poros vagy homályos és piszkos, jelentősen befolyásolja az áteresztett fény mennyiségét.

Az elme és a tudat tehát még nem azonos az Önvalóval, hanem csupán az Önvaló kisugárzása az, ami abból megnyilvánult vagy megvalósult. Az átma fénye változatlan, ragyogó és tiszta. Hogy ez a fény mennyire érvényesül, az a tudatunk minőségétől függ, amelyet gondolataink, érzelmeink, tulajdonságaink és tetteink alakítanak. A rossz tulajdonságok és a tudatlanság elhomályosítják lényünket; a tudás, a bölcsesség, a szeretet – egyszóval a jó tulajdonságok – tisztává teszik azt. Minél fejlettebb a tudatunk, minél tisztább és áttetszőbb, annál jobban átereszti a fényt. Ha már annyira tiszta és makulátlan, hogy az Átma fénye teljes pompájában és szépségében átjut rajta, akkor beszélhetünk megvilágosodásról vagy önmegvalósításról. Szent az, aki olyan tiszta és szeplőtlen, hogy lénye valóban Isten csatornájává válva fényt, szeretetet, jóságot, bölcsességet és tisztaságot, világosságot áraszt magából. (Erre utal a glória a szenteket ábrázoló képeken). Viszont, ha az Átmát a karma és a tudatlanság sok-sok rétege fedi, azon az isteni fény nem tud áthatolni.

Belső Önvalónk, az Átma az egyetemes kozmikus Önvaló magva, illetve esszenciája, amelynek a Mahá-ánanda, a Legfelsőbb Üdvösség (üdvvel teli boldogság) a természete. Ezért minden egyén legbensőbb tulajdonsága, illetve természete az ánanda (üdvvel teli boldogság), mivel része a Kozmikus Önvalónak.

A test, az érzékszervek, az értelem és a elme az Átma szerszámai. Paramhans Swami Madhavanandaji azt mondja az egyik bhajanban:

Testvéreim, láttam egy csodálatos hintót (test), amelyet tíz ló húzott (érzékek). Buddhi (intellektus) volt a gyeplő, amely a lovakat zabolázta, és manas (elme) volt a kocsis, aki a gyeplőt tartotta. A hintóban maga a király, Átma foglalt helyet, hű minisztere, Viveka (helyes megkülönböztető képesség) kíséretében. A hintó belsejében különféle hangszerek (érzéki benyomások, gondolatok) muzsikája csendült fel, amikor ebben a hintóban (test) felragyog a tudás fénye, akkor örökre megvilágosodott lesz.

A viveka az intellektus legkifinomultabb formája. Mérlegeli az érzéseket, gondolatokat, tapasztalatokat, és a valóság alapján dönt, nem önző vágyak és érdekek alapján, ahogy azt általában az elme diktálja.

A fény a tudás szimbóluma, míg a sötétség tudatlanságot jelent. Ahol a fény megjelenik, onnan eltűnik a sötétség. Ugyanígy van ez a tudással is: ha felébred bennünk a tudás, azonnal eltűnik a tudatlanság.

• Ki vagyok? A test? Tudatlanság azt gondolni, hogy a test vagyok.

• Valójában mi a színtiszta tudat vagyunk!

Nem vagyunk sem csont, sem bőr, sem hús, sem vér, sem ideg, sem mirigy. Azt szoktuk mondani: „ez az én vérem, az én végtagjaim, az én érzéseim, gondolataim, elképzeléseim, tapasztalataim”. De kicsoda valójában, aki ezt állítja magáról? Ki az, aki – tudatosan vagy nem tudatosan – állandóan azt hajtogatja, hogy „én”, és azt, hogy az „enyém”?

Vegyük példaként a hagymát. A kezünkben tartjuk, és anélkül, hogy gondolkodnunk kellene rajta, azt mondjuk, hogy ez „hagyma”. Ha viszont sorra eltávolítjuk a leveleit, az egyes darabokra már nem azt mondjuk, hogy „hagyma”, hanem azt, hogy „hagymalevelek”. Igen ám, de akkor hol marad a „hagyma”? Netán a „hagyma” csak egy név a hagymalevelek összességének elnevezésére? Aligha. Egy hagyma, amelyből ha elültetjük, egy egész növény fejlődik ki, sokkal összetettebb, magasabb rendű valami, mint burokként szolgáló levelek puszta halmaza!

Az Átma is sokkal, de sokkal több részeinek puszta összességénél. Az Átma bennünk él. Senki sem láthatja, hogyan lép be az anyaméhbe, vagy hogyan távozik a haldokló testéből. Jön és megy, a testeket cserélve, ahogy mi is a ruháinkat cseréljük. Az Önvaló nem születik és nem hal meg, halhatatlan, örök, isteni, változatlan. Az Átmának nem kell fejlődnie, mert eleve tökéletes. Csak a tudatot kell tisztítani és fejleszteni, hogy valódi lényét felismerje.

Az Átma maga az élet, a színtiszta energia. Egy fa magva például parányi, összesűrített energiaminta formájában magában hordozza a fa összes jellemzőjét – ez a bizonyos energia, amelyből minden kisarjad és kifejlődik, nem más, mint az Átma.

Az Átma Isten lényege, esszenciája. Nem isteni, hanem maga az Isten; nem szent, hanem maga a Szentség. Az Átma olyan mint egy fényforrás, mint egy kiolthatatlan láng. Bennünk lobog, csak a karmáink elfedik és eltakarják, ahogy a füst elhomályosítja a tüzet, vagy ahogy a rátelepedő por és piszok miatt felismerhetetlenné válhat a gyémánt.

Minden láng, legyen az gyertyáé, fáklyáé vagy égő fahasábé, lényegét tekintve azonos – nem kell fejlődnie, mert a tűz az tűz. A különbség nem a minőségben, hanem a mennyiségben van. A legkisebb szikrában is benne rejlik a végtelen energiapotenciál. Amikor sok láng egyesül, hatalmas erőt képeznek, napnyi energia keletkezik, és a kibocsátott fény mérhetetlenül erős. Ilyenkor beszélünk Mahátmáról („Nagy Lélek”) Szentről, vagy Isteni inkarnációról.

A védanta filozófia, amely a jóga bölcseletének is alapja, az Átmát a szat-chit-ánanda hármassal írja le (szat = valóság, igazság, chit = tudat, ánanda = üdv, boldogság). Az Átma vagy a Önvaló tehát valóság, tudat és üdvvel teli boldogság. S ez az Átma minden lény önvalója.

Sokan felteszik a kérdést, mire gondoljanak és összpontosítsanak meditáció közben. Kezdetben a légzésünkre, a testünkre vagy az izmaink ellazítására figyelünk; később a teliholdra, a napfelkeltére vagy valami hasonló felidézett képre gondolunk. Az igazi meditáció az Átma Chintan, vagyis az átmára összpontosítani. Ne foglalkozzunk a testünkkel, amelynek talán nehézséget okoz a meditációs ülés. Ne csüggedjünk, ha belső vagy külső problémák merülnek fel, hanem küzdjük le ezeket, mégpedig oly módon, hogy feladjuk világi képzeteinket, vágyainkat, gondolatainkat. Ne forszírozzuk, ne erőltessük a fény, a napkelte, stb. képi megjelenítését, a kundalini ébresztését, a csakrák megnyitását vagy természetfeletti erők megszerzését. Tudnunk kell, hogy mindez még csak a kezdő szint. Ne ragaszkodjunk ilyen megközelítéshez, inkább meditáljunk Átma Chintannal, s legyünk tudatában, érezzük, tapasztaljuk – ezt éljük át. Az elménk megnyugtatása és az összpontosítás fokozása érdekében használjunk mantrát. Ezáltal megtisztul az elme, megszabadul minden terhétől és így érvényre juthat az Átma.

A valóság szintjén lévő jógit egyetlen kérdés foglalkoztatja: „Ki vagyok én?” Így gondolkodik egy jógi a meditációjában, minden helyzetben és minden pillanatban. Ez önvalója hívása, átmájának, szívének éneke.

Egy jógi nem azt mondja: „Ó, Istenem, minden erőmmel azon vagyok, hogy eljussak hozzád”. Ehelyett azt kéri: „Jöjj el hozzám, Istenem!” Mi, emberek sokszor gyengének, elesettnek érezzük magunkat. Istent ilyenkor távoli, elérhetetlen lénynek hisszük. Pedig Isten mindenható, és biztosan utat talál hozzánk.

Szőjünk felemelő, bizakodó gondolatokat a meditációban; a gondolatoknak hihetetlen ereje van, amellyel bármi elérhető. A meditáció haladó fokán kifejlődik szellemünk érzékelőképessége. Az elme és a tudat ezen a szinten a belső Önvaló szemévé válik. Ahogy vezetésnél az autó fényszórója megvilágítja előttünk az utat, az elménk is végigpásztázza az egész univerzumot (asztrális utazás). Elménk minden tapasztalattal megajándékoz bennünket, és minden tudást közvetít nekünk.

Az első és legfontosabb lépés az, hogy minden élőlényben, minden atomban, minden bolygóban és csillagban felismrejük önmagunkat. El kell jutnunk arra a szintre, hogy mindennel azonosulni tudjunk. Természetesen ez nem a szó fizikai értelmében, nem testileg értendő. Nem az adott személlyel, nemzetiséggel, bőrszínnel való azonosulásról van szó, hanem arról, hogy ráleljünk arra az egységre, amely túllép minden külsőségen.

A világban kettősség, dualitás uralkodik, a bölcs azonban felismeri az egységet a különböző formákban is. Ha két cserépkorsót lát maga előtt, tisztában vele, hogy mindkettő ugyanabból az anyagból, nevezetesen agyagból készült. Aki elérte az Önmegvalósítást, Istent, ugyanígy nem a külső formát látja, hanem a benne lakó valóságot, az Átmát, az Isteni Önvalót.

Ezt azonban nem elég csak az értelemmel felfogni, hanem sokkal mélyebben belül kell érezni és megtapasztalni, illetve átélni. Ha egyszer meghallottuk az átma hívását, nem vágyunk többé sziddhikre  ^[1] és csodákra. Attól kezdve nincs szükségünk másra, hogy boldogok legyünk. Nem mi keresünk támaszt, hanem magunk nyújtunk segítő kezet másoknak, mert tudjuk:

„Én vagyok az Átma, és ugyanez az Önvaló él másokban is. Nem kettő, hanem egy vagyunk. Jóllehet, más-más testben élünk, de a test mulandó. A valóság az egységben rejlik, ami halhatatlan.”

A saját dolgunkat könnyítjük meg azzal, ha a dualisztikus gondolkodáson felülemelkedünk, a gondolkodásunkat fogva tartó kettősségen. Amíg létezik ez a kettősség, elhagyottnak és magányosnak érezzük magunkat, s minden tőlünk különbözőnek és különállónak tűnik – ez azonban csalóka látszat, pusztán illúzió.

Amennyiben túllépünk a kettősségen, rájövünk, hogy a világ tulajdonképpen az elménk szüleménye, az teremtette olyanná a világot, amilyennek látjuk. Ráébredünk, hogy minden teremtett dolog változékony és mulandó, mint az óceán hullámai. Ahogy a hullámokat elnyeli az óceán és eggyé válnak vele, úgy tűnik el egy napon a világ, és csak egyvalamit látunk, bárhova nézünk: az Istent, az Átmát, a Legfelsőbb Önvalót.

Valósítsuk meg meditációinkban az Átma Csintánát. Érezzük, hogy erősek, boldogok, tiszták és halhatatlanok vagyunk. „Te vagy az Önvaló!” Az Önvaló számára sem félelem, sem szomorúság, sem bűn nem létezik.

Emiatt persze világi életünknek sem szabad hátat fordítani. Végül is ebben a világban élünk, amely csodálatos élményeket is kínál. Ne keserítsük, ne nehezítsük meg a saját életünket. Inkább örüljünk az életnek, és önostorozás helyett őszintén törekedjünk arra, hogy megmaradjunk a jó, a helyes úton.

Éljük át a jelent. Ne rágódjunk a múlton; a tegnap már elmúlt, és nem tér vissza soha többé. A „szebb” jövőről se álmodozzunk. Még nem érkezett el, és nem is fogjuk elérni, hiszen ami van, az mindig a jelen. A holnap mindig csak holnap marad, a holnapután mindig holnapután – szüntelenül a mában élünk, egyedül csak a jelent élhetjük át. Ha ezt belátjuk, az idő elveszíti számunkra a jelentőségét, akkor átlépjük az idő korlátját és saját belsőnkben élünk minden változás tanújaként és megfigyelőjeként. Az Önvaló változatlan, s a belőle fakadó és szétáradó energia mozgatja az egész világegyetemet – teremt, fenntart és megvált.

http://www.yogaindailylife.org/esystem/yoga/hu