Nem tudom, hogyan vannak vele, de én tudtam: nem ez a nap lesz a világvége. Utólag persze könnyû, mondhatják, ám mindjárt hadd meséljek el néhány látszólag is összefüggõ történetet. Elõre csak annyit, és az olvasást is megkönnyítendõ: egyik sem lesz hosszú, így a tanulságot se a végén keressék.

Ültem a földön, kezemben kalapács, vésõ, köröttem éles kések és faforgácsok hevertek. Alacsony, támla nélküli, háromlábú széket faragtam. Hasítottam egy darabot a fából, figyeltem, hogyan pöndörödik és gurul el a vékony falemez. Pörgött a padlón, oldalára dõlt, megállt. Valaki egyszer azt mondta: „nincsen olyan dolog, amin az idõ ki ne forog”. Azt nem állítom, hogy az illetõ ismerte volna a jövõt, tisztán logikai úton magyarázta a múltat, ám ha valamit mégsem értett belõle, a választ nagylelkûen az idõre bízta.

Béla barátom és albérlõtársam viszont látta a jövõt. Állattenyésztõ volt és jós is egyszerre, ám többnyire ez utóbbi tudományát gyakorolta. Azt tartotta, hogy az idõ, mint „IDÕ”, már a kezdetektõl fogva független tõlünk, hatni rá nem lehet, s mérni is csak épphogy mérni tudjuk. Egyvalamit azonban lehet: látni. Képzelhetik, hogyan néztem rá, mire megígérte, elvisz arra a helyre, ahol magam is megtapasztalhatom ezt. Megláthatom magam, mondjuk, negyven évesen. Valahol az ukrán határ közelében van egy hely, ahová ha állok, és elõre nézek, a jövõt látom. Ha pedig hátra, a múltat.

Mondta: õ már látta magát 2011-ben, amint átsétál a lánchídon. Úgy emlékszem, ekkor gondoltam másodszor arra, Béla nem biztos, hogy normális. Õ viszont azt mondta, hasznos dolog a kétkedés, ám egyetlen és legnagyobb hibája, hogy beleragasztja az embert a jelenbe. Olyan ez, akár a légypapír: a papír az idõ, kétkedéseink pedig a legyek. És Béla egyedül utazott el arra a helyre, és én azóta nem hallottam felõle. Ez a történet jutott eszembe, amíg pörgött a forgács a padlón, és úgy döntöttem, elteszem a munkát holnapra. Az egyik székláb már határozottan székláb volt, beillesztettem a helyére, enyvet eresztettem a résekbe, jutott a tenyeremre is belõle. Rajtam ragadt, akárcsak a múlt-jövõ hangulat. Gondoltam, kipróbálom Béla egyik félelmetes szellemidézési technikáját. Tükröt kerestem, gyertyát gyújtottam, majd beálltam a tûkör és a fény közé. Állítólag, ha pontban éjfélkor teszem ezt, megjelennek mögöttem a szellemek, és bûneim szerint megítéltnek azon nyomban. Nem tagadom, tartottam ettõ1 kissé, ám eljött a hajnal, és faggyútócsa lett a gyertya is, kialvatlan szempáromnál tõbbet nem láttam az éjszakában. Lenyálaztam a pislákoló kanócok, és megállapítottam: a hiba csakis bennem lehet.

Nekiültem a kõvetkezõ széklábnak, és reggel hétig faragtam, majd elindultam a szerkesztõségbe. Útközben, megesküdtem volna rá, hogy Lilit (az igazi nevét sohasem tudtam), a gyönyörû és még mindig meglepõen fiatal debreceni jóst és masszõrt látom, akivel hat éve találkoztam utoljára. A mozgólépcsõn még a fáradságra és a 2000. év problémájára fogtam a látomást, a buszon viszont már egyre határozottabban rohantak meg az emlékek. Lilihez sokan jártunk egyetemista barátok múltat idézni, és jövõbe látni, de azt hiszem, egyikünket sem a kártyavetés és zaccolvasás vonzotta hozzá, aminek segítségével egyébként hetvenszázalékos találati aránnyal megjósolta a zárthelyik és a vizsgák érdemjegyeit, hanem a jövendölést megelõzõ leírhatatlan félóráért, óráért, amiért újperecenként hetven forintot számolt fel.

Volt szerencsém azonban igazi látnokhoz is. Egy panelház kilencedik emeletén, a kisszobában rendezte be birodalmát: Tradicionális jós volt. Iamblichus a 4. századi neoplatonista jövendõmondót tekintette mesterének, és akitõl maga a nagy Nostradamus is sok fogást ellesett. Komoly látogatás volt ez, ahogyan a nagykönyvben. Az ezredvégi látnok szobája sötét volt és matatni kellett a csendet. A folyosón a segéd azt mondta, jobbra a fal mellett idõvel megtalálom majd a széket, arra üljek, és ne kérdezzek semmit, ne is szóljak. Már ültem jó ideje vakon, amikor hirtelen fény gyúlt, és úgy éreztem, valójában eddig láttam igazán. Színes karikák forogtak, pálcikák marokkóztak mindenütt. Aztán a látomásból elõbukkant a mágus. Köpenyt viselt, melyet szerzetesek módjára kõtéllel fogott össze derekán. Kezében vastag, nyitott könyvet egyensúlyozott, majd letette az elõtte lévõ asztalra, ami mintha csak most termett volt közöttünk. Gömb is volt rajta, háromlábú rézállványon, ahogy illik. A gömb mellett vizes edény pihent, amirõl csak késõbb derült meg, fontos kelléke a jövõbe látásnak. A látnok pálcát húzott elõ köpenyujjából megérintette vele a gömböt, ami – tényleg nem tudom, mitõl – megtelt füsttel, és amitõl zúgott a fejem. A látnok ezalatt az odakészített vízzel megnedvesítette lábát és ruhájának szegélyét, és monoton hangon mondani kezdte: nemigen érti ezt a világot. Azt nem árulhatom el, mit jósolt késõbb, és azt sem, teljesült-e már, hiszen, mint magyarázta, bármikor beteljesedhet az életem során. A segédje a folyóson csak annyit mondott, 2011-ben lesz az emberiség utolsó ütközete, de addig még annyi minden szép törtéhet még velünk. Félhavi ösztöndíjamat hagytam a panellakásban, odafönt a kilencedik emeleten.

Lassan elkészült a szék, naponta faragtam rajta. Nem lett se szép, se csúnya. Szék lett. Karácsonykor pedig, éjfélkor felálltam rá, és onnan néztem körbe: hol vagytok ti boszorkányok, hamis jósok; tûnjetek el az életembõl; hagyjátok békén múltamat, jelenemet, jövõmet; el a kezekkel szeretteimtõl; el 2011-tõl. Persze nem történt semmi. Nem láttam senkit a szobában. Nem jöttek sem hangok, sem látomások.

Tûnõdtem, talán az a baj, hogy egyedül vagyok a szobában. Aztán az is eszembe jutott, hogy nem a templomban állok a széken, de manapság az elég furcsán venné ki magát, ugye. Nevetni támadt kedvem, de szerencsére még idõben eszembe jutott a látnok intelme: aki nevet a jóslatokon, az a reményt gúnyolja ki. Betettem hát a széket a sarokba, azóta is ott áll.

Aki nem; hiszi, faragjon egyet magának.

2000.01.11.

F. Tóth Benedek (1967, Tiszafüred – Debrecen – Budapest)