Zohar „bámulatra készteti (a misztikust) tartalmának mélységével és képeinek pompás egyszerűségével”, mégis férevezeti a tanulmányozót az Ain Soph és Jehova nevekkel kapcsolatos kifejezéseivel. Eliphas Lévi ugyan arról biztosít, miszerint „a könyv körültekintően magyarázza, hogy az általa emberi formába öltöztetett Isten csupán képe az Igének, és hogy Istent nem lehet semmiféle gondolattal vagy formával kife­jezni”. Tudnunk kell, hogy Origenész, Kelemen és a rabbik bevallása sze­rint a Kabbala és a Biblia burkolt és titkos könyvek voltak, de kevesen tudják, hogy a kabbalista könyvek jelenlegi újra kiadott formájában csak egy újabb és még fortélyosabb fátyol borítja e titkos könyvek eredeti szimbolizmusát.

A legrégibb szimbólumok egyike az az elképzelés, hogy a rejtett Istenséget a kör kerülete jelenti, míg a Teremtő Erőt – a férfi és a női erőt, vagy az Androgün Igét – a kerületben hú­zott átmérő szimbolizálja. Minden nagy kozmogónia erre az elgondolásra épült fel. A régi árjáknál, az egyiptomiaknál, és a káldeusoknál ez tökéletes szimbólum volt, minthogy az örök változatlan Isteni Gondolat eszméjét – az úgynevezett teremtés kezdeti sza­kaszától teljesen elkülönítve, mint abszolút tényt mutatta be, magában foglalva a pszichológiai, sőt spirituális fejlődést is, mint mechanikus működést, vagyis kozmogóniai konstrukciót. A hébe­reknél viszont – bár az első koncepció világosan megtalálható a Zohar-ban és a Sepher Jezirah-ban, vagy ami ez utóbbiból fenn­maradt – mindaz, ami később a Mózes Öt Könyvében és különösen a Genezisben napvilágot látott, csak a második szakasszal, azaz a teremtés – vagy inkább konstrukció – mechanikai törvényével foglalkozik, a teogóniát pedig alig körvonalazza.

Csak a Genezis első hat fejezetében, az el nem fogadott Énok Köynvében, valamint a félreértett és rosszul fordított Jób poémában jut el hozzánk az Ősi Tan igazi visszhangja.

A teológusok – mint sok más dolgot – bizonyára tagadni fog­ják azt a megállapítást, hogy Jehova csak törzsi Isten volt a zsi­dóknál és nem több. De ha megmaradnak a tagadásnál, képtelenek lesz­nek megmondani, hogy mi az értelme a Mózes V. Könyvéből vett XXIII. fejezet, 8. 9. versek­nek, amelyek pedig egész világosan szólnak: „Mikor a Felséges (tehát nem az „Úr” és nem is „Jehova”) örökséget osztott a népeknek, mikor szétválasztá az ember fiait, megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint. Mert az Úrnak (Jehovának) része az ő népe, Jákob néki sorssal jutott öröksége”. Ez eldönti a kérdést. A modern biblia- és írásfordítók oly vakmerően ferdítették el ezeket a verseket, hogy mindegyik fordító – ahogy azt az egyházi tekintélyek előírták – saját módján tolmá­csolta ezeket a sorokat. A fenti idézetet verbatim vettük az angol engedélyezett verzióból. De már a francia Bibliában (Protestáns Biblia Társaság, Párizs, J. E. Ostervald fordítása, az 1824-i átnézett verzió szerint.) a Felségest Souverain (Uralkodó!) szóval fordítják, „Adám fiait” pedig az „emberek gyermekei”-re változtatták, végül az „Úr” az „Örökkévaló” nevet kapta. Az arcátlan bűvészkedésben a francia protestáns egyház úgy látszik, még az angol klerikalizmust is felülmúlja.

Egy dolog mégis, mindenképpen kiderül: az „Úrnak (Jehovának) része” az ő „választott népe”, és senki más, mert csak Jákob a néki sorssal jutott öröksége. Magukat árjáknak tartó más nemzeteknek mi közük van tehát ehhez a Sémita Istenséghez, Izrael törzsi Istenéhez? Asztronómiai szemszögből a „Felséges” a Napot jelenti, az „Úr” pedig egyike a hét planétának, legyen az Iao, a HoId Géniusza, vagy Ildabaoth-Jehova, a Szaturnusz Géniusza, ahogy ezt Origenész és az egyiptomi gnosztikusok tartják. Hadd őrizze tehát „Gábriel Angyal”, Irán „Ura” saját népét, Michael-Jehova pedig a hébereket. Nem tar­toznak ők más nemzetekhez, Jézus sem fogadta el őket saját Istenei­nek. A perzsáknál minden Dev-hez egy külön bolygó tartozik, (lásd Origenész másolatát az ophiták Táblázatáról vagy Diagramjáról) a hinduk­nál pedig minden Dévának (vagy „Úrnak”) megvan a kijelölt örökrésze, legyen az egy világegyetem, egy bolygó, egy nemzet, vagy egy faj. A világok sokaságából következik az Istenek sokasága. A szerző hisz a világok sokaságában, esetleg elfogadja az Istenek sokaságát, de sohasem fogja őket bálványozni.

A Mózes II. Könyvének ugyanazt a versét (xxxii. 18-23) két tudós és művelt kabbalista kétféleképpen inter­pretálja. Mózes – a szöveg szerint – arra kéri az Urat, hogy mu­tassa meg neki „dicsőségét”. Nyilvánvaló, hogy itt nem a bibliai holtbetűs kifejezést kell elfogadni. A Kabbalában erre nézve hét értelmezés van, ebből most kettőt közlünk, ahogyan azt a két emlí­tett tudós interpretálja. Az egyik előbb lefordítja, majd magyarázza a szöveget: „Orcámat azonban… nem láthatod… a kőszikla hasadé­kába állítlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg át­vonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meg­látsz engemet”, azaz a hátamat. Ezután a fordító magyarázatként hozzáteszi: „Vagyis megmutatom neked a ’hátamat’, azaz a látható világegyetemet, az én alsóbbrendű megnyilvánulásomat, mert mint húsból való ember, nem láthatod meg az én láthatatlan természetemet. Ez a Kabbala álláspontja”

A Mózes név számai ugyanazok, mint a „Vagyok, aki Vagyok” szá­mai, így tehát a Mózes és a Jehova név számszerű egyezés szempont­jából azonos. A Mózes השמ név (5+300+40) betűi értékének összege 345, Jehova – a Lunáris év par excellence géniusza – számsze­rű értéke 543, vagy annak fordítottja: 345. Mózes II. Könyvének harmadik fejezete 13. és 14. verse így szól: „Mózes pedig mondá az Istennek… Íme, én elmegyek az Izráel fiaihoz, és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene kül­dött engem ti hozzátok. Ha azt mondják nékem, mi a neve, mit mondjak nékik? És mondá Isten Mózesnek: VAGYOK, AKI VAGYOK”.

A kifejezés héber szavai: âhiye asher ahiyé, és betűi ös­szegének értéke:

היהא רשא היהא

2l 501 21

Minthogy megkaptuk az (Isten) nevét, a részértékek, az 21, 501, 21 összeadásával 543 jön ki, vagyis ugyanazok a szám­elemek szerepelnek, amelyek Mózes nevében is találhatók. Csakhogy az eredeti 345 névérték meg van fordítva, és 543-nak olvasható. Amikor tehát Mózes azt kéri: „Mutatsd meg nekem a te dicsőséged”, a válasz helyes és igaz: „hátulról meglátsz engem, de orcámat nem láthatod”. Vagyis értelmileg helyes, bár a szavak nem ponto­sak, mert 543 hátulról ugyanaz, mint 345 előlről. És mindez azért történik, hogy bizonyos számértékek szigorú használatával ellen­őrizzenek és biztosítsanak bizonyos nagyszerű eredményeket, mely célra ezek a számértékek kiválóan felhasználhatók. A tudós kabbalista még hozzáteszi: „A számok másutt úgy szerepelnek, hogy a kettő szemtől szem­be látja egymást. Különös, hogy például ha összeadjuk a 345-öt és 543-at, az eredmény 888, ez pedig gnosztikus kabbalista értékben a Krisztus nevét jelenti, aki Jehoshua vagy Joshua volt. De ha felosztjuk a nap 24 óráját, akkor hányadosként szintén három nyolcast kapunk… E szám-rovancs rendszer fő célja azt volt, hogy fennmaradjon a lunáris év pontos értéke a napok természetes mértékében”.

Az asztronómiai és számszerű értelmezés tehát így hangzik a szidero-kozmikus istenek titkos teogóniájában a kalaeo-héberek kitalálása szerint, s ez csupán kettő a hét értelmezés közül. A többi öt értelmezés még nagyobb meglepetést okozna a keresztényeknek.

Hosszú sora van azoknak az Oedipusoknak, akik a Szfinx rej­télyét magyarázni próbálták. Ez a Szfinx hosszú korokon át fel­falta a kereszténység legragyogóbb és legnemesebb intellektusait. De a Szfinx most már le van győzve. A nagy intellektuális küzde­lemben – amely végül is a szimbolizmus Oedipusainak teljes győzel­mével végződött – mégis nem a Szfinx az, aki a legyőzetése feletti szégyenében a tengerbe veti magát, hanem a Jehovának nevezett sok­rétű szimbólum, amelyet a keresztények, a civilizált nemzetek saját Istenüknek fogadtak el. A Jehova szimbólum a szigorú analízis során összeomlott, és elmerült. A szimbológusok megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy az általuk elfogadott Istenség csak álarc sok más Istenség helyett, egy kihalt égitest mitológiai felmagasztalása, legjobb esetben a Hold és a Szaturnusz géniusza a zsidóknál, a ko­rai keresztényeknél pedig a Nap és a Jupiter Ura. A Szentháromság pedig – hacsak elfogadásra nem talál a nem-zsidó népek sokkal absztraktabb és metafizikaibb értelmezése – valójában egy asztro­nómiai hármas, amelynek tagjai: a Nap (az Atya) és a két bolygó: a Merkur (a Fiú) és a Vénusz (a Szentlélek), Sophia a Bölcsesség, a Szeretet és az Igazság Szelleme, Lucifer pedig, mint Krisztus, „ama fényes és hajnali csillag”. (Lásd Jelenések, xxii, 15.) Mert ha az Atya a Nap (az „Idősebb Testvér” a keleti belső filozófiában), akkor a hozzá leg­közelebb álló bolygó a Merkur (Hermész, Budha, Toth), s Merkur anyja a földön Maia volt. Nos, ez a bolygó hétszer több fényt kap, mint a többi, e tényből kiindulva nevezték el a gnosztikusok Krisztusnak, a kabbalisták Hermésznek (asztronómiai értelemben), ő ama „hétszeres fény”. Végül megjegyezzük, hogy ez az Isten volt Bel. A galloknál a Nap neve Bel volt, a görögöknél Helios, a föní­ciaiaknál Baal, a kaldeusoknál El, innen azután El-ohim, Emanu-el, és El, azaz „isten” a hébereknél. De még a kabbalista Isten is eltűnt a rabbinista mesterkedések során, s most már csak a Zohar legbelső metafizikai értelmét kell kutatnunk, ha abban olyasmit akarunk ta­lálni, mint Ain Soph, a Névtelen Istenség és az Abszolút, amelyre a keresztények oly hangosan és autoritatív módon hivatkoznak. De ez az Isten semmi esetre sem található a mózesi könyvekben, leg­alább is azok nem találhatják meg, akiknek nincs hozzá kulcsuk. Mióta ez a kulcs elveszett, zsidók és keresztények egyaránt arra töreked­tek, hogy ezt a két koncepciót összeegyeztessék. De hiába. Az ered­mény csak az lett, hogy magát az univerzális Istenséget is megfosz­tották méltóságteljes jellegétől és eredeti jelentésétől.