© Tomory Zsuzsa

 

1997

Az igazság és fény vallása

 

Ősvallásunk középpontja, alapja, meghatározó tényezője az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás. Ez az igény olyan mélyen bennünk gyökerező valóság, mely a mai napig is megkülönbözteti társadalmunkat a körülöttünk levő emberi közösségektől mind egyéni, mind nemzeti szinten. Naponta megfigyelhető tény, hogy amikor mi magyarok valami új gondolattal találkozunk először, gondolkodunk rajta, megbeszéljük minden oldalról, megvizsgáljuk a kérdést, s csak akkor fogadjuk el, amikor a gondolat, hír valóságáról meggyőződünk. Ősvallásunk alapvető gondolatai, melyek a Tündérkor hagyományai, híven megőrződtek gyermekmeséinkben. Ezek szerves része intette a gyermekeket az igazsághoz való ragaszkodásra, az “aki nem hiszi, járjon utánna” mondással. E tulajdonság nyitott szemmel való, fényben, világosságban járásra nevelte népünket. Éppen ezért titokzatosság, babona, sötétség őseink lelkivilágának soha sem lehetett része. Ezek a világképünket átvevők meg nem értésének termékei. Mai napig is, ha egy néprajzos íróasztala mellől valami jelenséget nem ért meg “babona”, vagy “varázslás” szavakkal magyarázza. Ilyen és hasonló magyarázatok a tanulmány írója, használója ismerethiányának legfőbb bizonyítékai. Az állandóan fényben élő világban a sötétségben settenkedőknek sincsen helye, s ezek megszemélyesítői is a későbbi, fényben már szegényebb kor termékei. Ezeket viszont népünk fölényes biztonsággal indi rendre a “sátány lódulj és ne áll meg,” s hasonló kifejezésekkel Erdélyi Zsuzsa Hegyet hágék lőtöt lépék imagyűjteménye bizonysága szerint. Ide sorolja népünk az anyagias gondolkodást is, mely esetben macska-egér harcot folytat az ördöggel, melynek kimenetele mindig a nem anyagias alapgondolkodású, a teremtés törvényeivel élő magyaré. Őseink az igazságot fénynek tudták. Gyakorta hallani, hogy az ősmagyar vallás napvallás volt. Népünk nagy ismerői viszont megállapították, hogy a magyar soha nem imádott semmit, csak az Istent, ki mindennapi valóságának szerves része volt. Az Igazság fény voltára emlékezik mai napig is az “igazság fényében” kifejezés. Maga az igazság szó Ég szavunkkal rokon, s mindkét szó a teremtés előtti Örök Isten, Öreg Isten, Ős-Úr, Ős-Ten[1] ősmagyar neve. Berzsenyi Dániel ihletett költeménye összegezi ezen magyar ősvallási gondolatot: “Léted világít, mint a fénylő nap…” Később pedig így folytatja: “…de szemünk bele nem tekinthet…” Ómagyar imádságaink viszont még napjainkban is megemlékeznek arról, hogy csak ki kell lépni ajtónk elébe, máris benézhetünk a mennyország ablakán, s magától értetődő természetességgel számolnak be mindarról, amit ott látnak: kívül aranyos, belül kegyelmes kápolnát, mely néha Turul madarunk szárnya alatt lebeg, angyalokat, életfánkat, mely aranyban gyökerezik, gyönggyel harmatozik, Nagy és Kisboldogasszonyunkat, Fényös Jézust, forgó kereszteket, hogy csak néhány képet említsek meg. E látottak magukba foglalták a Nap fejlődéstörténetét, szerkezetének ismeretét is, s ezek beleépültek jelképrendszerükbe is, melyek valósága napjainkban igazolódik be az űrtávcsövek segítségével. Hímzéseiken, házi eszközeiken a világteremtés előtti kuszától[2] a fénymagokkal terhes Nap képéig, az Élet egyetemességéig, hullámmozgásáig minden helyet kapott. Nincsen több olyan nép, melynek sulykolóin a világteremtés titkai volnának kifaragva. Nyelvük szerkezetébe is beleépült az Isten, a fény fogalma, s ezeket részletesen meg lehet találni Magyar Adorján Az ősműveltség című művében. Most csak példaként említek néhány ilyen ősvallási összefüggést:


Magyar őstörzsünk szótárával:

Ég A teremtés előtti Nagy-Isten neve. Ma is használjuk az Ég áldjon köszöntésünkben.

ég a határtalan, végtelen ég, a világmindenség

ég tűzzel, égéssel kapcsolatos fény

Íge Isten szava, a Teremtés maga

igaz fény, lelki fény

Egy Isten ősi neve

egy a világmindenség száma. Ha nem egy volna, nem volna végtelen

egyed Isten egy része, az eszményesült ember

egyház Isten háza, az emberek lelki közössége, s maga a teremtett világ


Mindezek anyagban való kifejezője, az anyagot jelentő m hang segítségével:

Mag az élet letéteményese

Mag-úr a Teremtés ura, Istenfia Élet magyar neve

meggy a Teremtő jelképes fája. Ötszirmú fehér virága, piros fája és gyümölcse, zöld levele ősi magyar színeinket hordozza magában.

megyer a Teremtő jelképe


Ős-Hunmagyar szótárral ugyanez:

Mén az anyagban megjelenő Élet, a változás Istene. Róla emlékezünk meg az imák után mondott Amen-nel mai napig is az átvevő vallások képviselői, de már nem tudják jelentését.

monno egy, ősmagyar nyelven, innen származott át a görögbe azonos értelemmel

menny Isten lakhelye

manó ember

manyó öregasszony

menyecske fiatalasszony.


Mén szavunk igazság és fény jelentése nyelvünkből kikopott, de megtalálható az átvevő óegyiptomi nyelvben ezen értelemmel.


Pannon-magyar ősnyelvünk:

fény az egyetemes, testet-lelket megvilágító fény

nap ennek fordítottja az anyaghoz kötött, fényt sugárzó égitest neve

fenyő Neve fény szavunkból ered. A fény fája, életfánk éppen úgy, mint az ősmagyar nép Csodaszarvasának agancsai.

Panna a pannon Földanya neve

Őseink Istent tehát Igaznak, Fénynek ismerték, aki teremtő, tehát Jó Isten, kinek teremtése is jó. Embere ugyancsak fény, aki résztvett a teremtés nagy munkájában. Emlékeztek a teremtés folyamatára is, a Nap földszületés előtti lencse alakjára, mely tényt csak napjainkban igazoltak a világ tudósai a Hubble távcső segítségével. Fénylényekként, tündérekként érkeztek őseink az alakuló földre, amikor a Csallóköz még nem volt. Földre érkezésük idejét is megőrizték Csodaszarvas regénkben, mely szerint a Hattyú csillagkép Tündérek Fordulója és Tündérek Tánca csillagképén át érkeztek földünkre Csodaszarvasunkkal. Későbbi rege romlás következményeként e csillagképek váltak Dúl király leányaivá, kiket a már nagyon emberivé vált Hunor-Magor királyfiak szereztek meg feleségül. Ebbe és hasonló regékbe simul bele számos ősi csillagregénk már-már feledésbe merülő őstartalma.


Ősi csillagképeink magyar nevét legteljesebben pásztortársadalmunk őrizte meg, s talán már túljutottunk az utólsó huszonnegyedik órán, hogy megtudakolhassuk e csillagképek helyét, hogy azután csillagászaink kiszámíthassák ezen földreérkezés pontos idejét. A Tündérkorszak volt a világ Fénykora, amit ma Arany-kornak hívunk, s nincs a világon olyan műveltség, mely e korról meg nem emlékezett volna. A tőlünk örökölt Aranykor kifejezést az átvevő műveltségek szigorúan a földből bányászható arany ércre alkalmazzák, nem tudván e szó ősmagyar értelmét, mely fényt és életet jelent:

Ar+any = erő+anyag=erőny (energia). A világ egyetlen erőnye őseink szerint a fény szárnyán érkező Élet, az egyetemes, nagybetűs Élet. Megőrizték hitregéikben az egykori világ fényének emlékét. Az emberiség emléktárában őseink fényben járó fénylények voltak. Igazmondó aranytükrünk

Az igazság útján lelkiismeretük hangja tartotta meg őseinket. Magyar szóhasználatban a lelkiismeret azonos volt a lélekkel, annak hangjával. Gyakran használt kifejezés máig is, hogy “örül bennem a lélek”, vagy “bánt a lélek…” Lelkiismeretünk, illetve lelkünk jelképe a tükör volt, mely a fényt gyűjteni, szétszórni, vagy valóságos képünket tükrözni egyaránt képes. Mivel a tükör működése fényjelenségen alapszik, a Nap jelképe is. Amint csak az egyenletesre csiszolt, hibátlan tükör képes arcunkat a valóságnak megfelelően mutatni, éppen úgy csak a meg nem sérült lélek képes Isten fényét tükrözni. Minden olyan alkalom, amikor lelkiismeretünk hangját elnémítjuk, e tett lelkünk tiszta tükrén karcolást okoz. Ezeket a karcolásokat sok munkával, gonddal el lehet törölni, de oly esetekben, ahol ezek a karcolások állandósulnak, a tükör végső szétesését, törését vonják maguk után. Ennek a tudata vált átvevő műveltségeknél azon babonás hitté, mely szerint egy tükör eltörése szerencsétlenséget von maga után. Őseredeti értelem szerint a lélek megtörésénél, károsodásánál nincsen nagyobb szerencsétlenség, hiszen ennek nyomán az ember megszűnik ember lenni.

Első igazmondó tükörünk minden valószínűség szerint embertársaink szeme volt, mely nemcsak fénybefogadó és fénytükröző test, de lelkünk kifejezője, megjelenítője is. “A szem a lélek tüköre” mondást őseinktől örököltük, s őriztük napjainkig. Legtöbb gyermek felnőtt korában is emlékezik arra a pillanatra, amikor játszótársa szemében önmaga képét fedezte fel, s igen korán annak a felismerésnek a birtokába juthatott, hogy az emberek egymás arcképét hordozzák tisztán, torzítás nélkül.

Másik ősi tükrünk a nyugodt víz színe, melyben környezetünk: a hegyek, a fák, a nap, a felhők tükröződnek. Világképük tükörképes volt: miképpen a mennyben, úgy a földön is gondolat életszemléletük és képzőművészetük alapja. Különösen hímzéseink világában figyelhető meg ennek a tükörképes világnak a képe. Az utánna következő tükrök a lágy, könnyen megmunkálható aranyból készültek, majd a fényesre csiszolt kőzetek világából kerültek ki. Különösen kedvelt volt az obszidián ragyogóan fényes felülete, majd következtek az egyéb fémek, az ezüst és réz tükrök, majd az üvegből készültek. Közös jellegzetességük, hogy bár a szögletes tükrök előállítása könnyebb, népünk jelképes lélektükrei mindig a nap alakját utánozva, kerek tükrök voltak. Ősmagyar sírjaink lakóinak kilétét semmi sem árulja el oly tisztán, mint a kerek tükör jelenléte a korai kőkorszaktól kezdve. Az idegen régészek egy-egy ilyen sírkellék nyomán azt tartják, hogy a sír lakója pap, vagy papnő lehetett, s a tükör “valamiféle kultikus tárgy”. Népünk a legsötétebb vallási üldözés ideje alatt is megtartotta a Lélek Tükörét jelképező tükröket háza falán, vagy külső foglalkozású egyén magával hordta tükröseit, melyeket néprajzosaink “borotválkozó tükör”-nek könyveltek el, nem ismervén népünk Igazmondó Aranytükrének ősvallási jelentését. Itt figyelmeztetem önmagunkat, hogy mind az igaz, mind az arany szó fényt jelent. Különösen a somogyi tükrösök híresek. Külső borítójuk faragásai egy-egy további ősvallási elemet tartalmaznak. Ezek a tükrök, mint említettem, első sorban a lélek jelképei. A napontai számadás, önmagunkkal való szembesülés segíti lelkünk érintetlen szépségét megőrizni, hibáinkat kiküszöbölni. Egyúttal segíti ápoltságunkkal testi szépségünket is megőrizni. A tükörbe néző ember fényben áll. Ezzel Szépisten szép teremtésének fényben élő, szépséges részei voltunk és maradtunk. A karácsonyi tükörbe nézés szertartása még élő hagyomány volt a közelmúltban, s némely helyen talán ma is népünk életében, amikor az egész család apraja és nagyja a családi Tükör elé járult javulni, szépülni, lelki tisztaságát megőrizni az új esztendőben is. Még az egész piciny, karonülő babákat is a tükörbe nézették, hogy ezzel a korai emlékkel erősítsék benne őseink hitét.

A fényben élő, önmagát ismerő ember lelke igen érzékeny. Fejlődéséhez nincsen szüksége kőtáblákra rótt törvényekre, hiszen a szelíd tanításra mindig érzékeny marad. Éppen ezért vált őseinknél a csengő a lélek jelképévé, mely a legkisebb szellő fuvallatára is csengő választ ad.

Zászlóink is lég, lélek és életjelképek, lobogásuk lelkünk szabadságát mintázza. Lapjuk az anyag, tehát a lég, rúdjuk az erőny jelképe, együttesen tehát az életet jelképezik. A zászló végére helyezett aranygombok pedig emlékeztettek a napra, fényre, s mindennek Alkotójára.

Lélekjelképünk a madár is, melynek ég és föld közötti szárnyalása, a magas ég felé zengő dala ugyancsak lelkünk jelképe. Somogyi tányérok kedvelt alakja a madár, nyitott csőréből számtalan virág ered. E kép elmondja, hogy a teremtés maga Isten dala. Táltos tanítóik éppen ezért dallal és imával ápolták Istenközelségünk tudatát.

Népünk temploma a természet volt. Falai rózsabástyák, papjait rózsapásztor néven is ismerték az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte ősi imák[3] szerint, a rózsaleányok vallásszertartási szerepe pedig napjainkig fennmaradt.

forrás: magunk.hu