A mű valójában nem is levél, hanem egy traktáta, (értekezés) melynek nagy részében a szerző az ószövetségi iratok gondolatrendszerének átértelmezését szorgalmazza. Erre, azért van szükség, mert – szerinte - a zsidók rosszul értették és még rosszabbul ültették át azok gyakorlati betartását.
Több vallási vonatkozású témában próbál követendő irányt adni, intéseket, hogy olvasói a tudás (gnózis) útjára térjenek.
Allegorikusan értelmezi az Ótestamentumot, szerinte a Szent Lélek, az ősi héber iratokban mindenhol az jövendő Megváltóról tanúskodik és tanácsokat javasol a tilalmak, előírások, szimbolikus jelentések helyes értelmezésére, elvetve a korábbi zsidó felfogásokat. Ennek szellemében taglalja végig a jeruzsálemi templom mibenlétét, (a templom nem egy épület, hanem az egyház teste) az ószövetségi állatáldozásokat, (az áldozásnak a szívben kell megtörténnie, de ugyanakkor az állatáldozások ritusa Jézus szenvedését is reprezentálja) A körülmetélkedést visszautasítja, (képletesen a szív körülmetélkedését vallja) és a böjtölés fogalmát is átértékeli (nem az étel elfogyasztásának visszautasításában kell azt gyakorolni, hanem a bűnök és hamisságok elutasításában kell azt átélni) Foglalkozik még a kereszt és víz fogalmával, Isten és a zsidók közötti szövetséggel. (Amihez a zsidók tudatlanságuk miatt hűtlenek lettek.) Sokszor védő, óvó intésekkel kéri címzettjeit, nehogy olyanok legyenek mint a zsidók, nehogy azokra hasonlítsanak.

A Didakhében is meglévő, 'két útról' szóló tanítás Barnabás levelében is hasonlóan van tárgyalva, (17 fejezet) de ebben, az 'élet-halál' útja: a 'fény' (Isten) és 'sötétség' (Sátán) útja. Mint említettel volt, maga a 'két útról' szóló tanítás időtlen-időkig visszanyúló bölcselet.

Jézus elő-kivetítéseit, előképeit látja az ószövetségi próféták írásaiban, minek alátámasztására felhasznál minden lehetőséget, hogy bizonyítsa a próféták folyamatos előábrázolásai mind arról a Jézusról szólnak, aki késöbb tényleg eljött. Mintha a szerző azt mondaná; az Ószövetségnek semmi más szerepe szinte nem is volt mint, hogy megírni előre Jézus földi eljövetelének és életének részleteit: a később bekövetkezet üdvtörténet eseményeit. Úgy tekinti a zsidó szentírásokat, mint rejtett Jézusra utaló előtörténeteket, közben rávilágít a próféciák pontos beteljesülésére Jézus eljövetele által, de sohasem mutat rá olyan kézzelfogható közelmúlt eseményekre, amik beteljesedett megvalósúlásai ezeknek a próféciáknak. Éppen ezért leveléből lehetetlenség egy történelmi Jézus palesztinai szereplését kiolvasni.
A szerző szinte mindent megragad az Ótestamentum könyveiből annak bizonyítására, miszerint annak történetei Jézus kivetített előképei; Izsák feláldozása, a keresztre feszített kígyó szimboluma, Mózes kitárt karjai, és még groteszk módon: Ábrahám 318 körülmetélt szolgájában is a keresztrefeszített Jézus előtörténetét véli felfedezni. A 318-as számmal kapcsolatosan, számmisztika spekulációjába bocsátkozik, melynek gyökerét a pogány-gnosztikus hagyományokban kell keresnünk.

Igazából az írás a Szövetség-közi vallásirodalom csoportjába kell besorolnunk, mert egyetlen utalás sincs benne az Újszövetségben található apostoli hagyományokra. Minden egyes Jézussal kapcsolatos mondat, mozzanat, cselekmény, bölcseletet az Isten közöl az ő kiválasztott ószövetségi prófétái által, tehát – nem szemtanú tanítványok, ismerősök visszaemlékezései, bizonyságai, hanem a régi zsidó szentiratokban található isteni kinyilatkozások. Kihangsúlyozza, a múltban írt Ószövetség jövendölései beteljesedtek a keresztények jelenében, (Jézus testben történt eljövetele, szenvedése, kereszthalála) de ezen beteljesedések konkrétan megvilágítható idő vagy történelmi eseményeire nem tér ki.
Hiába értődik ki egyfajta határozottság Jézus földi eljövetelével kapcsolatosan, a szerző semmi határozott dolgot, adatot nem közöl a páratlan reinkarnációról. Említ 'csodálatos' dolgokat, amiket Jézus véghez vitt, de azokhoz meghatározható részleteket, (város, falu név) uralkodók, gonoszok neveit, akik Jézust elveszejtették, és akik kötődnének a történelmi események folyamataihoz: olyanokat nem közöl. 
Érdekes és érthetetlen módon nem ismeri, nem idéz Pál apostól leveleiből, amire nem sikerült magyarázatot találnom, mert 20-30 évvel késöbbről már van adatunk egy alexandriai páli levél gyűjteményről. (E. Pagels, 'The Gnostic Paul') Barnabás Jézusa már más, mint Pál Jézusa. Míg Pálnál 'hasonlatosságában' idő nélküli, szellemi lényként jelenik meg, addig Barnabásnál Jézus már igazából testet öltött, szenvedett lelkünkért, meghalt 
a kereszten, majd halálából feltámadt. És mégis ... Több mint három generációval Jézus halála után íródott mű, nem egy Jeruzsálemben, valóságban megtörtént eseményt ír le; Jézusnak még mindig nincs definiált történelmi háttere, vagy olyan szereplője, kinek jelenléte a történelemben meghatározható időpontot adna. Az értekezésből teljesen hiányzik az újszövetségi, apostoli tradíció, amely Jézust konkrét történelmi szereppel tünteti fel, - az üdvtörténet minden eseményét az öreg prófétai tradíciók távlatában szemléli.
Mindezek ellenére a konzervatív bibliamagyarázó szakemberek azt állítják, hogy a Barnabás-levél szerzője ismerte Márk és Máté evangéliumát. Két részletre hivatkoznak, (1) mikor Jézus kiválasztotta apostolait, olyan embereket választott, akik „bűnözők és törvénytelenek“, - hogy így bebizonyítsa – nem az igazakat jött elhívni, (megtéríteni) hanem a bűnösöket.(Bar. 5:9) Márk, 2:17-re hivatkoznak az apologéták, ami azonban jelentősen eltér, mert abban a vámszedők és a bűnösök, - akik elhíva lettek – nem az apostolokra vonatkozott, hanem az őt hallgató közönségre.(Evett, ivott velük)
A 'bűnösök' elhívása az igazak helyett egy korábbi általános képzet lehetett, feltételezhető, mint ötlet-tipus több variánsa is létezhetett. Nagyon furcsa, ha Márk evangéliumából, Barnabás pont ezt az egy ötletet vette volna át: hibásan megváltoztatva. Kihagyván; Heródes, Keresztelő János, Pilátus, Kajafás, Mária, stb. említését, szerepeltetését.
(2) „Írva vagyon, mert sokan vannak, akik szólíttattak, de kevesen a választottak.“ (Bar. 4:14) mely idézetet Máté 22:14 versszakaszában találhatunk meg majdnem szóról szóra. A mondat bevezetője, 'írva vagyon' egy szentiratra utal, de nem közli olvasóival, hogy ez Máté evangéliumából van és ez egy példázat, mely Máténál egy királyi menyegzővel kapcsolatos elbeszélésre vonatkozik, minek végén, - a király megkötöztet és a külső sötétségre vet egy embert – mert az nem volt menyegzői ruhában. Barnabásnál, ez a mondat, a helyes cselekedetekre történő buzdítás, intések, tanítások keretében, - mely a keresztények és zsidók által meglévő szövetségre vonatkozik. A néhány szóból álló mondat egyezik, de a mondanivaló 'ágyazatai' különböznek.

Miért másolta ezt a mondatot teljesen más keretbe Barnabás? Tudniillik, egy ilyen másolással megváltoztatta volna a példázat eredeti narrátumát, és így egy kicsit eredeti értelmét; amivel megkérdőjelezte volna Máté írásának szentségét, amit a szentlélek sugallata biztosított.... Inkább az a valószínűbb, Barnabás nem ismerte a 'Máté' név alatt írott testamentumot. Ha ismerte volna, akkor nem csak ezt az egy rövid mondatot ragadta volna ki belőle, - továbbá akkor - az egész művét más szellemben írta volna meg.

A Barnabás-levél a Szövetség-közi vallásirodalom fontos alkotása tehát, mely jobban megérteti velünk azt a hosszú folyamatot, melyben a zsidó bölcsek lépésről-lépésre alakították, formálták a saját üdvözítő 'Oziriszukat'. Alkotásukhoz nem használhattak direkt egyiptomi vagy görög mitológiát, mert az elfogadhatatlan lett volna a Judaizmusban bekeményedett sorstársaik előtt. De ott volt a sok zsidó próféta (Izajás, Jeremiás, Zakariás, stb.) ezer-fajta virágnyelven megírt jövendölései, melyeket ügyesen kiválogatva, megfelelő átértelmezéssel felehetett használni egy mitikus Józsua-Messiás eljövetelének bizonyítására. Ott voltak továbbá apokrifék, más Szövetség-közi vallásszerzemények (Ezdrás-könyve, Hénoch, Báruch) melyekből sok ókeresztény és gnosztikuskeresztény szívesen idézett. Ezért sem lehet más az irat, mint Szövetség-közi, mert bizonyságára az itt említett vallásműveket használja és sehol nem hozza fel az Újszövetség tanúságait. Hosszú távlatban visszanyúló misztikus törekvések terméke az értekezés, minek Jézusa már 'valódi' szenvedő-meghaló-feltámadó Isten-fiú; és amihez utolsó lépésként már csak a pontos történelmi keretbe való behelyezés kapcsolódhatott, hogy a még mindig spirituális Jézusból történelmi Jézus lehessen.

A traktáta írója maga is említi a dogmát, az Úr parancsa által rendeltetett hitszabályokat nevezi annak, (reménység az életben, igaz ítélet, üdvösség öröme) és nem a később kialakult ortodox kereszténység dogmáit, amelytől szerzeménye teljesen mentes. Az alexandriai zsidó gnosztikus bölcs, szellemi elődjei útját meghaladva, még kézzelfoghatóbb, igazi, reálisabb Jézust vázolt fel a hihetőség kedvéért. Nem történelmi Jézust próbált kreálni, hanem misztikus tanítása külső burkát igyekezett még hihetőbbé formálni, hogy még több sorstársának vigasztaló lehetőséget, lelki kiutat mutasson a sorozatos tragédiák után. (Ne felejtsük, ebben az időben Jeruzsálem romokban hevert, nem volt 'Templom' és az intézményesített Judaizmus gyakorlatilag megszűnt létezni.) Polemizál, ellene fordul a régi a régi zsidó tanításoknak, melyektől megszabadulva egy zsidó-megváltó Isten-fiúval történő 'új'-szövetség megkötését hirdeti. A szerző maga is beavatott a misztériumba, mert a gnózis fontosságát nem győzi eleget hangsúlyozni. A gnózis továbbadásának tradicióját akarja tovább folytatni, mikor annak átadásáról ír, hogy követői „a tökéletes tudás“ birtokába jussanak. Míg a Didakhében a 'gnózis' szó csak néhányszor fordul elő, addig a Barnabás-levélben - írója - sokkal többször kiemeli fontosságát.

Fontos itt megjegyezni; az alexandriai zsidó bölcsek sajátságos gnoszticizmusát felesleges és félrevezető a későbbi Valentin, vagy Markónian irányzataival összehasonlítani; csak azért, hogy bizonygassuk az eltéréséket, annak érdekében, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
A Barnabás-levelet nyugodtan a gnosztikus szerzemények közé lehet sorolni, mert nem történelmi megváltót hirdet, hanem spirituálisat, és így szerzője közelebb áll a 'pogány' gnoszticizmushoz, mint a később összetákolt dogmatikus ortodox kereszténységhez.
Szent könyvek allegorikus értelmezése mindig is jellemezte alexandriai hellenizált zsidóságát, hogy vallásuk merevségét meglazítva új eszméket, irányzatokat vezethessenek be az amúgy zárt és merev zsidó hitvilágba. 

A legfontosabb és legizgalmasabb eszmei irányzatok az akkori kultúrnépek 'titkos' misztériumai voltak, minek középpontjában olyan Isten-fiú állt, aki a halál utáni élet lehetőségét hirdette. A Barnabás-levél is hűen követi elődei képletes, metaforikus értelmezését és szenvedő-üdvözítő Jézusa, - minden valóságos fölvázolás ellenére – ugyanúgy allegorikus, mint az Ószövetség mondanivalója, vagy mint a próféták jövendölései. 

Keresztény hagyományok buzgó balgasága a levelet annak a Barnabásnak tulajdonítja, aki Pál apostol környezetében tevékenykedett. Ha Barnabás i.u. ötvenes éveiben már meglett ember volt, akkor nem írhatta 80 évvel később értekezését, ez fizikailag lehetetlenség.

A mű megírása után nemsokára, megint csak Alexandriában egy másik zsidó bölcs még tovább lépett tanfejlődése kibontakozásában, új elemeket, eseményeket, bölcseleteket összeállítva, olyan Testamentumot írt, melynek erős tipológiai karakterét kiemelve, szándékosan tovább színezte, gazdagította a zsidók megváltóját. Célja érdekében hasonló eszme vezette, mint a Barnabás-levél szerzőjét; megfogni, megtéríteni az arra hajlamosakat, hogy utána lehessen őket tovább tanítani a belső misztériumok megváltó rendszereire. Ha tudta volna, hogy törekvése mivé fajul 300 évvel később, akkor biztos tűzbe dobta volna testamentumát és írt volna helyette egy másikat, mit lehetetlenség lett volna egy kiforgatott tanítási rendszer középpontjába erőltetett, történelmi Jézus kialakítására felhasználni.