Biológia és hit

Mindent felülír 2010-11-22  / MEGOSZTÁS: 

1952-ben egy fiatal angol biológus hibázott. Ez a hiba kérészéletű tudományos dicsőséget hozott dr. Albert Masonnek, aki hipnózissal próbálta gyógyítani egy tizenöt éves suhanc keléseit. Mason és kollégái sikeresen alkalmazták a hipnózist a hasonló esetek kezelésében, ez azonban különösen nehéz diónak bizonyult. A vaskos bőr inkább hajazott elefánt irhájára, mint emberi kültakaróra, a mellkast leszámítva, ahol normális volt a bőr.

Mason az első ülés során az egyik karra összpontosított. Mikor a fiú hipnotikus transzba került, azzal biztatta, hogy ezen a karján rózsaszínű, egészséges bőr nő majd. A következő héten a doktor örömmel látta, hogy a kar sokat javult.

Mikor azonban konzultációra hívta a beutaló sebészt, aki addig sikertelenül kísérletezett bőrátültetésekkel, megtudta tőle, hogy tévesen állította fel a diagnózist. A sebész szeme elkerekedett az álmélkodástól, amikor meglátta a gyógyult kart. Ekkor közölte Masonnel, hogy a fiú nem kelésektől szenved, hanem egy halálos kimenetelű, öröklött betegségtől, a pikkelybőrűségtől. Mason és betege mindenesetre egyedül az elme hatalmára támaszkodva véghez vitte a lehetetlent. Folytatták tehát a hipnózis-üléseket, s a fiú bőre idővel olyan lett, mint gyógyult, rózsaszínű karja az első ülés után. A suhanc, akit társai könyörtelenül kigúnyoltak az iskolában viszolyogtató bőre miatt, most úgy élhetett, mint akármelyik kamasz.

Hogyan lehetséges, hogy az elme felülírhatja a genetikai programozást, ahogy az fenti példában? Amúgy pedig hogyan képzelhette Mason, hogy hite befolyásolja a kezelés eredményét? Az új biológia több válasszal is szolgál. Anyag és energia elválaszthatatlanul összetartozik. Ebből logikusan adódik a következtetés, hogy az elme (energia) és a test (anyag) hasonlóképpen szétbogozhatatlan, akkor is, ha a nyugati orvoslás századok óta harciasan igyekszik szétválasztani e kettőt.

A 17. században René Descartes elvetette annak lehetőségét, hogy a tudat kihatással lehet a testre. Elképzelése szerint az emberi test anyagból való, ezzel szemben a tudat valamiféle anyagtalan, ismeretlen erő megnyilvánulása. Mivel ennek természetéről semmi egyebet nem tudott mondani, azóta is megoldhatatlan filozófiai rejtvényt hagyott az utókorra: ha csupán az anyag hathat az anyagra, hogyan tartozhat össze az anyagtalan tudat a testtel? Az általa testetlennek mondott tudatot Gilbert Ryle „szellem a gépben” effektusnak nevezte fél évszázada megjelent, The Concept of Mind (Az elme meghatározása) című könyvében. A hagyományos orvostudomány és biológia, amely egy newtoni, csupa anyagból álló mindenséget feltételez, örömmel üdvözölte Descartes dualizmusát, az anyag és tudat szétválasztását. Elvégre is a dokiknak sokkal könnyebb egy elromlott gépezettel bajlódniuk, mint a „szellem a gépben” kényes kérdésén törni a fejüket.

A kvantumfizika összeköti, amit Descartes szétválasztott. Igen, a tudat (energia) a test terméke, pontosan úgy, ahogyan a nagy filozófus gondolta. A mindenség működésének újfajta szemlélete azonban megérteti velünk, hogy az anyagi testre igenis hatással lehet az anyagtalan tudat. A gondolatok, tudatunk üzemanyagai közvetlenül kihatással vannak arra, miként szabályozza az agy az emberi szervezet élettani folyamatait. A gondolatok „energiája” az erősítő vagy gyengítő interferencia jelensége révén aktiválja vagy blokkolja a sejtfehérjék működését.

A kvantumfizika felfedezései ellenére a nyugati tudományban tovább él tudat és test kettősségének feltételezése. A tudósképzés céltudatosan semmibe veszi a kamasz fiúéhoz hasonló eseteket. Jómagam amondó vagyok, hogy a tudománynak foglalkoznia kellene e ritka kivételekkel és megmagyarázhatatlan furcsaságokkal, mivel az élet természetének titkát rejtik magukban. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt, rácáfolva az „igazolt tényekre”. A helyzet az, hogy elménk hatalmának latba vetése minden gyógyszernél hatékonyabb, bár igaz, arra is beprogramoztak minket, hogy higgyünk a tablettákban. A kutatási eredmények tanúsága szerint az energia sokkalta hatásosabban hat az anyagra, mint a vegyszerek.

Sajnos a tudósok gyakrabban tagadják meg e kivételeket, mint hinnénk. Kedvenc példám a tudat–test kölcsönhatások semmibe vételére a Science egyik cikke Robert Kochról, a neves 19. századi német orvosról, aki Pasteurrel karöltve „csíráknak” tulajdonította a betegségeket. Ezt a feltevést mára senki nem vitatja, Koch kortársai azonban nem egykönnyen fogadták el. Egyik bírálója olyan harsányan hangoskodott, hogy a felhevült tudós lehörpintett egy kolera-bacilustól hemzsegő pohár vizet. Mindenki legnagyobb meglepetésére azonban kutya baja sem lett. A Science 2000-ben megjelent írása így méltatja a nevezetes eseményt: „Megmagyarázhatatlan okokból nem jelentkeztek rajta a betegség tünetei, azaz nem sikerült igazolnia az elméletét”.

Van képe a cikkírónak ezt állítani? Ahelyett, hogy szerencséje okait kutatnák, a tudósok egyszerűen szőnyeg alá söprik az olyan zavarba ejtő kivételeket, amelyek ellentmondanak elméleteiknek. Emlékeznek még a tantételre, miszerint a gének szabályozzák az életműködéseket? Íme, újabb példa arra, hogy miként veszik semmibe az „igazságnak” elkötelezett tudósok a bosszantó kivételeket.

A tudomány hasonlóképpen megfellebbezhetetlenül állítja, hogy az AIDS-t a HIV-vírus okozza. Azt mégsem tudja megmagyarázni, miért nem mutatja évtizedekig a betegség tüneteit annyi vírus-fertőzött. Még elgondolkoztatóbb azoknak a végstádiumban járó rákbetegeknek az esete, akik a spontán gyógyulás csodálatos jelenségét produkálják. Mivel az ilyen gyógyulásokra nincs bevett magyarázat, a tudomány egyszerűen úgy tesz, mint ha nem is léteznének. Vagy elfeledkezik e megmagyarázhatatlan kivételekről, vagy egyszerűen hibás diagnózisnak könyveli őket.