Kétféle bölcsesség létezik. A világi, mely a tudat által megtapasztalt külső és belső jelenségekre vonatkozik, és a megszabadító bölcsesség, mely magára a tudatra mutat.
Az első bölcsességet az iskolákban és az egyetemeken tanítják. Ez képessé tesz minket arra, hogy rövidebb idő alatt több pénzt keressünk, érdekesebb munkát vé-gezzünk és nagyobb adóssággal haljunk meg, mint az oktatásban nem részesült szomszédunk. Ez a bölcsesség arra korlátozódik, ami mulandó, és amikor a saját sírunkhoz kerülünk, minden haszna eltűnik. "Az utolsó ingnek nincs zsebe" tartja egy ismert dán közmondás. Bár az egy életen belül kifejlesztett intelligencia okos jövőbeli szülők kiválasztásához vezethet.
Maga a tudat bölcsessége azonban megszabadít, megvilágosodást hoz, és soha nem tűnhet el. Mivel határtalan tiszta tér, a tudatosság soha nem született s ezért nem is halhat meg; tulajdonságai feltételekhez nem kötöttek és örökké tartanak. A tudat tükrének életről-életre lecsiszolt részei - a tudatosság megvalósított aspektusai - megmaradnak vagy könnyen újra felfedezhetővé válnak.
Arról a szintről azonban, ahol megjelenik az együttérzés - és a tapasztalatokat többé már nem vesszük személyesen, hanem ok és okozat kifejeződéseként kezeljük -, az elsajátított személyes dolgokon túli megvalósítások állandóan csak növekedhetnek, egészen a teljes megvilágosodásig.
Akkor hogy ismeri fel önmagát a tudat? Még több szó és fogalom bevezetésével?  Az a helyes irány, ha nem törődünk a gondolatokkal. Itt a kulcspont spontánnak és erőfeszítés nélkülinek lenni. Ha a tapasztaló saját terében nyugszik, miközben természetesen azzal időzik, ami éppen történik, a tudat lenyugszik és ragyogó lényegisége megjelenik. A cél ez, nem más. Így megjelenik az először megszabadító, majd megvilágosodást eredményező bölcsesség, és a világot álomként ismerjük fel - közös, és egyben egyéni álomként -, ahogy valójában is az. Ha abból a felismerésből fakadóan cselekszünk, hogy alany, tárgy és cselekvés kölcsönösen egymástól függ, akkor mindent beteljesítünk, ami csak fejlődést, jelentőségteljességet és örömöt hoz.
A nem megvilágosodott lények saját, bennük rejlő tökéletességüket az alapvető nemtudás miatt nem veszik észre. Attól függően, ahogy ezt értjük, ez az állapot négy vagy két fátylat tartalmaz. Az előbbi esetben különbséget tehetünk az alapvető nemtudás, az ebből következő zavaró érzelmek, az ezt követő cselekedetek és végül az eredményeik és a szokások között, melyek további káros dolgokba visznek minket. Ez a magyarázat Buddha második Nemes Igazságából származik.
A második látásmód szerint a tudat állandóan változó állapotai az első akadályunk. Mindenki, aki fel-le utazik a boldogság és a szenvedés feltételekhez kötött állapotai között, s a világot a szeretem-nem szeretem által színezett szemüvegen keresztül nézi, nem látja, ami valójában ott van. A második akadályt a merev elképzelések és a tapasztalatok fogalmakra való leszűkítése jelenti: materialista, nihilista, egzisztencialista, transzcendentalista vagy bármi más.
A holdra mutató ujj nem a hold, a szavak és elképzelések pedig csupán a tapasztalat árnyékai. Bármelyik meghatározást is választjuk a kettő közül - hiszen Buddha tanításainak értékes tortája más módokon is szeletelhető -, amikor minden korlátozás eltűnik, a tudat megvalósítja igaz természetét.

Együttérzés

Az együttérzés első szintjén akkor szeretjük a lényeket, amikor az elvárásoknak megfelelően viselkednek. Bizonyára ezt már sokan megvalósították, mert kielégíti rendszeretetünket.
A második szint ott kezdődik, amikor jót kívánunk másoknak akkor is, ha nehézséget okoznak nekünk. Itt megértjük, hogy az ártó cselekedetek oka alapvetően a nemtudás. Minden lény boldogságot szeretne, azonban ha nem tudjuk, hogyan lehet ezt megvalósítani, hibákat követünk el, és ezzel szenvedést okozunk magunknak és másoknak is. Mivel nincsenek tudatában az ok és okozat működésének, sokan csalánt markolnak meg a virág helyett.
Az együttérzés tökéletessége igazán hatalmas. Olyan, mint a nap, mely mindenkire ragyog. Ezen a szinten nem gyakorolunk megkülönböztetést, hanem egyszerűen a tőlünk telhető legjobbat tesszük, míg környezetünk áldásban, tisztulásban vagy tanításban részesül, karmájának és intelligenciájának megfelelően. Ez a megkülönböztetés nélküli együttérzés túlmegy mindenféle "szeretem" vagy "nem szeretem" dolgon, és a lehető leggyorsabb úton teszi éretté a lényeket.
Az első két lépés olyan, mintha gyönyörű képeket vetítenénk ki tudatunk képernyőjére. A harmadik azonban maga a képernyő ragyogása. Kezdetben gyakran elveszítjük ennek tapasztalását, de ha egyszer már állandósult, ereje folyamatosan nőni fog.

Láma Ole