C. G. JUNG: Hét prédikáció halottaknak

A mű eredeti címe: Septem sermones ad mortuos.
Ezt a magyar fordításban Hét tanítás a halottaknak címre fordították. A latin "sermon" szó azonban kifejezetten prédikációt jelent. A latin címből a névelő is hiányzik. Ez azért érdekes, mert "a halottaknak" a magyarban azt jelenti, hogy minden halott számára. A történet pedig a halottak egy konkrét csoportjának szól. Azoknak, akik bár élnek, mégis halottak a szó spirituális értelmében, és azoknak, akik túl későn ébrednek rá, hogy nem ott keresték Istent, ahol valójában van.

Tekintve hogy már a cím fordításában ekkora eltérés mutatkozik, szándékomban áll az eredeti anyagot újrafordítani. Addig is fölteszem a netre az egyetlen fordítást, ami magyarul elérhető. Az ELTE BTK kiadásában 1987-ben jelent meg Mauzóleum - A halállal való foglalkozás című gyűjteményben. Nyomtatásban sehol máshol nem olvasható.
Írta Basilides Alexandriában, a városban, ahol Kelet Nyugattal találkozik
Első beszéd

A holtak visszatértek Jeruzsálemből, ahol nem találták meg, amit kerestek.
Bebocsáttatást kértek hozzám, s hogy tanítsam őket, én pedig ekképp tanítottam őket:

Halljátok: a Semminél kezdem. A Semmi ugyanaz, mint a Teljesség. A végtelenben a teli ugyanolyan, mint az üres. A Semmi üres is meg telt is. Ugyanígy mondhattok a semmiről valami mást is, például, hogy fehér vagy hogy fekete, hogy nincs vagy hogy van. Ami végtelen és örök, annak nincsenek tulajdonságai, mert minden tulajdonság az övé.

A Semmit vagy Teljességet Pleromá-nák nevezzük. Ott benn véget ér gondolkozás és létezés, mert ami örök és végtelen, annak nincsenek tulajdonságai. Benne nincs senki, mert az a valaki akkor különbözne a Pleromától és tulajdonságai volnának, s ezek őt mint valamit megkülönböztetnék a Pleromától.

Semmi sincs a Pleromában és minden benne van: nem érdemes a Pleromáról elmélkedni, mert aki a Pleromáról elmélkedik, önmagát oldja föl.

A Kreatúra nem a Pleromában van, hanem önmagában. A Pleroma a Kreatúra kezdete és vége. Átjárja őt, mint ahogy a fény járja át a levegőt minden részén. Jóllehet a Pleroma nagyon is átjárja őt, a Kreatúra ebből mégsem részesedik, mint ahogyan a teljesen átlátszó test sem válik világossá vagy sötétté a rajta áthatoló fénytől.

Mégis, mi magunk vagyunk a Pleroma, mert rész vagyunk az örökből és a végtelenből. De nem részesedünk benne, hanem végtelen távol vagyunk a Pleromától, nem térben vagy időben, hanem lényegileg, mivel lényegünkben különbözünk a Pleromától, Kreatúraként, amely időben és térben korlátozott.

Mivel azonban részei vagyunk a Pleromának, így a Pleroma bennünk is van. A Pleroma legkisebb pontján is végtelen, örök és egész, mert az, hogy kicsi vagy az, hogy nagy, olyan tulajdonságok, melyek őrá érvénytelenek. A Pleroma a Semmi, amely mindenütt egész és megszakítás nélküli. Ezért mikor azt mondom a Kreatúráról, hogy a Pleroma része, jelképesen mondom csupán, mert a Pleroma valójában sehol sincs részekre osztva, mivel ő a Semmi. Mi vagyunk az egész Pleroma is, mert jelképesen a Pleroma a legkisebb, egyáltalán feltételezhető, nem létező pont bennünk és a végtelen világboltozat köröttünk. De miért beszélünk egyáltalán a Pleromáról, ha a Minden is és a Semmi is?

Azért beszélek róla, hogy valahol egyáltalán elkezdhessem, és megszabadítsalak benneteket ama kényszerképzettől, hogy valahol kívül vagy belül létezik valami is, ami eleve szilárd vagy valamiképp meghatározott. Minden, ami úgymond szilárd vagy határozott, viszonylagos csupán. Csak ami változásnak alávetett, szilárd és határozott.

Viszont a Kreatúra az, ami változni képes, ezért tehát ő az egyetlen szilárd és határozott, mivel ő rendelkezik tulajdonságokkal, sőt, ő maga Tulajdonság.

Azt kérdezzük: hogyan keletkezett a Kreatúra? Keletkezni a Kreatúrák keletkeztek, de nem a Kreatúra, mert a Kreatúra magának a Pleromának a tulajdonsága, akárcsak a nem-teremtés, az örök Halál. A Kreatúra van mindig és mindenütt, a Halál van mindig és mindenütt. A Pleromában benne van minden, különbözőség és különbözőség-nélküliség.

A Különbözőség a Kreatúra. Ő különbözik. A Különbözőség a lényege, ezért meg is különböztet. Ezért különbözteti meg a Pleroma tulajdonságait is, amelyek nincsenek.

Megkülönbözteti őket lényege szerint. Ezért muszáj az Embernek a Pleroma tulajdonságairól beszélnie, amelyek nincsenek.

Azt mondjátok: mire jó erről beszélni? Hiszen te magad mondtad, hogy nem érdemes a Pleromáról elmélkedni.

Ezt azért mondtam nektek, hogy megszabadítsalak attól a kényszerképzettől, miszerint az ember képes a Pleromáról elmélkedni. Ha mi a Pleroma tulajdonságait megkülönböztetjük, akkor különbözőségünk alapján és a mi különbözőségünkről beszélünk, a Pleromáról pedig nem mondtunk semmit. De szükséges különbözőségünkről beszélnünk azért, hogy kellőképp különbözhessünk. A mi lényegünk különbözőség. Ha nem vagyunk hűek ehhez a lényeghez, akkor nem különbözünk kellőképp. Ezért muszáj különbséget tennünk a tulajdonságok között. Azt kérditek: mi rossz lehet abból, ha nem különböztetjük meg magunkat. Ha nem különböztetünk meg, akkor kikerülünk lényegünkből, ki a Kreatúrából is és belezuhantunk a különbözőségnélküliségbe, amelyik a Pleroma másik tulajdonsága. Belehullunk magába a Pleromába, és lemondunk arról, hogy Kreatúra legyünk. A Semmiben való föloldódás lesz részünk. Ez a Kreatúra Halála. Annyira halunk meg tehát, amennyire nem különböztetünk meg. A Kreatúra természete s törekvése szerint ezért különbözés, harc az eredendő, veszedelmes egyformaság ellen. Ezt nevezik úgy: princípium individuationis. Ez az elv a Kreatúra lényege. Ebből láthatjátok, miért jelent a különbség-nélküliség és a meg-nem-különböztetés nagy veszélyt a Kreatúra számára. Ezért muszáj megkülönböztetnünk a Pleroma tulajdonságait. A tulajdonságok az ellentétpárok, úgy mint

Ható és Nem-ható,

Teljesség és Üresség,

Élő és Halott,

Különböző és Egyforma,

Világos és Sötét,

Forró és Hideg,

Erő és Anyag,

Idő és Tér,

Jó és Rossz,

Szép és Rút,

Egy és Sok stb.


Az ellentétpárok a Pleroma tulajdonságai, amelyek nem léteznek, mert kioltják egymást.

Mivel mi maga a Pleroma vagyunk, így mindezek a tulajdonságok megvannak bennünk is; mivel lényegünk alapja a különbözőség, így tulajdonságaink a különbözőség jegyében és nevében állnak, azaz: először is: a tulajdonságok bennünk különbözők és különváltak, ezért nem szüntetik meg egymást, hanem hatnak. Ezért mi áldozatai vagyunk az ellentétpároknak. Bennünk a Pleroma szét van szakítva.

Másodszor is: a tulajdonságok a Pleromához tartoznak, s mi csak a különbözőség nevében és jegyében birtokolhatjuk vagy élhetjük őket. Nekünk magunknak különböznünk kell a tulajdonságoktól. A Pleromában megszüntetik egymást, bennünk nem. A tőlük való megkülönböztetés vált meg bennünket.

Mikor a Jóra és a Szépre törekszünk, megfeledkezünk lényegünkről, amely a különbözőség, s átadjuk magunkat a Pleroma tulajdonságainak, amelyek az ellentétpá­rok. Azon igyekszünk, hogy a Jónak és a Szépnek birtokába jussunk, de egyben a Rosszat és a Rútat is megragadjuk, mert ezek a Pleromában egyek a Jóval és a Széppel. Ha viszont hűek maradóink lényegünkhöz, azaz a különbözőséghez, akkor különbözni fogunk a Jótól és a Széptől, így a Rossztól és a Rúttól is, s nem hullunk bele a Pleromába, azaz a semmibe és a megszűnésbe.

Azt vetitek közbe: azt mondtad, hogy a Különböző és az Egyforma is a Pleroma tulajdonságai. Hogy áll a dolog, ha különbözésre törekszünk? Akkor nem vagyunk hűek lényegünkhöz? s akkor is az egyformaságé kell, hogy legyünk, ha különbözőségre törekszünk?

Nem szabad elfelejtenetek, hogy a Pleromának nincsenek tulajdonságai. Mi hozzuk létre őket gondolkozásunkkal. Mikor tehát különbözést akartok, egyformaságot vagy valamilyen más tulajdonságot, akkor olyan gondolatokat akartok elérni, amelyek a Pleromából áradnak felétek, tudniillik a Pleroma nemlétező tulajdonságairól való gondolatokat. Míg ilyen gondolatok után töritek magatokat, ismét csak belehulltok a Pleromába s egyszerre lesz részetek különbözőség és egyformaság. Nem gondolkozásotok, hanem különbözőségetek a ti lényegetek. Ezért nem különbözőségre kell törekednetek, ahogy ti vélitek, hanem lényegetekre. Ezért létezik alapjában véve egyetlen törekvés csupán, ti. a saját lényegre való törekvés. Ha ez a törekvésetek megvolna, semmit sem kellene tudnotok a Pleromáról és tulajdonságairól, s mégis eljutnátok a helyes célhoz lényegetek segítségével. De mert a gondolat elidegenít a lényegtől, meg kell tanítsalak benneteket a tudásra, amellyel gondolkozásotokat kordában tarthatjátok.


Második beszéd

Éjszaka a halottak a falak tövében álltak és azt kiáltozták: Istenről akarunk hallani! Hol van az Isten? Meghalt?

Isten nem halt meg, ugyanolyan élő, mint amilyen valaha is volt. Isten Kreatúra, mert határozott valami, ezért pedig a Pleromától különböző. Isten a Pleroma tulajdonsága, és mindaz, amit a Kreatúráról mondtam, érvényes rá is.

Isten azonban különbözik a Kreatúrától, annyiban, hogy sokkal homályosabb és meghatározhatatlanabb, mint a Kreatúra. Kevésbé különböző, mint a Kreatúra, mert lényegének alapja a ható teljesség, és csak annyira Kreatúra, amennyire meghatározott és különböző, s annyira kinyilvánítása a Pleroma ható teljességének.

Amit nem különböztetünk meg, az mind belezuhan a Pleromába és megszűnik ellentétével együtt.

Isten is a Pleroma maga, mint ahogyan a teremtett és a teremtetlen legparányibb pontja is a Pleroma maga.

A ható Üresség az ördög lényege. Isten és az ördög első kinyilvánításai a Semminek, amit mi Pleromának nevezünk. Egyre megy, hogy a Pleroma van-e avagy nincs-e, mert mindenben önmagát szünteti meg. Nem így a Kreatúra. Amennyire Isten és az ördög Kreatúrák, nem szüntetik meg magukat, hanem fönnállnak egymás ellenében, mint ható ellentétek. Nincs szükségünk bizonyságra létükről, elég, ha újra meg újra beszélünk róluk. Ha ők ketten nem is volnának, a Kreatúra különbözőség szerinti lényege alapján akkor is újra meg újra szétkülönítené őket a Pleromából.

Amit a megkülönböztetés a Pleromából kivesz, az mind ellentétpár, ezért tartozik hozzá Istenhez mindig az ördög is. Ez az összetartozás annyira mély, s miként hallottátok, annyira feloldhatatlan a ti életetekben is, mint a Pleroma maga. Ez amiatt van, hogy a kettő egészen közel áll a Pleromához, amelyben megszüntetve és egyként létezik minden ellentét.

Isten és ördög teljességben-ürességben, nemzésben és rombolásban különböznek. Közös bennük, a Hatás. A Hatás köti össze őket. Ezért a Hatás fölötte áll mindkettejüknek, Isten Isten fölött, mert a Teljességet és az Ürességet egyesíti azok hatásában.

Ez egy olyan Isten, akiről nem tudtatok, mert az emberek elfelejtették őt. Mi őt az ő nevén nevezzük: Abraxas-nak. ő még kevésbé meghatározott, mint az Isten és az ördög. Hogy Istent tőle megkülönböztessük, Istent Helios-nak. vagy Napnak nevezzük.

Az Abraxas hatás, vele szemben nem áll semmi más, csak a nem-hatás, ezért ható természetét szabadon bontakoztatja ki. A nem-ható nincs és nem is áll ellen. Az Abraxas fölötte áll a Napnak és fölötte az ördögnek, ö a valószínűtlenül valószínű, a nem-hatóan ható. Ha a Pleromának volna lényege, annak az Abraxas volna kinyilvánulása.

Igen, ő maga a hatás, de nem valamilyen meghatározott hatás, hanem egyáltalán a hatás.

Hatás nélkül hat, mert nincs meghatározott hatása. ö is Kreatúra, mert különbözik a Pleromától.

A Nap meghatározott hatással bír, az ördög ugyanúgy, ezért, hogy sokkal hatalmasabbnak tűnnek föl előttünk, mint a meghatározhatatlan Abraxas.

Az Abraxas Erő, Állandóság, Változás. Ekkor a halottak közt nagy zúgolódás támadt, mert keresztények voltak.


Harmadik beszéd

Jöttek felém a halottak, ahogyan a mocsarakból felszálló köd, és így kiáltoztak: Beszélj nekünk még a legfelső Istenről!

Az Abraxas a nehezen felismerhető Isten. Az ő hatalma a legnagyobb, mert nem látja őt az ember. A Napból az ember látja a summum bonumot, az ördögből az infinum malumot, az Abraxasból viszont a minden tekintetben meghatározatlan Élet-et, amely a jónak és a rossznak anyja.

Az Élet kisebbnek és gyengébbnek látszik, mint a summum bonum, ezért nehéz is aztán elgondolni, hogy az Abraxas még a Napot is felülmúlja hatalomban, amelyik pedig minden életerő sugárzó forrása maga.

Az Abraxas Nap is meg egyben örökkön elnyelő szakadéka is az Üresnek, a fölaprítónak és szétdarabolónak, az ördögnek.

Az Abraxas hatalma kettős. Ti ezt azonban nem látjátok, mert a ti szemetekben megszűnik, ami ebben a hatalomban egymás ellen irányul.

Amit Nap-Isten mond, az élet, amit az ördög szól, az halál.

Az Abraxas viszont a tiszteletreméltó szót is mondja meg az átkozottat is, amely egyszerre élet és halál.

Az Abraxas igazságot nemz és hazugságot, jót és rosszat, fényt és sötétséget ugyanabban a szóban, ugyanabban a cselekedetben. Ezért félelmetes az Abraxas. Fenséges, mint az oroszlán, amelyik éppen lesújt áldozatára. Szép, akár egy tavaszi nap.

Igen, ő a nagy Pán maga és ő a kicsi, ő Priaposz.

Ő az alvilág szörnye, ezer karú polip, szárnyas kígyó - tekervény, tombolás.

Ő a legalsó kezdet Hermafroditája.

Ő a teknőcök és békák Ura, akik a vízben laknak és kijönnek a partra, akik délben és éjfélkor kórusban énekelnek.

Ő a Teli, amely egyesül az Üressel.

Ő a szent bagzás,

Ő a szeretet és a szeretet gyilkosa,

Ő a szent és a szentség elárulója,

Ő a nappal legtisztább fénye és az őrület legmélyebb éje is.

Őt látni ? vakság,

Őt megismerni - betegség,

Őt imádni ? halál,

Őt félni ? bölcsesség,

Néki nem ellenállni ? megváltás.

Isten a nap mögött lakik, az Ördög az éjszaka mögött. Amit Isten a fényből megszül, azt az ördög az Éjbe rántja. Az Abraxas azonban a világ, keletkezése-elmúlása maga. A Nap-Isten minden adománya mellé az ördög odahelyezi a maga átkát.

Minden, amit Istentől kértek, az ördögnek egy-egy cselekedetét hívja elő.

Minden, amit Nap-Istennel teremtetek, a hatás hatalmát adja az ördögnek.

Ez a félelmetes Abraxas.

Ő a leghatalmasabb Kreatúra és benne a Kreatúra magától retten meg rémülettel.

Ő a Kreatúra kinyilatkoztatott ellentmondása a Pleromával és semmijével szemben.

Ő az anyjától iszonyodó fiú.

Ő a fiát szerető anya.

Ő a föld révülete és az ég kegyetlensége.

Megdermed az Ember az ő tekintete előtt.

Előtte nincs kérdés, előtte nincs felelet.

Ő a Kreatúra élete.

Ő a különbözőség hatása.

Ő az ember szeretete.

Ő az ember beszéde.

Ő az ember látszata és árnyéka.

Ő a csalóka valóság.

Ekkor a halottak zokogásban törtek ki és toporzékoltak, mert még nem voltak tökéletesek.


Negyedik beszéd

Zúgolódva-morajlón népesítették be a halottak a teret és így szóltak:
Beszélj nekünk, elátkozott, az Istenekről meg az ördögökről!


Nap-Isten a legfőbb jó, az ördög az ő ellentéte, íme tehát vagyon két istenetek.

De sok fő jó van és sok súlyos rossz, ezek között pedig van két isten-ördög, az egyik az Égő, a másik pedig a Növekvő.

Az Égő az Erósz láng alakjában. Úgy világít, hogy közben elemészt.

A Növekvő az Élet Fája, zöldell, s növekedése közben eleven anyagot gyűjt halomra.

Az Erósz föllángol és elemészt, az Élet Fája viszont nő lassan és szüntelenül, időtlen időkön át.

Jó és rossz egyesülnek a lángban.

Jó és rossz egyesül a fa növekedésében.

Élet és szeretet szembenállnak egymással isteni voltukban.

Mint a csillagok serege, megmérhetetlen az istenek és ördögök száma.

Minden csillag egy-egy isten és valamennyi tér, amit csillag tölt ki, egy-egy ördög.

Az egész Űrje-Telje viszont a Pleroma.

Az egész hatása az Abraxas, nem-hatás áll szemben vele csupán,

Négy a főistenek száma, mert négy a világ kiterjedéseinek száma is.

Egy a kezdet, a Nap-Isten.

Kettő az Erósz, mert ő kettőt köt össze és világítva terjed szét.

Három az élet Fája, mert ő tölti meg testekkel a teret.

Négy az ördög, mert ő nyit föl mindent, ami zárva; ő old fel mindent, ami megformált és testet öltött; ő a rombolás, akiben minden semmivé lesz.

Áldott vagyok én, amiért megadatott nékem, hogy megismerhessem az istenek sokaságát és különféleségét. Jaj nektek, amiért az egy Istent rakjátok ennek az egybefoghatatlan sokaságnak a helyébe. Ezzel a meg-nem-értés kínját szülitek meg és a Kreatúra megnyomorítását, akinek különbözés a lényege és a törekvése. Hogyan vagytok hűek lényegetekhez, ha eggyé akarjátok tenni a sokat? Amit az istenekkel tesztek, az történik veletek is. Valamennyien egyformákká lesztek, s lényegetek megnyomoríttatik.

Egyformaság uralkodjék az ember, de nem az isten miatt, mert az istenek sokan vannak, az emberek pedig kevesen. Az istenek hatalmasak, és elviselik sokféleségüket, mert mint a csillagok, magányosan és iszonyú messzeségben állnak egymástól. Az emberek gyengék és nem viselik el sokféleségüket, mert közel laknak egymáshoz és közösségre van szükségük, hogy különbözőségüket el tudják viselni. A megváltásért tanítom nektek, ami elvetendő, amiért én is elvettettem.

Az istenek sokasága megfelel az emberek sokaságának. Számtalan isten várja, hogy emberré legyen. Számtalan isten volt már ember. Az Ember részesül az istenek lényegéből, az istenektől jön és az Istenhez tér meg.

Amint fölösleges a Pleromáról elmélkedni, akként fölösleges tisztelni az istenek sokaságát. Legkevésbé érdemes tisztelni az első Istent, a hatván ható teljességet és a legfőbb jót. Imánkkal nem tehetünk hozzá semmit és nem is vehetünk el belőle semmit sem, mert a ható üresség elnyel magába mindent. A fényes istenek alkotják a mennyei világot, amely sokrétű, terjeszkedik és növekszik végtelenül. Legfelső ura a Nap Isten.

A sötét istenek alkotják a földi világot. Ők egyszerűek, végtelenül törpülők és fogyatkozók. Legalsó uruk az ördög, a holdszellem, a föld apródja, kisebb, hidegebb és kihaltabb, mint a föld.

Nincs különbség az égi és a földszerű istenek hatalma között. Az égiek növesztenek, a földiek törpítenek. Mindkettejük kiterjedése megmérhetetlen.


Ötödik beszéd

A holtak gúnyolódtak és így kiáltottak: beszélj nekünk, bolond, az Egyházról és a szent közösségről!

Az istenek világa a szellemiségben és a nemiségben teszi magát nyilvánvalóvá. Az égiek a szellemiségben jelennek meg, a földiek a nemiségben.

A szellemiség befogad és átölel. Ő női és ezért mater coelestis-mk, mennyei anyának nevezzük. A nemiség nemz és teremt. Ő férfi és ezért úgy hívjuk: phallosz, a földi atya. A férfi nemisége inkább földi, a nő nemisége inkább szellemi. A férfi szellemisége inkább égi, a nagyobb felé törekszik. A nő szellemisége inkább földi, a kisebb felé törekszik.

Hazug és ördögi a férfi szellemisége, ha a kisebb felé törekszik.

Hazug és ördögi a nő szellemisége, ha a nagyobb felé törekszik.

Mindenki keresse a maga helyét.

Férfi és nő ördöggé válnak egymás mellett, ha nem választják el szellemi útjukat, mert a Kreatúra lényege különbözés.

A férfi nemisége a föld felé tör, a nő nemisége a szellem felé. Férfi és nő ördöggé válnak egymás mellett, ha nem választják el nemiségüket.

A férfi keresse a kisebb megismerését, a nő a nagyobbat.

Az ember különböztesse meg magát a szellemiségtől és a nemiségtől. A szellemiséget nevezze Anyának és helyezze ég és föld közé. A nemiséget nevezze Phallosznak, és helyezze maga és a föld közé, mert az Anya és Phallosz emberfölötti démonok és az istenek világának kinyilvánulásai. Nagyobb ránk a hatásuk, mint az isteneké, mert közeli rokonságban állnak lényegünkkel. Ha nem különböztetitek meg magatokat a nemiségtől és szellemiségtől, és nem tekintitek őket fölöttetek és közöttetek lévő lényeknek, akkor rabjaikká lesztek mint a Pleroma tulajdonságainak. Szellemiség és nemiség nem tulajdonságaitok, nem dolgok, amit birtokolhattok és megkaparinthattok, hanem ők birtokolnak és ők fognak körül benneteket, mert ők hatalmas démonok, az istenek megjelenési formái, ezért pedig olyan valamik, amik túlérnek rajtatok és megállnak önmagukban is. Nem úgy van az, hogy ki-ki rendelkezik a maga szellemiségével és nemiségével, hanem mindenki alatta áll a szellemiség és a nemiség törvényének. Ezért e démonok elől nem térhet ki senki. Úgy kell tekintenetek őket, mint démonokat, mint közös ügyet és közös veszélyt, mint közös terhet, amit az élet rátok rótt. Így az élet is közös ügy és közös veszély számotokra, éppúgy az istenek és mindenekelőtt a félelmetes Abraxas.

Az ember gyenge, ezért elengedhetetlen valami a közösség; ha nem az anya jegyében áll, akkor áll a Phallosz jegyében. Nincs közösség, amely szenvedés volna vagy nyavalya. Az olyan közösség, amelyik kiben-kiben külön való, szétszakítottság és felbomlás.

A különbözőség az egyéni léthez vezet. Az egyéni lét a közösség ellen való. De amiért az ember gyenge az istenekkel, démonokkal és legyőzhetetlen törvényeikkel szemben, a közösség szükséges valami. Ezért legyen annyi közösség, amennyi kell, nem az emberek miatt, hanem az istenek miatt. Az istenek kényszerítenek közösségbe benneteket. Annyi közösségre van szükség, amennyire ők kényszerítenek benneteket, ennél több már káros.

A közösségben mindenki rendelje alá magát a másiknak, hogy fennmaradhasson a közösség, mert szükségetek van rá.

Az egyéni létben mindenki rendelje magát a másik fölé, hogy mindenki megtalálhassa önmagát és ne legyen rabszolgaság.

A közösségben uralkodjék önmegtartóztatás.

Az egyéni létben uralkodjék pazarlás.

A közösség a mélység.

Az egyéni lét a magasság.

A közösségbeli helyes mérték megtisztít és megtart.

Az egyéni létben való helyes mérték megtisztít és gyarapít.

A közösség adja nekünk a meleget.

Az egyéni lét adja nekünk a fényt.


Hatodik beszéd

A nemiség démona kígyóként közelíti meg lelkünket. Félig emberi lélek ő, és úgy hívják: a gondolat vágya.

A szellemiség démona fehér madárként ereszkedik alá lelkünkbe. Félig emberi lélek ő és úgy hívják: a vágy gondolata.

A kígyó földi lélek, félig démoni, szellem és rokon a halottak szellemével. Ahogyan emezek, úgy kering ő is egyik földi dologtól a másikig, s hatására félünk tőlük, vagy pedig fölkorbácsolják sóvárgásunkat. A kígyó női természetű és mindig azoknak a halottaknak a társaságát keresi, akik a földre vannak száműzve, akik nem találták meg az utat a túloldalra, vagyis az egyéni létbe. A kígyó szajha, paráználkodik az ördöggel és a gonosz szellemekkel, gonosz zsarnok és gyötrő szellem, aki mindig a legrosszabb közösségbe visz bele. A fehér madár az ember félig égi lelke. Az Anyánál lakik, s időnként leszáll. A madár férfi, gondolat, amely hat. Tiszta és magányos, az Anya követe. Fölrepül magasra a föld fölé. Ő rendeli el az egyéni létet. Ő hoz hírt a távoliakról, akik előre mentek és eljutottak a tökéletességig. Ö viszi föl szavunkat az Anyához. Ő kér helyettünk, ő figyelmeztet, de az istenekkel szemben nincsen hatalma. Edénye a napnak. A kígyó alászáll és csellel megbénítja a fallikus démont vagy fölajzza. Ő viszi föl a magasba a földiek ravasznál is ravaszabb gondolatait, akik bemásznak minden lyukba és sóváran szívják tele magukat mindenhol. A kígyó ugyan nem akarja, de kénytelen hasznunkra lenni. Kisiklik markunkból s ekképp mutatja meg nekünk az utat, amelyet emberi elménkkel nem találtunk meg.

A holtak megvetően néztek rám és így szóltak: Eleget beszéltél most már istenekről, démonokról meg lelkekről. Igazában mi ezt már mind rég tudtuk.


Hetedik beszéd

Az éjjel azonban megint eljöttek a halottak panaszos fintorral, és így szóltak: egy valamiről elfeledkeztünk szólani, beszélj nekünk az Emberről!

Az Ember kapu, amelyen át az istenek, démonok és lelkek külső világából beléptek a belsőbe, a nagyobbik világból a kisebbikbe. Hangyányi az ember, semmi sem, máris magatok mögött hagytátok őt, s megint kint vagytok a végtelen térben, a kisebbik vagy belső végtelenségben.

Mérhetetlen messzeségben egyetlen csillag áll csupán az égen. Ez ennek az egynek egyetlen Istene, ez az ő világa, Pleromája, istensége.

Ebben a világban az ember az Abraxas, aki megszüli vagy elnyeli az ő világát.

Ez a csillag az ember Istene és célja. Ez az ő egy vezére-Istene. Benne tér az ember nyugovóra, hozzá visz a lélek hosszú vándorútja a halál után, benne ragyog fel fényként minden, amit az ember a nagyobbik világból visszaránt.

Ehhez az egyhez imádkozzék az ember. Az ima növeli a csillag fényét, hidat ver a halál fölébe, életet nyújt a kisebbik világban és csillapítja a nagyobbik világ reménytelen vágyakozását. Ha a nagyobbik világ meghidegül, fénylik a csillag. Semmi, de semmi sincs az Ember és az ő egy Istene között, ha az ember képes elfordítani tekintetét az Abraxas lángoló színjátékától. Itt az Ember, ott az Isten. Itt gyengeség és semmiség, ott örök teremtő erő. Itt merő sötétség és nyirkos hűvösség, Ott csupa Nap.

Erre a halottak elhallgattak és fölszálltak, mint füst a nyáját őrző pásztor éji tüzéről.

Anagramma

Nahtriheccunde
Gahinneverahtunin
Zehgessurklach
Zunnus.
----------------------------------

Egy külföldön megjelent kötet szerkesztői szerint:

"Jung a Hét prédikációt magánkiadásban, füzetként jelentette meg. Alkalmanként barátainak ajándékozott belőle.  Könyvkereskedelemben sohasem volt kapható. Vállalkozását később ifjúkori félrelépésnek nevezte.
[...]
Az írás képszerűén több ízben utal olyan gondolatokra, illetve vetíti előre őket, melyek Jung tudományos munkásságában később szerepet játszottak, mindenekelőtt a szellem, az élet és a lélektani állítás ellentétes természetére. A paradoxonokban való gondolkodás volt az, ami Jungot a gnosztikusok esetében vonzotta. Ezért azonosítja magát a gnosztikus Baszileidesszel (i. sz. 2. század), és tartja magát részben ennek terminológiájához is, így mikor Istent ABRAXAS-nak nevezi.
[...]
Jung az írás publikálásához csak vonakodva, és csak ?a becsület kedvéért" adta engedélyét. Az anagramma feloldását a szöveg végén sosem árulta el."