I. rész

1. “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, és a Világosság Atyjától száll alá." De az Atyától induló fényáradat minden sugara, mely kegyes ajándékként eljut hozzánk, egyúttal egyesítő erőként fel is emel minket, és az egybegyűjtő Atya egysége és megistenítő egyszerűsége felé fordít. Hiszen “minden belőle és érte van" — miként a Szentírás mondja.

2. Így hát, miután segítségül hívtuk Jézust, az Atya világosságát, aki “az igazi világosság, mely megvilágosít minden embert, aki a világra jön," Jézust, aki által utunk nyílt az Atyához, a Fény ősforrásához, tekintsünk fel — amennyire lehetséges — a szent igékben foglalt megvilágosításokra, melyeket atyáink ránk hagytak, és igyekezzünk erőnk szerint megismerni azt, amit jelképekben, gondolkodásunkat fölfelé vezetve kinyilatkoztattak nekünk a mennyei szellemek hierarchiáiról. Ha szellemünk anyagtalan, állhatatos tekintetével befogadtuk az ősisteni Atyának ezt az eredeti és az eredetet meghaladó fényajándékát, mely az angyalok boldog hierarchiáit másolatszerűen jelképekben nyilatkoztatja ki, emelkedjünk fel ezután ettől az adománytól magának a Világosságnak a tiszta sugara felé. Hiszen ez sohasem veszít semmit sajátos benső egységéből, bár - mint jóságához illik -megsokszorozódik és kiárad, hogy létrehozza a gondviselése alatt álló világ fölfelé vezető és egyesítő harmóniáját.

Egy helyben állva szilárdan megmarad önmagán belül mozdulatlan azonosságában és alkalmasságuk mértéke szerint fölemeli azokat, akik illő módon tekintenek fel rá, és egyesíti őket a saját egyszerűvé tevő egysége szerint. És valóban, az ősisteni sugárzás nem is világíthat meg bennünket másként, csak ha szent leplek tarkasága borítja, és az atyai gondviselés folytán adottságainkhoz alkalmazkodott.

3. Ezért is állította szemünk elé a beavatásokat megalapító szent törvényhozás a mi szent hierarchiánkat, melyet méltónak talál arra, hogy az égi hierarchiákat utánozza, miközben anyagi alakzatok és összetett formák változatosságával mutatta be az említett égi hierarchiákat, hogy képességünk szerint a szent másolatokból kiindulva eljussunk a jelképekre már nem szoruló, egyszerű felemelkedéshez és hasonulásához, minthogy szellemünk egyáltalán nem képes a mennyei hierarchiáknak amaz anyagtalan utánzására és szemléletére, csak ha természetére szabott, anyagi segítségben részesül, vagyis ha a látható szépségeket a láthatatlan fönség utánzataként, az érzékelhető illatokat a szellemi kisugárzás jelképeként, az anyagi fényeket a szellemi fénykiáradás képmásaként fogja fel; ha a szövevényes szent tanítások a szellemi szemlélésben nyert beteljesülést, a földi rendek rangsora az isteni dolgokkal összhangban álló, rendezett magatartást, a legszentebb Eucharisztikában való részesedés pedig a Jézussal való együttlétet jelenti számára. És ugyanez áll minden egyéb adományra is, ami a mennyei lényeknek világfeletti módon, nekünk pedig szimbolikusan jut osztályrészül. Ennek az erőnkhöz mért megistenülésnek a kedvéért a felszentelés emberszerető ősforrása, amely kinyilatkoztatta nekünk a mennyei hierarchiákat, és a papságban társukul rendelte a földi hierarchiát, amennyiben emberi lehetőségeink szerint hasonul azok isteni szentségéhez, a szentírás tanításának összetett alakzatai segítségével érzékelhető képekben ábrázolja a mennyfeletti szellemeket, hogy elvezessen bennünket az érzékelhetők segítségével a szellemiekhez, a jelképek szent másolataitól a mennyei hierarchiák egyszerű csúcsaira.

II.

l. Most tehát - úgy vélem - először azt kell kifejtenünk, hogy mit tartunk az egész hierarchia céljának, és mivel gyarapítja minden egyes fokozat a maga tagjait. Azután a mennyei hierarchiákat kell magasztalnunk a Szentírás róluk szóló kinyilatkoztatása szerint. Majd meg kell mutatnunk, milyen szent alakzatokba öltöztetik az igék szent leírásai a mennyei rendeket, és hogy a másolatok segítségével milyen egyszerűségre kell felemelkednünk, nehogy a tanulatlan tömeghez hasonlóan azt a szentségtelen felfogást tegyük magunkévá, hogy a mennyei és istenszerű szellemek soklábú és sokarcú lények, és bikák baromszerű külsejére vagy oroszlánok ragadozó alakjára ütnek, görbe csőrű sas képét vagy madarak torzonborz tollazatát viselik. És azt se képzeljük, hogy tüzes kerekekként gördülnek át az égen, vagy földi anyagból készült trónszékek, melyek az ősistenség nyughelyéül szolgálnak, vagy hogy tarka lovak, lándzsahordozó hadvezérek, vagy bármi egyebek, amikről a tanítás szent fantáziával, mélyértelmű jelképek színes sokaságában beszél. Hiszen egészen természetes, hogy a kinyilatkoztatás költői, szent képekben szólt az alaktalan szellemekről, mert tekintetbe vette - mint már említettük -szellemünk adottságait, és gondoskodott arról, hogy felemelése neki megfelelő, természetére szabott legyen; eszerint alakította a fölemelkedésünkre szolgáló szent írásokat.

2. Akadhat, aki elfogadja ugyan az összetett szent alakzatokat, minthogy az egyszerűek önmagukban megismerhetetlenek és láthatatlanok számunkra, viszont úgy véli, hogy értelmetlen a szent szellemeknek az iratokban található képi leírása, meg az angyali neveknek ez az egész merev - hogy úgy mondjuk - színjátéka; és azt tartja, hogy amikor az isteni szavak tolmácsai a teljesen testetlen lények testi ábrázolásába fogtak, megfelelőbb és lehetőleg rokon természetű formákban kellett volna őket megformázniuk, és a számunkra legértékesebb, bizonyos mértékig anyagtalan és magasabbrendű lényekkel ábrázolniuk, nem pedig a leghitványabb földi formák sokféle alakjába öltöztetni a mennyei és istenképi egyszerűséget. Ez az eljárás — mondják - felemelőbb lett volna számunkra, és nem alacsonyította volna le a világfeletti kinyilatkoztatásokat értelmetlen valószínűtlenséggé; a másik viszont törvénysértő módon megsérti az isteni hatalmakat, a mi szellemünket pedig esetleg tévútra vezeti azzal, hogy a szentségtől idegen, összetett képekre irányítja. Egykönnyen azt képzelhetjük, hogy a mennybolt feletti világ oroszlánfalkákkal és ménesekkel, barombőgés himnuszával, madárrajokkal meg egyéb állatokkal és még silányabb földi anyaggal van tele, mindazzal, ami az állítólagos kinyilatkoztató iratok egészen oda nem illő hasonlataiban az abszurd, hamis és érzéki elképzelések szintjére süllyed.

Az igazság keresése azonban - úgy gondolom - megmutatja az igék szent bölcsességét, amely a mennyei szellemek alaki ábrázolásában tökéletesen gondoskodott arról, hogy se az isteni hatalmakat ne sértsük - mint valaki mondhatná -, se a képek földszagú közönségességében érzékileg el ne merüljünk. Helyesen tették ugyanis a szent írók, hogy képeket és formákat tulajdonítottak az alaktalan és formátlan valóságoknak. Ennek okaként., megemlíthetjük, hogy először is megismerésünk analóg, és nem képes közvetlenül fölemelkedni a szellemi szemlélésre, s így neki megfelelő, természetére szabott képek vezetésére szorul, melyek az alaktalan és természetünket meghaladó ismereteket számunkra felfogható alakba öltöztetik, továbbá azt is, hogy a titokzatos igékhez az illik legjobban, hogy titkos és szent talányokba burkolózzanak, és a tömeg számára hozzáférhetetlenné tegyék a világfeletti szellemekre vonatkozó titkos és szent igazságot. Mert nem minden ember szent és — mint az ige mondja - “nem mindenkié a tudás".

Ha pedig valaki az oda nem illő képeket hibáztatja, mondván, szégyenletes dolog ilyen csúnya alakzatokat tulajdonítani az istenképi és szentséges rendeknek, annak elég azt válaszolnunk, hogy a szent kinyilatkoztatásnak két fajtája van.

3. Az egyik, mint illik, tárgyához hasonló szent képeket használ, a másik eltérő formákat alkalmaz, és oly módon alakítja őket, hogy egészen oda nem illőnek és képtelennek tűnjenek. A kinyilatkoztató igék misztikus hagyományai egyes helyeken persze Igének, Szellemnek, Lényegnek nevezik a lényegfeletti ősistenség tiszteletreméltó boldogságát, így mutatják be isteni értelmét, bölcsességét, igazán létező valóságát és azt, hogy ő a valódi oka minden létező létének. Ábrázolják fénynek, és nevezik Életnek, Ezek a szent megjelölések tiszteletreméltóbbak és bizonyos fokig felsőbbrendűnek tűnnek az anyagi alakzatoknál, de még így sem érik el az ősistenséghez való igazi hasonlóságot. Mert Ő fölötte áll minden lényegnek és minden életnek, nem jellemezheti semmiféle fény, és minden szó, minden értelem mérhetetlenül távol áll attól, hogy hasonlítson hozzá. Más helyütt ugyanezek az igék hasonlat nélküli kinyilatkoztatásokkal dicsőítik világfeletti módon láthatatlannak, mérhetetlennek, végtelennek nevezik, és olyan kifejezéseket használnak, melyek nem azt jelölik, hogy mi, hanem azt, hogy mi nem. Azt hiszem, ez a módszer jobban illik Hozzá, hiszen - miként a titkos papi hagyomány is javallja - helyesen állítjuk, hogy az ősistenség nem úgy létezik, mint bármi a létező valóságok közül, és hogy lényegfeletti, megismerhetetlen és kimondhatatlan határtalanságát nem ismerjük. Ha tehát az isteni valóságra vonatkozó tagadások igazak, az állítások pedig nem felelnek meg a misztériumok titkosságának, akkor a láthatatlan lényekhez is jobban illik, hogy tőlük teljesen eltérő formákban nyilatkoztassák ki magukat, így a Szentírás képei is megtisztelik a mennyei rendeket, és nem hoznak rájuk semmi szégyent, mikor hozzájuk egyáltalán nem hasonló formák segítségével nyilatkoztatják ki őket, hisz éppen ezáltal mutatják be, hogy világfeletti módon meghaladnak minden anyagi valóságot. Azt pedig, hogy a tárgyukhoz nem illő képek szellemünket is jobban felemelik, mint a hasonlók - úgy gondolom -, egyetlen értelmes ember sem vonja kétségbe: a méltóságteljesebb szent hasonlatok alapján ugyanis tévedésbe eshetünk, és azt gondolhatjuk, hogy a mennyei lények aranyhoz hasonlóak, fénylő ruhába öltözött csodálatosan ragyogó férfiak, akikből olyan tűz sugárzik ki, mely mit sem árt nekik; vagy hogy a többi ilyenféle szépség jellemzi őket, melyekkel Isten szava alakba öltöztette a mennyei szellemeket. Avégett tehát, hogy megóvja ettől a tévedéstől azokat, akik nem ismernek nagyobbat a külsőleg megjelenő szépségnél, a szent szerzők fennkölt bölcsessége szentségesen leereszkedik az egyáltalán nem hasonló és tárgyukhoz nem illő képekhez is, miközben nem engedi, hogy az anyaghoz való vonzódás a rút képekhez tapadva elidőzzék, hanem lelkünk magasabb részét ébresztgeti és az összetett képek csúnyaságával arra figyelmeztet, hogy még az egészen anyagias gondolkodású emberek sem tarthatják elfogadhatónak és igaznak, hogy ezekhez a rútságokhoz valóban hasonlítanak, a mennyfeletti, isteni csodák. Egyébként gondolnunk kell arra is, hogy egyetlen létező sincs teljesen híján a Szépben való részesedésnek. Az igazság igéje ugyanis azt mondja: “minden nagyon szép".

4. A gondolkodás tehát mindezekből helyes képzeteket alakíthat ki, és megalkothatja az érthető és értelmes szellemekre vonatkozóan az anyagi összetevőkből az említett egyáltalán nem hasonló hasonlatokat, minthogy más módon érvényesek az egyes tulajdonságok a szellemi lényekre, és más módon az érzékelhető dolgokra. A harag például szenvedély indítására támad fel az értelmetlen lényekben, és indulati folyamataik tele vannak mindenféle irracionális elemmel. Az értelmes szellemi lényekben azonban másként kell felfognunk a harag tulajdonságát. Bennük ugyanis ez - véleményem szerint -férfias ésszerűséget jelent és rendületlen kitartást istenképi és változatlan állapotukban. Hasonlóképpen az értelmetlen lényekben a vágy vigyázatlan, az anyag felé irányuló indulat, mely velük született ösztön vagy szokás folytán ellenállhatatlanul fellép a változandó lényekben; a testi kívánság értelmetlen hatalma, mely az egész élőlényt az érzékek számára kívánatos dolgok felé hajtja. Ha viszont ezeket az egyáltalán nem hasonló hasonlatokat értelmes lényekre vonatkoztatjuk, és képletes értelemben vágyat tulajdonítunk nekik, akkor a gondolatot és értelmet meghaladó anyagtalanság iránti isteni szeretetnek kell felfognunk; azt az állandó és rendületlen vágyat kell értenünk rajta, mely a lényegfeletti módon szent, szenvedélytelen szemlélésre és a tiszta, finomabb ragyogással, a láthatatlan és megszépítő gyönyörűséggel való igazán örök és szellemi közösségre irányul. A mértéktelenséget velük kapcsolatban feszült és hajthatatlan akaratnak foghatjuk fel, melyet semmi meg nem törhet, mivel az isteni szépség iránti szeretetük zavartalan, megváltoztathatatlan, mert teljesen afelé törekednek, ami valóban kívánatos. Sőt, ha még az “értelmetlenséget" és az “érzéketlenséget" is - mellyel az értelmetlen állatoknál, illetve az élettelen anyagi dolgokban találóan nevezzük meg az értelem és az érzékelés hiányát - a testetlen és szellemi lényegekre alkalmazzuk, ezzel áhítatosan elismerjük a bennük, mint világfölötti lényekben meglévő magasabbrendűséget, szemben a mi változó, testies gondolkodásmódunkkal és anyaghoz kötött, a testetlen szellemektől idegen érzéklésünkkel. Tehát az anyag legalacsonyabbrendű rétegéből is kialakíthatunk olyan formákat, amelyek nem méltatlanok a mennyei lényekhez. Hiszen az anyag is attól kapta létét, aki valóban szép. Ezért visszhangozza valamiképpen az egész anyagi világrend a szellemi szépséget. Ezek által a visszhangok által emelkedhetünk fel az anyagtalan ősképekhez, feltéve - mind mondtuk -, hogy a hasonlóságokat egyáltalán nem hasonlónak fogjuk fel, és ugyanazokat a sajátságokat nem határozzuk meg ugyanúgy, hanem az értelmes és érzékelő lények sajátosságainak megfelelően és sajátlagosan.

5. Mindebből rájöhetünk, hogy a szent iratok misztikus szerzői nemcsak a mennyei rendek szent ábrázolására használják ezeket a képeket, hanem néha az ősistenség kinyilatkoztatására is. Előadásukban néha a pompás külső jelenségekből indulnak ki, mikor mint az igazságosság Napját, a lélekben szentül fölkelő Hajnalcsillagot, leplek nélkül és szellemileg sugárzó Fényt dicsőítik. Máskor a közbenső dolgok világából veszik a képet, és úgy beszélnek az istenségről mint tűzről, mely világít, de nem perzsel, vízről, mely az élet teljességét adja és - jelképesen szólva - behatol bensőnkbe, s ellenállhatatlanul áramló folyókat fakaszt. Ismét máskor pedig a legalacsonyabbrendű képeket használják, mint például az illatos kenet vagy a szegletkő képét. Sőt vadállatok képét is alkalmazzák rá, oroszlán és párduc vonásait tulajdonítják neki, leopárdnak és dühödten támadó nősténymedvének nevezik. Hadd tegyem hozzá még azt is, ami mind közül a legilletlenebbnek és a legértelmetlenebbnek látszik, hogy az isteni hagyomány közvetítői szerint ő maga saját magára még féreg képét is alkalmazta.

Így az isteni bölcsesség minden ismerője és a titkos sugalmazás minden magyarázója tökéletesen elkülöníti a Szentek Szentjét a beavatatlan s a szentségtől idegen emberektől, és szívesen alkalmazza a hasonlóság nélküli szent szimbolikát, hogy se az isteni dolgok ne váljanak könnyen hozzáférhetővé a beszennyezettek számára, se a szent ábrázolások buzgó szemlélőit ne tartsák fogva a másolatok, mintha valóság lennének. Az is céljuk ezzel, hogy az isteni valóságok egyszerre magasztaltassanak igaz tagadásokkal és nem megfelelő, a legtávolabbi visszhangjaikhoz való hasonlításokkal. Ezért teljesen helyénvaló, hogy az említett okok miatt a mennyei lényekre is valószínűtlen és egyáltalán nem hasonló hasonlatokat alkalmaznak. Talán mi magunk sem jutottunk volna a bizonytalanságból a kutatásig, s a szent problémák gondos vizsgálata által a felemelkedésig, ha az angyalokról szóló kinyilatkoztatott képek visszássága nem zavart volna meg. Ez gátolta meg, hogy szellemünk megmaradjon a meg nem felelő ábrázolásoknál; arra ösztönzött, hogy félretegyük az anyagi dolgok iránti vonzalmunkat és rászoktatott, hogy a látható jelenségeken át szentül igyekezzünk a világfeletti felemelkedés felé.

Legyen elég hát ennyi a Szentírásnak az angyali formákra vonatkozó anyagi és oda nem illő képeiről. Most pedig azt kell meghatároznunk, hogy mit tekintsünk a hierarchia lényegének, és milyen haszna van ebből a hierarchiából azoknak, akik részesednek benne. Előadásomat vezérelje Krisztus, az én Krisztusom - ha szabad így mondanom -, aki sugalmazója minden kinyilatkoztatásnak, amely a hierarchiáról szól. Te pedig, gyermekem, hierarchikus hagyományunk szent előírása szerint hallgasd a szentül mondottakat, szent dolgokhoz illő tisztelettel! Az isteni titkokba beavatva válj magad is istenivé! A szent dolgokat pedig, mint az Egység képét, szellemed rejtekében őrizd a profán tömegtől! Mert — miként az írás mondja - nem szabad a szellemi gyöngyök tiszta, sugárzó és megszépítő ékességét sértések elé vetni.

III.

1. A hierarchia szerintem szent rend, tudás és tevékenység, mely a lehetőségekhez mérten hasonul az istenképiséghez, és az Istentől neki adott megvilágításnak megfelelően, erejének arányában fölemelkedik Isten utánzására. Az a szépség pedig, mely az Isten sajátja, egyszerű, jó és minden tökéletesség forrása; teljesen mentes minden különbözőségtől, de mindegyiket rangja szerint részesíti a saját fényéből, és a legistenibb beavatás által tökéletessé teszi a beavatottaknak a hozzá való harmonikusan pontos hasonlósága szerint. A hierarchia célja tehát a lehető legtökéletesebb hasonulás Istenhez, és a vele való egyesülés, mert maga Isten vezérli minden szent tudásban és tevékenységben. Az Ő legistenibb szépségére tekint rendületlenül, és -amennyire lehetséges - magára ölti az ő képmását, s tagjait is Isten képévé teszi, tökéletesen tiszta és hibátlan tükörré, mely képes felfogni a fény ősforrásából áradó ősisteni sugárzást, mely a rá sugárzó ragyogástól szentül eltelve nagylelkűen továbbsugározza ezt a fényt az utána következő rendekre, az ősistenség rendelkezése szerint. Mert sem a szent titkokba beavatóknak, sem azoknak, akiket szentül beavattak, semmiképpen nem szabad semmi olyat tenniük, ami beavatásuk szent rendjével ellenkezik. De nem is létezhetnek ettől a rendtől eltérő módon, ha egyszer az ősistenség megistenítő fényességére vágynak, illő, szent tisztelettel tekintenek fel Rá, és átalakulnak hasonlóságára a szent szellemek egyes fokozatainak megfelelően.

2. Eszerint, mikor hierarchiáról beszélünk, általában egy bizonyos szent rendet értünk rajta, az ősisteni szépség képmását, amely hierarchikus fokozatokban és tudás-szintekben éri el saját megvilágosításának misztériumait, és olyan mértékben, ahogy megengedett, hasonlóvá válik saját létének eredetében. Mert a tökéletesség a hierarchiában részes minden rend számára abban áll, hogy a saját fokozatának megfelelően fölemelkedik Isten utánzására, és abban - ami mindennél istenibb -, hogy az igék szerint “Isten munkatársává" válik, és amennyire képes, bemutatja a benne megnyilvánuló isteni működést. A hierarchia rangsora feltételezi, hogy egyesek megtisztulnak, mások megtisztítanak; egyesek megvilágosulnak, mások megvilágosítanak; egyesek tökéletessé válnak, mások pedig a tökéletessé tevő beavatkozást végzik, így mindegyik rend a maga szerepének megfelelően válik Istenhez hasonlóvá. Az isteni boldogság pedig - emberileg szólva - mentes minden másságtól, örök világossággal teljes, tökéletes, és nem szenved hiányt semmi tökéletességben. Megtisztít, megvilágosít és tökéletessé tesz, vagy inkább ő maga a tisztaság, a megvilágosulás és a tökéletesség. Túl a megtisztuláson és túl a fényen, a beavatásnak mindent megelőzően tökéletes és önmagától lévő ősforrása, és az egész hierarchia oka, de transzcendenciája révén minden szent dologtól elkülönül.

3. Úgy vélem tehát, hogy azoknak, akik a megtisztuláson mennek keresztül, teljesen mentessé kell válniuk minden keveredéstől, és meg kell szabadulniuk minden rájuk tapadt idegen elemtől. A megvilágosulóknak el kell telniük az isteni fénnyel, és szellemük tökéletesen szent tekintetével a szemlélődéshez szükséges magatartás és képesség magaslatára kell emelkedniük. Azoknak pedig, akik tökéletesednek, ki kell emelkedniük a tökéletlenségből, és részesülniük kell a szemlélt szent titkok tökéletessé tévő tudásában.

Másrészről azoknak, akik a megtisztítást végzik, túláradó tisztaságukban másokkal is közölniük kell a maguk szeplőtelenségét. A megvilágosítóknak, mint áttetsző szellemeknek, akik a fény befogadására és továbbadására is képesek, a szent ragyogással boldogan eltelve kell árasztaniuk az egész lényüket elborító fényt azokra, akik méltók a világosságra. Azoknak pedig, akik a tökéletessé tevő beavatást végzik, mivel jártasak a tökéletesítő közlés tudományában, szent szertartással be kell avatniuk a tökéletessé válókat a látott szent titkok tudásába.

Így hát a hierarchikus rendszer minden fokozata a saját rangjának megfelelően emelkedik fel az Istennel való együttműködésre, amikor a kegyelem és Istentől kapott erő segítségével megvalósítja azt, ami természet szerint és természetfeletti módon benne van az ősistenségben, amit lényegfeletti módon ő végez, és amit hierarchikus módon kinyilatkoztat, hogy az istenszerető szellemek a lehető legjobban utánozzák Őt.

IV.

1. Magának a hierarchiának a természetét, úgy gondolom, megfelelően meghatároztuk. Most tehát dicsőítsük az angyali hierarchiát, és szemléljük világfölötti tekintettel azokat a szent, érzékletes képeket, melyeket a Szentírásban találunk róla. így emelkedjünk fel a misztikus képek által egyszerűségükhöz, mely Istenhez teszi hasonlóvá az angyali rendeket, és ünnepeljük minden hierarchikus tudás forrását Istennek kijáró tisztelettel és olyan hálaadással, mely illik minden beavatás szerzőjéhez.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk azt az igazságot, hogy a lényegfeletti ősistenség jóságból adott minden létezőnek lényeget, és hívta létre őket. Mert annak, aki minden dolog oka és mindenek felett álló jóság, az a sajátsága, hogy a létezőket önmagával való közösségre hívja abban a sajátos mértékben, ahogyan az egyes létezők képesek rá. Minden létező részesül tehát a gondviselésben, mely a lényegfeletti Istenségből, mindenek okozójából árad, hisz nem is létezne, ha nem volna része a létezők Lényegében és Őselvében. Minden élettelen tehát azáltal részesedik Benne, hogy van, mert a lét fölött álló Istenség az összes dolgok léte; az élők az élet fölött álló, életet teremtő hatalmából részesülnek; az értelmes és szellemi lények pedig bölcsességében részesednek, mely maga a tökéletesség, és megelőz minden tökéletességet, fölülhalad minden értelmet és szellemet. Az pedig világos, hogy a létezők közül azok foglalnak helyet közelebb az Istenséghez, akik többszörösen részesednek Benne.

2. Tehát a mennyei lényegek szent rendjei nagyobb mértékben részesülnek az ősisten adományban, mint a csupán létező dolgok, az értelmetlen élőlények vagy az emberi értelemmel rendelkező lények. Mivel szellemi módon alakulnak Isten képmásaivá, világfeletti módon szemlélik az ősisteni mintát, s arra törekszenek, hogy ennek megfelelően formálják szellemi arculatukat, ezért természetesen gazdagabb számukra az ősistenséggel való közösség, amennyiben a közelében vannak. Amennyire csak lehetséges, az isteni és változhatatlan szeretet feszültségében mindig fölfelé törekszenek, anyagtalanul és keveredéstől mentesen befogadják az ősforrásból fakadó megvilágosításokat; hozzájuk igazodnak, és egész életük szellemi. Ők tehát azok, akik elsőként és sokrétűen részesülnek az isteni létben, s akik elsőként és sokféleképpen kinyilatkoztatják az ősistenség titkát. Ezért mindenki másnál inkább ők találtattak méltónak, hogy “angyalnak" nevezzék őket, hiszen az ősisteni megvilágítás először rájuk sugárzik, aztán az ő közvetítésükkel jutnak el hozzánk a természetünket meghaladó kinyilatkoztatások. Tehát angyalok által kaptuk a Törvényt, miként az isteni ige mondja. És angyalok voltak azok, akik dicső atyáinkat a Törvény előtt és a Törvény óta az isteni valósághoz elvezették, vagy azzal, hogy gyakorlati kötelességekre oktatták és a tévedésből, a szentségtelen életből az igazság egyenes útjára vezették őket, vagy pedig úgy, hogy szent rendelkezéseket, vagy a világfeletti misztériumok titkos látomásait, vagy isteni jövendöléseket nyilatkoztattak ki nekik prófétai módon.

3. De ha valaki azt mondaná, hogy egyes szent embereknek magától és közvetlenül is megjelent az Isten, akkor tudja meg a legszentebb igékből azt is világosan, hogy Isten rejtett lényét “senki sem látta", és nem is fogja látni. A teofániákban a szentek Istenhez illő kinyilatkoztatások formájában részesülnek, bizonyos szent és a szemlélő természetére szabott látomások által. Isten mélységesen bölcs igéje tehát joggal nevezi isteni megjelenésnek az ilyen látomást, amely saját magában ábrázolja és nyilatkoztatja ki az isteni hasonlóságot, mintegy az alak nélküli valóságok alakba öltöztetésével, minthogy az a szemlélőt az isteni valósághoz emeli. Hiszen az ilyen látomásban a szemlélő isteni megvilágítást kap, és valamilyen isteni titokba nyer szent beavatást. Ezekbe az isteni látomásokba dicső elődeink mennyei hatalmak közreműködésével kaptak beavatást. Az igék hagyománya azt állítja, hogy a Törvény szent rendelkezéseit maga Isten adta Mózesnek, hogy ő azután az igazsághoz híven megtanítsa nekünk; ez a sinai törvény az isteni, szent Törvény lenyomata. De vajon nem tanítja-e világosan Isten szava azt is, hogy angyalok által jutott el hozzánk ez a Törvény, mert az isteni törvény rendje úgy intézkedik, hogy a másodrendű lények az elsőrendűek közvetítésével emelkedjenek fel az isteni valósághoz? És nem csupán a felsőbbrendű és az alárendelt szellemek, hanem az egyenrangúak között is megszabta a mindenség természetfölötti rendezőelvének törvénye azt, hogy minden egyes hierarchiában legyenek első, középső és utolsó rendek és hatalmak, és hogy az istenibb rendek legyenek az alacsonyabbak beavatói és bevezetői az isteni közelségbe, megvilágosodásba és közösségbe.

4. Meg kell állapítanom, hogy még Jézus emberszeretetének isteni titkába is először az angyalokat avatták be, s azután általuk jutott el hozzánk ennek az ismeretnek a kegyelme, így közölte az isteni Gábriel Zakariás főpappal azt a titkot, hogy gyermeke, aki minden emberi várakozást meghazudtolva, Isten kegyelméből születik, Jézus istenemberi működésének prófétája lesz, a működésé, mely majd a világban mint jótékonyság és megváltás mutatkozik meg. Máriának szintén ugyanez a Gábriel tárta fel, hogy benne fog megfoganni a kimondhatatlan megtestesülés ősisteni titka. Egy másik angyal Józsefnek magyarázta meg, hogy az ősatyjának, Dávidnak tett isteni ígéretek valóban beteljesedtek. Ismét egy másik angyal hozta az örömhírt a pásztoroknak, akik a tömegtől elkülönültek, belső nyugalomra jutottak, s ezért tiszták voltak. Ezzel az angyallal együtt “mennyei seregek sokasága" közölte a földiekkel azt a nagyhírű dicsőítő éneket. De tekintsünk fel az igék legfenségesebb megvilágításaira is! Mert azt találom, hogy mikor Jézus, a mennyfeletti lényegek lényegfeletti oka változatlanságát fel nem adva emberi természetünkbe költözött, nem tért el az emberséghez illő szép rendtől, melyet ő maga határozott meg és választott, hanem engedelmesen alávetette magát Atyja és Istene rendelkezéseinek, melyeket angyalok útján közölt vele. Az ő közvetítésükkel jutott tudomására Józsefnek az Atya gondoskodó rendelkezése, hogy menekítse a Fiút Egyiptomba, majd pedig az is, hogy térjenek vissza Egyiptomból Judeába. És azt látjuk, hogy maga Jézus is angyalok közvetítésével vetette alá magát Atyja parancsainak. Arról az angyalról pedig, aki Jézust megerősítette, nem is kell szóljak Neked, aki papi hagyományaink tanítását jól ismered. Sőt arról is hallgatok, hogy Jézus maga is - megváltói működését tekintve — belépett a kinyilatkoztatás rendjébe, és a “nagy tanács angyala" nevet kapta. Hiszen, miként maga mondja angyalhoz illő szavakkal, mindent tudtul adott nekünk, amit Atyjától hallott.

V.

1. Véleményünk szerint tehát ez az oka annak, hogy az igék az angyal nevet használják. De úgy gondolom, azt is meg kell vizsgálnunk, miért hívják a sugalmazott szerzők egyfelől az összes lényegeket közös szóval angyalnak, másfelől pedig, a világfeletti rendek fokozatainak kinyilatkoztatására áttérve, miért adják az angyal nevet sajátos értelemben csak annak a rendnek, amely az isteni és mennyei seregeket lezárja és teljessé teszi. Előttük és fölöttük helyezik el az arkangyali rendeket, a fejedelemségeket, a hatalmasságokat, az erőket és minden olyan lényeget, amelyet az igék kinyilatkoztató hagyományai nálunk felsőbbrendűnek ismernek. Mármost azt állítjuk, hogy minden szent rangsorban a magasabb fokozatok rendelkeznek az alattuk állók megvilágosulásával és erejével, de ez utóbbiak nem részesülnek a fölöttük állók kiválóságaiban. Ezért a szent szerzők a legmagasabbrendű lényegek legszentebb fokozatait is angyaloknak nevezik, mert azok is kinyilatkoztatói az ősisteni megvilágosításnak. A mennyei szellemek utolsó rendjét azonban értelmetlen dolog fejedelemségeknek, trónusoknak vagy szeráfoknak nevezni, mert nem részesülnek a legmagasabb képességekből. Ám ahogyan ez a rend elvezeti isteni ihletésű főpapjainkat az ősistenségnek arra a világosságára, melyet maga ez az utolsó rend felfogott, ugyanúgy emelik Istenhez a fölöttük álló lények szentséges hatalmai ezt az angyali hierarchiákat lezáró, utolsó rendet. Mondhatja persze valaki azt is, hogy minden “angyal" elnevezés közös a számunkra, amennyiben minden égi hatalmasság közösen részesül - kisebb vagy nagyobb mértékben - az istenképiségben és Isten fényajándékában.

Avégett pedig, hogy előadásunk rendezettebb legyen, szemléljük tisztelettel az egyes mennyei rendeknek azokat a szent sajátosságait, amelyeket az igék állítanak elénk.

VI.

1. Azt, hogy hány rendje van a mennyfeletti lényegeknek, milyen tulajdonságaik vannak, hogyan nyerik el hierarchiáik a tökéletesítő beavatást - úgy gondolom -, csak isteni őselvük tudja pontosan. Továbbá ők maguk is ismerik saját erejüket, megvilágosításukat és szent, világfeletti, harmonikus rendjüket. A mi számunkra viszont lehetetlen megismerni a mennyfeletti szellemek titkait és legszentebb tökéletességeiket, hacsak valamiképpen szavakba nem foglalja valaki mindazt, amibe az ősistenség titokzatosan beavatott bennünket maguknak az angyaloknak a közvetítésével, akik egyébként jól ismerik a maguk sajátosságait, így hát mi sem fogunk semmit önkényesen mondani; miután beavatást nyertünk abba, amit a szent szerzők az angyali látomásokban szemléltek, ezt fogjuk legjobb tudásunk szerint előadni.

2. A kinyilatkoztatás az összes mennyei lényegeket kilenc kinyilatkoztató néven említi. A mi isteni tanítónk pedig három hármas csoportba osztja őket. Úgy mondja, hogy az első az, amely mindig Isten színe előtt áll, és - amint a hagyomány tanítja - szakadatlanul, a többieket megelőzve, közvetlenül egyesül Vele. Mert a szent igék kinyilatkoztató hagyománya szerint - mint mesterem mondja - a legszentebb trónusok, a sokszemű és sokszárnyú seregek, melyeket héberül keruboknak és szeráfoknak hívnak, közvetlenül Isten körül helyezkednek el, s közelebb állnak hozzá, mint bárki más. Ezt a hármas rendet nagy mesterük egyetlen, rangban egyenlő és valóban első hierarchiaként jellemezte. Egyetlen más hierarchia sem hasonlít jobban Istenhez, és egyik sem kapja közvetlenebbül az ősistenség elsődleges eredeti megvillágításait.

A második hármas - mondja a mester - az, amelyik a hatalmasságokból, uralmakból és erőkből áll. A harmadik pedig a mennyei hiarerchiák utolsó tagjait, az angyalok, arkangyalok és fejedelemségek rendjét foglalja magában.

VII.

1. A szent hierarchiáknak ezt a rendjét elfogadva azt állítjuk, hogy a mennyei szellemek valamennyi neve kinyilatkoztatást tartalmaz önmaguk istenképi tulajdonságairól. A szeráfok szent neve a héber nyelv ismerői szerint gyújtókat vagy hevítőket jelent; a keruboké viszont a tudás teljességét vagy a bölcsesség kiáradását. A mennyei hierarchiák első rendjét tehát méltán alkotja a legmagasabb lényegek szent szolgálata; ennek rangja mindegyikénél magasabb, mert közvetlenül Isten körül foglal helyet, s így az elsődleges isteni jelenések és beavatások a közelség miatt hozzá eredetibb módon jutnak el. Ezeket a szellemeket tehát hevítőknek, trónusoknak és bölcsességkiáradásoknak hívják, istenképi jellegüket kinyilatkoztató elnevezéssel. A szeráf név kinyilatkoztató erővel megtanítja nekünk sajátságaikat, mint az isteni valóság körüli örök és szakadatlan mozgásuk, a hő, az átható élesség, a folytonos és nem lankadó, örök mozgásnak a hevessége, az a képesség, hogy az alattuk állókat hathatósan fel tudják emelni a saját hasonlóságukra, s úgy fel tudják őket hevíteni és gyújtani, hogy éppoly tüzesen izzanak, mint ők maguk; az égető és teljesen elhamvasztó tisztító erő; az a tulajdonságuk, hogy leplezhetetlenül és olthatatlanul fényszerűek és megvilágosítók, akik mindig hamisítatlanul önmaguk maradnak mert megsemmisítenek mindent, ami sötét homályt kelt. A kerubok neve azt jelenti, hogy megismerik és láthatják az Istent, hogy fel tudják fogni a legfelsőbb megvilágosítást, eredeti erősségében szemlélhetik az ősisteni ragyogást, betelnek a bölccsé tevő ajándékkal, és a kapott bölcsességet kiárasztva nagylelkűen közlik a másodrendű lényekkel.

A fenséges és magasztos trónusok neve azt fejezi ki, hogy minden keveredéstől mentesen fölébe emelkednek minden földies hitványságnak; világfeletti módon törekszenek felfelé, határozottan, teljes erővel távol tartják magukat minden alacsonyabbrendű dologtól, erejük teljében szilárdan és biztosan állnak akörül, aki valóban a legmagasságosabb; az ősisteni megjelenést minden szenvedélytől mentesen és anyagtalanul tudják befogadni; Istent hordozzák, és tisztelettel nyílnak meg az isteni adományok előtt.

2. Felfogásunk szerint tehát ezt nyilatkoztatja ki a nevük. Most azt kell elmondanunk, mit tartunk hierarchiájuk lényegének. Mert azt, hogy minden hierarchia célja az Istent utánzó istenképiséghez való szilárd ragaszkodás, és hogy minden hierarchikus tevékenység a szennytelen megtisztulás, az isteni fény és a tökéletesítő tudás szent befogadására és közlésére oszlik - úgy hiszem — eléggé kifejtettük. Most pedig azt szeretném a legmagasabb szellemekhez illő módon elmondani, hogy hogyan nyilatkoztatták ki ezt a hierarchiát a szent igék. Az első lényegekről, akik közvetlenül az őket alkotó ős-istenség után helyezkednek el, és mintegy az Isten előcsarnokában sorakozván fölötte állnak minden látható és láthatatlan teremtett erőnek, azt kell gondolnunk, hogy sajátos és teljesen homogén hierarchiát alkotnak. Tisztáknak kell tartanunk őket, nem abban az értelemben, hogy minden profán folttól és szeplőtől mentesek és hogy anyagi képzeteket nem tudnak befogadni, hanem abban, hogy keveredéstől mentesen fölötte állnak minden gyengeségnek és a szentség minden alacsonyabbrendű formájának, legteljesebb szentségükben minden istenképi erőt felülmúlnak; rendületlen istenszeretetüknek megfelelően szilárdan ragaszkodnak saját rendjükhöz, melyet állandó és egyenletes mozgás tölt el; egyáltalán nem ismernek semmi fogyatkozást, mely bármiképp is lesüllyeszthetné őket a náluk hitványabb dolgokhoz, hanem ingadozás és változás nélkül örökre megőrzik a rájuk jellemző istenképi tulajdonságok keveredéstől mentes állandóságát. Szemlélőknek is kell tekintenünk őket, nem mintha érzéki vagy szellemi jelképeket látnának, és szent képek tarka sokaságának szemlélésében emelkednének az istenséghez, hanem abban az értelemben, hogy minden anyagtalan megismerésnek magasabbrendű fénye tölti be őket, és elteltek -amennyire csak lehetséges - annak az ősszépségnek a szemléletével, aki a szépség alkotója, aki lényegfeletti és hármas sugárral világít; továbbá abban az értelemben, hogy ugyanígy méltónak találtattak a Jézussal való közösségre, mégpedig nem olyan, figurálisan szerkesztett, szent képek útján, amelyek alakba öltöztetve ábrázolják az istenien tevékeny hasonlóságot, hanem oly módon, hogy valódi közelségében élnek, elsődlegesen részesedve istenien hatékony fényeinek ismeretében; azután abban az értelemben is, hogy nekik jut legmagasabb fokban osztályrészül Isten utánzása, és hogy - amennyire számukra lehetséges - elsődleges erejük szerint részesednek istenien tevékeny és emberszerető erényeiben.

Végül tökéletesnek kell tekintenünk őket, nem mintha szent jelképek tarkaságából merített analitikus tudás útján jutnának a megvilágosodásra, hanem mert az első és legkiválóbb megistenüléssel töltekeznek, mely az isteni működés megismerésének az angyalok számára elérhető legmagasabb foka. Mert nem más szent lényegek, hanem közvetlenül az ősistenség tökéletesíti őket hierarchikus módon, mivel közvetítő nélkül törekednek felé minden mást felülmúló erejük és rangjuk révén, és föltétlenül szilárdan állnak a teljes szentség előtt, és amennyire megengedett, felemelkednek az anyagtalan és szellemi szépség szemléletére. Mint első és Isten körül álló lények, magától a beavatás ősforrásától kapják a legmagasabb rendű hierarchikus vezetést, mely az isteni működések számukra felfogható értelmébe avatja be őket.

3. A kinyilatkoztatott iratok szerzői világosan kifejtik, hogy a mennyei lényegek alacsonyabb rendjeit a magasabbak tanítják meg illően az isteni működések ismeretére. Azokat viszont, akik mind közül a legmagasabb rendűek, amennyire alkalmasak rá, maga az ősistenség világosítja meg titkos tanításokkal. Egyes angyalokat úgy ábrázolnak, amint a magasabb rendűek szentül beavatják őket abba a titokba, hogy aki emberi alakban fölvétetett a mennybe, az “a mennyei erők Ura", a “dicsőség Királya". Más angyalokról viszont azt mondják, hogy magához Jézushoz fordulnak kérdéssel; meg akarták ismerni az értünk végbevitt isteni tevékenységre vonatkozó tudást, s maga Jézus avartja be őket közvetlenül, amikor első ajándékként kinyilatkoztatja nekik emberszeretetének jóságos művét. Ezért mondja: “Én az igazságot, az üdvösség ítéletét tanítom." Különösnek tartom azonban, hogy még a többit annyira felülmúló legelső mennyei lényegek is csak óvatosan vágyakoznának az ősisteni megvilágosításokra, éppúgy, mint a közepes rangúak. Mert nem maguktól kérdezik: “Miért pirosak a ruháid?" Először egymástól kérdezősködnek, megmutatván ezzel is, hogy tanulni szeretnének, és az isteni működés ismeretére vágynak, de nem vágnak elébe az isteni fokozatosság szerint ajándékként kapott megvilágosításnak. így hát a mennyei szellemek első hierarchiája magától a beavató őselvtől kapja hierarchikus rangját, mivel közvetlenül felé törekszik ez a rend, és befogadóképességéhez mérten eltelvén a legszentebb tisztasággal, a végtelen fénnyel és a beavatást megelőző tökéletesítő működéssel, teljesen megtisztul, megvilágosul és tökéletessé válik. Mentes minden gyöngeségtől, betölti az első fény, és tökéletessé válik a közvetlenül kapott ismeret és tudás birtokában. Röviden: joggal mondhatnánk azt is, hogy a tisztulás, a megvalósulás és a tökéletessé válás nem más, mint az ősisteni tudásban való részesedés. Ez a tökéletesebb beavatkozásoknak - méltóságuknak megfelelő — megismerése által mintegy megtisztítja őket a tudatlanságtól, megvilágítja ugyanazzal az isteni tudással, mellyel egyszersmind meg is tisztítja azt, aki eddig még nem jutott el a magasabb megvilágosításnak ezekhez a misztériumaihoz, végül tökéletesíti is ugyanazzal a fénnyel, vagyis a legragyogóbb beavatások állandó tudása által.

4. Ez tehát - amennyire tudomásom van róla - a mennyei lények első rendje, mely Isten körül foglal helyet, és közvetlenül mellette áll, s az angyaloktól telhető legnagyszerűbb, örökké mozgékony állandósággal egyszerű, szakadatlan körmozgást végez Isten örök tudása körül. Tisztán szemlél sok boldog látványt, egyszerű és közvetlen ragyogások világítják meg, és olyan isteni táplálékkal töltekezik, mely az első adomány kiáradása miatt sokféle, de az ősisteni lakoma egyesítő és sokaságot nem ismerő egysége révén egyetlen is. Ez a rend méltónak találtatott az Istennel való erőteljes közösségre és együttműködésre, mert tulajdonságainak és tevékenységeinek szépségével — amennyire lehetséges - őhozzá vált hasonlóvá. Különlegesen felismeri az isteni dolgok sok titkát, és - amennyire szabad - részesévé vált az ősisteni tudásnak és megismerésnek. Ezért hagyományozta a földiekre a Szentírás dicsőítő énekeit is, melyekben szentül megnyilvánul legmagasabb rendű megvilágosulásuk kiválósága. Mert egyesek közülük - hogy érzékletesen szóljunk - “mint a nagy vizek zúgása", hangos szóval kiáltják: “Áldott legyen az Úr dicsősége az ő lakhelyén." Mások ezt a nagy hírű és tisztelettel teljes istendícséretet zengik: “Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet." De a mennyfeletti szellemeknek ezeket a fönséges dicsőítő énekeit az Isteni himnuszok című könyvünkben erőnk szerint már értelmeztük, s amennyire tudtunk, megfelelően szóltunk róluk. Abból most elég annyit emlékezetükbe idézni, hogy mikor az első rend az ősisteni jóság folytán az isteni tudást hordozó megvilágítást - amennyire szabad -megkapta, jótevő hierarchiaként mindjárt át is adta az utána következőknek, megtanítván - röviden szólva -arra, hogy értelmes és illő dolog, ha azok a szellemek, akik részesülnek az Istenben, lehetőségükhöz mérten felismerik és dicsőítik magát a tiszteletreméltó ősistenséget, aki fölötte áll minden dicséretnek és méltó minden dicsőítésre. Mert ezek a szellemek - miként az igék mondják - istenképiségükben az ősistenség isteni pihenőhelyei. És idézzük emlékezetünkbe azt is, hogy az ősistenség egyetlen valóság és háromszemélyű egység, amely a mennyfeletti lényegektől le egészen a legutolsó földiekig kiterjeszti minden létezőre irányuló szerető gondviselését, hiszen ő minden lényeg eredetfeletti eredete és oka, és lényegfeletti módon ellenállhatatlan erővel egybefog mindent.

(fordította Erdő Péter)