A hierarchia szerintem szent rend, tudás és tevékenység, mely a lehetőségekhez mérten hasonul az istenképiséghez, és az Istentől neki adott megvilágításnak megfelelően, erejének arányában fölemelkedik Isten utánzására. Az a szépség pedig, mely az Isten sajátja, egyszerű, jó és minden tökéletesség forrása; teljesen mentes minden különbözőségtől, de mindegyiket rangja szerint részesíti a saját fényéből, és a legistenibb beavatás által tökéletessé teszi a beavatottaknak a hozzá való harmonikusan pontos hasonlósága szerint. A hierarchia célja tehát a lehető legtökéletesebb hasonulás Istenhez, és a vele való egyesülés, mert maga Isten vezérli minden szent tudásban és tevékenységben. Az Ő legistenibb szépségére tekint rendületlenül, és -amennyire lehetséges - magára ölti az ő képmását, s tagjait is Isten képévé teszi, tökéletesen tiszta és hibátlan tükörré, mely képes felfogni a fény ősforrásából áradó ősisteni sugárzást, mely a rá sugárzó ragyogástól szentül eltelve nagylelkűen továbbsugározza ezt a fényt az utána következő rendekre, az ősistenség rendelkezése szerint. Mert sem a szent titkokba beavatóknak, sem azoknak, akiket szentül beavattak, semmiképpen nem szabad semmi olyat tenniük, ami beavatásuk szent rendjével ellenkezik. De nem is létezhetnek ettől a rendtől eltérő módon, ha egyszer az ősistenség megistenítő fényességére vágynak, illő, szent tisztelettel tekintenek fel Rá, és átalakulnak hasonlóságára a szent szellemek egyes fokozatainak megfelelően.
 Eszerint, mikor hierarchiáról beszélünk, általában egy bizonyos szent rendet értünk rajta, az ősisteni szépség képmását, amely hierarchikus fokozatokban és tudás-szintekben éri el saját megvilágosításának misztériumait, és olyan mértékben, ahogy megengedett, hasonlóvá válik saját létének eredetében. Mert a tökéletesség a hierarchiában részes minden rend számára abban áll, hogy a saját fokozatának megfelelően fölemelkedik Isten utánzására, és abban - ami mindennél istenibb -, hogy az igék szerint “Isten munkatársává" válik, és amennyire képes, bemutatja a benne megnyilvánuló isteni működést. A hierarchia rangsora feltételezi, hogy egyesek megtisztulnak, mások megtisztítanak; egyesek megvilágosulnak, mások megvilágosítanak; egyesek tökéletessé válnak, mások pedig a tökéletessé tevő beavatkozást végzik, így mindegyik rend a maga szerepének megfelelően válik Istenhez hasonlóvá. Az isteni boldogság pedig - emberileg szólva - mentes minden másságtól, örök világossággal teljes, tökéletes, és nem szenved hiányt semmi tökéletességben. Megtisztít, megvilágosít és tökéletessé tesz, vagy inkább ő maga a tisztaság, a megvilágosulás és a tökéletesség. Túl a megtisztuláson és túl a fényen, a beavatásnak mindent megelőzően tökéletes és önmagától lévő ősforrása, és az egész hierarchia oka, de transzcendenciája révén minden szent dologtól elkülönül.

Úgy vélem tehát, hogy azoknak, akik a megtisztuláson mennek keresztül, teljesen mentessé kell válniuk minden keveredéstől, és meg kell szabadulniuk minden rájuk tapadt idegen elemtől. A megvilágosulóknak el kell telniük az isteni fénnyel, és szellemük tökéletesen szent tekintetével a szemlélődéshez szükséges magatartás és képesség magaslatára kell emelkedniük. Azoknak pedig, akik tökéletesednek, ki kell emelkedniük a tökéletlenségből, és részesülniük kell a szemlélt szent titkok tökéletessé tévő tudásában.

Másrészről azoknak, akik a megtisztítást végzik, túláradó tisztaságukban másokkal is közölniük kell a maguk szeplőtelenségét. A megvilágosítóknak, mint áttetsző szellemeknek, akik a fény befogadására és továbbadására is képesek, a szent ragyogással boldogan eltelve kell árasztaniuk az egész lényüket elborító fényt azokra, akik méltók a világosságra. Azoknak pedig, akik a tökéletessé tevő beavatást végzik, mivel jártasak a tökéletesítő közlés tudományában, szent szertartással be kell avatniuk a tökéletessé válókat a látott szent titkok tudásába.

Így hát a hierarchikus rendszer minden fokozata a saját rangjának megfelelően emelkedik fel az Istennel való együttműködésre, amikor a kegyelem és Istentől kapott erő segítségével megvalósítja azt, ami természet szerint és természetfeletti módon benne van az ősistenségben, amit lényegfeletti módon ő végez, és amit hierarchikus módon kinyilatkoztat, hogy az istenszerető szellemek a lehető legjobban utánozzák Őt.

... Most tehát dicsőítsük az angyali hierarchiát, és szemléljük világfölötti tekintettel azokat a szent, érzékletes képeket, melyeket a Szentírásban találunk róla. így emelkedjünk fel a misztikus képek által egyszerűségükhöz, mely Istenhez teszi hasonlóvá az angyali rendeket, és ünnepeljük minden hierarchikus tudás forrását Istennek kijáró tisztelettel és olyan hálaadással, mely illik minden beavatás szerzőjéhez.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk azt az igazságot, hogy a lényegfeletti ősistenség jóságból adott minden létezőnek lényeget, és hívta létre őket. Mert annak, aki minden dolog oka és mindenek felett álló jóság, az a sajátsága, hogy a létezőket önmagával való közösségre hívja abban a sajátos mértékben, ahogyan az egyes létezők képesek rá. Minden létező részesül tehát a gondviselésben, mely a lényegfeletti Istenségből, mindenek okozójából árad, hisz nem is létezne, ha nem volna része a létezők Lényegében és Őselvében. Minden élettelen tehát azáltal részesedik Benne, hogy van, mert a lét fölött álló Istenség az összes dolgok léte; az élők az élet fölött álló, életet teremtő hatalmából részesülnek; az értelmes és szellemi lények pedig bölcsességében részesednek, mely maga a tökéletesség, és megelőz minden tökéletességet, fölülhalad minden értelmet és szellemet. Az pedig világos, hogy a létezők közül azok foglalnak helyet közelebb az Istenséghez, akik többszörösen részesednek Benne.