MÁSODIK KIADÁS 1973. A szerző kijelenti, hogy a könyvben álló teológiai következtetéseket illetően aláveti magát a legfőbb Apostoli tanítóhivatal ítéletének. Készítette: TURÁN PRINTING AND BINDERY P. o. BOX "H" GARFfELD, N. J. 07026 USA A KIADÓ ELŐSZAVA A könyv, melyet az olvasó kezébe vesz - mint már címe is sejteti -, nem mindennapi érdeklődésre tarthat számot. Benne a szerző bemutatja, hogy miként tanúskodnak a régészeti, történeti, nyelvi, néprajzi stb. szaktudományos módszerekkel föltárt leletek és szövegek olyan korai vallási tanításokról, melyek csak több száz, de sok esetben több, mint ezer évvel később kerültek be az ószövetségi szentírás szövegébe. Rávilágít főként a sumér és más korai egyiptomi mágus, kanaánita stb. emlékekben föllelhető örök isteni igazságokra, amelyek a bibliai szövegben, mint kinyilatkoztatott igazságok jelennek meg előttünk. Amikor tehát az egész világ várakozásának megfelelően a II. 'Vatikáni Zsinat a Kinyilatkoztatásról szóló határozatában ünnepélyesen kimondta, hogy az Ószövetség könyvei "sok ideig való és tökéletlen részt is tartalmaznak'', örömmel fedezzük föl, hogy az ószövetség népét megelőző ókori emberiség bár még tökéletlen vallási tanításaiban, már igen sok tökéletes és örök értékű isteni tanítás csírája rejtőzik. Így tehát szükségessé vált az ószövetség népén kívül, az emberiség más csoportjainak részére adott isteni tanítások tárgyilagos vizsgálata és ismertetése is. Ezek fölött eddig vagy elsiklott tekintetünk, vagy nacionalista törekvések ezekről elterelni igyekeztek figyelmünket. A hittudomány és a szaktudományok egybevetésével kapott meglepő eredmények és párhuzamok fölismerésében a szerző kellő fölkészültségének nagy szerepe volt. Dr. Zakar András, aki Margittán, Bihar megyében 1912-ben született és a budapesti Piarista gimnáziumban érettségizett, előbb a Műegyetemet végezte el 1935-ben, és ott lett a Közlekedéstudományi és Vasútépítéstani Tanszéken tanársegéd. Ezután papi hivatását követve a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán folytatta tanulmányait és ott szerezte meg a doktorátust. Így a szellemtudományok, nyelvészet, és a műszaki tudományok gyakorlati szempontjainak egybevetésével szilárdan megalapozott és az egész emberiség összefogását és testvériségének tudatát elősegítő kutatások és tevékenységek vonzókörébe került. Személye az Egyesült Államokban sem ismeretlen. 1947-ben a kanadai Ottawában rendezett Nemzetközi Mária Kongresszusra elkísérte Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket, mint személyi titkára. A kongresszussal kapcsolatban a bíboros főpásztor meglátogatott sok kanadai és egyesült államokbeli magyar plébániát is. 1948-ban a szerző is börtönbe került, melyből 1953-ban szabadult. 1970-ben bírósági végzéssel rehabilitálták és a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól mentesítették. Számos műszaki, hittudományi, történelmi, nyelvészeti, művelődéstörténeti tanulmányt illetve könyvet írt. Többek közt megírta Tóth Tihamér püspök életét, "ahogy kortársai látták". Összegyűjtötte a német nácizmus embertelenségeivel szemben fokozatosan kibontakozott magyar fegyver nélküli ellenállás legfőbb okmányait, és mint illetékes szemtanú, jegyzetekkel látta el azokat. Serédi Jusztinián bíboros, prímás ui., akinek utolsó éveiben dr. Zakar András szintén személyi titkára volt páratlanul erélyes, és eredményes föllépéseivel sok százezer különböző nemzetiségű üldözött életét mentette meg Magyarországon. A csikágói Current Anthropologyban 1971-ben jelent meg a sumér- ural- altáji rokonságról folytatott első nemzetközi szintű eszmecsere, melynek vitaindító és záró tanulmányát, fölkérésre, ő írta meg. Joggal reméljük tehát, hogy a Kedves Olvasó, amilyen érdeklődéssel olvassa át ezt a munkát, ugyanolyan hasznot is merít belőle. Garfield, 1972. BEVEZETÉS Az emberiség történelmének legősibb korát szokás történelem előtti időnek nevezni. Ez az elnevezés azonban nem egészen pontos. A történelem ugyanis az emberrel kezdődik. Még akkor is, ha az ősi időkből nincsenek is írásos följegyzéseink. Ezekből az ősi időkből való embertani, régészeti, néprajzi stb. emlékek ugyanis sokat elmondanak az illető korok emberének képességeiről, küzdelmeiről, mindennapi életéről. Ezeken túlmenően a mítoszok, mondák; regék, legendák sok szájról - szájra adott és máig megőrzött eseményről tájékoztatnak, ha kritikai elemzéssel meg tudjuk állapítani az eredeti közlések szövegét és egymásutánját. Sőt, sok történeti, irodalmi, művészeti stb. hagyományunkból is ki lehet elemezni azokat az adatokat, melyek egy sokkal ősibb kor emlékeként őrződtek meg. Vallási hagyományaink és tanításaink is igen sok ősi elemet őriznek mindmáig, még ha csupán történeti forrásként tekintjük is őket. A keresztény szentírástudomány minden torzítás nélkül őrzi az egész emberiség legősibb korára vonatkozó legértékesebb adatokat. Ezek között joggal a legelsők egyike az ún. Protoevangélium vagyis az evangélium, a jó hír első meghirdetése. A bűnbeesés után Isten kiméri a büntetést Ádámra és Évára, a főbűnös, a sátán felé intézve szavait: "Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé. Az széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel." (Gen. 3, 15). Ez az isteni kinyilatkoztatás az emberiség történelmének hajnalán megígérte a sátánt letipró hősnek eljövetelét, aki egy feltétlenül rendkívüli asszony, egy édesanya szülötte lesz de ugyanakkor olyan emberfölötti erővel rendelkezik, hogy áldást és békét tud hozni minden embernek. A kinyilatkoztatás a fokozatosan kibontakozó fejlődésnek megfelelően már az első örömhírben meghirdetett hősnek, Krisztusnak eljövetelével, tanításával, halálával, föltámadásával, s az ő birodalmának, az Egyháznak a megalapításával teljesedik be. Az emberiség a fejlődő teremtés része. Az Isten, minden fejlődésnek állandó külső és belső mozgatója, mindig megadta és megadja a fejlődést előbbre lendítő megismerést és jóakaratot azoknak az embereknek, akik szívüket, lelküket nyitva tartják sugallatai előtt. Azokat az embereket, akiket Isten ilyen üzeneteknek másokkal való közlésével is megbíz, prófétáknak nevezzük. Semmi adatunk nincsen arra vonatkozóan, hogy ilyen emberek csak Ábrahám korától, vagyis, nagyjából Krisztus születése előtti 1800. évtől lehettek. Ellenkezőleg, a Magyar Kurír 1970. évi 108/A és további számaiban ismerteti az ezzel kapcsolatos új fölfedezéseket és megállapításokat. Norbert Lachwin S. J. a római Biblikus Intézet professzora már régebben kimutatta értékes tanulmányában azt, hogy az Ószövetség előtt is voltak próféták, akik az emberiségnek az Isten üzenetét közvetítették. Maguk az Ószövetség könyvei is többször beszámolnak Ábrahám ivadékai közé nem tartozó prófétákról (Bálaám stb.), sőt Ábrahám kortársa, Melkizedek, az Ószövetség és Újszövetség könyveiben egyaránt a "fölséges Isten papja" néven szerepel. Teológusok arra is rámutatnak, hogy az Ószövetség első könyve, a Genezis, föltűnő keveset ír az Ábrahámot megelőző időkről. Ez nem kis részben oka volt annak a szemléletnek, hogy a hittudomány keveset foglalkozott az Ábrahám előtti idők emberének Istennel való kapcsolatával. Pedig, ha Isten végtelen irgalmából az ellene föllázadó Ádámmal és Évával tovább folytatta a bűnbeesés előtt megkezdett párbeszédét, sokkal inkább folytathatta és folytatta is azt az ős-szülők ivadékaival, akik nem személyes állásfoglalás következtében születtek az eredeti bűn állapotában. "Íme én küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Némelyeket majd ezek közül megöltök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, melyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől ..." - mondja Jézus (Máté 23, 34-35, v.ö.: Luk. 11, 49-51 és Luk. 7, 35 ). A mai régészeti leletek gazdagságának és a történeti kutatások eredményeinek birtokában is egyre világosabb, hogy az Ábrahám előtti emberiség több százezer évnyi története folyamán sem nélkülözte az isteni gondviselés jótéteményeit. A semita népeket megelőző nem semita kultúrák páratlan emlékei, tisztult erkölcsük, jogintézményeik, szellemi alkotásaik stb. olyan értékeket is mutatnak fel, amilyenekre Ábrahám ivadékai hosszú idő után, még a kinyilatkoztatás birtokában sem jutottak el. Világos, hogy az Ószövetséget megelőző időkkel kapcsolatban sokkal határozottabban kell beszélnünk az ősszövetség vagy alapszövetség koráról. Ennek alapító okmánya az Ádámnak és Évának adott ígéret, hogy utódaikból fog megszületni a Sátánt legyőző Szabadító. Tulajdonképpen tehát Ádám és Éva kiválasztott volt s így valamennyi utódai választottak voltak. Az Ábrahámot illető kiválasztás ehhez képest csak azt a pontosabb körülírást adta meg, hogy az ő utódaiból születik majd meg az az ivadék, akiben áldást nyer a Föld összes népe. Mikor ez az ivadék Jézus eljött, az emberi testvériség világos meghirdetésével és keresztáldozatával helyreállította az istengyermekség kezdeti állapotát elvben és lehetőségben minden ember számára. Az a diszkrimináció, melyet az Ószövetség könyvei sok helyen hirdetnek, lehet, hogy mélyebb teológiai vizsgálatok alapján a szentírók egyéniségének, a korszellemnek; irodalmi nemzeti stílusnak stb. sajátosságaiként értelmezhető, mert - és ez ide is vonatkoztatható - "kezdetben nem így volt". A világ összegöngyölődésének (Teilhard szavaival élve), az egész emberiség összetartozásának, közös felelősségének egyre határozottabb megtapasztalása és átérzése korában biztos, hogy a hittudománynak is sokkal mélyebben kell foglalkoznia az őskinyilatkoztatással, az alapszövetség idejének vallásával. Így érik meg a helyzet arra, hogy ha liturgiánkba nemcsak újszövetségi részeket illesztünk be, akkor az ószövetségi ember imái mellett kellő tiszteletben és arányban majd megszólaltathatunk olyan ősi, Ábrahám kora előtti időkből, az ékírásos szövegekből kiolvasható imákat és történeteket is, melyek az állandóan gondviselő Isten kegyelméből már akkor az Újszövetség szellemében szóltak az Ég Urához vagy vele kapcsolatban. Kétségtelenül kitárult a Zsinat nyomán a teológia látóhatára és ez gondviselésszerűen akkor történt meg, amikor a fölmerülő problémák özöne és súlya csak ennek a távlatnak birtokában oldható meg. Elsősorban a Krisztushoz való hűség adja meg ezt a távlatot és szilárd alapot, akitől a mai világ is egyedül remélhet üdvösséget. Ehhez segít hozzá; ha korunk problémáit (melyek között a teológiai problémák állanak első helyen) világosan látjuk és azokról világosan beszélünk. Lachwin professzornak már említett tanulmánya az Ábrahám előtti népeknek Istennel való kapcsolatáról, új szempontokat ad régészeti leleteink értékeléséhez is. Ezért egyetemes vallástörténeti vonatkozásai miatt is nagyjelentőségű munka Kalicz Nándor könyve; az Agyagistenek, mely 1970-ben jelent meg a Corvina kiadásában Budapesten az ezzel a kötettel meginduló sorozatban. A munka az újkőkorszak kezdetén a Kárpátmedencében déli hatásokra kialakuló élelemtermelési kultúrák embereinek technikai, művészeti és vallás emlékeiről ad áttekintést gazdag képanyag- és térképmellékletekkel. Az időszámításunk kezdőpontja előtti 4-5 ezer évvel megjelennek hazánk területén a legelső földműves közösségek művészetének rendkívül értékes emlékei. Az élelemtermelés és állattenyésztés gondolatkörében élő Kőrös kultúranépe számára a szerző szerint "termékenység jelképe természetszerűleg a nő lett; mint az élet forrása, de nem minden nő, hanem az elvonatkoztatott gondolkodásnak megfelelően az általános, a mindenek fölött lévő nő, a nagy anya, a "Magna Mater", aki mindennek a kezdete és vége, minden létező forrása, életet és halált magába foglaló istenanya" (14. 1.). Ha azonban figyelembe vesszük az Istennek Ádámmal és Évával, s rajtuk keresztül az egész emberiséggel kötött első, vagyis alapszövetségét, érthető, hogy az ősszülőktől nemzedékről nemzedékre tovább adott nagy Szabadító eljövetelére vonatkozó hitigazság állt mindenütt az ősműveltségű népek vallásos gondolatvilágának középpontjában (ezt igazolták hívő és ateista világtörténészek egyaránt és jó összefoglalást ad eredményeikről P. Schmidt nagy munkája). Ennek a Szabadítónak a képe pedig szorosan összefonódott az isteni ígéret alapján az ő édesanyja képével, aki ellenkezésben állt a sátánnal; tehát bizonyos isteni védettséget élvezett. Így aztán -az -életet adó, életet teremteni látszó anya, a Nagy Asszony ábrázolása egyben a rajta keresztül megjelenő és a gonosz hatalmakat megtörő Hős iránti Jövő reménység kifejezése, a Krisztus váró lelkiség tiszteletének tárgya is volt. Ennek egyik igen jelentős példájáról így ír Kalicz: "A hódmezővásárhelyi Kökénydombon találták a neolitikus vallási élet egyik jelentős alkotását is, egy oltárt, amely a neolitikus mitológiába is betekintést nyújt. A háromszögű kultusztárgyat három mezőben bekarcolt meandroid minta díszíti, kivéve a női nemi háromszögnek megfelelő háromszögű mezőt. Ebben a mezőben egy arc stilizált részlete figyelhető meg. Valószínű, hogy az oltár a szülő istennőt ábrázolja. Ebben az ábrázolásban nem az istennő alakjának a visszaadása volt a fontos, hanem az istennő cselekvése, tevékenysége, a misztikus folyamat ábrázolása. A háromszögű kultuszkép az istenanya és a születő istengyermek kapcsolatát demonstrálja, s minden bizonnyal megfelelő szertartások kapcsolódtak hozzá' (40-41. 1.). A két szempont, a szerző társadalomtudományi megfogalmazása és az alapszövetségre épülő hittudományi szempont ugyanarra az eredményre jut az. Anya-tisztelet értelmezése és okainak földerítése során. Továbbmenően mindkét szempont bizonyítja azt is, hogy itt megjelenítésről, szimbolikus ábrázolásról van szó. Nem magát a szobrot "imádták" - erre különben is semmi bizonyíték sincs. Ezért helyesebb lett volna a könyvnek "Az Isten agyag-ábrázolásai" címet adni. Ezek a hathétezer évvel előtti emberek (s még, ki tudja, milyen ősi korok emberei is) hitük alapigazságait ábrázolták, mint tesszük ezt ma is tudásunk és művészi képességünk szerint, vallásos áhítatunk megjelenítése céljából. Kalicz Nándor könyve továbbmenően főbb vonásokkal ismerteti az alföldi vonaldíszes, a bükki, a tiszai kultúra jelentősebb régészeti leleteit és fontos következtetéseket is levon belőlük. Az ábrázolások bekarcolt vonásait és jeleit, azoknak bizonyos szabályossággal ismétlődő jellege miatt, szimbolikus, gondolatot kifejező írásnak véli, melynek - mint mondja - sajnos még nem sikerült az értelmét megfejteni. "A fölhasznált minta maga és az elrendezés hasonlósága ilyen nagy elterjedési területen kizárja azt, hogy csak véletlen legyen. Föltétlenül szimbolikus értelme volt" (33. l.). Aránylag későbbi korból, a bánsági kultúrából került elő több más lelettel együtt az erdélyi Alsótatárlakán három agyagtábla. (Ezekhez hasonlókat nagy számban talált és magyar s német nyelven is közzétett a múlt században Torma Zsófia.) "Ezek bemélyített díszítése olyan jeleket őrzött meg, melyek csaknem tökéletes párhuzamai Mezopotámiában fordulnak elő. A tatárlaki táblákon lévő úgynevezett piktografikus jelek fölvetik az európai neolitikus írás meglétét és ennek a területnek igen szoros kapcsolatát Mezopotámiával" (44. 1.). N. Vlassa, kolozsvári kutató, aki a táblákat megtalálta, úgy gondolja, hogy a jelek többsége Uruk ősi sumér város feltárásakor talált sumér agyagtáblák szám- és szótagjeleire emlékeztet. Ezt megerősítette a kérdés legismertebb szakértője, Ádam Falkenstein, a heidelbergi egyetem híres sumérológusa is. Angol kutatók a leletek korát C 14 módszerrel 1000-1500 évvel idősebbnek határozták meg, mint a régészeti módszerrel megállapított kb. ötezer év. "Harmatta János professzor megkísérelte értelmezni a tartariai táblák piktográfikus jeleit, felhasználva a sumér írás közvetítő szerepét" (I. m. 44: 1.) Makkay János megállapította, hogy "Tartaria két alsó rétegében olyan edénytöredékeket találtak, amelyek magyarországi újkőkorú csoportokból mint importtárgyak kerültek oda. A bükki csoportoknak Erdély két másik rendkívül fontos lelőhelyén is kerültek elő importált leletei: a már említett Tordoson és Erősdön ... A bükki csoport területén találhatók Délkelet-Európában egyedül az obszidián lelőhelyek, Tokajban" (Magyar Tudomány, 1970. 1. 68. l.). Kalicz említett könyve hozza a kocsi legelső ábrázolását is Európában. Ezekhez hasonlókat nagy számban mutat be mind magyarországi múzeumok anyagából Fettich Nándor "Újabb adatok az őskori kocsihoz a Kárpát-medencében"(Studia Ethnographica 2. - Akadémiai kiadó, 1969.) c. legújabb tanulmányában. A különböző képeket, vonalakat ő is jelképes ábrázolásoknak tekinti. Ezek között sok olyan van, amelynek a temetési szertartáshoz és a hitvilághoz való kapcsolata nyilvánvaló, pl. a Föld-anya, a Föld-édesanya ábrázolása, aki könyöktől felfelé tartott széttárt kezekkel fogadja vissza a halottat, aki tőle indult el az életre. (Meglepő párhuzam a "porból lettél és visszatérsz a porba" isteni kijelentéssel, mely az ősszülőktől nyilván szintén továbbadódott.) Jelentős Kalicz ismételten visszatérő megállapítása: "Az is kitűnik a Kőrös-kultúra népének művészetéből, hogy az alkotások analógiái kétségtelenül délre vezetnek, egészen Anatóliáig és Mezopotámiáig ... A Kőröskultúra népének figurális művészete azonban a Kárpát-medencét körülvevő területekhez képest meglepően gazdag volt" (I. m. 22-23. I). Ennek a kapcsolatnak a tudata meglepően régi és még az Anonymus előtti időkre nyúlik vissza. Ennek vizsgálata további külön tanulmányok tárgya.- Magyar kutatók régóta sem üres dicsekvésnek, hanem az egész emberiségnek a szolgálata szellemében végzik ilyen irányú munkáikat, nem kis eredménnyel. A Kárpát-medencéhez hasonlóan Mezopotámiában is megtalálható az Isten-anya ábrázolás a művészetben (a képzőművészetben és a költészetben egyaránt). En Ana, az Ana istennő Sumérban az életet adó, teremtő Isten, míg a földön megjelenő Isten az En Ki, a lélek Isten pedig az En Lil. (Sumérban az En jelentése: fenn, Ensi pedig: városfejedelem, fenség). Ezekhez viszonyítva más isteni jelenségek, tündérek (sumérul: dingirek) nem utalhatók minden további nélkül egyszerűen a politeista jelenségek körébe, szembeállítva őket Ábrahámnak, egy-két ezer évvel később kapott "monoteisztikus" hitével. "Hiszen a Szentháromságnak politeisztikus látszathoz hasonló megjelenési formája Ábrahámnak sem volt egyszerre érthető és mindmáig hittudományi elmélkedéseinknek is tárgya. Az alapkinyilatkoztatás áthagyományozott és isteni segítséggel óvott hitigazságait és erkölcsi parancsait őrző és tanító papjai iránt egyre nagyobb tiszteletünk és csodálatunk. Semmilyen faji megkülönböztetéssel sem beszennyezve őrizték az Istenanya és az Istengyermek iránti hitet, reményt és szeretetet a legkülönbözőbb népek körében, akiket ez az ősi hit és erkölcs egy családdá kapcsolt össze. Rendkívül nehezen lehetett látniok tisztán a Szentháromság kérdését; ez tény. Mégis a több isteni személy és más isteni küldöttek és jelenségek közepette sokan megőrizhették a Legfőbb Isten iránti hűségüket, amit Melkizedek esetében páratlan tisztelettel és elismeréssel dicsér mind az ószövetségi, mind az újszövetségi Szentírás. Milyen alapon vádolhatnánk meg az alapszövetség korának nemzedékeit - minden megkülönböztetés nélkül - sokistenimádással vagy bálványimádással? Az emberiség elszaporodásával az utóbbi évezredek folyamán föllépő háborúk során az istenfogalom sok helyen elnacionalizálódott és messze került az ősi, egyetemes testvériség és közös remény Istenétől. Teológusok ma már hangoztatják, hogy korunk egyik legfőbb feladata: ne egy faji, nemzeti gondolatvilág és irodalom fölfogásának és irodalmi műfajának szemszögéből nézzük az Ábrahám előtti korszak vallásos jelenségeit, emlékeit. Ha valahol, akkor itt szükséges legfőképp a hitigazságoknak a nemzeti mítoszból való kibontakozása. Meg kell fordítanunk a nézőpontot és az első, az alapszövetségből kiindulóan ezeknek az ősi egyetemes, általános nagy közös vallási igazságoknak a nyomait, emlékeit kell keresnünk és tisztáznunk a különböző társadalmi erőhatások árnyékolt szétválasztásával, ha helyes megvilágításban akarjuk látni az ősi korok emberének hitvilágát, emberi értékeit. Ennek a szemléletmódnak kiváló előfutára volt Paulus Hungarus (Magyar Pál), a bolognai egyetem egyházjogi tanára, majd 1216-ban rektora; később a domonkosrendiek magyarországi tartományfőnöke. Egyik munkájában, a Monita-ban többek között ezt a rendkívüli jelentőségű általános szempontot adja meg az ősi magyar mágus-vallás (ma idegen hatásra helytelenül többször "sámán-hitként" emlegetik) elbírálásához: "Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek Legfőbb Lényétől (Ente Supremo) ered, mert az Istennel azonosítandó." (Vo.: Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Buenos Aires, 1969.). Az ősszülők utódai irányában a gondviselő Isten szeretetteljes gondoskodásának a nyomait és ennek a gondoskodásnak élő tudatát fedezhetjük föl, ha a protoevangélium alapján állva tekintünk szét az ősi korok emlékei közt. Megilletődve láthatjuk az őskori - alapvető vonásaiban egységes - vallás papjának hűségét sok esetben, amikor az alapszövetség isteni igazságait és az emberi közösségek egységének a tudatát egyaránt . szolgálta. Az Ábrahámmal kötött isteni szövetség nem szüntette meg az emberiség egyetemes kiválasztottságát és a testvériség, az egy családba való tartozás tényét, hanem az Ószövetség és annak népe éppen ezt volt hivatva részletbemenően szolgálni. Mikor a megígért Megszabadító, Jézus Krisztus elérkezett, ő maga jelentette ki, hogy minél magasabbra választott ki valakit az Isten, annál nagyobb alázattal kell annak szolgálnia őt: "Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és életét adja váltságul sokakért." (Márk. 10, 45), ... "nem jöttem, hogy e világot megítéljem, hanem hogy megmentsem." (Ján. 12, 47) ... "Én vagyok a jó Pásztor ... és életemet adom a juhokért." (Jón. 10, 15-15) stb. Az ószövetségi rituális papi szolgálatot nem ez a szellem jellemezte. Ez sokkal inkább a prófétai intézmény sajátja volt. Az utolsó előkészítő szakaszra Ábrahám ivadékai körében Jákob fia Lévi és ennek utódai, Áron leszármazottai kapták meg a papi tisztet. Ez a tisztség azonban eredeténél és lényegénél fogva közvetlenül csak Ábrahám törzsét volt hivatva előkészíteni a megígért Ivadék eljövetelére. Ez kitűnik abból a tényből is hogy az Ószövetség papjai Ábrahámban valamennyien adót fizettek Mélkizedeknek. Ezzel elismerték a neki való alárendeltségüket, a tőle való függésüket s így papságuk egy időre szóló - ideiglenes jellegét -, amint ezt a zsidókhoz írt levél részletesen kifejti. Az ószövetségi könyvek több helyen is meghirdetik egészen világosan, hogy a Messiás, Krisztus, a Megszabadító Melkizedek rendje szerint való pap lesz. Ezzel egyszersmind az is jelezve volt, hogy az ároni- papság bevégzi hivatását a Messiás megjelenésekor (Vö.: "a papság megváltozásával szükségképp megváltozik a törvény is" - Zsid. 7, 12 - és megfordítva is). Krisztussal Ábrahám törzse számára is a Melkizedek-rendi papság érvénye állt be és ez érvényes az egész világra, minden népre a világ végezetéig. Ilyen értelemben Krisztus a beteljesedés. Ugyanakkor a kezdet is, mert minden kegyelem Krisztus kegyelme. A Krisztus alapította Egyház az üdvösség egyedüli rendes eszköze és azért szükséges az üdvösséghez. Ebből ered a kettős kötelezettség: az egyes embereknek minden erejükből törekedniök kell Krisztus megismerésére és követésére, az Egyháznak pedig Krisztus hirdetésére az egész világot. ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK Ez a munka az első ilyen jellegű gyűjtemény magyar nyelven. A szerkesztés nehézségei is főként ebből a tényből adódtak. Elsősorban arra törekedtünk, hogy ha a rendkívül értékes és bőséges anyagból keveset is tud csak nyújtani könyvünk, az lehetőleg hűséges és pontos legyen. A forrásmunkákat, melyekből idézünk, külön jegyzékben soroljuk fel. Az egyes szövegfordítások végén csak utalunk a szóban lévő forrásmunkára és helyre, ahol az idézett rész található. Magát az idézetet helyenként módosítottuk az alább következő szaktudományos meggondolásokból. Az idézeteket vagy sumér szövegből vagy sumér időkbe visszanyúló hagyomány alapján akkád illetve babilóniai és asszír lejegyzésekből közvetítik forrásaink, tehát végeredményben Ábrahám korát megelőző időkből. Sajnos, nincsen módunkban valamennyi idézet eredeti lelőhelyét felkutatni. Ezért a forrásmunkák - nem egyszer pontatlan - adataival kell beérnünk. E miatt már előre, kedves olvasóink szíves elnézését kérjük s egyben azt is, hogy esetleges pontosabb adatok közlésével segítsenek tovább tökéletesíteni vállalkozásunkat. Egy későbbi kiadás feladata lesz valamennyi idézett hely eredeti szövegrészének párhuzamos közlése. Csak így válik majd ellenőrizhetővé a sumér illetőleg az egyéb keleti nyelvű szöveg helyes olvasása. Erre pedig azért van szükség, mert ezeknek a (főként sumér) szövegeknek pontos fonetikai és értelmi visszaadásában elég sok bizonytalanság uralkodik. Ezekkel a szövegekkel ugyanis főként asszirológusok illetve akkádisták foglalkoznak s ezért az olvasatok legtöbbször bizonyos egyoldalúságot tükröznek. Elég csak akármelyik közkézen forgó ilyen szótárt (glosszáriumot, szillabárt) megnézni, hogy lássuk, egy-egy gyökszónak vagy összetett kifejezésnek mennyiféle olvasata s így értelme is lehet az ékírás természetének megfelelően. Mostoha körülmények miatt csak kevés sumérológus tud kifejlődni és érvényesülni s ezek között egészen kevés a magyar. Már pedig, mint tudjuk, már E. Hincks 1850-ben megállapította, hogy az ékírásos szövegek nem mind semi nyelven vannak írva. H. C. Rawlinson szerint az, ősi ékiratok szkíta nyelven íródtak (1853). Oppert és Lenormant nyomán azután ma mintegy 35 orientalista határozottan állítja és bizonyítja, hogy a sumér nyelv rokona az ural- altáji nyelvterületen keresendő. Elsősorban tehát magyar, török és finn nyelvészek és kutatók tudnának a sumér nyelv fonetikájának és szellemének legmegfelelőbb olvasatokat és fordításokat adni. Ez áll mind az épségben előkerült, mind pedig a sérült szövegek helyreállításával és olvasásával kapcsolatban. Ennyit a nyelvészeti, formai torzulásokról. Vannak azonban tartalmi, materiális torzulások illetve torzítások is. A Szentháromság hittitoknak ismeretében tudjuk, hogy az isteni természet, egysége mellett szükséges a személyek hármasságáról vagyis "több"-ségéról beszélni. Már röviden érintettük, hogy miként kell értékelnünk ezért ősi szövegek kijelentéseit az "istenekkel" kapcsolatosan Ezek ugyanis esetleg magyarázhatók a személyek többességével. De magának ennek a szónak, hogy "Isten", a pontos értelmét kell előbb tisztáznunk. (Az S betű magyar s-nek olvasandó!) P Anton Deimel : Sumerisch-Akkadisches Glossar (Roma, 1934) 139. oldalán ez áll: Istin >- = ISTIN = 1 Ugyanennek a klasszikus szerzőnek Sumerisches Lexikon ( 1927-37.) c. művében. 1-2: Esten, Istin jelentése eins P A. Deimel S A 186: ISTE, ISTÁNU, ESTÁN, ESTU jelentése eins, einzig DSA 98: esten = Y = ISTEN, eins DSA 66: II gis(2) -Y = ISTEN, eins, 1. Az "Isten" szó jelentése tehát: egy, egyetlen, az egyedüli az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérban számnévként, noha a jel szerepel az egy jelzésére. Az "egy"nek megfelelő számnévi szó : GE, GI, AS (s); ein (Deimel: Vocabularium Sumericum, Róma, 1910. 233) vagy: EDU (a); ein, unus (DV 233). Az isteni jelenségre mint következő szóra utaló jel, ún. DETERMINATIVUM a "dingin" szó, a sumérban. Mindig szerepel az ezt jelentő ékjel, mikor az ékírásban "égi Lény", "égi jelenség", "égi küldött" stb. neve következik. A sumérban az ilyen determinatívumok használata széleskörű és az olvasáskor nem is olvasandó ki. Hogy miért használják, az az írnok-iskolák gyakorlatából és a többértelmű jelek itt és most kívánt olvasatának lerögzítéséből érthető. A "dingir" szó átjött a magyar "tündér" szóban.(Ez igazolható a sokszögű Orbán- féle nyelvösszehasonlító módszer szerint. ) A törökben tüngör, tingir; Tingri: isten (a kisbetű használata itt lényeges!), égi lény (Vö. Vámbéry Ármin: A magyarság bölcsőjénél. Budapest, 1914.) Az altáji tatárban Tängärä, tängir = ég, égi (jó) szellem, csagatájban tingni, ua., a vogulban, osztyákban tarem, tórem, ua. (Vö.: Varga Zsigmond: Ötezer év távolából. Debrecen, 1942. ) A sumérban a dingir B. Landsberger (Materialen zum sumerische Lexikon. Roma, 1055 III. 132) szerint: isten, istennő. Vagyis isteni jelenség vagy küldött, megszemélyesítő, amint a szövegösszefüggésekből kiderül. Sokszor ugyanis szeretett személyek, nagy uralkodók neve elé is került később holott életükben vagy fiatalabb korukban semmiképpen sem azonosították őket Istennel. Ilyenkor tehát a ma is hétköznapi használatban forgó "isteni" vagy "szent" tartalmat akart kifejezni. DSA 84: digir = dimir; dimer; dingir; dimmer; dibur; dir, Gott; Göttin (Gattungsbegriff, nicht Name elves konkreten Gottes), tehát nem egy (valamelyik) isten neve - mondja Deimel - vagyis nem a teológiai istenfogalomnak megfelelő kifejezés, hanem istenfajta, istenféleség, amit a fenti jelentések (isteni jelenség stb.) a magyarban jól kifejeznek. A dingir szó, maga vagy összetételben egy másik személyt jelölő szóval együtt, tehát sohasem fordítható Istennel. Nem fordítható azonban "istennel" sem, mintha itt egy többistent-hívés bizonyítékáról lenne szó. Egyedül csak isteni jelenségként fordítható az olvasóra bízva annak kitalálását, hogy az író közelebbről milyen jelenségre gondolt vagy miért használta ezt a jelzőt egy általa becsült személy magasztalására. Mindazok, akik a vallási fogalmak tisztázását nem tartják fontosnak vagy azok, kik az Ábrahám előtti korban csak sok istenhitet (politeizmust) akarnak látni, elnagyolták vagy teljesen elmellőzték az itt jelentkező problémák elemzését. Általános megjegyzések során nem foglalkozhatunk ezzel részletesebben. Annyit azonban mégis le kell szögeznünk, hogy maga az Ószövetség is ismeri az egyisten- hitet jóval Ábrahám előtt - már a Paradicsomkertben. Ez megmaradt a bűnbeesés után is. Világos utalások erre, az Első evangélium (Gen. 3. 15) és az ezt körülvevő események és leírások, továbbá Gen. 3, 21, Káin és Ábel története (Gen. 4, 3-16), azután ismét Ádám szavai (Gen. 4, 25). Szet fiáról ezt mondja Gen. 4, 26: "Szetnek szintén született fia, ezt Enósnak nevezte el; ez kezdte segítségül hívni az Úr nevét." A héber szöveg azonban így is fordítható: "Ekkor kezdték elnevezni őket az Úr nevéről"; Szet nemzedéke ugyanis - eleinte - jámbor és vallásos volt s ezért őket "az Isten fiainak" hívták (v. 9.: Gen. 6, 2). Énokh "az Istennel járt és eltűnt, mert az Isten elvitte" (Gen. S, 24). Az őstörténet rendkívüli eredményei tükröződnek Gen. 6, 14 leírásában: "Mikor pedig az emberek sokasodni kezdtek a Földön s leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek és feleségül vették közülük mindazokat, kiket kiszemeltek. Mondotta erre az Isten: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivel test ő: százhúsz esztendő legyen még napjaiból. Az óriások voltak a Földön azokban a napokban - miután ugyanis az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz és azok szültek; azok az erős, ősidőkből híres férfiak." Ezután következik a vízözön s a vele kapcsolatos események, melyekben változatlanul az egy Istennek tulajdonítják a szereplő személyek a velük történő dolgok legfőbb irányítását. Miért ne szólhatnának tehát az Ószövetségi könyveken kívüli források is ugyanarról az egy Istenről. És szólnak is. De szólnak szövegeink erről az egy Istenről, az Egyetlen legfőbb lényről, úgy, hogy nem ezt a világos sumér szót- melyet az akkád nyelv is átvett-, hanem Isten egyik vagy másik tulajdonságát használják a megnevezéskor. Alapvető hittanunk részletesen kifejti ezzel kapcsolatban, hogy a földi ember megismerése elvonás útján történik. Csak a teremtett dolgokból indulhat ki, amikor az Istenről akar képet alkotni magának. Eközben három úton haladhatunk. 1. Az állítás útja. Minthogy Isten a teremtmények teljes oka, nevezetesen minta - oka is, a teremtmények léttartalmi mozzanatait szabad, sőt kell a Teremtőnek is tulajdonítani; nem ugyan teljesen azonos értelemben (univoce), amit tilt Isten végtelensége és abszolútsága; de nem is kétértelmű módon (aequivoce). Minthogy ugyanis Isten a teremtett dolgoknak minta oka, az összes teremtett valóságok és azoknak minden léttartalmi mozzanata Isten lényegének egy-egy képvonása, s ezért szabad őket ebben a képes értelemben, hasonlósági alapon (analogice) Istenre átvinni. Mégpedig az ún. egyszerű tökéletességeket, melyeknek eszméje nem tartalmaz fogyatkozást (jóllehet a teremtett lényekben sohasem valósulnak meg tökéletesen}, minők ész, szentség, élet, egy, erős stb., forma szerint is szabad átvinni Istenre. A vegyes tökéletességeket, melyeknek már eszméje is tartalmaz tökéletlen mozzanatokat, (mint ahogyan pl. a következtetés nem olyan tökéletes értés, mint a közvetlen látás; illat, tenger, rózsa, meleg, tűz, Nap, fény stb. érzéki mozzanatokat is tartalmaznak), csak azzal a gondolattal szabad átvinni, hogy Istenben megvan ezeknek teremtő eszméje és teremtő ereje; más szóval Istenben értékük és tiszta tökéletességük szerint (virtualiter et eminenter) vannak meg. Általuk igen eleven, gazdag és a közvetlen tapasztalat színeiben ragyogó fogalmat lehet adni Istenről amint ez kitűnik pl. Assziszi Szent Ferenc beszédmódjából (Schütz: Dogmatika I. Budapest, 1937. 304-5. old.). 2. A tagadás útja. Minthogy Isten más, mint a tapasztalati tények, t.i. végtelen és teljesen transzcendens (természetfölötti), azért joggal szabad róla tagadni a tapasztalati meghatározottságokat. Hiszen a tapasztalati tulajdonságok mind végesek, mind mástól való létnek meghatározottságai; Isten pedig magától való és végtelen. Ez az út nagyon alkalmas arra, hogy megsejtesse Isten megközelíthetetlen fenségét, a teremtményektől gyökeresen különböző, kimeríthetetlen mélységű mivoltát; mintegy áthatolhatatlan sejtelmes éjszakába burkolja Istent, melyben annyira szeretnek elmerülni a misztikusok (I. m. 305. old.). 3. A fokozás útja. Ez abból a megfontolásból származik, hogy Isten oka ugyan a teremtett világnak, de mérhetetlenül meghaladja: ami tökéletességet ezen a világon látni lehet, az hasonlíthatatlanul magasabb fokon van meg őbenne, és ez még ezenkívül nem sejtett gazdagságok és mélységek. Ezen az úton tehát a világ tökéletességei fölé emeljük Istent, és azt mondjuk róla: erőfeletti, több, mint a lét, mint élet, mint szép stb. (I. m. 305. old.). Az ószövetségi szent könyvek is élnek ezen a mindhárom úton szerzett ismeretekkel és kifejezésekkel. Sőt szóképekkel, metaforákkal, példabeszédekkel, a költői nyelv sok képes fordulatával és kifejezésével is. Ezt teszi az Újszövetségi szentírás is. Jézus a nagy isteni titkokat páratlanul közel tudja hozni egyszerű, de költői, gazdag, láttató és érttető nyelvével, hasonlataival, analógiáival pl. "én vagyok az igazi szőlőtő" (Ján. 15, 1); "Én vagyok az ajtó" (Ján. 9, 10), "Én vagyok a világ világossága" (Ján. 8, 12), "Én vagyok a jó Pásztor" (Ján. 10; l1) stb. Szent Pál Krisztust főnek, sziklának, templomnak, szögletkőnek stb. nevezi, mert ezek bizonyos tulajdonságai, mint értékek Krisztusban a legteljesebb mértékben megtalálhatók. Mi tehát a döntő az Ábrahám előtti idők istenséggel kapcsolatos kifejezése elbírálásánál? Az, hogy a krisztusi hit világosságánál is megállják-e a helyüket a szóbanforgó szövegek. Ha az Istent jelölő szövegbe, névbe helyettesítjük Isten nevét vagy Krisztus nevét, mondható-e ez az állítás, vagy elnevezés Istenről vagy Krisztusról? Ha igen, akkor elfogadható és bizonyítja az igaz hit világosságát már Ábrahám előtt, amikor Isten szintén megadhatta és meg is adta ezt a világosságot az embereknek, akik kedvesek voltak előtte. Sok igazságra azonban az ember helyes gondolkodása révén - ami szintén Isten adományának nevezhető - maga is eljuthatott. Teljesen helytelen az eredeti szövegben szereplő ékjelet, illetve szót mindjárt istennévnek fölfogni s így a sok ilyen név alapján politeizmust állítani, amikor valamilyen emberfeletti tulajdonság, képesség vagy jelenség kapcsán szerepel ez a jel illetve szó, még ha a dingir szó nem is áll előtte. Isteni jelenségről van szó, mely az egy Isten egyik megnyilvánulása s legtöbbször teljesen helyénvaló az egyisten - hit világosságában is. Pl. Deimel említi a SA 84. oldalán a digirrel kapcsolatban: "di (= Richter) + gir (mer) = Schwert). Wenn di = ELLU erklärt würde, käme die Bedeutung ungefähr auf dasselbe hinaus, nämlich: digir - blitzendes Schwert; Blitzer, Richterschwert. In beiden Auffassungen wäre Gott der "Herr des Blitzes; der Blitzer". Isten pedig, mint végső ok helyesen nevezhető a "villám Urának, "ítélő, villámló kard"-nak Ezzel kapcsolatban önkéntelenül eszünkbe jut, hogy Isten "mikor azután kiűzte Ádámot a Gyönyörűség paradicsoma elé, kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat" (Gen. 3, 24.). Még tovább mehetünk a dogmatika útmutatása alapján, ha figyelembe vesszük, hogy Krisztusban van helye a tulajdonságok kicserélésének. Tulajdonság, olyan valóság mozzanat Krisztusban, mely az egyik természetnek sajátja a másik természet kizárásával. Minthogy Krisztus az isteni és emberi természetnek személyes, önálló és magánakvaló birtokosa, és minden állításnak alanya a létrendben végül is az önálló való (suppositum, hypostasis), ezért a két sor állítmány (az isteni és emberi tulajdonságok) a személyén keresztül kicserélhető, úgy, hogy Krisztusról, aki ember, állíthatók isteni tulajdonságok, és ugyanarról a Krisztusról, aki Isten, állíthatók emberi tulajdonságok pl. Máriát szabad Istenanyának mondani, Jézus kijelentése: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (Ján. 8, 58). Szabad tehát azt mondani pl. Isten Fia éhezett, fázott stb. vagy: A názáreti Jézus, Szűz Mária fia mindentudó, mindenütt jelen van stb. (I. m. 624-625. old.). Ilyen beszédmódot sokszor használ a liturgia, különösen az oltáriszentséggel és az Egyházzal kapcsolatban, az új szövetségi szentírásra támaszkodva. A liturgia az analógiákat is kedveli ugyanilyen alapon, pl. Jézust Juda oroszlánjának, Győzhetetlen Napnak stb. nevezi. Esztert és Judithot - az ószövetségi történet két alakját - bátorságuk miatt hozza a liturgia párhuzamba Szűz Máriával. Ennek az analógiának azonban kellemetlen mellékzöngéje, hogy - akárhogyan is vesszük - Eszter kívánságára Asvérus szuzai király megengedte, hogy a zsidók - bár már biztonságban voltak a király oltalma miatt - hetvenötezer embert mészároljanak le az öldöklési idő alatt, s ráadásul ennek emlékére a Purim örömünnepet alapították meg, melyet máig is ünnepelnek a talmudisták; Judith pedig - akárhogyan is tesszük - életet oltott ki. Ma már nem tartjuk szerencsésnek annak a liturgikusnak nacionalista buzgóságát, mellyel ezt a két analógiát becsempészte legszentebb liturgiánkba. A II. Vatikáni zsinatnak kellett eljönnie, hogy az ilyen részleteket az átkozódó zsoltárokkal együtt most már kiiktatjuk szertartásainkból. Az egyiptomi Naphimnus vagy sok sumér zsoltár viszont ma is az emberi alapvető egyenlőségnek az ENSZ által történt meghirdetése idején is, kifogástalanul hirdeti Isten teremtő erejét s az emberhez lehajló végtelen irgalmát. Gyűjteményünkben szereplő szövegekben legtöbbször a jelenlegi olvasás szerint hozzuk a neveket. Nincs alkalom mindegyiknek kielemzésére. Mégis az előbbiek szem előtt tartásával isteni tulajdonságok jelzéseként nézzük az istenséggel kapcsolatos neveket. Keressük mindig azt, van-e helyes értelme a velük kapcsolatos szövegrésznek Istenre vonatkozóan. Ha igen, akkor feltételezhetjük, hogy a szövegíró vagy költő valóban az egy igaz Istenről akart szólni. Ha ilyen elfogadható értelmezés nem található, csak akkor kell tündérre, angyalra vagy valamelyik rossz szellemre (ördögre), megszemélyesített emberi szenvedélyre stb. gondolnunk. Még egy megjegyzést kell tennünk az ún. antropomorfizmusokról. A legősibb kultúrkörben élő népek vallási képzetei, erkölcsi szabályai aránylag a legtisztábbak. Minél tovább haladunk ettől a foktól a máig, a természeti környezetben élő népek hitvilága annál inkább bővül a környező ráhatások és torzulások képeivel. Vándorlások, harcok, keveredések mindig bonyolultabbá tették az eredetileg tiszta alapismereteket. A magára hagyott ember ezenfelül egyébként is hajlandó az isteni felséget, jelenlétet és erőt érzékelhető hatásaiban és megnyilvánulásaiban tisztelni, amilyen a Nap, a természet sok számára ismeretlen titka, évszakok változásai, az ég jelenségei, viharok, földrengés stb. Szeret ezekről képekben és jelképekben szólni és gondolkodni, nevezetesen szereti ember módjára szerepeltetni. Ezeket a képeket, jeleket az emberek idővel azonosítják az általuk jelképezett Istenséggel és így lassan, istenítik" a természeti erőket, dolgokat és megnyilvánulásokat s ezzel sokistenítésbe, politeizmusba esnek. "Isteneiknek" azután emberi alakot s lelkületet, emberi szenvedélyeket és gyengeségeket tulajdonítanak (személyesítés, perszonifikáció). Az ilyen módon emberiesített istenek tevékenységét, életét és műveit emberszabású történésbe szövik: megjelenik a mítosz. Először valószínűleg a természeti dolgokat és jelenségeket nevezetesen a nagy égitesteket, a Napot, majd a Holdat öltöztetik emberi történések formájába (természeti mítosz) utóbb a társadalmi jelenségeket és történeti eseményeket is (történeti mítosz), mint Schütz tárgyalja (I. m. 9. old.) Mégis, nem mondhatjuk, hagy Istenről egyáltalán nem beszélhetünk emberi módon. Hiszen Krisztusban emberként jelent meg a végtelen Isten a földön. De az ószövetségi könyvekben szereplő "isteni többes" sem szükségképpen mindig antropomorfizmus. Az első emberek Istennel való személyes találkozása tény s erről a találkozásról mint valami boldog mindent betöltő élményről szóltak az ősszülők bizonyára gyermekeiknek. Vajon nem ilyen élményből táplálkozik pl. Gen. 3, 8: "Mikor pedig meghallották (ti. Ádám és Éva) az Úr Isten szavát, ki a paradicsomban járkált az alkony hűvösén, elrejtőzött Ádám meg a felesége az Úr Isten színe előtt a paradicsom fái közé." A Szentháromság hittitka ismeretében - már említettük teljesen helyesen értelmezhetők ilyen, látszólag politeista kifejezések is, mint pl. "Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra" (Gen. 1, 26), a bábeli torony építésekor: "Jertek tehát, szálljunk alá és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás szavát" (Gen. 11, 7), ha nem is tekintjük költői kifejezésnek a többesszámot. Ábrahám történetében a három vendéggel azonban másként áll az eset. Itt Ábrahám három vendéget fogad, akikről hol többesszámban, hol egyesszámban beszél és Úrnak nevez. Szentírás-magyarázóink általában két angyalnak tartják az Úr kísérőit. Ezek szerint az Úr itt Jézus Krisztusnak egy megnyilvánulása lehetett, mert kizárólag a Fiú lépett a személyes egység viszonyába egy meghatározott teljes emberi természettel. Nem az isteni (szentháromsági) természet, hanem a második isteni személy az, aki a maga önállásába, illetve magánakvalóságába felvette az emberséget. Krisztus a történelemnek egy meghatározott pillanatában testesült meg és született Szűz Máriától Betlehemben. Halála és feltámadása után is azonban emberként jelent meg és viselkedett, noha teste más, ún. megdicsőült test volt. A szentírásban találunk utalásokat arra és elvileg sem lehetetlen, hogy Krisztus a megtestesülése előtt is fölvehetett emberi alakot, külsőt és megjelenhetett így emberek előtt vagy láthatatlanul kísérhette választottjait (pl. "És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, a kőszikla pedig Krisztus volt." [l. Kor. 10, 4.]). A paradicsomban való "járkálás", Ábrahámnál váló látogatás, később Isten angyalaként való megjelenés nem összeférhetetlen Krisztus üdvtörténeti szerepével. A kolosszebeliekhez írt levél Krisztusról mondja, hogy "Ó az Isten örök Fia, aki az egész teremtés előtt született. Isten őbenne alkotott meg mindent a mennyben és a földön: minden láthatót és láthatatlant, a trónálló angyalokat, az uralkodó szellemeket, az égi fejedelmeket és hatalmakat. Általa és érte teremtette a mindenséget: létezésében mindezeket megelőzi és benne áll fenn minden" {1, 15-1'7). Krisztus tehát az a teremtői eszme, amely szerint alkotta meg a szentháromságos Isten a világot. A teremtés örök gondolata formálisan egy, értékben sok. Szent Tamás szerint ez az eszmevilág az a híd; melyen keresztül az abszolút egyszerű valóból immanens isteni akaró tevékenységgel titokzatos módon kilép az időben való esetleges világ, természetesen nem panteista értelemben (I. m. 457. old.). Vagyis ennek a világnak teremtő eszméi is benne vannak abban az elgondolásban, amellyel az Atya örökösének mondja a Fiút, a saját képmását, melyben benne van az egész isteni valóság. Ebben a fölfogásban a teremtés a Szentháromság örök ölébe van fölvéve. A teremtés maga a Szentháromságnak közös ténye; lényegi és nem személyes isteni tevékenység. Teremtmény a teremtésnek eszköze nem lehet. Az eszköz feladata ugyanis az, hogy az anyagot a fő ok tevékenységének befogadására előkészítse. Ámde a teremtés nem meglevő anyagra irányul, tehát nincs gyakorlótér a működés számára. De az eszközoknak át is kell vennie a főoktól kiinduló mozgást és azt tovább kell vezetni az anyaghoz, melyet a főok szándéka szerint kell alakítania. Ámde a véges teremtmény mint olyan, alkalmatlan arra, hogy a végtelen léttartalmú teremtő tevékenységet fölvegye és hordozza, éppúgy, mint a kő vagy a tuskó alkalmatlan arra, hogy akár természetfölötti úton is szellemi tevékenységnek legyen szubsztanciás hordozója (I. m. 455. old.). Krisztus viszont Isten-emberi mivolta alapján egyedül alkalmas arra, hogy az isteni teremtő erőt isteni természetével átvegye és személyén keresztül továbbítsa a teremtés mű megvalósítására valamint fönntartására és kormányzására. Ezért éppen jól sejtették meg az emberiség ősmítoszainak alkotói, hogy a teremtésben, a természet formálásának munkájában emberfölötti, végső fokon isteni erővel rendelkező emberek kellettek, hogy szerepeljenek (óriások, titánok, demiurgoszok stb.). De az is lehet, hogy nem is csupán sejtették. Az első emberpár személyes élményéből, isteni kinyilatkoztatásokból tudhatta is a lényeget, ami - míg hozzájuk elérkezett - bizonyára sok torzuláson is ment keresztül. Ezeknek a kérdéseknek bővebb tárgyalását adja Zakar A.: a Szentháromságról és benne Jézus Krisztusról, akiben teremtetett minden az égen és a földön (Budapest, 1955). I. A világ teremtése A világ teremtésének egyik legősibb szövege az "Enuma elis" (Mikor fent ...). Ezekkel a szavakkal kezdődik az akkád szöveg, mely hét táblára terjed ki. A szövegben lerögzített hagyomány az időszámításunk kezdőpontja előtti (i.k.e.) második évezred elejére nyúlik vissza. Több hasonló szövegrész is került elő. Mikor fent az eget nem nevezték névvel és lent a földnek nem volt neve, az ős óceán, az ő atyjuk és a kavargó Tiamat, az ő anyjuk és mindenkié, = az ős óceán vizei egymásba folytak. A zsombékok nem álltak szilárdan, a nádasok sűrűje nem volt látható, amikor egy tündér sem tündökölt, amikor egy nevet sem neveztek meg, amikor egy végzet sem volt bevégzett, a tündérek akkor lettek teremtvé ... (Michaeli 10, Dhorme I. tábla 1-9) Midőn fönn az ég névtelen s alant a föld szintazonképp; Apszu, az ős - kezdet, minden dolgok teremtője atyja s Mummu-Tiámat ősanyánk még vizekkel egybemosódtak; nem volt szárazföld se, láp se, s egyike sem a tündéreknek; név nélkül szunnyadott a sors is, betöltetlen várt a végzet Apszu s Mummu-Tiámat akkor tündéreket nemzett és szült: szülték Latemut s Laizamut. (Gilgames 18, 1. tábla) (Marduk) hajlékot épített a nagy tündéreknek, a csillagokat, melyek az ő képeik, a csillagképeket ő szerkesztette meg, meghatározta az évet, elhatárolta a tájakat, a tizenkét hónapnak három csillagot állított. Miután az év napjai számára képeket formált, szilárdan megépítette a hajlékot Jupiter bolygónak, hogy valamennyit szabályozza, hogy egyik se hibázzon, se el ne tévedjen (Michaeli 10-11, Dhorme V tábla, 1 7) Székhelyet teremtett a tündéreknek. Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat az égre fölszegezte Megmérte az esztendőt; fölosztá szakaszokra, tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen három csillagot rendelt. Megjelölvén az évnek a napjait, Nibirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet font, hogy ne kísértsen vétek tévedés .:. (Gilgames 38, V. tábla Fölragyogtatta Sint, őrá bízta az éjszakát, az éjszaka díszévé rendelte azt, hogy szabályozza a napokat; minden hónapban, állandóan, fejkorona alakot adott neki ... (Michaeli 11, Dhorme V. tábla 12-14). Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég őrizetét: villanjon, mint a zord éj szekere, sugaraival mérje az időt. Hónapról hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából. (Gilgames 38, V. tábla). Marduk meghallgatva a tündérek kívánságát, elhatározta, hogy egy remekművet teremt. Megnyitotta száját, megszólította Eát és utasította arra, amit ő magában elképzelt: "Össze akarok fogni vért, csontvázat formálni és, emberi lényt építeni belőle, akinek a neve Ember lesz, meg akarom teremteni az Embert, hogy őrajta nyugodjék a tündérek szolgálata, hogy ezek megbéküljenek." (Michaeli 11, Dhorme VI. tábla 1-8). Hallván Marduk az istenek szavát Nagy jeles művet teremteni vágyott. Szóval mondja, fölfeleli Eának, szíve szándékát ekként közli véle: "Vért kötök meg, csonttal csipkézem a húst; íme életre hívom Lullát! "Ember" legyen a neve! Megteremtem Lullát, az embert! Tiszte s kötelessége légyen az istenek szolgálata örömére az ég és alvilág urainak ! A tündérek útját is okosan egyengetem: egyformán tiszteltessenek, de mégis két részre osztom őket!" Szóval mondja Éa Marduknak szíve szándékát ekként közli véle: "Egy Istent kell föláldoznunk avégből hogy véréből embert teremtsünk Gyűljön össze hát valamennyi Isten! Egyet föláldozunk közülük, a többi békességben élhet!" (Gilgames 39, VI. tábla). Az Igigik, a nagy istenek akkor szóval mondják, fölfelelik az istenek, menny és föld királyának istenek tanácsadójának, nagy Uruknak: "Kingu volt az, aki szított viszályt s fölkelésre bújtatta Tiamatot, harcot kevert!" Megkötözve vitték Ea elé büntetésből fölvágták ereit véréből gyúrtak embert. Istenek szolgálatát bízva erre - elbocsátották az angyalokat. Ekként, embert teremtvén, az angyalokat Éa megmenté. Ember tiszte s kötelessége lett az istenek szolgálata Elgondolhatatlan mű született Marduk s Ea törvényei szerint. Angyalok csapatát Marduk ketté osztá: ők vigyázták az országot fönn és lenn. Megbízta Anut, őrizze parancsát, ég-tetőre állítván őrszemül ... (Marduk) Atyái, a nagy istenek, előtt szavát ígyen hallatta: "Imhol székhelyetek, Báb-ili! Újjongjatok, örvendjetek hát e szent helyen!" , . . "Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét! Mindennél nagyságosabb légyen! Marduk neve magasztaltassék, magas kőszálként magasodjék! Hatalma mindenható légyen: járom az ellenség nyakán! Feketefejűek pásztora légyen! Dicsősége megőriztessék késői korokig! Atyáinak áldoznék áldozatokkal! Gondja légyen hajlékaikra, istenségük tiszteletére! Áldozat füstjét szagoltassa vélük! Megépíté Báb-ili földi mását, Eszagilát székhelyül alapítá. . Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!" (GILGAMES 40-42, VI. tábla) A tiszta vallásos áhítat Ura:, élőkké téve halottakat,aki a fogoly tündérek irányában átérezte az irgalmat, ezt a rárakott igát azokra a tündérekre engedte nehezedni, akik ellenségei voltak, hogy azokat megszabadítsa; teremtette az emberiséget. Az irgalmas, akihez tartozik az életrekeltés, hogy szilárdak legyenek, és ne legyenek elfelejtve az ő szavai, az emberi lények (Labat: a feketefejűek) szájában, akiket kezei alkottak. (Michaeli 11-12, Dhorme VII. tábla 26-32) Az előzőkben helyenként két fordítás-változatot mutattunk be. Ezek példaképpen megérzékeltetik a fordítók különböző felfogását, és a fordítás valamint az értelmezés nehézségeit. Michaeli több más szövegváltozatot is közöl jegyzetben, mi mindig a Labatféle változatot fogadtuk el. A Gilgames-kötet röviden bemutatja a költemény szövegtörténetét; ebből néhány részlet kellő kiegészítésekkel: Az akkád irodalom mintegy másfél évezreden át élt Mezopotámiában. A legkorábbi akkád nyelvű irodalmi szövegek kb. az i.k.e. XIX. században készültek; az utolsó keltezett másolati példánya - a Gilgames eposz egyik részlete - i.k.e. III. század utolsó harmadában íródott. Az akkád irodalom "előtörténete" azonban még mélyebbre nyúlik vissza az idők mélyébe. Az első leírt szövegeket a szóbéli hagyományozás évszázadai előzték meg. S az akkádok az i.k.e. 2. évezred elején már gazdag irodalmi anyagot vettek át a sumérektől. Az akkád irodalom legnagyobb alkotásainak sumér hősök állanak a középpontjában; sumér volt Gilgámes, és sumér városok hőse Adapa, Etana. A sumérok angyalait, tündéreit tisztelték az akkádok is, még ha némely vonásukat "természetesen" meg is változtatták s némelyiküket "istenné" léptették is elő. Mezopotámia, e két döntő fontosságú népének, a suméreknek és az akkádoknak kultúrája sok közös vonást mutat, a sumér előkelő irodalmi nyelv maradt mindvégig. A sumér, majd az akkád irodalom alkotásai együttesen három- évezrednyi idő társadalmi-szellemi életét, az írásos emberi történelem első, nagyobbik felét örökítették meg. Az akkádok, a sémi "nyelvcsalád" tagjai, írásukat, az ékírást, íróanyagukat, a puha, - majd napon szántott vagy kiégetett - agyagtáblát is a sumérektől kapták. Irodalmi életüknek különösen három korszaka volt termékeny: az i.k.e. XVIII. század tája - ezt ó babiloni kornak nevezzük; az i.k.e. 2. évezred utolsó előtti századai; végül az i.k.e. VIII-VII. század az újasszír kor. Új alkotások főként e három korszakban keletkeztek. Egyébként állandóan másolják és bővítik a régi szövegeket. Az "Enuma elis" megállapíthatóan hét, egyenként mintegy százötvensoros táblából állt. Nem maradt ránk teljes terjedelemben; legkorábbi részlete i.k.e. X., legkésőbbi részlete pedig i.k.e. II. századi agyagtábláról ismeretes. Marduk főistenné emelésének történetét mondja el, amelyet a költő a korábbi mezopotámiai mitológia hagyományaihoz illeszt. Marduk isten viszonylag új szereplő a mezopotámiai vallásban. Az i.k.e. 3. évezred végén, amikor Marduk neve gyakrabban szerepelni kezd, a kozmogóniai mítoszok képződése Mezopotámiában lényegében már lezárult; a világmagyarázat ősi emlékeit kiszorítja a "tudományosság" köntösébe öltöztetett világhódítás. Marduk politikai tényezőknek köszönheti fölemelkedését. A korábban jelentéktelen napisten variánst egy korábban jelentéktelen város uralkodói fokozatosan a jelképükké emelik. A XVIII. század derekán az élete végére egész Mezopotámiát s Elő-Ázsia jelentős részét is uralma alatt egyesítő Hammurabi (1792-1750), gyűjteménye bevezetőjében Marduktól származtatja "pásztorságát", és a maga királlyá való szólíttatását párhuzamba állítja Marduk fölemelésével az isteni főhatalomra, valamint Báb-ili (Babilón) nevének kiejtésével, azaz dicsősége létrejöttével. Hammurabi fia Samsu-Iluna másodszor is lerombolta Urt (i.k.e. 1737), miután eredménytelenül összeomlott az a szabadságharc, melyet a sumérok indítottak Babilon ellen. Nagy szenvedések nehezedtek ezután a sok évezredes múltra visszatekintő kiegyensúlyozott sumér műveltségre. A Melkizedek- féle önzetlen papság fölé a babiloni papság Mardukot helyezte a mezopotámiai panteon élére és ezt a reformot teológiailag is kidolgozta. A sumér mítoszok isten és angyal hősei sumér városok védelmező szellemei voltak, például Uruké Anu, Nippuré Enlil, Eridué Ea (Enki). A Marduk-teológia fő feladata az volt, hogy Marduk főhatalmát a közismert sumér mítoszok átszerkesztésével igazolja. Ez a feladat az Enuma elis szövegében valósult meg. Ez a babiloni "államvallás" tanainak részét képezte. A babiloni akkád irodalom virágkorai egybeesnek Sumér elnyomásával, népének elüldözésével. Az északról lenyomuló semita uralkodók birodalmának "fölépítése ellentétben állt a sumérok által kiépített államformával. Az Isten többé már nem volt az ország tulajdonosa és a király nem volt már annak helytartója. Az uralkodó maga élvezte az Istennek kijáró tiszteletet. Az akkád király, mint az első "világuralkodó" a történelemben, az általa kinevezett tisztviselőkkel kormányozta az országot." (Liane-JakobRost.) Végeredményben tehát az történt, hogy a politikai hatalom formálta át erőszakkal a vallásos hit nagy igazságokat meglátó sugallatait. Az "igazak," az Istennel belső kapcsolatban álló nagy egyéniségek, meglepően tiszta fogalmakban tudták megfogalmazni az Istennel való beszélgetéseik során az örök igazságokat, de nem volt Egyház, mely inkább minden földi üldöztetést, gúnyt, sőt megvetést is vállal, de nem enged Isten igaz tanításából. Azt természetesen az Egyház is fokozatosan tanulja meg az általános, emberi fejlődés során, hogy emberi arculatának is állandóan tisztulnia kell, miközben isteni belső gazdagságát szüntelenül hirdeti az egész világnak. Földi vándorlása során az emberiség Krisztus óta tehát egy társsal rendelkezik az Egyházzal. Senki sem érezheti magát teljesen egyedül a Földön. Az Egyház, élén a pápával, tanításának tisztaságával és a szentségeken át érkező kegyelmi erővel segít minden jóakaratú embert ahhoz, hogy az Istent megtalálja s vele minél szorosabb kapcsolatba léphessen. Krisztus előtt az emberiség sok tagjában meglátta az Istent, megismerte főbb tanítását, de nem birtokolta ezt a szilárd alapot, Krisztus Egyházát. Megsejthetjük tehát mennyire átérezhették magukra hagyottságukat még a legjobbak is. A sumér imák, himnuszok; zsoltárok jól mutatják az igaz hit melegsége mellett a külső segítségekbe való kapaszkodás igényét is. Egyházunk sohasem tanította, hogy csak az ószövetségi vallásban szerepeltek angyalok. Hiszen tanítja, hogy Ábrahám előtt is, sőt a Föld teremtése előtt is voltak angyalok. Őket Isten valószínűleg még a látható világ előtt teremtette és tette próbára. Egyes hittudósok szerint a próbatétel éppen Krisztus volt. Isten bemutatta az angyaloknak, hogy az egész világot Krisztusért, az Isten-emberért teremti s hódolatot kívánt. A rossz angyalok megtagadták Krisztus imádását, mondván: "Nem szolgálok." Erre - s ezt már az Újszövetség világosan tanítja - Levetteték az a nagy sárkány, az őskígyó, ki ördögnek és sátánnak neveztetik." Jézus maga mondja: Láttam a sátánt, mint a villámot leesni az égből" (Luk. 10, 18.). A mai világ szeretné a mesékbe utalni az angyalokat. Hitünk erre nem ad alapot. De a világban tapasztalható sok sátáni gonoszság, de győzelmes ártatlanság is tanúskodik arról, hogy vannak körülöttünk hadakozó jó és gonosz szellemi erők. A sumér s főként babiloni és asszír költészet sok érdekes bizonyítékot hoz angyalok létére, működésük fölismerésére s az embereknek a jó és rossz angyalokra vonatkozó hitére. Csak a kinyilatkoztatás biztos világosságával kell olvasnunk az irodalmi alkotásokat s mindjárt megállapíthatjuk: itt a költő angyalra vagy ördögre gondol. A kérdés fontossága miatt foglaljuk röviden össze hitünk főbb igazságait ide vonatkozóan. Az angyalok teremtmények, az időben, vagy az idővel jöttek létre. Tiszta szellemek, azaz nincsenek testi szervezethez kötve, mely létüknek vagy tevékenységüknek akár föltétele akár szerve volna. Tudnak azonban hatni az anyagi természetre s az emberre is, de csupán külsőleg. Nem szükségképp foglalnak el helyet. De amikor tevékenységet akarnak kifejteni az anyagvilágban, nekik is el kell foglalni tevékenységük helyét. Az angyalok, mint szellemi valók, értelemmel és akarattal rendelkeznek és akaratukat a világ folyásában bizonyos fokig érvényesíteni is tudják. Az angyalok száma meghaladja az emberi képzeletet, alá és fölérendeltségbe, karokba vannak beosztva. A jó angyalok a végítéletig Isten akaratából részt vesznek a világ kormányzásában, gondját viselik az embereknek. Majdnem hittétel, hogy minden hívőnek, és erkölcsileg bizonyos, hogy egyáltalán minden embernek van őrangyala. Jól megokolt és eléggé egyetemes nézet, hogy az egyes népek és egyházak élén egy vagy több angyal áll. A bukott angyaloknak a sátán vezetésével az eredeti bűn következtében bizonyos hatalma van az emberek fölött. Képviselik a rideg egyoldalú igazságszolgáltatást az ember rovására. Kíméletlenül sürgetik, hogy teljesedjék az emberen az Istentől való elfordultságnak és az Istentől elvonatkoztatott teremtmények zsarnokságának egész tragikuma. Jézus a sátánt gyilkosnak és a hazugság atyjának nevezi (Ján. 8, 44.). A bukott angyalok hatalmát azonban az Isten pontosan kimérte. (Vö.: Schütz. I. m.: 485-511}. Kiáltottak az istennőhöz. A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez, Mamihoz ekként kiáltottak: "Isten-anyánk, teremts hát embert! Anyai tested melegéből, verejtékkel, véres lucsokban hozd az emberfiát világra. Szülőanyánk, ne késlekedj hát: Az ember hiányzik a földnek!" Felséges száját szóra nyitja Mami s így szól az istenekhez: Én, egyedül, bármint szeretném, nem szülhetem világra mégsem! Enki is szóra nyitja száját s nem késik hatalmas tanácsa: "Egy istent kell előbb megölnünk! Annak húsát s vérét, Ninhurszag, jó agyagos földdel keverd el, ebből formáld az ember testét!" (Gilgames 47, Teremtés I.) A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől, istenek és istennők sorra méltó helyüket megtalálták, állott a föld, szilárdan állott, kiemelkedett a vizekből, csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezték a partok; ekkor Anu, Samas és Enki, valamint a hatalmas Enlil s a hét angyal a szent ház tanácskozó termébe gyűltek, számot adtak a teremtésről, majd így beszéltek tanakodva: "A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől, csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült, a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezik a partok hasznunkra s kedvünkre való mi van még hátra, mit teremtsünk? Ó, angyalok, sorsteremtők, ti hét hatalmas istenasszony, hasznunkra s kedvünkre való mi van még hátra, mit teremtsünk? Válaszolták a tündérek, a hét hatalmas istenasszony, a sors-teremtő angyalok válaszolták az isteneknek: " Uzumában, ég s föld határán, megöljük a két Lamga-istent; vérüket a földre folyatjuk s ebből az istenvér-sarából formáljuk meg az ember testét ... Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet; szabja meg a dolgok határát, imádásra szentélyt emeljen; hátaskosarában téglát hordjon és deszkát és cédrusgerendát; cövekkel jelölje a mesgyét, dűlőnként más-más nevet adjon; a határokat megjegyezze, s határokat védten védje; a csatornák és árkok medrét helyes irányba igazítsa; határköveket állítson föl; öntözze meg a szomjas földet; nemesítsen növényeket; városfalak kövét lerakja; sarlóval gabonát arasson, a kalászokat hordja csűrbe! Építeni az ember dolga, rendben tartani gazdaságát, az ország erejét növelni ... És megadni az isteneknek az illő részt minden javakból ... Hideg vizet önteni ki a szent helyek kövére, s tenni, amit a szertartás előír. Ulligara s Szalgarra méltó neve az embereknek. Sokasítsák meg barmaikat, az ország erejét növeljék s tiszta szívvel, tiszta ajakkal zengjék Enul s Ninul hatalmát!" (Gilgames 48-49, Teremtés II.) ENKI és NINHURSÁG Ti, akik a fénylő városon osztoztok: Tilmun országa volt a szűzi föld; ti, akik a fénylő Sumeren osztoztok: Tilmun országa volt a szűzi föld! Tilmun országa fénylő, Tilmun országa szűzi, Tilmun országa szűzi, Tllmun országa fénylő: az Egyetlenek Tilmunban együtt hálnak. A föld, hol Enki az asszonyával hált, szűzi az a föld, ragyogó az a föld; az Egyetlenek Tilmunban együtt hálnak: a föld, hol Enki Ninszikilával hált, szűzi az a föld, ragyogó az a föld. Tilmunban holló nem károg, fácán fácánhangon nem kiált, oroszlán nem gyilkol, farkas bárányt nem ragadoz, kutya a kecskék terelését nem ismeri, ha az özvegy a csírázó malátát elteríti, az ég madarai malátáját nem csipkedik galamb feje nem csügged le, fájó szemű nem monda: "Szemem fáj!" fájó fejű nem mondja: "Fejem fáj!" anyóka ott nem mondja: "Öreg vagyok!" nincs szűz, kinek vére folynék, sodró víz a városban nem folyik, ember nem mondja: "Csatornamedret ássunk!" őrség a határon nem jár őrjáratot, a kikiáltó vészről nem kiált, a város szélén jajszót nem kiált. Azokban a napokban Ninszikila az atyjához, Erikihez, így beszél: "A várost berendezted, a várost berendezted ügyes műveiddel; Tilmunt berendezted, a várost berendezted ügyes műveiddel; Tilmun városát berendezted, a várost berendezted ügyes műveiddel; ám édes vizet, csatornában, nem kapott; Tilmun városát berendezted, a várost berendezted ügyes műveiddel: ám édes vizet, csatornában, nem kapott, nincs termő földje, nincs barázdája ... Enki atya a leányának, Ninszikilának, így adja vissza a szót: "Midőn a Nap az égre hág, ... Nanna őriző házából, a föld vizét felköpő torkon át a földből édes víz tör fel neked: nagy medencébe onnan ömöljék a víz, városod a bőség vizét onnan igya, Tilmun a bőség vizét onnan igya, sós vizű kútjaid édes vizű kutakká váljanak, (termőföldjeiden a barázdák kalászt neveljenek,) városod az Ország rakpartjának tárháza legyen, Tilmun az Ország rakpartjának tárháza legyen! ... (Komoróczy 21-2, 1-51) Azokban a napokban nem volt kígyó, nem volt skorpió, nem volt hiéna, Nem volt oroszlán, nem volt vadkutya, sem farkas, Nem volt félelem, sem rémület, Az embernek nem volt ellenlábasa. Azokban a napokban Shubur (Kelet) földje, a bőség helye, az igazságos végzéseké, Dallamos nyelvű Sumér (Dél), a "fejedelemség rendeleteinek" nagy országa, Uri (Észak), az ország, melynek megvan mindene, ami szükséges, Martu (Nyugat) országa, biztonságban nyugovó, Az egész világegyetem, a nép egyetértésben, Enlilnek egy nyelven mondott dicséretet. (Kramer 1961: 107) EMESH és ENTEN Ez a mítosz a legközelebbi párhuzam a sumér irodalomban a bibliai Káin és Ábel történetéhez - írja Kramer ( 1961: 49), jóllehet kiegyezéssel végződik és nem gyilkossággal. A szöveg eléggé sérült, úgy, hogy csak mindössze a feléből, százötven sorból értesülünk a történet részleteiről. Enlil elhatározza, hogy fákat és szemesnövényeket hoz létre. Evégből két kultúrlényt, a testvérpárt, Emesht és Entent alkotja meg s mindegyiknek kijelöli sajátos feladatait. Enten az állatok szaporodását indítja meg, és a fákat segíti a gyümölcs megérleléséhez. Emesh létrehozza a fákat és a mezőket, bőségessé teszi a nyájakat és az istállókat. Őneki köszönhető a bőséges aratás. Nemsokára azonban viszály tör ki a két testvér között. Emesh kétségbe vonja Enten igényét arra, hogy ő "az istenek gazdálkodója". "Ezért Nippurba mennek, ahol előadják panaszukat Enlilnek. "Ó, Enlil atya, te adtad a tudást nekem, én hoztam elő a vizeket bőségben, - mondja Enten - a gazdaságot én tettem gazdasággá, én raktam meg a magtárakat ... Most Emesh, ... a tiszteletlen, aki nem ismeri a földek szívét, beleavatkozik az én első erőmbe, első hatalmamba ..." Emesh rövidebben, de hízelgő szavak kíséretében adja elő ügyét, amely után: "Enlil válaszol Emeshnek és Entennek: Az egész föld számára életet adó víznek Enten a "tudója", mint az istenek gazdálkodója ő hozott létre mindent, Emesh fiam, hogyan hasonlítod össze magadat Entennel, a testvéreddel? Enlil magasztos szava, melynek értelme mély, a meghozott döntés, megváltoztathatatlan, ki merné azt áthágni! Emesh meghajtotta térdét Enten előtt, házába vitte ... a szőlőnek és a fügének a borát, Emesh megajándékozza Entent arannyal, ezüsttel és lapis lazulival. Testvériségben és barátságban öntötték ki áldozati ajándékaikat. Elhatározták, hogy bölcsen és jól együttműködnek, a küzdelemben Emesh és Enten között, Enten, az istenek derék gazdálkodója bizonyult nagyobbnak, mint Emesh, ... Ó, Enlil atya, dicsértessél!" ENKI és SUMER A világegyetem megfelelője a sumérban an-ki, ami szóról szóra annyit tesz, mint "égföld" (Kramer 1961: 41) a földbe beleértve mindent, ami a földön van, a vizét is. Enki a "sumér 's bölcsesség Isten" (Kramer 1961: 59) szervezi meg a földet és meghozza a törvényeket. Ő határozza meg Sumér sorsát is: A te végzéseid magas végzések, elérhetetlenek, szíved mély és megmérhetetlen a te ... olyan, mint az ég, elérhetetlen. A király, aki lett, földíszíti magát tartós ékszerrel, Az úr, aki lett, koronát helyez a fejére, A te urad megtisztelt úr, Art-nal ül a király az ég szentélyében. A te királyod a nagy hegy, Enlil atya, mint ... minden ország atyja. Az Anunnakik, a nagy angyalok, benned vették ki lakóhelyüket, a te nagy ligeteidben fogyasztják el élelmüket. Ó, Sumér háza, legyenek számosak istállóid, szaporodjanak teheneid, legyenek számosak nyájaid, bárányod legyen számtalan, álljanak a te ... kitartóan ... emelkedjék kezed az ég felé, az Anunnakik tebenned hozzák meg végzéseiket. Urhoz érkezett Enki, a mélység királya, elhatározza a sorsot: Ó, jól fölszerelt, sok vízzel mosott város, szilárdan álló ökör, az ország bőségének szentélye, szabadon térdel, zölden, miként a "hegy" Hashur-erdő, széles árnyék ... hősi a te bevégzett sorsodat ő irányította, a nagy hegy, Enlil, a világegyetemnek kinyilvánította a te magasztos nevedet, Ó, te város, melynek sorsát Enki rendelte el, Ó, te, Ur szentélye, emeld föl nyakadat az ég felé. A költemény titokzatosságát jól érzékelteti Bobula Ida ( 1961: 123-34) lényeget visszaadó összefoglaló fordítása: .. Ó, Mada ... Országok országa, törvénytudás népe, Napkelet s Nyugat közt a világnak fénye, Nagy a te nemzeted, nagy a te végzeted, Oly messze magasztos, hogy föl sem érheted; Mint a magas menny, szíved mérhetetlen, Életed gyökere szent és sérthetetlen. Hegyek, árnyas erdők, hős föld büszke népe, Ez a te végzeted ősi öröksége: Erős, gazdag vár vagy, de az őrök törvényt, Amit Isten rád rótt, vállalnod kell önként, Hogy beteljesüljön győzelmes végzeted, Ur oltára te vagy, emeld fel a fejed! II. A próbatétel Az első emberpár próbatételének is nyomára bukkanunk az ókori Kelet irodalmában. Előkerült egy olyan elbeszélés szöveg, mely szerint egy szegény házaspár beszélget erről és az asszony rosszallólag említi meg Éva meggondolatlanságát, mely miatt utódai és így ők is elveszítették a paradicsomi boldogságot. Meghallotta ezt a király. Elrendelte, hogy a házaspár pompás palotát kapjon, nem kell nekik dolgozni. Minden nap ebédre öt fogást kapnak, amiből ehetnek, amennyi jólesik. De felszolgálnak majd egy hatodik tálat is, letakarva, ebből azonban nem szabad enniök, sőt meg sem szabad nézni, mi van a tálban. Ha mégis megszegik ezt a feltételt, minden kedvezményt és kegyelmet elvesztenek. A házaspár boldogan beköltözött a pompás otthonba. Mindennap pompásabbnál pompásabb ételeket kaptak, de ott volt leterítve az asztalon az utoljára felszolgált fogás is. Napokon keresztül élvezték az új életet. Az asszonyt azonban bosszantani kezdte a leterített tál. Miért is hozzák be? Mi lehet benne? Legalább nézzük meg, mondta a férjének, hiszen a király azt nem tudhatja meg, ha egy kicsit a kendő alá nézünk. Így is tett. De mikor fölemelte a kendőt, mellyel a tál le volt terítve, egy madár repült ki alól. A király észrevette a madár hiányát és kiutasította a házaspárt a palotájukból. Néhány nap után újra visszaestek régi szegénységükbe. Most már nem Évát kellett okolniok. A történetet Faragó József ( 1970) ismerteti angol nyelven a Ludas Matyi népmeseforrásával kapcsolatban, melyet dr. G. R. Gurney, az oxfordi egyetem asszirológiai előadója dolgozott fel az 1951-ben a kisázsiai Sultantepe környékén talált, i. e. 701. évből való ékírásos asszír tábla alapján. Magát a leletet először magyar nyelven az Irodalomtörténeti közleményekben ismertette Julow Viktor (1963). Ezután irt erről a tárgyról Korompay Bertalan és Faragó József adatai alapján újabb vonatkozásban ismét Julow Viktor a debreceni Alföldben (1966), majd a kolozsvári Korunkban Faragó József (1968). Az emberiség legősibb idejére vonatkozó sumér irodalmi alkotások bizonyos szempontból a legjelentősebbek. Igaz, hogy ezek a szövegek sokszor csak egy példányban és nagyon rongált állapotban kerültek a kezünkbe és az elbeszélések egyes részletei sokszor zavarosak és ellentmondásosak. Mégis, ezek a körülmények éppen arról tanúskodnak, hogy már a sumérokhoz is hosszú hagyomány-úton érkeztek, miközben az elbeszélések egyes elemei összekeveredtek, a szóbeli és írásbeli átadás során önkényesen is kibővültek egymásra hatottak, és leghosszabb időn keresztül voltak kitéve a hatalmasok elképzeléseinek és célkitűzéseinek érdekében álló torzításoknak. Az elbeszélések elemei tehát, ha nem is mindig a mai szöveg értelmezésében és összefüggéseiben, de önmagukban szemlélve egy igen ősi hagyomány nyomait mutatják. Tekintsük át vázlatosan ezt az .anyagot Kramer (1963) művének a sumér vallásról szóló fejezetben található olvasatai és magyarázatai figyelembevételével. Az egyik elbeszélés elmondja, hogy Enlil útjában Nippurból az alvilágba három tündérrel találkozik: A nippuri kapu őrével, az "alvilág folyójának emberével" és azzal, aki a holtakat átszállítja ezen a folyón. íme a közös forrás a későbbi alvilág, a Hades és Charon révész megfogalmazásához. A Dilmun-földről szóló elbeszélés a Paradicsom első irodalmi ábrázolása. Itt szerepel a földnek és a víznek, vagyis a látható világnak az ura, Enki. Itt a növényeket Ninhursag sarjasztja ki a földből. Ninhursag a nagy Ana-anyaisten másik elnevezése, aki Kramer szerint "talán eredetileg a Föld-anya". Itt közbevetőleg ki kell térnünk arra a jelenségre, hogy a sumérban szók között szoros kapcsolat esetén (pl. a jelző a jelzett szó kapcsolatában is) a két szó vagy morféma megcserélhető. Erre először dr. Pass László hívta fel P. Deimel figyelmét a vele 15 éven keresztül folytatott levelezés során. P Deimel egyik levelében ezt a jelenséget Pass- törvénynek nevezte el. (A magyarban még ma is van ennek nyoma, pl. Pusztamérges= Mérges puszta, kútágas= ágas kút stb.) Ennek alapján tehát az Anya- Isten (mother goddess) joggal olvasható Isten- anya-ként és így kibontakozik az elnevezés teljes gazdagsága. Érdekes; hogy Kramer a fent jelzett helyen a "Mother Earth" esetében ugyanilyen sorrendet tart helyesnek: Föld-anya. A földből kisarjadó élet számára az első megfigyelés joggal a földet tekinti anyának, szülőnek. De a sumérben már egy rendkívül fejlett és bizonyára ősrégi hagyományokon nyugvó szemlélet a élet forrásaként isteni erőt illetve ennek megszemélyesítőjét, az Istenanyát nevezi meg. Ennek a szemléletnek a helyessége az újszövetségi teológiában igazolható. A II. VatikániZsinat utáni liturgikus reform során Szűz Mária mennybe felvételének, Magyarországon a Nagyboldogasszonynak, augusztus 15-i ünnepén a szentmise prefációjában valljuk: "Te méltán óvtad meg Mária testét, hogy romlás ne érje, mert csodálatosan világra hozta megtestesült Fiadat, Jézust, akitől minden élet származik". A Nagyboldogasszony (Bódogságos Asszony, Boldogasszony, Nagyasszony) elnevezés hagyományának egyébként magyar földön nagy irodalma van (lásd Ipolyi Arnold, Berze Nagy János, Kálmánt Lajos, Kundra Kabos, Bálint Sándor stb. műveit, legújabban pedig Fettich Nándor tanulmányát. Bau az Istenanya, a termékenység anyja egy másik elnevezése (epiteton) Sumérban, a Dug jelentése pedig hős, szent. Az összetétel Baudug - Boudug -- Bódog -Boldog önmagában is kifejezi a nép nyelvén a Boldogasszony jelentését. Ugyanezt az értelmezést erősíti meg az újszövetségi szentírás: "íme mostantól fogva Boldognak hirdet engem minden nemzedék" - mondja Szűz Mária az ő hálaénekében (Luk. l, 48). A klasszikus görögben makar; aros jelentése: boldog, az istenekről mondva. Az ősi erdélyi falucska, Boldog nevét helyesen magyarázza és adja vissza a újdonsült román elnevezés a S. Maria névvel. A Dilmun elbeszélésben szerepel Enlil is, a lélek- Isten, Isten Lelke (Kramer angol fordítása nem ilyen sokatmondó "the air god", the king of the Sumerian gods). Enkinek 8 szerve megbetegszik, de Enlil nem tudja meggyógyítani őt, csak Ninhursag, aki a gyógyítás végrehajtására 8 tündért hoz a világra, akik sorban meggyógyítják Enki megbetegedett szerveit. "Noha ezek a mítoszok - írja Kramer ( 1963:148) inkább egy isteni, mint egy emberi Paradicsomot írnak le, mégis sok párhuzamot mutatnak a bibliai Paradicsommal. Valóban van alapja annak az állításnak, hogy a Paradicsomnak, az isteni lények kertjének eredeti gondolata a sumérektől ered. A sumér Paradicsom -- költeményünk szerint - Dilmunban van, valahol Sumér keleti részén. Ez az a Dilmun, ahová a babilóniaiak, az a szemita nép, mely Sumért megszállta, később "az élők földjét", az ő halhatatlanjainak hazáját helyezte. Ebben jó utalás van arra, hogy a bibliai Paradicsom is; az Édentől keletre helyezett kert, melynek vízéből folyik ki a négy világfolyó a Tigrist és az Eufráteszt is beleértve, eredetileg azonos lehetett Dilmunnal, a sumér Paradicsom-földdel. Költeményünknek az a szakasza is, mely leírja Dilmunnak a Nap-tündér által történt vízzel való ellátását, aki friss vizet hozott elő a földből, a Biblia sorára emlékeztet: "Pára (köd?) szállt fel a földről és megöntözte a föld egész színét" (Gen. 2, 6). A tündérek fájdalom és munka nélküli születése megvilágítja az Évára kimondott isteni szót, hogy az ő sorsa: fájdalomban foganni és szülni a gyermekeket. Eléggé világos továbbá az is, hogy a nyolc növénynek Enki által történő megevése és a bűnéért ellene kimondott isteni szó emlékeztet a tudás fája gyümölcsének Ádám és Éva általi megevésére és bűnök miatt mindegyikükre kimondott isteni ítéletre. De talán a sumér költészet összehasonlító elemzésének legérdekesebb eredménye - folytatja tovább Kramer -, az a magyarázat, melyet a bibliai paradicsomtörténetnek egyik legizgatóbb mozzanatára ad. Ez a híres leírás, mely elmondja Évának, "minden élő anyjának" megalkotását Ádám bordájából - miért oldalbordából? Miért találta a héber elbeszélő illőbbnek, hogy egy bordát válasszon inkább; mint a test bármely más szervét, az asszony megformálásához, akinek a neve: Éva a bibliai jelentés szerint körülbelül azt jelenti, hogy "az, aki életet ad"? Az ok teljesen világos, ha figyelembe vesszük; hogy sumér irodalmi háttér áll a bibliai paradicsom elbeszélés mögött, olyan, mint amely a mi Dilmun költeményünk esetében szerepel; ebben a sumér költői alkotásban ugyanis Enki egyik beteg szerve a borda. Nos, a bordának megfelelő sumér szó: ti az Enki bordójának meggyógyítására teremtett tündér neve ezért a sumérban: Nin-ti, vagyis "a borda nénéje". De a ti sumér szó azt is jelenti, hogy "élővé tesz". A Nin-ti név tehát jelenti azt is, hogy "a Néne, aki élővé tesz" és azt is, hogy "a borda Nénéje". A sumér irodalomban ezért a "borda Nénéje" azonosult a "Néne, aki élővé tesz" jelentéssel, ami tehát szójátéknak nevezhető. Ez az egyik legrégibb irodalmi szójáték, melyet átvett és megőrzött a bibliai teremtéstörténet, noha ott természetesen a szójáték már elveszti érvényét, minthogy a "borda" és "aki élővé tesz" héber kifejezésekben semmi közös elem nincsen. Szólnak azután költemények az ember megteremtése emlékének megünneplésén Ninmah által kiformált teremtményekről, akiknek azután Enki életet adott. A kiformálás azonban hibásan történt s ezért az életre kelt abnormális emberek testileg és szellemileg egyaránt gyengéknek sikerültek. A viharos déli szél tündére, Ninurta egy sárkányölő mondában szerepel. A 2-300 soros viták között legérdekesebb az Emesh, "a nyár" és Enten, "a tél" közötti vitáról szóló költői elbeszélés. A vita Nippurban Enlil "atyának" -bemutatott áldozat kapcsán tör ki. Emesh vad és háziállatokat és növényeket mutat be "az élet házá"-nál, míg Enten értékes fémeket, köveket, fákat és halat. A vita kimenetelét már láttuk. Ennek világos megfelelője a Bibliában Káin és Ábel története. Ugyanide sorolandó a Szarvasmarha és a gabona közötti vita" is (Kramer 1963: 220). Ez többek között hangsúlyozza a már ismert mitikus állítást is, hogy Anunnaki tündérek nem tudtak az állatokkal és a szemes növényekkel helyesen bánni, csak az emberek segítségével. A vízözönről szóló sumér szövegű eddig talált egyetlen táblának csak egyharmada ép. Mégis a vízözöntörténet lényeges elemei mind megtalálhatók rajta, csak bővebben mint a Bibliában és azzal a lényegtelen különbséggel, hogy a főszereplő a sumér szövegben Ziusudra, míg a Bibliában Noé. A vízözöntörténetet később az akkád szöveg kiegészítésével együtt elemezzük. III. Képek a földtörténetből A Mélység Anyja, Mindenek Szülője Rettentő bajvívó fegyverék gyanánt óriás-testű kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté testüket vér helyett ... Bősz sárkányokat is költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú iszony-lehelőket, miket ha fölugorni lát az élő, vagy állati meredtenaz ijedtségtől szörnyet hal legottan! Basmúkat, Lahamukat, veszett kígyókat, skorpió embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat, akik a harcban, könyörtelenek félelmet nem ismerők, győzhetetlen fortélyúak ... (Gilgames 29, Enuma elis III. tábla). ETANA MENNYEI ÚTBA A három nagy ősi sumér mítosz, az Adapa, Etana, Gilgames az emberi közösségért, a városért és saját maga dicsőségéért egyaránt küzdő ember magasztalása. Etana alakja történeti, a. 3. évezred királyai között szerepel a sumér királyok jegyzékében: "Etana, a népek pásztora, aki az égbe is feljutott, aki minden országban szilárddá tette hatalmát, 1560 évig uralkodott; fia Balih pedig 410 éven át ült apja trónján." . "Etana király volt Kis városában - írja a Gilgames c. kötet bevezetője -, ahol a vízözön után először alapítottak államot az emberek. Az eposz Etana legendás történetét örökíti meg: A bevezetés a királyság égi eredetét mondja el, majd a kígyó és saskeselyű barátságáról szól, amelynek sok viszontagság után az lett a vége, hogy a sas szárnyaszegetten egy gödörbe került. És most kezdődik Etana története. Etana boldog király lehetne, s még sem az: felesége nem szül neki utódat, s így attól fél, hogy neve dicsősége elvisz halála után. Samashoz fohászkodik: Samas -- a Nap - mindent lát: hátha segítene? Samas segít is: a Sas sorsát azért intézte ilyen furfangosan, hogy Etana az ő szárnyain de saját érdeméből kerüljön majd az égbe. Kis királya meggyógyítja a sast, és elindulnak: - fölfelé szálltukban Etana rájön a távlat törvényére. Az égi kapukon, alázattal, vagy ravaszsággal, de átjutnak szerencsésen. A varázsfüvet, mely termékennyé tenné Etana feleségét, Istár istennő, a szerelem és a szülő asszonyok védnökének trónja alól kell ellopni, éber oroszlánok karmai mellől. A sas röpködésével magára vonta az őriző oroszlánok figyelmét, s Etana eközben bizonyára hozzájutott a vágyva-vágyott fűhöz: A töredékes szöveg már csak zuhanásukat írja le, majd teljesen megszakad, de a királyok jegyzékéből kiderül: szerencsésen visszajutottak, Etanának fiat szült felesége, és Kis királyának nevét örökre megtartotta az emlékezet ... A kígyó és a sas barátsága egyébként a mezopotámiai kultúrával érintkezésbe került népeknek mesekincsébe is átment, a görög Arkhilokhosz, Aiszóposz, Arisztophanész őrizte -meg változatait, de kimutatható a szankszrit, szír, örmény mesekincs jövevény elemei között is. Ezek útján keleten és -nyugaton egyaránt elterjedt. Az Etana-eposz csúcspontja, nagyjelenete Kis királyának utazása az egekbe, a gödörből kimentett sas hátán. E motívum minden kétséget kizáróan folklorisztikus gyökerű ... (73.,.311-12. old.). Mindenhez azonban hozzá kell tennünk, hogy az Etana hősköltemény sok részlete is megőrződött a magyar mesevilágban. Vagy pontosabban oda szorították le a későbbi történetírók, akik között voltak olyanok, akik a haladást vélték szolgálni azzal, hogy a nép ősi történetének egyes adatait őrző mondák és regék elemzését elhanyagolják. A gyógyír Csaba mondájában, az oroszlánok között vendégeit fogadó király Szent István legendájában, a sas illetve turulmadár szerepe az ősmagyar eredetmondában, Emese álmában stb., ma már bizonyíthatóan az Etana történet nyoma a magyar mesevilágban. Gyűlésbe gyűltek a tündérek. A nagy angyalok, a sors teremtők, ? meghányni-vetni ország dolgait. - gyűlésbe gyűltek. Ők teremtették a négy világszférát, ők szerzettek törvényt, jogot, szokást. Mert az Igigik gyűlölték az embert s ha rajtuk áll, bizony, csak kis időig élhetett volna ez a földi nép. Akkoriban a jámbor emberek nem emeltek maguk fölé királyt, Se korona, se gyöngydíszes süveg, se drágakővel kirakott jogar nem pompázott, se szentély nem magaslott. Az égtájak is még egybemosódtak. Hét isteni bölcs a menny kapuit a felsőbb világok bejáratát őrzötte a földiek ellenében. Idők telvén tűntek az Igigik. Az Igigik a városból kimentek. A korona, a gyöngydíszes süveg; a drágakővel kirakott jogar, a pásztorbot akkor mennyben hevert még, mennyben hevert, Anu zsámolya mellett, Istár vala a város pásztora, királyait is ő szemelte ki, pillantásaival téreit kutatta. Enlil meg az ég rendjére ügyelt, Majd a királyság leszállott az égből. Az istenek tervezték el a várost, ők rakták le kőalapjait is. Az istenek tervezték el a szentélyt, ők rakták le kőlapjait is. Légyen a város az ember karámja, légyen a város puha fészek! Légyen a király népe őrizője, légyen a király derék gazda! Etana légyen az építőmester, a kormánypálcát ő tartsa kezében! Szól a kígyó a keselyűhöz: "Kenyeres pajtások, lehetnénk! Kötsz e velem cimboraságot?" A keselyű: "Már hogyne kötnék! Áll a szavam, szent a barátság - ki megtöri az is gazember! Bűne az égre kiált s az isteneket földühíti!" "Rajta hát!" - így kiált a kígyó - "de mielőtt még útra kelnénk, esküdjünk meg a föld nevére és a hős a fénylő Samasra, hogy soha rá nem szedjük egymást - különben Samas átka sújtson: gyors fegyverként, fürge hurokként érjen utol az Isten átka!" A föld lett esküjük tanúja ... Fölkerekedtek, útrakeltek, s a hegy hátán végigvonulva egy sziklaszálon meglapultak. Szép rendben múlott az első nap. Előbb a keselyű vadászott: vadbikát, vadszamarat ejtett. Közös a konc, zabál a kígyó; jut a dögből a kígyófiaknak. Azután a kígyó vadászott: hegyi kecskét, gazellát ejtett. Közös a konc - zabál a keselyű; jut a dögből a keselyűfiaknak. Harmadszorra a keselyű vadászott: vadkecskéket, kosokat ejtett: közös a konc - zabál a kígyó; jut a dögből a kígyófiaknak. Negyedszerre a kígyó vadászott: vadtyúkot, rókakölyköt ejtett. Közös a konc - zabál a keselyű; jut a dögből a keselyűfiaknak. A döghústól a fiak nagyra nőttek, karcsún, erősen röppentek fel. Látván a sas fiai röpülését gonosz sóhajtást hallgat el szívében, gonosz sóhajtás gonosz gondot forral: a kígyó kicsinyeit ha megenné! Idő múltán fiaihoz imígy szól: "Fáj a fogam a kígyó-gyerekekre ... A kígyó gyanútlan szívű én pedig lebegek az égen, kémlelem fészkét közelítve, majd lecsapok, mint barna villám, s elragadom a fiókákat." Kisfia, igen okos keselyűcske szóval mondja, fölfeleli a sasnak: "Ne fald föl, édes jó atyácskám, ne fald föl a kígyóporontyot ne zabáld meg, bármint kívánnád: Samas átka, hidd el, utolér, Samas hurka, hidd el, befog majd, hurka, hálója, gyors csapdája mert Samas, lobbanván haragra, a mészáros (bíró) karjával sújt le s a bűnös elvész nyomorultul!" Nem hallotta fia beszédét, hallotta, de nem hallgatott rá: lebegett az égen, kerengett, majd lecsapott, mint barna villám s elragadta a fiókákat. ~. Dél szívében megérkezett a kígyó, zsákmány-húst hozott a fiókáinak. Eljutván fészke pereméig, a húst jó előre ledobta majd maga is utána kúszott. Körös-körül járt a setét helyen, körömmel kapart, szemmel vizslatott, hasztalan - kicsinyeit nem lelé. Mígnem, keverve a fészek porával, bőrük cafatjait találta meg. A kígyó lerogyott és sírni kezdett, sírván sírt, gyászolta gyerekeit. Ijedtségéből felocsúdván, . - kiáltott a kígyó Samashoz: "Halljad, Uram velem mi történt! Én meg a sas esküvel esküvénk barátságot. Reggeltől délelőttig állottuk is keményen a kötést - ám dél felé fordulván az idő, a keselyűt mohó vágy fogta el, hogy kicsinyeim húsából egyék ... Felszállott, lebegett az égen, kémlelte fészkem közelítve, majd lecsapott, mint barna villám s elragadta a fiókákat. Istenem, Samas, kérve kérlek, amivel vétkezett, a rosszat, bosszuld meg rajta ezerszeresen! Hálód a föld, csapdáid az ég, a közel és a messzeség - orcád elől a gonosz hova bújhat? Lám, a gonosz-csont Zu madár is, ki megrabló isten-barátját, a sorstáblákat elragadván - méltán bűnhődött nagy bűnéért!!" Szóra nyitva fölséges száját, eképpen szólott Samas a kígyóhoz: "Kígyóm, kerekedj föl, kelj a hegyen át, vadszamár tetemét túlnan megtaláld, lyukaszd át oldalát, horpaszába fúrj, belsejében üss tanyát! Leszállnak az égi madarak, hogy faljanak a vadszamár dögéből, leszáll a keselyű is ... Se lát, se hall falánk dühében. Nekiesik a húsnak, ide-oda rángatja, tépi s az inas-horgas külsők után egyre jobban a csupa hús, csupa íz belső részekre vágyakozik. Csőrével ásva gödröt, mind mélyebbre merül a rejtett részek vér setétjén - midőn melléd ér; ragadd meg a szárnyát, szárnyát ragadd meg, törjed is le tőből, törjed le tőből, zászlait szakítsd el, szakítsd el, hogy hulljon az evezőtoll törjön, szakadjon, hulljon szárnya-karma ... Mezítelenül dobd be akkor egy mély verembe, hadd pusztuljon éhen-szomjan a gonosz ottan!" Útnak ered a kígyó, hegyen átkel, vadszamár tetemét túlnan megtalálja, horpaszát fúrja, oldalát lyukasztja, belsejében üt tanyát. Leszállnak az égi madarak, hogy faljanak a vadszamár dögéből. Ha tudta volna az a keselyű, - hogy balsorsát eszi a hússal, bizony le nem száll ... . Ám ő száját szóra nyitotta s imigyen szólott fiókáihoz: "Fáj a fogam a vadszamár húsára! Rajta fiaim, a dögre lecsapjunk!" Kisfia, igen okos keselyűcske, szóval mondja, fölfeleli a sasnak: "Ne csapjunk, édes jó atyácskám, ne csapjunk a szamár dögére! Bizony, üreges belsejéből A kígyó les ki !" Nem hallotta fia beszédét, hallotta, de nem hallgatott rá; lebegett az égen, kerengett, ' majd lecsapott, mint barna villám; szállott a dögre . Se lát, se hall falánk dühében, Nekiesik a húsnak, ide-oda rángatja tépi, vájja elejét, bontogatja végét, csőrével ásva gödröt, mind mélyebbre merül a rejtett részek vér-setétjén - kígyó mellé ér, az ragadja szárnyát, szárnyát ragadja ... Könyörög a kondor: "Kegyelem! Többet vőlegény sem adhat jegyajándékul, mint én, ha elengedsz!" Szóval mondja, fölfeleli a kígyó: "Mit mondhatnék Samasnak, istenemnek, ha futni hagynám az ellenem vétőt? Te bűnöd is az én fejemre szállna, hálója reám hullnék, rossz bírára!" Szárnyát ragadja, le is töri tőből, letöri tőből, zászlóit szakítja ' szakítja, hogy -hulljon az evezőtoll, törjön, szakadjon, hulljon szárnya-karma ... Mezítelenül dobta akkor egy mély verembe, hadd pusztuljon éhen-szomjan a gonosz ottan! Könyörgött a kesely naponként Samashoz, szavát ígyen szabva: " Uram, hát meg kell halnom itten? E mély veremben elemésztesz? Könyörgök, tarts életben engem, neved örökké magasztalóját!" Mondá Samas a keselyűnek: "Gonosz vagy szíved gyökeréig! Vétkeztél az istenek ellen, halálos bűnnel megbántottá , halj hát, ne halljak többé rólad!" Majd így szólott: "Én magam ámbár én jobbommal meg nem segítlek; mégis, íme - egy embert küldök, hogy kézenfogva megragadjon. Az ember, kit küldendő lészek, kivon majd a veremből!" Etana pedig szóra nyitja száját, naponként ígyen könyörögvén: "Samas; juhaim legjavát fölélted, földdel itattad báránykáim vérét; féltem Istenemet teljes szívemből, tiszteltem a halottak szellemét; füstáldozataimat elfogadták az igazlátók és lemészárolván birkáimat, egy istent ki nem hagytak! A te szent szádból hallassék, Uram! Add nekem a biztos nemzés füvét, vedd le rólam terhemet, fiat adjál!" Szóra nyitva fölséges száját, imígyen szólott Samas Etanához: "Kelj útra, vonulj át a hegyeken! Ha mély vermet látsz, hajolj fölibé: verem zugában keselyű halódik. A keselyű majd megmutatja neked a szaporodás éltető füvét!" Útnak ered Etana, hegyen átkel, mély veremnek gödrét túlnan megtalálja. Megtalálja gödrét, hajol fölibé: gödör zugában keselyű halódik. Szól a keselyű, kérdezi az embert: "Hol jársz te itt, ahol madár se jár?" Szóval mondja, feleli Etana: "Téged kereslek, ó, saskeselyű! ;Add nekem a biztos nemzés füvét, vedd le rólam terhemet, fiat adjál!" Etana akkor bölcs Samas szavára kezébe fogott egy madárdókát lépett a keselyűhöz. Elvette a madárfiókát, szőröstől-bőröstől lenyelte s így szólott a sas Etanához: "Etana! Te vagy az élők királya! Adományod is királyi ajándék! Szerezz ennem, könyörgök, ha lehet még, hogy minél előbb új erőre kapjak - azután pedig húzz ki a gödörből! Meghálálom: örököst szerzek nevednek és dicséretekkel magasztallak, amíg csak élek!" Szóra nyitja száját, eképpen válaszolt Etana a sasnak: "Ha kiragadlak a halálból, élő sírodból föl-kihúzlak: bizony, akkor te is segíts meg, gyámolóm légy nagy-nagy bajomban!" "Megszerzem a biztos nemzés füvét!" Hallván e szót Etana, sebbel-lobbal homokot söpör, bozótot tép a sas mély gödrét hogy feltöltené. Félig-meddig sikerül is neki. Hálót dob a sas karmai elé: kesely a háló csücskét megragadja, de bármint csapkod, bármint vergölődik, felkapaszkodni még sincs ereje! Etana másodszor is megkísérli: hálójával, hogy a sast föl-kihúzná. Kesely a háló csücskét megragadja, de bár-mint csapkod, bármint vergölődik, felkapaszkodni még sincs ereje ! Etana végül két kezét kinyújtotta, úgy húzta ki a kondort a gödörből. Nyolc hónapig károztatott a gödörben Mikor utolsó napja is letellett, hatalmasan jóllakott s oly erőre kapott, mint az ordító hímoroszlán. Fölemeli szóra száját s eképen szól mostan a keselyű Etanához: "Barátom vagy s barátod vagyok én! Bármit kívánj - örömest teljesítem! ---- Fölragadlak Anu egébe. Megszerzem a biztos nemzés füvét, küszöbére leborulok majd; Anu, Enlil és Éa kapujának Szín,. Samas, Adad s Istár ajtajának zárát megnyitom varázsigéimmel; körülnézek és a porban odakúszom hol Istár trónol, a gyöngy-diadémú! A trónszék felhágója mellett hímoroszlánok heverésznek. Előttük én szárnyat rebbentek, tollat borzolok, mintha félnék, s hogy figyelmüket megkötözzem, fől-lefutok szárnycsattogással! Előttük én szárnyat rebbentek, tollat borzolok, mintha félnék, s hogy figyelmüket megkötözzem, fől-lefutok szárnycsattogással! Szóval szól a keselyű Etanához: "Induljunk, föl, Anu egébe! Mellemre feszítsd melledet, fogódzz két szárnyamba, oldalamhoz nyomd oldaladat!" Mellére feszítette mellét, szárnya zászlajába fogódzott, oldalához nyomta oldalát. Megsúlyosbodott terhe a keselyűnek. Repült a sas kétszer két óra hosszat, ily szóval szólott akkor Etanához: "Nézz le barátom: milyen lett a föld? Tekintsd a tengert Ékur partjain!" "A föld, barátom, hegységhez hasonlít. A tenger meg távoli vízeséshez." Repült a sas kétszer két óra hosszat, ily szóval szólott újfönt Etanához: ,;Nézz le barátom, milyen lent a föld? Tekintsd a tengert Ekur partjain!" "A föld, barátom, erdőhöz hasonlít. A tenger meg: hegyi tavacska." Repült a sas kétszer két óra hosszat, ily szóval szólott végül Etanához: Nézz le, barátom: milyen lett a föld? Tekintsd a tengert Ekur partjain!" "A föld, barátom, ugarhoz hasonlít. A tenger meg: kicsiny kerti medence. " Följutottak Anu egébe, Anu, Enlil és Éa kapujához Alázatos szívvel leborultak Ígyen szól a keselyű Etanához: "Induljunk, fel, Istár egébe! Mellemre feszítsd melledet, fogózz két szárnyam zászlajába oldalamhoz nyomd oldaladat!" Mellére feszítette mellét, szárnya zászlajába fogózott oldalához nyomta oldalát. Megsúlyosbodott terhe a. keselynek. Repült a sas kétszer két óra hosszat, ily szóval szólott akkor Etanához: "Nézz le barátom: milyen lett a föld? Tekintsd a tengert Ékur partjain!" A föld, barátom, kunyhóhoz hasonlít, A tenger meg: víztartó kerek dézsa." Repült a sas kétszer két óra hosszat, ily szóval szólott újfönt Etanához: "Nézz le, barátom: milyen lett a föld? Tekintsd a tengert Ékur partjain!" A föld, barátom gyöpágyhoz hasonlít. A tenger meg kenyérkosárhoz." Repült a sas kétszer két óra hosszat, ily szóval szólott végül Etanához: "Nézz le, barátom, milyen lett a föld? Tekintsd á tengert Ékur partjain!" "Néznék, barátom -- nem látom a földet Tekintenék, eltűnt a tenger is! ---- Állj meg, állj meg, te barna keselyű, hadd térhessek vissza a földre!" Zuhant akkor kétszer két óra hosszat Etana és vele zuhant a keselyű is.. Zuhant újfönt kétszer két óra hosszat Etana és vele zuhant a keselyű is. Zuhant végül kétszer két óra hosszat Etana és vele zuhant a keselyű is. Harmadszorra Anu egébe Vágódtak----- ---- összezúzta A hősköltemény jelenlegi szövege egy óbabilóni, egy középasszír és két újasszír kiadásban található meg. Első olvasásra észrevehetően két főrész összedolgozásából állt elő. Az Etana elbeszélés magán viseli az őszinte, egyszerű, sőt melegszívű ember érzés gondolatvilágát és keresetlen előadásmódját. Mintha pásztorember meséjét hallgatnánk az éjszakában a tűz mellett ősi időkről. A második rész, a keselyű és a kígyó története, mesterkélt, keresett kifejezések mellett a szadizmus határát súrolva részletezi az "ezerszeres" büntetést. Igaz, a sas vétkezett, de még az elbeszélés szerint sem kínozva ölte meg - éhsége csillapításából a kígyófiókákat. A kígyó viszont maga tette meg magát bíróvá Isten helyett és az ítéletet is ő hajtotta végre határtalan kínzást okozva: összetépve, kifosztva, meztelenül magára hagyja áldozatát, aki pedig jóvátételt ígért. Ez a rész, mely a babiloni szellem vonásait világosan felismerhetően viseli magán, egyike a legősibb jellemrajznak, amit később majd a babiloni Talmud sok kegyetlen, embertelen részletében figyelhetünk meg - az "igazságszolgáltatás" köntösébe elrejtve. A két résznek külön-külön élete több vonalon nyomon követhető. A magyar népmesébe is túlnyomóan csak az Etanatörténetet tartalmazó, ősibb, sumér részlet került be. Páratlanul értékes művészi ábrázolását is a nagyszentmiklósi Attila-edényeken bírjuk. IV. A vízözön "Gilgames, az egész folyóközi hitvilág legnagyobb hőse, a monda szerint Uruk királya volt - mondja a Gilgames c. kötet magyarázó szövege -, a királyok jegyzéke a vízözön utáni második állam egyik uralkodójaként tartja számon; ő maga százhuszonhat, fia harminc és fiának fia tizenöt évig uralkodott e jegyzék szerint - Uruk népe felett. Gilgamest Aruru, a sorsteremtő istenasszony formálta; kétharmad része isteni volt. Isteni része sarkalta őt újabb és egyre nagyobb vállalkozásra: ez ösztökélte, hogy az élet és a hír örökkévalóságát keresse. Urukban zsarnoki igába fogta a népet, mindenkit az épülő falakra terelt. A nép lázong, panaszkodik, segítségért könyörög az istenekhez. Anu meghallgatja az emberek imáját és új parancsot ád Arurunak: Gilgames párját is formálja meg, erőben és bátorságban vele fölérőt, hadd mérkőzzenek ők ketten. Enkidu állatszerű lénye éppen ellenpárja a bölcs és tudós Gilgamesnek ..." (Gilgames 1966: 86. 1.) A megmérkőzés után Gilgames és Enkidu jóbarátok lesznek. Sok kalandjukat beszéli el, a hét első tábla, melynek végén Enkidu meghal. Gilgames siratót mond barátja felett, majd sírva bolyong a pusztában. Egyre szomorúbb lesz, ha arra gondol, hogy neki is meg kell halnia. Feleletet akar kapni az élet és halál kérdésére. Eszébe ötlik, hogy Ut-napisom hajdan, a vízözön idején örök életet kapott ajándékba. Keresésére indul mígnem, amint a kilencedik tábla leírja, meg találja. Meghallgatja a tanítását, miközben Ut-napisom elmondja a vízözön történetét is (XI. tábla). A befejező tizenkettedik tábla eredetije egy jóval korábbi sumér nyelvű eposz második felének fordítása. "A sumér szöveg első része így szól: Röviddel a világ teremtése után a déli szél kitépett egy növényt az Eufrátesz partjáról. Istár a növényt Urukban ültette el, talán éppen saját szent ligetében. Fáját majdan ággyá és székké akarta faragtatni. A palántát Gilgames óvta és gondozta; Istár hálából neki is ajándékozta; mikor már fává terebélyesedett, Gilgames varázsos hatalmú e dobot és dobverőt készített belőle. Egyszer azonban a tárgyak az alvilágba hullottak alá; Gilgames jajgatni tudott csak: "Ó én varázsdobom, ó, én varázsdobverőm." - innen már követi a sumér eposzt a XII. tábla újasszír szövege. Enkidu vállalja hogy felhozza Gilgamesnek varázshatalma eszközeit. Gilgames hálával fogadja az ajánlkozást, s inti Enkidut: akkor térhet csak vissza, ha önmegtartóztatás, az élethez kötöző tárgyak feladása előzi meg útját, mert ha nem: halottként nyeli el az alvilág. Enkidu nem fogadta meg az intelmeket, nem is tudott visszatérni." Az eposz Gilgamesnek Enkidu szellemével folytatott beszélgetésével fejeződik be: "Az, aki hősként halt meg, becsülésben részesül. A halál után is csak az jut kivettetésre, csak az semmisül meg igazán, aki élőként sem volt méltó arra, hogy éljen." (Gilgames 1966: 153- 160. 1.) Ut-napisom így mondja el a vízözön történetét Gilgamesnek az eposz XI. tábláján: "Titokba avatlak be! Rejtett tudásába az isteneknek! Halandó fül még soha erről nem hallott - ezért jól figyelmezz! Az Eufráfesz-menti város, Surippak, régi kövön épült - ős-időktől az istenek kedvelt helye volt ez a város! De hiszen ismered bizonnyal, s kár is rá több szót vesztegetnem. Elég ennyi: ott éltem én is, gazdagság nyűgén vonszolódva s mai napig is ott lakoznék, ha nem történik, ami történt. Ám özönvizet támasztaniok tetszett akkor az isteneknek ... Gyűltek az istenek tanácsba: főhelyen Anu atya trónolt, fényesen, mint királyhoz illik: jobbján a bajnok Enlil, balján Ennugi ült, a vizek őre s szemben velük, parancsra várva gyorslábú Ninurta tanyázott, égi szózatok hírvivője. Lobogószemű Éa isten tanácsot ült ia-fiával,tanácsot ütvén, határoztak. Éa nádkunyhóba kiáltott: "Kunyhó, nádkunyhó, nádkunyhó fal - nádkunyhó, halljad fala, tudd meg. Surippak férfia, te jámbor! Ubar-tutu bölcs fia! Bontsd le az ékes házat, melyben annyi sok öröm és gond vala részed; bontsd le a házat mindenestül, építs erős hajót helyette; bordája, árboc megálljon, még ha ég és föld összedől is! Építs hajót s vesd meg ezentúl - hiszen amúgyis elhagyod majd vesd meg a birtoklás hatalmát, mely odakötöz javaidhoz, vesd meg a házat, kertet, földet, ezt a múlandó gazdagságot s keresd az életet helyette - életet mentesz a hajóval! Gyűjts egy-párt az élő fajokból, hogy majd akkor magjuk ne vesszen! Pontos mérték szerint építsd meg a hajót: se széle, se hossza hajszálnyit nem térhet el attól, amit veled parancsként közlök. Ha elkészültél idejében, a szent tengeren horgonyozz le horgonyozz le és várj a jelre, mikor vitorlát bontanod kell! " Hallván ezt, így szóltam Éához: " Uram én egyetértek azzal amit akarsz, s nagyra becsülöm ám nem tudom, mit mondanék majd az utcámbeli embereknek, sürgésem forgásom ha látnák s kérdenék tőlem, hogy mi készül? S a vének gyülekezetében a kérdezőknek mit felelnék?" Uram szóra nyitotta száját s szolgájához, hozzám ekként szólt: "Emberfia, ezt mondd, ha kérdik. Úgy látszik, Enlil megneheztelt reám, többé nincs maradásom városotokban - mint szögezném tovább Enlil földjére arcom, ha már Gazdám haragja üldöz? Őseim-látta földre térek, a tenger partján megtelepszem, ott lakozom majd Éa mellett, ki uram és pártfogóm lészen! Ne féljetek, csőstül hull áldás reátok, ha elmegyek innét; szerencse szerencsébe botlik; azt se tudjátok már a végén mit is kezdjetek ő z ő n é v e l: madarak, halak sokasága nyüzsög a légben, a vizekben - hát még ha búzaszem-esővel paskol egy szép napon reátok á sötétedés fejedelme ..." Mihelyt a reggel fénye feljött, tenni kezdtem Éa parancsát. Négy napom telt el házbontással, négy éjszakám telt rombolással, hajóm hosszát és szélességét ötödnapra végre kimértem. Falát százhúsz rőfnyi magasra parancs szerint felvonnom kellett szintúgy százhúsz rőf széle-hossza. Elgondoltam a hajótestet s pontos terv szerint lerajzoltam. Hat fedélzetet választottam el rajta, mindegyikét hét-hét részre osztottam. Padozatát kilenc részre kerítém. Oldalára evezőket kötöttem. Árbocrúdnak való szálfát kerestem s reá csomóztam a vitorlát. Hat óriás-mérték szurkot rakattam fel a főző kemencék falára, három óriás-mérték szurokkal belsejüket erősítettem. Tapasztott kosarakban három- óriás-mérték olajat vittek, keskeny pallón mind föllebb föllebblépve, a rakodómunkások. Egy óriás-mérték olajjal a réseket sorra betömtük; két óriás-mérték olajat meg a hajóácsok igényeltek. Az állványon fáradozóktól nem sajnáltam italt, sem ételt: szomjúságukat szőlőlével, sörrel és musttal oltogatták; éhségüket elverni nyárson egészben forgatták a birkát, sőrére hízott tulkot, szárnyast s amit kívántak, azt ehettek. Mézzel-borral folyó menyegző volt fölkelésünk, nyugovásunk: éltünk, mintha örökös ünnep - újesztendő hajnala volna. Kinyittattam a kincset érő kenettel töltött szelencéket s megengedtem, hogy bárki szolgám kezét beléjük helyezhesse! S bár mulatozva, könnyű kézzel építették, a hajó mégis elkészült rendelt idejére ... Veszkődve, sok nagy mesterséggel azután vízre bocsátottuk kötelekkel, görgőrudakkal igazgattuk- lefele- útját végül kétharmad magasságig merült el, a tengerbe jutván: Akkor gondosan összeszedtem arany-ezüst marhámat s minden mozdítható vagyonomat s szolgáimmal reárakattam. Egy-egy párt az élő fajokból rekeszes belsejébe zártam s én magam is, rokonságommal s nagyszámú kedves emberemmel, szolgákkal és kézmívesekkel odaköltöztem a hajóra. Gondom volt rá, hogy egyetlen hasznos ipar ki ne maradjon! Zsúfolásig terhelve állott a bárka, melyet építettem: a ketrecbe zárt hím-oroszlán árnyékában bárányka béget, vadbika horkan, nyála csordul, mellette megkötözött lábú keselyű vergölődik, szárnya a hajót csaknem felröpíti! Samas, a fény hatalmas őre, jóelőre közölte velem: "Ha majd búzaszem-esőt hullat a sötétedés fejedelme, szedd föl akkor gyorsan a horgonyt s menekülj messze a hajóval!" S amint Samas megjövendölte, egyszer búzaszem-eső hullott. Néztem az ítéletidőt, mely Surippak végét jelentette s láttára félelem fogott el. Házam népét köribém gyűjtve elvonultam a fedélzetről s Puzur amurii kapitányra bíztam a hajó vezetését. Mikor a hajnalfény felizzott, az ég aljáról barna felhő kúszott föl egyre magasabbra. Adod isten mennydörgött abban. Sullat és Honis gyors futárként száguldottak előtte, rémes, kiáltással- jelezve jöttét. Irragál cölöpöket tépett, Ninurta gátakat szakított s az Anunnakik fölemelték a pokol-sercegésű fáklyát, hogy az országot láng eméssze! Adod dühe, dübörgő hadként, mind magasabbra kúszva, rontott a fény tornyos bástyáinak, s bármily erős falak fogadták végül mégis az ármány győzött - cserépként összetört az ország... Álló napig zúgott-morajlott a déli szél, sziklákat döntött, sarkát a víz szügyébe vágta s korbácsával habosra verve addig űzte-hajtotta, míg csak ágaskodva a hegyre nem tört. Zilált sörényű harci ménként szembeszökve, vadul sodorva, hullám zúdult az emberekre, akik lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől s a csúcson tehetetlenül megrekedtek. Fojtó gőzök lepték el őket; olyan sötét volt, mint a zsákban; a fellegtől és szélzúgástól nem látták, nem hallották egymást s oly sűrű homály takaró el a földet, hogy az istenek se tudhatták, mi történik ott lenn ... Ég föld szakadt s már nem maradt hely, biztonságos, az isteneknek, ők is lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől az égen s végül jutván Anu egébe, tehetetlenül megrekedtek, reszketve összekuporodtak, mint kutyák, a falhoz lapulva. Közéjük kuporodik Istár, szülő asszonyként hánykolódik, jajgat az isten-úrnő s ekként kiált föl kínban a széphangú: "Mindaz, ami élt, azért romlik omló sárrá, bomló agyaggá, mert én magam gonoszat szóltam égiek gyülekezetében! Hogy is vihetett rá a lélek, szörnyűséget mért is akartam, hogyan szavazhattam igennel, mikor az ítéletet hoztuk? Hiszen én szültem őket, én, én! S döglött halporontyokként összeütődnék most a tengerárban! ..." Az istenek és Anunnakik vele együtt sírnak, zokognak, fejük gyászban mellükre csügged, ajkuk megvonaglik a kíntól Hat napon s hat éjen át tombolt a déli szél s a dühöngő ár elmosott mindent, ami élő; elpusztította az országot. Hetednapon elült az orkán, a tenger vize visszagördült medrébe s nem hullámzott többé - végeszakadt a vízözönnek! Kikémleltem hajóm nyílásán; láthattam a szélcsönd derűjét azt is, hogy bomló televénnyé változott, ki még nem is oly rég örömben s gondban sürgölődött ... Mint lapos tető, a mezőség épp olyan kopasz és sivár volt: Sehol,sehol, semmilyen élő Megnyitottam az ablaktáblát; erős fény szemembe vágott Akkor a földre hanyatlottam, alig bírtam elvánszorogni a nyílástól, sajgó szememből a könnyek arcomra lefolytak Szárazföldet kutattam később s a tenger sima szemhatárán - a tizenkettedik rovásnál, amint a kapitány lemérté ! Sziget emelkedett előttünk - Niszir hegyéhez ért a bárka. Ütődtünk a Niszir hegyéhez s az megakasztotta hajómat első napon, másodnapon csak áll egyhelyben, nem jut előrébb, harmadnapon, negyednapon csak áll egyhelyben, még nem is moccan, ötödnapon, hatodnapon csak áll egyhelyben, levert cövekként. Midőn a nap hetedszer szállott Niszir hegye fölé, fölébünk, egy galambfiat eleresztek: hadd röpüljön, amerre tetszik! Elszállott a galamb, kerengélt és nemsokára visszafordult. Sík víz borította a földet - pihenő helyet nem talált még! Midőn a nap nyolcadszor szállott Niszir hegye fölé; fölébünk, egy fecskefiat eleresztek: hadd repüljön, amerre tetszik! Elszállott a fecske, kerengélt és nemsokára visszafordult. Sík víz borította a földet - pihenő helyet nem talált még! Midőn a nap tizedszer szállott Niszir hegye fölé, fölébünk, egy hollófiat eleresztek: hadd röpüljön, amerre tetszik Elszállott a holló, kerengélt s mind távolabbra tűnt előlünk. Károgott, kapirgált, szemet lelt - nem fordult vissza soha többé! Kibocsátottam mind az élőt, hadd fusson szét, amerre tetszik s fajbelijével párosodván, népesítse újra a földet! Azután Niszir hegy ormán máglyát raktam s kost bakot ölve Égő áldozattal fizette az isteneknek életünkért, Hét és megint hét kőtállal raktam a földre áldozati ételt A ajándékul nádat, cédrusfát s mirtuszt füstöltem uraimnak. Fölszállott a füsttel az illat, föl az istenek trónusáig s az égiek sűrű rajokban gyűltek az áldozat helyére. Belépett az isteni-úrasszony, Istár, a láng s füst udvarába s fölemel egy csörrenő ékszert, melyet Anu az ő kedvéért készített hajdan s szólt eképpen: "Ti istenek, amint ez ékszert, e lazúrkövet nem felejtem - minthogy mindig nyakamon hordom! Úgy nem felejtem azt a percet, amidőn balul határoztunk! Gyűljenek az égő máglyához az égiek mind-valahányan, seregeljenek, mint madár-zaj, ízlelgessék a hála füstjét- de Enlil ne legyen közöttünk, mert Enlilt nem illeti hála: ő készítette ezt a romlást, sarkallva szeszélyes haragjától, ő szórta döglött halporontyként tengerbe az emberi fajtát!" Midőn Enlil, a haragvó úr megérkezett s vízen a bárkát észrevette, szörnyen felbőszült s az istenekre így kiáltott: "Akárki is hajózott rajta - bizonnyal túlélte a romlást! Holott megmondatott: egyetlen lélek sem maradhat meg élve!" Ninurta, a gyorslábú isten, égi szózatok hírvivője ekként felel bajnok Enlilnek: "Éáh kívül, akad-e köztünk egyetlen is, tervekhez értő? Vajon ki más tudhatott volna efféle dolgot kieszelni?" Előre lép Éa s keményen szemébe vágja hős Enlilnek: Enlil, te bölcs tanácsú isten, bátor bajnok hírében állassz - ám nem értem, miként tehetted, amit tettél az ember ellen? Aki bűnös, hadd hordozhassa bűne súlyát, vezekelhessen; aki vétkes, megbánva vétkét, könnye árán megtisztulhasson: S miért kellett mindet megölnöd? A bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül - ha oroszlán tör reá s darabokra tépi; a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül - ha farkas ront reá s befalja mindenestől; a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül - ha éhségtől elgyöngülve, holtan rogyik le; a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül - ha Irrának döghalált hozó szele éri ..: Ami engen magamat illet; semmi titkot ki nem fecsegtem, csupán eggyel, a legméltóbbal láttattam jós-álmot, hogy végképp az emberi nem ki ne haljon! A derék hajós, Ut-napisti, ímé, tanácsot vár mitőlünk!" Így Éá szavára megenyhült Enlil s a fedélzetre lépett: kézenfogva, a szárazföldre vezetett, háznépemmel együtt. Midőn a süppedékes partot érintette újra a lábunk, asszonyommal előbbre intett, letérdeltetett a fövényre, szorosan mellénk állott s mindkét kezét fejünkre téve, áldást mondott reánk, azután fennen kiáltá, hogy mindenek hallják: "Ember volt eddig Ut-napisti, embermódra küzdött, törődött mostantól asszonyával együtt hozzánk, istenekhez hasonló! Lakozzék távolban ezentúl, a folyamok torkolatánál!" Magasba ragadtattunk máris, vitettünk a levegő égben s a folyamok torkolatánál tétettünk le, távoli földön ... (Gilgames 1966: 148- 154, XI. tábla) Ez a szövegrész újasszír táblán maradt fenn és szemmel láthatólag késői, kibővített, költői eszközökkel feldíszített részletező epikus mű. Minél ősibb töredékeket vizsgálunk, annál inkább megközelítik a szövegek az egyszerű, keresetlen, hiteles elbeszélés jeleit. Az istenfogalom tisztultabb, az egyetemes emberi bűntudat annál határozottabb. A szövegmagyarázat lényegét a következőkben foglalhatjuk össze. A mezopotámiai vízözön-mítoszok a sumér epikus irodalom klasszikus korából maradtak ránk. A sumér epikában valószínűleg önálló kompozíció foglalkozott Ziusudra megmenekülésével és az emberiség pusztulásával. Az akkád irodalom első klasszikus korszakában, az óbabiloni korban, a vízözön-mítosz az emberiség sorsát felölelő Atrahaszisz-eposz része volt. A Gilgames-eposz első akkád változatának, az "óbabilóni kiadásnak" esetleg maga a vízözöntörténet nem is volt része a szöveg legfeljebb utalt rá s a terjedelmes elbeszélés az Atrahaszisz- eposz mintájára egy későbbi "kiadásban" került a XI. táblára. A mezopotámiai irodalom történetírás különböző adatai, s újabban az újasszír szerző- katalógus szerint is az eposz szerzője egy bizonyos Szin-leqiunninni(ja), aki kétségtelenül élő személy lehetett, írnok nemzedékek hosszú sorának számon tartott mestere és őse; adatainkból az valószínűsíthető, hogy a kassu kor utolsó időszakában, a mezopotámiai irodalmi élet újbóli, fölvirágzása idején működött. Az akkád Gilgames-eposz azonban óbabiloniai változataiban - századokkal megelőzte őt. Szin-leqiunninni iskolájának bizonyára szerep jutott az eposz megőrzésében és átadásában; a mester azonban nem lehetett a mű szerzője, költője. Lehetséges azonban, hogy az óbabiloni első "kiadás" átdolgozásában - egy "középbabilóni" változat megszövegezésében? - tevékeny szerepet játszott. E változat akkád szöveganyagon egyenlőre nem mutatható ki teljes bizonyossággal, az eposz kisázsiai (hurrita és hettita) formái azonban következtetni engednek rá. Egyik 2. évezredvégi második akkád "kiadás" képezhette a hidat az egymástól igen távol álló óbabilóni és újasszír szövegek között; ez lehetett a kánonikus forma, amit az újasszír változat tovább módosított. Gilgames történeti személy volt, a sumér királylistán szereplő ún. I. Uruk-i dinasztia ötödik tagja. Uruk, Mezopotámia egyik legjelentősebb és legrégibb városa, az i.e. 3. évezred elején Kis mellett az ország vezető politikai-katonai központja volt. Az Éanna ("An háza") nevű Anu-Istár szentély és a Kullab nevű település együttes területét körülvevő első fal akkor épült; az i.e. 2. évezred elejéről maradt ránk egy királyfelirat, mely a falat Gilgames alkotásának mondja. Az epikus tradíció szerint Gilgames Kis királya ellen küzdött; ennek a Kis-i királynak az apja egy rövid bekarcolt feliratot hagyott hátra. Gilgames korának az epikus tradícióból ismert szereplői tehát e hiteles felirattal a történetiség fényébe léptek. Az i.e. 2. évezred második felében Gilgames alakja körül legendák alakultak ki. E legendákat rövidebb-hosszabb sumér epikus költemények tartották fenn; e kiseposzok az évezred vége táján nyerték el végleges írásos formájukat. Közülük az egyik Uruk és Kis küzdelmét, Gilgames győzelmét dolgozza fel. Más eposzok - valószínűleg összesen ötöt kell számon tartanunk - Gilgamesnek Huwawa elleni harcát, az égi bika legyőzését, Enkidu alvilágba kerülését és Gilgames halálát; tehát legendás-mitikus témákat énekelnek meg. Az i.e. 3. évezred végén Gilgamest istenként tisztelik és az alvilág egyik bírájának tartják. Az óbabilóni korban Urukban a Gilgames-legendákat terjedelmes eposszá dolgozta át egy ismeretlen költő Alapul a sumér kiseposzokat vette, de ezek anyagával teljesen szabadon bánt, és más sumér mítoszok motívumait is átvette. Költői önállósága és merészsége a küzdő, emberi életét kiteljesítő, a halhatatlanságra vágyódó ember jelképévé tudta emelni Gilgamest. Az óbabilóni eposz eddig hét töredékéből ismert; ezek Enkidu történetét, Gilgames és Enkidu küzdelmét, Huwawa megölését, valamint Gilgamesnek a vízözön-hős lakóhelye felé vezető útját dolgozzák fel. Az óbabilóni kor után az i.e. 2. évezredben keletkezett Gilgames-kiadásokról egyelőre nincs világos képünk. Mint említettük, föltételezhető egy új mezopotámiai akkád verzió megléte a kassu kor végéről. Talán ezzel állnak összefüggésben a hettita fővárosból, Boghazköyből, és - valamivel későbbi korból - Assurból előkerült akkád töredékek, amilyek mind az óbabilónitól, mind (noha kisebb mértékben) az újasszírtól eltérő szövegállapotot és szerkezetet mutatnak. A hettita birodalom területén az eposznak egy hurrita és egy hettita nyelvű fordítása átdolgozása is készült. Ennek szövegét is a föltételezett kassu kori kiadással rokoníthatjuk. A közelmúltban Izrael területén, az ókori Megiddó ásatásai során, egy (az újasszír változat VII. táblájának megfelelő) töredék került elő; valószínűleg ugyanehhez a "kiadáshoz" tartozhatott, s lakóhelyére a mezopotámiai-egyiptomi kapcsolatok révén került el. Ugaritban is találtak Gilgames töredékeket; ezek e pillanatban még kiadatlanok. Az eposz legismertebb változata az újasszír, ún. tizenkét táblás kiadás. Ez a szöveg az eposz legjobban fönnmaradt változata. Ninuában, Assur-ban-apli (699-629) könyvtárában mintegy tíz példányt őriztek belőle; e példányoknak száznál több töredéke vészelte át a könyvtár földúlását i.k.e. 614-ben, s került a múlt században G. Smith - a Gilgames-eposz fölfedezője és mások ásatásaiból a British Museumba. Az újasszír változatban került - sumérból fordítva - az eposz végére a 12. tábla; ekkor költötték a bevezetés sorait, s más helyeken - pl. a vízözön - történetben - is sokat változtattak az alapul vett (középbabilóni?) "kiadás" szövegén; megváltoztatták ritmikáját, nyelvezetét; újra - költötték, s eszmeiségét is átformálták. Az újasszír ,;kiadás" nem volt kánonikusan véglegesített szöveg. Az i.k.e. VIII-VII. században ez a változat egész Mezopotámiában elterjedt; több töredéke került elő Assurban, Urukban, és legutóbb a szultántepei könyvtárból is. Babión irodalmi műhelyeiben az eposzt még az i.k.e. III. sz. utolsó harmadában is másolták! Ezt követően azonban az eposz feledésbe merült. A mezopotámiai kultúráról hírt adó görög írók, mint Ktésziász Bérosszosz, akik még első vagy második kézből származó értesültséggel rendelkeztek, nem a hősi epika, hanem a filozófiai tartalmú kozmogóniai mítoszok és az újabb történelem eseményel vagy kulisszatitkai iránt mutattak érdeklődést. A Gilgames-eposz az antikvitás írott anyagába jelenlegi tudomásunk szerint nem került át. Ailianosz elbeszélése Gilgames nevét fönntartotta ugyan (Gilgamosz formában), de a mítoszról már csak igen kusza ismeretei voltak. Később egy szír szerző, Theodor bar Kóni, még leírja Gilgames nevét (gnmgws - Ginamgusz) - Ábrahám kortársának tartja -, ezután azonban évezredes hallgatás következik. A XIX. század sumér régészeti fölfedezéseinek lázában kerül vissza az eposz az egyetemes emberi kultúra vérkeringésébe. 1872-ben fedezi föl G. Smith a British Museumban az első töredéket (a XI. táblát, a vízözönelbeszéléssel). A tizenkét táblás eposz ma már világszerte ismert. Teljes fordításai megjelentek francia, német, angol, orosz, dán, olasz, finn, grúz, ivrit (újhéber), holland, svéd, örmény, arab, cseh, török nyelven. Rákos Sándor 1966- ban megjelent nagylélegzetű költői vállalkozása eddig pár nélkül áll a világirodalomban. Műfordítása szükségszerűen az ún. "Gilgames-harmónia'' elveit követi : Assurban-apli könyvtárának szövegét veszi alapul, de ahol ez töredékes, ott az összefüggésbe illeszti más változatok részleteit. Vagyis nincs minden akkád nyelvű töredék lefordítva, csupán azok, amelyek többé-kevésbé kiegészíthetik a Ninua-kiadás nagyobb hiányait. A soron következő feladat az összes elérhető legősibb szövegek fordításainak egybefűzése. Ezek őrizték meg ugyanis a leghitelesebb elbeszélési módot, korrajzot. hitvilágot, néprajzi és történeti elemeket stb. ( vö Gilgames, 314-27). V. A Nyelvzavar Az ószövetségi Szentírás Noé fiainak nemzetségeit fölsorolva megjegyzi, hogy "ezekből különültek el a nemzetek a földön a vízözön után" (Gen. 10, 32). Ebben a fölsorolásban Szém ivadékai sorjában : Árfáxád; Sále, Héber, Fáleg, Reu, Szárug, Náchor, Táré egymás után. Táré fia pedig Ábrám, a későbbi Ábrahám, a kilencedik nemzedék. Tudjuk, hogy természettudományos kérdésekben a szentíró korának tudományos szintjén, sokszor a nemzeti hagyomány alapján beszél. Föltehető tehát az is, hogy a vízözöntől Ábrahámig még sok közbeeső nemzedék volt, de a szentíró csak a főbbeket említi (Gen. 11, 10-26). Fálegról, tehát Szém negyedik, vagyis Noé ötödik ivadékáról megjegyzi a Szentírás, hogy "az ő napjaiban került felosztásra a föld" (Gen. 10, 25). Valószínűleg tehát az ő korába akarja helyezni a szentírási elbeszélés azt az eseményt, melyet "bábeli nyelvzavarnak" szoktunk nevezni. Erről következőképpen számol be a Gen. 11, 1-9: "A föld ugyanis egyajkú és egyazon beszédű volt. Mikor azonban Keletről elköltöztek, Sennaár földjén egy mezőségre bukkantak s ott letelepedtek és mondták egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki tűzben. Azután felhasználták a téglát kőnek, az aszfaltot meg vakolatnak és mondták: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, hogy híressé tegyük nevünket, mielőtt elszélednénk minden földre. Leszállt akkor az Úr, hogy megnézze a várost meg a tornyot, melyet építettek Ádám fiai és mondá: Íme egy e nép és egyajkú az egész: ezzel az alkotással kezdik s ezentúl nem fognak elállani szándékaiktól, míg végre nem hajtják őket cselekedettel. Jertek tehát, szálljunk alá és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás szavát. Eképpen el is szélesztette őket onnan az Úr minden földre s ők abbahagyták a város építését. Azért nevezték el tehát azt Bábelnek, mert ott zavarodott össze az egész föld nyelve s onnan szélesztette el őket az Úr minden föld színére." A szöveg magán viseli a népies előadásmódot, az áthagyományozott őstörténet mítosz jellegét. Az ilyen történeti jellegű elbeszélések esetében is helyénvaló kihámozni a mítoszból azokat az elemeket, melyek mai ismeretünk összképébe hitelesként beilleszthetők. A Szentírásnak csak hit és erkölcstanítás szempontjából van tévedhetetlen tekintélye, amikor megállapítható, hogy Isten akarja az emberekkel tanítását közölni. Már maga a szentírási szöveg is elmondja, hogy a városépítésbe akkor kezdtek, mikor már tudták, hogy szét fognak széledni az egész földön ("mielőtt elszélednénk minden földre"). A kőművességet, a téglaégetést és a városépítés technikáját is már jól kellett ismerniök, mikor belefogtak az építőmunkába. A munkát Nimród szervezhette meg, akinek kezében volt Bábel (Gen. 10, 9) és aki "erős vadász volt az Úr előtt". A vadásznép mint első városépítő nép mutatkozik be a Szentírásban "Isten előtt". Ez az utóbbi megjegyzés pedig az Isten előtt kedves vallásosságot emeli ki. Mindezeket a vonásokat nem nehéz megtalálni a nimródi hagyományokat őrző szittyák, szkíták életében, akik a nagyturáni síkságon (Tarim medence, Turkesztán) szervezett birodalmukból áradtak ki később minden irányba. Hatalmas várakat, városokat építettek, de ugyanakkor megszelídítették az állatvilágot és messze földeket bejártak lóháton és kocsival. Ezért a helytelen és félrevezető "nomád" kifejezés helyett tulajdonképpen a helyhez kötött, szűklátókörű, földhözragadt néppel szemben "lovaskultúrájú' népnek volnának nevezendők. Nem véletlen tehát az sem, hogy a bábeli nyelvzavar tényét a sumér irodalomban is megtaláljuk. Dr. Érdy M. (1968) közli, hogy "S. Kramer ismert sumerológus megfejtette 31 agyagtábla szövegét, melyeket 30 évvel ezelőtt ástak ki KISH sumir város romjai között. Jelenleg az oxfordi Ashmolean Museumban vannak. Ebben a leletben kb. Kr. e. 2000 év körüli, a bábeli nyelvzavarhoz hasonló történet van leírva és a szöveg szerint Enki, a bölcsesség istene, valószínűleg egy másik isten iránti féltékenysége következtében "megváltoztatta" az emberek beszédét, mely eddig egységes volt. Az első hírt erről a Time Magazine 1967. március 31. száma közölte." Az emberek közötti bajok forrásaként tehát a sumér mítoszírnok tündérek (istenek) bűnét jelöli meg ebben az esetben is. Teológiai szempontból helytálló a rosszat a sátán mesterkedéseinek tulajdonítani, aki az első bűnre is rávette az embert. Az ember is hibázott - mint a bábeli történetben is: kevélységgel; engedetlenséggel -, de a nagyobb bűnös az, aki az embert rávette a bűnre: a csaló, a megtévesztő. Jó volna ismerni a teljes és a legősibb sumér szöveget, melyből talán kitűnne az is, hogy Enki tulajdonképpen csak megengedte, hogy gonosz tündérek az emberek közt nehézségeket, viszálykodásokat szítsanak. A nyelv összezavarodását: egymás számára érthetetlenné válását is fokozatosan megközelíthetjük. Tudjuk pl. hogy Sumérban kb. 3300 körül a képírás-jeleket 90 fokkal balra fordították az írnokok. A népnek az a része, mely ezt nem tudta, értetlenül állhatott szemben az új képekkel. Még nagyobb értetlenséget okozott az, hogy egyes csoportok az eredetileg balról jobbra tartó oszlopokba sorakozó jeleket jobbról balra olvasandó sorokba helyezték el. Egységes kormányzást nélkülöző városállamokba így küldött levelek nagy zavarokat, ellenségeskedéseket, viszályokat okozhattak. Megindíthatták új vagy csak más kulturális hagyományokhoz való ragaszkodáson épülő népi csoportok fokozatos kiszakadását egy korábbi, nagyobbkörű, egységes hagyományt követő közösségtől. Egy érdekes példa erre a névírás és címzés eltérő két fő változata. A magyar ember először a családnevet ejti ki és írja le, pl. Kodály, azután a keresztnevet, melyet a szűkebb család adott és ismert elsőnek, pl. Zoltán. Ez a sorrend megfelel a nagy, lovaskultúrájú pusztai népek szélesebb látóhatárának: előbb a főbb tájékozó pontokat határozza meg, azután veszi a részleteket szemügyre. A nyugati népek, melyek a római birodalom helyhezkötött és erős semita hatás alatt állott lakóihoz igazodtak, ezt az írásmódot ma is " magyar sorrendnek" nevezik és használják is a fejlődés során felmerülő szükségleteiknél (telefonkönyv, lexikonok stb.), mert ez gyakorlatiasabb, használhatóbb, előnyösebb, mint az övék : Kodály Zoltán, ők ugyanis a jobbról balra történő és elsőnek a semita népeknél szokásba vett olvasási módot használták - most már ugyan csupán a név és címírásnál: Zoltán Kodály. Folyó szövegben ők sem használják a semita írás- illetve olvasásmódot, bár néhány vonatkozásban ennek hatása mindmáig (vagy ma még inkább) tapasztalható. A levélcímzésnél szintén világosan látható a magyar módszer nagy történelmi tapasztalaton alapuló előnye. Előbb megadjuk az illető helységnevet, azután a kerületet, majd az utcát, azután a házszámot, emeletet, ajtót. Pontosan úgy, ahogyan szüksége van az adatokra annak, aki maga kell, hogy megkeresse a címzettet. Ebből látható, hogy a magyar hagyomány közelebb esik a címzés feltalálásához, mint ismét az a nyugati hagyomány, mely tulajdonképpen visszafelé olvas: hiába van u.i. az írásban előbb a házszám, azután az utca, a helység, a postásnak előbb kell tudnia, melyik városba kell vinnie a küldeményt s csak azután érdekli őt ismét előbb az utca, mint a házszám. Vannak olyan vidékek, ahol a magyar hagyomány - praktikusabb volta miatt - hódit, vagy talán még az ősibb hun- avarmagyar szervezőerő hagyományaként folyamatosan fennmaradt (Kárpát-medence). Hasonló a helyzet a keltezésnél is, a magyar sorrend (ismét a nagyból a kicsi felé haladva): 1971. április 30., a nyugati, semitizált sorrend: 30. April 1971. Itt is található átmeneti, vegyes forma : April 30, 1971. Örvendetes példa a sumér szemlélet s ugyanakkor a gyakorlati érzékről tanúskodó szemlélet egy vonatkozásban való uralomra jutására sok évezredes torzulás után: nemzetközi szabályok szerint fokozatosan kötelező lesz a keltezésben az év, hó, nap sorrend valamennyi nyelvterületen (Vö.: Élet és Tudomány 1971. X. 22. 2067. lap.). Ezekből és ezekhez hasonló nyelvzavarokból súlyos érzel mi zavarok, ellenségeskedések, csoportokra, nyelvi, szokásbeli különállásokra való szakadások, majd népi közösségekre, nemzetekre való leválások következtek az emberiség ősi, nagy egységes családjából. A művelődéstörténet számos ilyen folyamatról tudósít. Említsünk meg itt még egyet, melyről kevesebb szó esik s amelyről épp magyar tanulmányok kötelessége szólani. A magyar nyelvben a jobb és bal (kéz, oldal, ülőhely stb.) kifejezés minőségi rangsort is jelent. Nagyjából azonban így van ez sok más nyugati népnél és nyelvnél is. Akit megtisztelünk, azt jobb oldalra ültetjük vagy engedjük. Az ószövetségi zsoltáros is ilyen értelemben használja: "ülj a jobbomra", mondja az Atya a Fiúnak, így mondjuk a Hiszekegyben is: "ül az Atyaisten jobbja felől". Az ősi szkíta- hun- avar- magyar vendégszeretet a vendéget jobbjára engedte a közlekedésben is. Így alakult ki az ősi magyar: "balra hajts, jobbra előzz". Ez mindvégig fennmaradt Magyarországon, mikor már nyugaton - ismét az erőszakos talmudista hatásra - egymás után tértek át olyan országok is a "jobbra hajts" szabályra, melyek azelőtt még az ősibb "balra hajts" stílust követték. Ez ui. stílus, magatartás és végeredményben etika kérdése is. A talmudi, babiloni szellem magát tartja kiválasztottnak és gyengeségnek minősíti az őszinte udvariasságot, másnak előnybe részesítését (más kérdés, hogy taktikailag, megtévesztés céljából megengedi, sőt előírja a nemzsidóhoz alkalmazkodást, annak becsapását, sőt megrablását). A fokozatosan megerősödő babiloni hatásra nemzetközi egyesüléseken keresztül végül Magyarországnak is át kellett térnie a "jobbra hajts"-ra. Ez nemcsak hatalmas költséget okozott az országnak, hanem nálunk is az egymásnak tiszteletet adó, udvarias és előzékeny modor fokozatos kiszorítását is eredményezte a közlekedésből, majd ennek révén a társadalmi érintkezésből és gondolkodásmódból is. Nagyjában ugyanebben az időben tűnik el fokozatosan a másik embernek jobbra engedése figyelemből és a nyelvben megőrzött ősi illemből. Ennek nyomán ismét ridegebbé válik a társadalmi érintkezés, amit különösen az alkat gyengédségre nagyobb igénye szenved meg tragikusan, visszahatva az egész társadalomra s annak eldurvulását tovább fokozva. Igaz, hogy a női egyenjogúság is tudatosabbá válik, de alattomos erők ezzel a jelszóval súlyos sérelmeket okoznak a nőknek, a jövendő anyáknak, amikor ezzel a jelszóval akarják védelmezni a nők sajátos hivatása számára a természeti törvények által megkövetelt nagyobb figyelem és kímélet kiirtását s ezzel a jövendő nemzsidó nemzedékek Talmudban előírt tönkretételét. De még ősibb idők felé haladva, további nyelvzavarok alapját is fölfedezhetjük. Föltételezhető, hogy amint több vízözön is volt az emberiség eddigi élete során, úgy több nyelvzavar is bekövetkezhetett az emberi társadalomban. A Szentírás is, ősi mítoszok is azután valamennyi vízözön vagy nyelvzavar stb. tovább hagyományozott és mítosz formában megőrzött elemeit a legutolsó leírásnál használják fel. Valóban ki is elemezhetők olyan részletek a bibliai vízözön ill. nyelvzavar leírásából is - éppúgy mint ezeknek az eseményeknek egyéb mitikus emlékeikből is -, melyik az emberiség egy korábbi, még nagyobb élményéből maradt foszlányoknak tekinthetők. Nyelvészek részletesen kimutatják pl. az ural- altáji ragozó nyelv és az indoeurópai hangzóváltoztató nyelv családjai között fennálló rokon elemeket a nyelvszerkezetben és a szótári anyagban. Mégis biztos, hogy két, egymástól ma már igen távol álló nyelvcsaládról van szó, mely több tízezer évvel ezelőtt állhatott közel egymáshoz. Még a terület is, ahol ezek a nyelvek kifejlődtek, részben közös, de Pogrányi Nagy Félix részletes vizsgálata szerint az ural-altáji előbb szilárdította meg nyelvszerkezetét, a legvalószínűbben a Kaukázus vidékén. A ragozó nyelvek a gyökszó után illesztették a közelebbi meghatározást szolgáló jeleket, melyek később egybekötődtek az alapszóval. Az indoeurópai nyelvek, éppen ellenkezőleg, elöljáró szavakat vettek igénybe a pontosabb meghatározáshoz s legtöbbjük ma is megtartja a különállását. Ma nem érzékeljük annyira a két különböző gondolkozásmódból eredő nehézségeket. De azokban az ősi időkben, amikor a beszéd csak lassan alakult ki a hangokból, rendkívül fontos volt a szó közelebbi meghatározásában, a szófűzésben való hallgatólagos megegyezés, hogy egy gondolatsor közérthetően kialakítható és közölhető legyen. Ha most egy másik meghatározási módszer szerint beszélő ember tűnt fel, annak beszéde érthetetlen volt ennek a közösségnek a számára s elég ok arra, hogy idegennek; sőt ellenségnek tekintsék őt. A több tízezer éven keresztül is nyomon követhető képírás különféle nyelvű népeket is össze tudott kapcsolni. Mikor azonban a szófűzésre alkalmas jelek (ragok) is használatba kerültek, igen nagy zavar támadhatott, hogy egy csoport ezeket a jeleket a gyökszavak elé, egy másik - ősi hagyományait követve - a szavak mögé írta. Mindezekre a problémákra is gondolhatunk, amikor a bábeli nyelvzavar részleteit igyekezünk megközelíteni. VI. Isteni törvények - emberi törvények Urukagina kb. 2800-ban időszámításunk kezdőpontja előtt Lagas királya volt. Lagas, vagy ahogy a régi okmányok írják, SIR-BUR-LA "a hollóváros" a Satt-el-haj nevű Eufrátcsatorna baloldalán feküdt. Mai neve Tel-loh, írja Kmoskó Mihály (1913: 7). Majd vázolja a helyzetet : Az előtte lévő uralkodók alatt a közállapotok fokozatosan lezüllöttek. Entemena után fia II. Enannatum következett, akit rövid idő alatt három pateszi váltott fel Lagas trónján; Ene-tarzi, Enli-tarzi és Lugalbanda. A pateszik hatalmának hanyatlásával a hivatalnokok valósággal kiszipolyozták Lagas népét. Úgy látszik, hogy a belső elégedetlenség forradalomba torkollott és Urukagina e forradalmi mozgalom révén lett királlyá. Valószínű, hogy Lugalbanda eltávolítása simán ment végbe, főpapi méltóságát megtarthatta, a fejedelmi hatalmát át kellett adnia. Ez magyarázza meg azt a lagasi fejedelmek gyakorlatában szokatlan körülményt, hogy Urukagina összes felirataiban királynak (lugal) címzi magát, míg elődei, Ur-nina kivételével, a főpap (pa-te-si) címével érték be. Szinte érthetetlen, hogy Hammurapi híres oszlopa mellett, Urukagina sokkal korábbi feliratairól a művelt világ alig vett tudomást. Pedig Urukagina három kép-felirata és a "tojásdad lemez" szövege a világirodalom egyik legbecsesebb terméke, az emberiség legelső írott szabadságlevele! Kmoskó ezután ismerteti a szövegek hátterét. Mindenütt külön adószedők álltak a dolgozó emberek mellett és termékeikhez zsarolással olcsón hozzájutottak. Az egynejűséget sokan elhagyták, mert kellő adó lefizetése fejében új asszonyt vehettek. Urukagina mindezt megszüntette és az egyszerű dolgozó népet sanyargatókat eltávolította. A feliratok elmondják, hogy a reformok során az adó fejében fizetendő juhok és bárányok váltságdíjának ellenőrzését a király beszüntette és az egész ügyet a pateszi, vagyis az ország főpapja magánügyének minősítette. A pateszi háztartása Ningirszu égi udvarának képe kell, hogy legyen. Ennélfogva a pateszi birtokainak valódi ura Ningirszu. Bau istennő (szent nő, Ningirszu felesége (női megfelelője) a pateszi nejének birtoka felett uralkodik. Íme néhány részlet a szövegekből, melyet Thureau-Dangin alapján Kmoskó továbbfejlesztve közöl. A) A "C" jelzetű kúp-felirat szövege URUKAGINA ÉPITKEZÉSEI Ningirszu, Enlil isten vitézének Urukagina királya Lagas városának Tiras templomát építette az Antaszurrát építette Bau istennő templomát építette nagyszerű kőmedencéjét alapítványos áldozatai házában építette a juhkopasztás épületét (?) szent városában építette Nina istennőnek Nina földje felé haladó csatornáját kedves csatornáját kiépítette, farkát a tenger belsejével kötötte össze: Girszu falát felépítette. VISSZAÉLÉSEK ősrégi idő óta, az (emberi) magzat eredése óta, abban az időben a tengerészek embere hajók mellett időzött szamarak mellett pásztor időzött, birkák mellett juhász időzött, a rétek, a zöldséges földek mellett az adószedő időzött; a pasisu papok a felhalmozott gabonát a mezőn mérték; a gyapjas birkák pásztorai fehér bárány helyett pénzét hozták el. A ... (pap) a főzsolozsmás, a jós, a szeszfőző, az írástudók nőstény bárány helyett pénzét hozták meg. Az istenek szarvasmarhái hagymás földjét a pateszinak öntözték; jó földjei az isteneknek, hagymásföldek, uborkaföldek a pateszi részére lőnek. A négyes szamárfogatokat, a szép marhákat a papok befogták; a gabonát a papok a pateszi szolgaseregének kiosztották; ---- A kincstár papja A szegény anyjának kertjében a fákat megdézsmálta, a gerezdeket elszedte. Halott ember sírba tétetvén itala gyanánt 7 korsót kenyere gyanánt 420-at 2/5 gur-gabonát, 1 ruhát, 1 kövér gödölyét, 1 ágyat az uhnini pap vett a maga részére; 1 /5 gur gabonát a siratók embere vett a maga részére. ---- A pateszi háza a pateszi földjét, a hárem háza a hárem földjét, a hercegség háza a hercegség földjét kerítette hatalmába. Területén Ningirszu Istennek a tengerig ellenőrök voltak. A király jobbágya lankás szántóföldön kútját megépítette: a felügyelő odatelepedett; az egészséges vízhez, mely a szántóföldön volt, a felügyelő odatelepedett. Rabszolgaság abban az időben járta. URUKAGINA REFORMJAI Midőn Ningirszu isten, Enlil isten vitéze Urukaginának királyságát Lagasnak adományozta, 36 000 ember közé hatalmát helyezte: Az előidők sorsát megváltoztatta. szava királyának Ningurszu isten, amelyet hozzá intézett érvényre emelkedett. A hajókról a hajós embereket eltávolította. A szamarak mellől, a birkák mellől a juhászokat eltávolította, a rétek s a zöldséges kertek mellől. Felhalmozott gabonájától az adószedőket eltávolította. A pasisu papoknak a magtárfelvigyázót eltávolította. Fehér birka helyett nőstény bárány helyett pénzzel fizetni annak ellenőreit eltávolította. Annak az adónak, melyet a papok a palotába beszállítottak, ellenőreit eltávolította. A pateszi házát illetőleg a pateszi földjén Ningirszu istent királya gyanánt behelyezte, a hárem házát illetőleg a hárem földjén Bau istennőt úrnője gyanánt behelyezte; a hercegség házát illetőleg a hercegség földjén Dunsaggana istent ura gyanánt behelyezte. Területén Ningurszu istennek , egészen a tengerig semmiféle ellenőre nem volt. Halott ember sírba tételekor itala gyanánt 3 korsót, kenyere gyanánt 80-at, 1 ágyat, 1 kövér gödölyét az uhnini-pap vett a maga részére; 3/30 gur gabonát a sirató embere vett a maga részére. A kincstár papja a nép anyjának kertjébe nem járkál. A király jobbágyának szép szamara ha születik és feljebbvalója: "hadd vegyem meg" ha neki mondja, amikor elad: "árának jó pénzét fizesd meg nekem" mondja neki; ha el nem adná, a feljebbvaló haragosan ellene ne forduljon! A mágnás háza a király jobbágyának házához van építve s az illető mágnás: "hadd vegyem meg" ha neki mondja, amikor eladja: "árának jó pénzét mérd le nekem", házam ... "a gabonát tedd nekem, teljessé" , ő maga mondja neki, hogyha el nem adná az illető mágnás a király jobbágya ellen haragosan ne forduljon! Mondá és Lagas gyermekeit uzsorás vevőktől, a mérők felhalmozóitól (?) gabonával való fizetéstől (?) lopásoktól, orgyilkosságoktól, betörésektől megtisztította. Ilyen szabadságot csinált ő! Az árvának és özvegynek a hatalmat bíró semmi rosszat sem tett. Ningurszu istennel Urukagina ezt a szerződést kötötte! BEFEJEZÉS Annak az évnek a közepén a csatornát, melyet Girszu fiai bírtak, Ningirszu isten számára kiépítette egykori nevét beszüntette: "Ningirszu isten, Nippur városából uralkodó" Urukagina így nevezte el nevét s a Nina városán áthaladó csatornával összekötötte ... B) A tojásdad lemez felirata ---- pénzt a pateszi, a nagyvezér, az olajos nem szednek többé. A nép gyermeke halastót (?) ha csinál a halakat senki el nem viszi.- A tolvajt ... ról dobják le. Az orgazda (?) a tisztulás vizével tisztítja meg magát. Ha a nő férfinak "..." mondja azt a nőt vádlója a mezőre vigye; azon a mezőn a tisztulás vizével tisztítsa meg. A régi idők női 2 férfit bírtak; a mai nőket . . .-ról ledobják. Az álomfejtő ---- SARGON- MÓZES PÁRHUZAM Kmoskó Mihály (1911) a kialakuló sémi birodalmak egymásutánjáról írva megállapítja, hogy "az első nagyszabású sémi birodalmat Sargani-Sar-ri (Sargon) alapította, ki A-ga-ti (Akkád) városát emelte birodalma középpontjává. Sargont a megmaradt emlékek tanúbizonysága alapján az ókor legnagyobb hódítói közé kell sorolnunk; nem csoda tehát, hogy alakját legendás nimbusszal vette körül az utókor. Legyen szabad a király születésének legendás történetét ideiktatnom, melynek Mózes születésére emlékeztető részletei kölcsönöznek bizonyos érdekességet. "Sarru-GI-NA A-ga-ti hatalmas királya vagyok én Anyám papnő volt; atyám ismeretlen. Anyám testvére a hegyek között lakott. Városom Azupiranu, mely az Euphrat partján fekszik. Anyám, a papnő, megfogant, titokban megszült, sásszekrénybe helyezett és ajtómat szurokkal elzárva a folyóba vetett, mely nem ... A folyó Akkihoz, a vízöntőhöz vitt. Akki, a vízöntő felszedett ... és felnevelt. Akki, a vízöntő fia gyanánt nevelt. Akki, a vízöntő kertészének tett meg. Kertészkedésem alatt Istar megszeretett ... évig gyakoroltam a királyi hatalmat ... évig uralkodtam a feketefejűek fölött ..." Minthogy Sargon birodalmának fővárosa A-ga-ti volt a későbbi Akkád és egy nem régen kiadott kétnyelvű (sumir és sémi) ékírásos szöveg tanúsága szerint Akkád nyelve a Bábelben használt sémi nyelvjárással azonos; e körülményből Ungnad azt következteti, hogy Sargon birodalma előtt más régibb sémi állam aligha létezett, mert máskülönben Észak- Babylonia nyelvét nem Akkad, hanem más város után nevezték volna el ... Sargon nagy fejedelem volt. Régibb okmányokon alapuló assyr és babyloni omenszövegek és krónikakivonatok szerint egész Mezopotámiát nemcsak leigázta és jogara alatt egyesítette, de hatalma állítólag a Perzsa-öböltől a Földközi Tenger partjáig ért." (18-19. 1.) A szerző ezután a további sémi hullámokat mutatja be. Részletesebben szól Hammurabiról, aki "Sumér és Akkád királyának" nevezi magát nagy hódításai végén s aki törvénygyűjteményéről lett híressé. A törvényeket saját szavai szerint "abból a célból vésette emlékoszlopára, hogy az árvákat és özvegyeket megesdje ... hogy igazságot mondjon az országban, a pöröket eldöntse s a bajokat gyógyítsa." Kmoskó azután így folytatja: "Hammurabi óta Bábelben az emberi kultúra haladásáról alig lehet szó. A későbbi korok mind a régi műveltség nagyszerű maradványaiból éltek. De még tovább menve, azt is elmondhatjuk, hogy már maga a Hammurabi korszak is a szellemi decadencia jegyében áll. Senki sem vonja kétségbe, hogy az általános műveltség érzékeny hőmérője a művészet. Tessék már most a Louvreba menni és összehasonlítani a Sarzec által kiásott sumir Tel-lohi emlékeket a Hammurabi korszakával és azt fogjuk tapasztalni, hogy a bábeli szemiták egyszerű mesteremberek voltak a híres stéle des vautours reliefjeinek megalkotóihoz képest. A modern ember lelkesedve -emlegeti Hammurabi törvénykönyvének humánus szellemét. Kérem, erre is van kadencia Gudea lagas-i pateszi feliratai között, aki elmondja, hogy minekután királyi városát megszentelte és Ningirsu templomát szent helyen felépítette, "senkit ostorral nem ütlegeltek, szíjakkal meg nem vertek; az anya nem kegyetlenkedett gyermekével ...". E-ninnu templomának felavatása alatt hét napig minden ember teljes egyenlőséget élvezett: "a rabnő úrnőjéhez lett hasonlóvá, a rabszolga ura oldalán haladt és városában az erős a gyönge oldalán aludt." (30-31. lap.) VII. A babiloniai szellem A sumér őstörténet irodalmi emlékei után a királylisták ama dinasztiái szerint tájékozódhatunk pontosabban, melyek királyainak a zöme a mi mértékeinknek megfelelő időkig ült trónon. Az ország feletti főhatalom ezekben az időkben is városról- városra szállt. "Nagyon fontos következtetés azonban az írja Dávid Antal (1926: I. 61 köv.) -, amit az uralkodók nevéből levonhatunk. A kezdettől folyó sumér néváradatban először bizonytalanul és el-eltünedezve, később egyre gyakrabban megjelennek a sémi nevek, - amelyek azt bizonyítják, hogy a sémiek már nemcsak benn vannak az ország területén, hanem egy-egy városban a hatalmat is a maguk kezébe kaparintották. Az igaz - folytatja Dávid -, hogy a történeti ismereteink bővülése során szerzett tapasztalataink arra intenek, hogy pusztán a nevekből ne akarjunk a részletekbe menő megállapításokat tenni. Idők folyamán sok sumir nevet viselő és sumérul író uralkodóról derült ki, hogy minden látszat dacára, sémi fajú; másrészt az sem lehetetlen, hogy hamisítatlan sumér uralkodók rejtezkednek egyik-másik - talán divatból felvett - sémi név mögött. A részletekben való bizonytalanság dacára azonban egészben véve kétségtelen, hogy a negyedik és a harmadik évezred is, mint Mezopotámia egész története, a fajok - ez időszerint a sumér és sémi fajok (helyesebben: népek - Szerk. meg.) - harcának a jegyében áll. Előfordulhat ugyan, hogy e harc folyamán egy-egy hódító sémi az utána következő sémi hullámmal szemben a sumérség védelmezőjévé válik; lehetséges, hogy sumér uralkodó sémi segítséget vesz igénybe sumér testvére ellen; e kétezeréves mozgalmas történelem sarokpontja mégis az a kérdés: melyik fajé legyen a Tigris és Eufrát művelhető síksága, a suméré-e vagy a sémié? Tudatosan vagy öntudatlanul erre a nagy kérdésre akarnak feleletet adni azok a helyi érdekű s a mi szemünkben legtöbbször kicsinyesnek látszó harcok is, amelyekről legelső - körülbelül a negyedik évezred végéről eredő - egykorú feljegyzéseink tudósítanak bennünket." A város királya (sumérul lugal) hűbéres fejedelmeket (sumérul pateszi vagy iszak) gyűjt magának és igyekszik az egész ország (sumérul asag vagy mada) királya lenni. Az első "húsból és vérből való" uralkodó Kisben Meszilim (kb. K: e. 3100). Feljegyezték róla, hogy egy Umma és Lagas közti határvillongásnál mint döntőbíró szerepelt s határjelzőként egy sztélét állított fel. Az uruki dinasztiáról 308 táján győzelmes hadjárat van feljegyezve, melyet Kis ellen vezetett. Talán a marii vagy a kili dinasztiának volt hűbérese az aksaki Zuzu, aki megtámadta Lagast, de vereséget szenvedett Eannadutól (kb. 2950). Ez utóbbi számos feliratot hagyott hátra, többek között az Ummával vívott harcokat megörökítő híres keselyű-sztélét és megszerezte Kis királyának a címét is. Minthogy ekkor Kis a királylisták szerint az egyeduralom birtokában volt, e feljegyzés annyit is jelenthet, hogy Eannadu DélMezopotámiának, az "országnak" törvényes és teljhatalmú ura lett. Tény, hogy változó szerencsével dinasztiája a hatalom birtokosa volt s annak utolsó tagja, Urukagina, nagy társadalmi reformokat hozott létre. Az előzőkben már szó volt a sumér jogtörténetekben s egyben az emberiség jogtörténetében alapvető törvénygyűjteményéről, mely előző kisebb jogalkotás eredményére épült. , Urukagina s a kili dinasztia után a harmadik uruki dinasztia Lugal- zaggiszi nevű egyetlen uralkodója következett (2662-2638). Az ő huszonötével uralma alatt nemcsak egész DélMezopotámiát hajtotta uralma alá, hanem a Perzsa-öböltől a Földközi-tengerig is "tiszteletet szerzett fegyvereinek." Közben azonban északon I. Sarrukin (Szargon) Akkádban megszervezte birodalmát és 2638 táján legyőzte Lugal-zaggiszit. Az akkád birodalom határait Sarrukin délen a Perzsa-öbölig, keleten Elámig, északnyugat felé Libanonig és a Taurusig terjesztette ki. "Apró jelekből úgy látszik, joggal következtethetünk arra is, hogy Sarrukin volt az első öntudatosan sémi uralkodó, aki Mezopotámiában sémi fajtestvérei - a "fekete fejűek" (szemben a tarkoponyájú s talán szőke sumérokkal) - uralmát akarta állandósítani. Hogy közte illetve a birodalma magvát alkotó Akkád és a sumérság közt az ókorban is ellentétet éreztek, kétségtelenül bizonyítja az a körülmény, hogy Mezopotámia sémi lakóinak és sémi nyelvének a megjelölésére - szembeállítva a sumérral - éppen az akkád nevet választották" (66-67. l.) Dinasztiája mintegy kétszáz éves fönnállás után elpusztult. Egyik legkiválóbb tagja volt Narám-Szin (2557-2520), halála után a dinasztia a hanyatlás útjára jutott. Most a negyedik uruki dinasztia megalapítója, Ur-nigin (2456-2450) következik. Az ő uralomra jutásával az észak és dél harca, amelyet Sarrukin indított meg, a dél javára dőlt el s a hatalom súlypontja ismét az ország sumér felére helyeződött át. Az átmeneti időbe esik a lagasi sumér fejedelemnek, Gudeának az uralkodása. Hadat viselt Elammal. A föllendülés időszakának gyorsan véget vetnek a gutuk, más néven a "hegység sárkányai". Mint későbbi elűzőjük mondta: "elrabolták a feleséget a férjtől, a gyermekeket a szülőktől s a sumér királyságot a hegyek közé vonszolták. 125 évig (2426-2302) tartó rablógazdaságuk olyan válságot okozott, hogy abban a sumérságnak talán még élő erői véglegesen elsorvadtak. A rettenetes csapásnak, amely betörésükkel érte az országot, két évezreden át , megőrizik emlékét a panaszkodó zsoltárok" (Dávid 1926: I. 69). Utu-hegalnak (2301-2295) sikerült megdöntenie az idegen uralmat. Ő az ötödik Uruki dinasztia egyetlen tagja. Hét évig terjedő uralma után az ország feletti főhatalom Ur városára száll "melynek uralkodói már, úgy látszik, csak névben - s abban is csak részben - sumérok" (U.o.). Dávid Antal forrásokban megindokolt álláspontja alapot adott arra a föltételezésre, hogy elhurcolt illetőleg elmenekült sumérok nagy számban ekkor húzódtak fel a hegyekbe, a zagroszi felföldre. Sok nyom mutat arra, hogy észak felé, a kisebb ellenállás felé, az Urmia és a Káspi tó irányába tovább haladva (Lurisztán) megtalálták a kapcsolatot a szkíta népekkel, melyekkel maguk is népi közösségben álltak ősi időktől kezdve: Ezt nemcsak a nyelv szerkezet és szótári elemzése mutatja, hanem, sok egyéb mellett, a fémtechnikának, ötvösművészetnek olyan páratlan magas foka, mely abban az időtájban kezd délről megjelenni a Káspi-tó vidékén s tovább húzódik az ún. aranyleletek népének lakhelyéig. Minden jel arra vall, hogy a harmadik uri dinasztia meg akarta szüntetni a dél és észak közt dúló harcot. Ennek a törekvésnek a külső kifejezésére első tagja, Ur-Nammu (2294-2277) új politikai fogalmat hoz be a köztudatba: az egyesített sumér-akkád birodalomét. Mivel a birodalom fővárosa délvidéken fekszik s a dinasztia mint a régi ország jogutódja akar szerepelni, az akkádi birodalom sémi hivatalos nyelve egy időre háttérbe szorul a sumér javára. A sumér újraéledésnek azonban sok nehézsége van. A gutu uralom alatt az ország elnéptelenedett és a sumér utánpótlás hiánya valamint a sémiek állandó beszivárgása következtében a lakosság úgyszólván teljesen kicserélődött. A sumérság létéről jórészt csak a hivatalos nyelv tanúskodik, egyebekben pedig a hosszabb ideig ellenállt dél is egyre jobban elveszti ősi sumér jellegét. Az azonban, amit sumér műveltségnek, sumér szellemnek nevezhetünk, tovább él, sőt nagyszerű alkotásokat hoz létre. Ez pedig azt mutatja, hogy ha Sumér etnikuma fel is hígul, a bevándorlók, a beházasodók igyekeznek ezt a magasabb és értékesebb örökséget minél hamarabb a magukévá tenni. A dinasztia két első tagja, Ur-Nammu és fia, Sulgi (2276- 2231) hatalmasan megerősíti Sumért. Birodalma, minden jel szerint, nem igen állt mögötte Sarrukinénak. A megváltozott területi és hatalmi viszonyok kifejezésére uralma későbbi éveiben Sulgi a "Sumér-Akkád" királya cím helyett általában a "négy világtáj királya" címet használja. Körülbelül ebben az időben kezd észrevehetőbb szerepet játszani a később oly rendkívüli hatalomra jutott Asszíria is Akkádtól északra. Dávid szerint "eredetére vonatkozóan ez idő szerint még bizonytalan tapogatózásokra vagyunk utalva. A reánk maradt legrégibb uralkodószobrok - legalább az öltözködésben - kétségtelenül sumér jelleget árulnak el, a legrégibb uralkodónevek - hiti, Uspia, Kikia -- pedig mitanni hangzásúak. E sovány adatok és az általános helyzet alapján a kezdetet körülbelül olyanformán képzelhetjük el, hogy a sumérság - bizonyára még a Sar-rukin előtti időkben - a középső Eufrát és Tigris vidékén, mitanni őslakosságtól lakott, területeken határvédő kolóniát szervezett, amelyekben a központi hatalomnak alárendelt fejedelmek uralkodtak. E kolóniák közül való volt a Tigrismelletti Assur is, amely az idők viszontagságai során nem sorvadt el, mint az Eufrát menti fejedelemségek, hanem valószínűleg kedvezőbb földrajzi helyzete következtében nagyhatalom kikristályosodási középpontjává vált. E folyamat megindítói valószínűleg sémi telepesek voltak, akik a - sumér kultúrával átitatott - mitanni - sumér keverékből álló lakosságot magukba olvasztva, Assurnak sajátosságos és az egész történelem folyamán maradandó sémi jelleget adtak. Az assuri fejedelmek hatalma ez időben Sumér-Akkád mindenkori királyainak a gyöngeségétől függött. Az uri AMARSzinnek kétségtelenül vazallusai voltak, mert fejedelmük, Záriqum (kb. 2224), asszír emlékeink tanúsága szerint, az ő nevében uralkodik. E függő viszony és a dél felé való terjeszkedés nehéz volta azonban nem akadályozta meg Assurt abban, hogy északnyugati irányban szinte hihetetlen távolságokra éreztesse hatalmát. Ugyanez időkből a kisázsiai mai Kültepe vidékéről nagyszámú ékiratos tábla - főleg jogügyleteket tárgyaló okmányok, az ún. kappadókiai táblák - maradtak reánk, amelynek tanúsága szerint az uri dinasztia idején Kisázsiában viruló asszír kolóniák éltek" (Dávid 1926: I. 71-72). Legújabb hírek arról szólnak, hogy Szovjet Közép Ázsiában a Karakum-sivatag határán ötezer éves városok romjait tárták fel a szovjet régészek. (Namazga-tepe és Altün-tepe). A Mezopotámiakhoz hasonló lépcsőzetes toronytemplomokat, ékszereket, agyagszobrokat, edényeket stb. tártak fel. (Az "Északi Babilon", Élet és Tudomány. Budapest, 1971. 13: 621.) Szaklapokban megjelentek tanulmányok azzal kapcsolatban is, hogy Mezopotámia és India között félúton Irán délkeleti részén hatalmas domb alatt föltárták a mintegy 5500 éves Tepe Yahyát. Ezzel fontos összekötő kapocs vált ismertté Sumér és az Indus völgyének két sumér műveltségű ősvárosa, Harappa és Mohendzso-Daro között (Vö.: Delta, 1971. 8. 27- 29): Kramer (1963: 290) ezt írja: "A technológia területén a fazekas-korong, a kerekes jármű és a vitorláshajó valószínűleg sumér találmány. És bár a fémművesség biztosan nem sumér eredetű, a sumér fémművesek termékei mindenütt elterjedtek az ókori Közép-Keleten, s némely példány még olyan messze is eljutott, mint Magyarország, és Közép-Európa." Ehhez a nem kis jelentőségű megállapításhoz rendelkezésre álló alapokat szakszerűen foglalta össze dr. Bobula Ida "Sumerian technology" c. munkájában (Smithsonian Institution, Washington: 1959). Dávid helyes gondolatmenete különösen értékes az erdélyi tatárlaki sumér leletek felfedezése után. Ezek ugyanis azt bizonyítják, hogy sumér telepesek a nyugati irányban is messze északra jutottak (Makkay 1970). Vlassa kolozsvári régész legújabb fölfedezései tovább növelik Torma Zsófia múlt század utolsó harmadában gyűjtött és részben publikált leleteinek értékét. A még egymástól meglehetősen független sumér városkirályságoknak egyáltalán nem volt szükségük Sarrukin ideje előtt "határvédő" kolóniákra a mitanni vidéken, a későbbi Asszíria területén. Miért mentek tehát oda? Hogy kereskedelmi kapcsolatokat létesítsenek távoli vidékekkel s közben állomáshelyeket, telepeket szervezzenek meg. Alapvető jellege a sumér műveltségnek, hogy nem katonai hódításra és területszerzésre törekszik, hanem arra, hogy magas színvonalának megfelelő anyagi eszközöket, nyersanyagokat (obszidián stb.) biztosítson és írásos kultúrájával, tudásának eredményeivel emelje a helyben lakó nép életszínvonalát, magasabb szintre emelje társas életüket, munkamódszereiket, termelésüket stb. A tatárlaki leletek nagy kora (i.k.e. 4000 körül a C 14 alapú keltezések alapján) azonban azt a második kérdést is fölveti, hogy hogyan kerültek mezopotámiai sumér területre a sumér piktografikus írások első emlékei? Anélkül, hogy ennek a kérdésnek mélyebb vizsgálatába bocsátkoznánk, csak utalunk Laky Kálmán tanulmányaira. Új veszedelem jelentkezik a sumér-föld számára Elám felől. Szuza fejedelme, Elám helytartója nem nyugodott bele, hogy Akkád hanyatlása után is annak hűbérese maradjon. Annál kevésbé, mert Sumérban is egyre több helyet töltöttek be az idegen akkádokkal. Az utolsó sumér király, Abbiszin, nem volt képes egyszerre védekezni a nyugatról betörő sémi amoreusok és a keletről támadó elámiak ellen és elbukott. "Sumérból elvitték a királyságot" áll az utolsó siratóénekek egyikében. Egy pillanatra meg kell most állnunk, hogy az időszámítási rendszerről egy megjegyzést tegyünk. Dávid Antal adatai mint ő maga megjegyzi munkája előszavában - a Neugebauer - Weidner féle számítás alapján vannak számítva. Megjegyzi azonban, hogy valószínűleg helyesebb a Fotheringhammal és Langdonnal együtt meghatározott Schnabel-féle számítás. Ez a számítás Vénusz-megfigyeléseket tartalmazó följegyzéseken alapszik, mely szerint az első bábeli dinasztiához tartozó Ammisaduga 6. éve csillagászati úton megállapítható. E szerint bizonyos kisebb ingadozások lehetősége mellett az I. bábeli dinasztia első éve 2169. Ez volt a helyzet 1925-ben. Ma pontosabb adatok birtokában ez is helyesbítésre szorul. A rövidebb és hosszabb időszámítás között ma mintegy 170 év távolságot kell felvenni, s eszerint a rövidebb időszámítás szerint - mely szerint ma számolunk - I. Sarrukin 2400-- 2345 között uralkodott. Az az időpont, amikor Sumér függetlenségének vége lett, amikor "Ibbiszin, Ur királya megbilincselve Elamba vonult és sírt és elesett" - amint egy korabeli szöveg mondja, a mai rövidebb időszámítás szerint 2016. Ezután ezt a rövidebb időszámítást követjük. "A teljes pusztulástól csak két város menekült meg, amelyeket a győzők még az Ur eleste előtt elfoglaltak: Istin és Larsa, írja Zamarovszky. Az elsőt a Mariból jövő Isbiera amoreus hadvezér foglalta el, a második Naplánum elámi hadvezér. Kis királyságokat alapítottak a városokban, és utódaik is itt uralkodtak. Az időszámításunk kezdete előtti tizenkilencedik század elején Szumuában amoreus vezér Babilonban új királyságot alapított. Sorrendben az ötödik utódja, Hammurabi időszámításunk kezdőpontja előtt 1791-1749 között elfoglalta Istin és Larsa városokat, és Dél-Mezopotámiát Babilónia néven egyesítette. Így az időszámításunk kezdőpontja előtti tizennyolcadik század közepén Sumér az "Óbabilóniai birodalom'' részévé vált. Hammurabi fiának, Szamszuilunának uralkodása alatt kb. időszámításunk kezdőpontja előtt 1748-1711ben, Urban a közelebbről nem ismert Narámszin felkelést kísérelt meg; neve után ítélve akkád volt, de a babilóniai katonaság megerőltetés nélkül legyőzte (Zamarovszky: 204). Ur városát is földig rombolta és felégette 1737-ben az a hatalom, amely előbb a politikai vezetést ragadta el tőle. Az eszközt illetően jegyezzük Wolfram V. Soden szavait (1960: 79) Harnmurabi "Etámtól Asszírián keresztül Szíriáig terjedő más hatalmakkal kötött váltogatott koalíció kihasználásával ezeket egymásután nagyobb részt kikapcsolta úgy, hogy birodalma egész kis kezdetből végül is egész Babiloniát, Asszíriát és Mezopotámiát magába zárta". A babilóni szellem kiváló tömör jellemzése Von Soden ezt az eljárást igen ügyesnek nevezi ("geschicktester"). Mások kijátszását, megtévesztését, kihasználását a csaló szempontjából, lehet esetleg ügyességnek nevezni, de ha ellensúlyozásként nem képviseljük a megtévesztettek és megkárosítottak jogos érdekeit is, vétünk az igazságosság ellen. Érdekes és egyben szomorú jelenség korunkban, hogy erre sokan azt mondjál : A politikában ilyen eszközökkel élnek, miért nem volt a másik még ügyesebb, miért hagyta magát becsapni stb. Pedig valamennyi kultúrállam törvénykönyve nem azt bünteti, akit becsaptak vagy megkárosítottak, hanem a csalót és a károkozót. Egy törvénykönyv van, amelyik a kívülállók szempontját elvben és gyökerében nem képviseli ma sem és ez a Babiloni Talmud. Nem is vesszük, észre, hogy mennyire átjárta gondolkodásunkat és mennyire hatása alatt vagyunk tudatosan vagy tudatlanul annak a gondolkodás- és beszédmódnak, mely a talmudi másokkal való nem törődés szellemében a fent idézett s ahhoz hasonló megjegyzések útján segíti elő a Talmud követőinek világuralmi törekvéseit. Ez a talmudi szellem egyesek számára egyáltalán nem egy rég letűnt babilóni gondolatvilág túlhaladott álláspontja. Josef Tekoah, Izrael állam képviselője 1969. július 1- jén terjedelmes beszédében a Talmudból vett idézetekkel próbálta igazolni Izrael "jogát" Jeruzsálem "mindörökre" szóló birtoklására. Tekoahtól nem várható más annak ellenére sem, hogy állama annak idején aláírta az ENSZ deklarációt az alapvető emberi jogegyenlőségről. A babiloni szellemnek épp ez a lényege: mindent elfogad s ha kell mindent elfelejt, amint azt saját érdeke, kifejezetten földi, evilági, anyagi érdeke és pillanatnyi haszna kívánja, és ezt állandó programként, alaptörvénykönyvében "szentesítve" hol hangosan, hol titokban hirdeti. Az a tény azonban, hogy az ENSZ üléstermében senki sem állt fel, hogy erre a babiloni szellemre való hivatalos hivatkozást visszautasítsa, mutatja, milyen fokot ért el a talmudi megtévesztés. A "nemzetközi együttműködés", a "leszerelés", az "üzleti és kereskedelmi kapcsolatok", a "tárgyalások szelleme" stb. jó, helyes, sőt szükséges jelszavak, a talmudisták kezében - az egyenlőtlenség, a diszkrimináció alapján - kiváló eszközök lettek a diplomácia meghipnotizálására az elítéltek, a gyengék, elnyomottak, elszegényítettek és becsapottak elnyomása érdekében: Zamarovszky az előbb idézettek után így folytatja: Az időszámításunk kezdőpontja előtti "tizenhetedik és tizenhatodik században, mielőtt Egyiptomban létrejött volna az Új birodalom és Görögországban az achájok elkezdték volna első királyságaik kialakítását, a sumérok már kihaltak. Városaikat az új uralkodók részben felújították, de akkád népességgel. Az akkád nyelv végül a sumér nyelvet is kiszorította úgy, hogy csak a vallási szertartásokban és az írnokok szótáraiban maradt fenn. Így konzerválódott egy évezreden át anélkül, hogy akár egyetlen szóval is gazdagodott volna. Majd végkép a feledés homályába merült. Ezalatt az idő alatt Sumér csak mint földrajzi elnevezés szerepelt a mezopotámiai uralkodók címei között. Használták az "Óbabilóniai birodalom" amoreus királyai (kb. az időszámításunk kezdőpontja előtti 1893-1594. években), utánuk a kaszita és asszír királyok, végül az "Újbabiloniái birodalom" kaldeus királyai (az időszámításunk kezdőpontja előtti 625-539. években), Majd Babilonia perzsa meghódítója, Kürosz is átvette, és még három utóda is "Sumer és Akkád királyának" nevezte magát. Ezt a címet csak Xerxes hagyta el időszámításunk kezdőpontja előtt 482-ben. Ezzel Sumér hagyományainak utolsó maradványa is eltűnt. Amikor a görögök megismerkedtek Mezopotámia történelmével, a sumérokról még legendákból sem szereztek tudomást. Ezek a legendák éltek ugyan, de asszíroknak vagy babiloniaknak tartották őket. A sumérokról a régi egyiptomiak és a régi perzsák, de India régi lakosai sem jegyeztek föl semmit. A zsidók, akik magukat a suméri Úrból való Ábrahám ősatyától eredeztetik, a sumérokról semmit sem tudtak. Még országuk nevét is elfelejtették - és Kaldeának nevezték! Volt azonban egy ókori történész, aki írt Sumérról még pedig görög nyelven: ez a babilóniai Bérosszosz nevű pap az időszámításunk kezdőpontja előtti harmadik századból, "Babiloniak" (azaz : babilóniai dolgok) című művében még néhány sumér király nevét is közölte. De a babilóniai papokat csak mint jósokat vették komolyan nem mint történettudósokat ... Így a sumérok nemcsak a történelemből tűntek el, hanem az emberiség adatából is (204- 205. 1). Biztos, hogy ennek oka volt emberi nemtörődömség, sőt hanyagság is, húzódozás a különleges erőfeszítésektől, emberi hibák és bűnök a szomszéd népek részéről. Úgy véljük azonban, hogy a legfőbb oka a babilóni szellem volt, mely sok vonatkozásban is bizonyítható módon minden erővel arra törekedett, hogy ha át is vett sok sumér értéket, magát a sumér népet és a neki járó tiszteletet mielőbb elfelejttesse. Lehet azt a meg jegyzést tenni, hogy hiszen minden nép alapjában önző s nem sokat törődik azzal-, amelyik elgyengül a küzdelemben és végül elbukik. Még talán sietteti is ezt a folyamatot annál inkább, minél inkább értékesebb és nemesebb története van a hanyatlásra indult másik népnek. Kényelmetlen érzés, ha adósai vagyunk másoknak, legjobb ha mielőbb eltűnik a porondról. És éppen ezt az érzületet foglalta jogszabályokba Hammurabi. De nemcsak az érzést, hanem énnek a nyíltan ki nem mondott vágynak és óhajnak megfelelő intézkedéseket is. Mindezeket világosan tanulmányozhatjuk a babilóni Talmud hiteles héber kiadásaiban s ennek kiváló hebraisták által készített teljes fordításaiban. Hammurabi kezdetben a larszai Rim-Szin hűbéreseként inkább északra és északnyugat felé tört s csaknem kiért hatalmi köre a Földközi tengerig. Uralkodása 29. évében - mint egy felirata jelzi - "összegyűjtötte csapatait és Rim-Szin, Ur királya ellen vonult, Urt és Larszát meghódította és vagyonukat Bábelbe vitte. "Mikor Délmezopotámia korlátlan ura lett, megkezdte birodalma teljes átszervezését. A helyi hagyományokkal, külön történelmi múlttal rendelkező országrészeket egységes birodalommá szervezte át s így megszüntette hosszú időre birodalma szétesésének lehetőséget. Ez az átszervezés legsúlyosabban a sumérságot sújtotta. "Az ország - írja Dávid (I. 81. 1.) - valójában sohasem volt összefüggő kultúrterület, hanem egyes megművelt oázisok meglehetősen laza csoportja. Az ilyen szétdarabolt ország természetesen a legkedvezőbb talaj különböző helyi hatalmasságok kitenyésztésére s nyelvi, jogi, vallási életmódbeli dialektusok keletkeztetésére. Ezenfelül a birodalom delén a sumérok még nem teljesen elsémisedett - ivadékai is éltek, akik országuk és kultúrájuk ősiségének tudatában mélységes megvetéssel néztek a jött-ment, barbár hódítókra s hajlandók voltak minden alkalmat megragadni arra, hogy a betolakodóktól megzavart világrend újra helyreállítható legyen. Mily nagyfontosságú tényező Mezopotámia történetében a délnek e különleges lelki alkata, mutatja az a feltűnő körülmény, hogy a történelem folyamán- a sumérság elveszte után is - csaknem minden Babilónia vagy Asszíria ellen irányuló belső támadás a délvidékről indul ki s a délre támaszkodik." Az egységes modern birodalom érdekében nagyarányú telepítéseket végez, műutakat építtet, hogy a központi hatalom parancsai mielőbb eljussanak a birodalom legtávolabbi sarkába is. A népek előkelőit Bábelbe viszi és a birodalom kormányzásának tudományára taníttatja, hogy majd az ország egyik vagy másik végében kiváló hivatalnokok legyenek belőlük. Megbízható amurrita harcosainak a részére az egész birodalom területén telkeket hasít ki és törvényes kedvezményeket biztosít állandó hadkötelezettség ellenében. Az egész birodalom területén hivatalos nyelvvé az akkádot teszi meg, amelyet Mezopotámia sémi lakóinak legnagyobb része anyanyelvének vall. "Felforgatja a mezopotámiai mennyországot: átdolgoztatja az egész mitológiát s Bábel istenét, Mardukot teszi az összes istenek fejévé. Természetesen arra is volt eközben gondja, hogy a megfejelt mítoszok, eposzok és egyéb vallásos szövegek sémi nyelven terjedjenek el birodalmában. Hogy a különböző helyeken különbözőképpen fejlődött törvénykezési gyakorlat se emlékeztessen a partikularizmusra, összegyűjteti az ország területén divatos - jórészt sumér nyelvű - törvénygyűjteményeket s ezek alapján jogtudósaival egységes birodalmi törvénykönyvet készíttet - természetesen sémi nyelven" - (I. 82-831.). Valójában mindenkitől áldozatot követel, lemondást ősi vallásáról, hagyományairól, jogairól a közösség érdekében - kivéve a semitáktól. A nemzetközösség meghirdetése minden "nacionalizmust" túlhaladottnak és károsnak bélyegez - kivéve a semita nacionalizmust. Ezt törvényes jogokkal bástyázza körül, biztosítva számukra mindazt, amit eddig a sumérok élveztek saját földjükön saját munkájuk, tudásuk, műveltségük eredményeképpen. A föld ősi népe, amely befogadta a szegényen érkező vándorokat, munkához juttatta, kitanította őket, a vendégeket szívesen látta, törvény erejével a vándorok és vendégek szolganépe lett. A törvénykönyv számos lehetőséget adott az országba fokozatosan betelepülő semitáknak, hogy az ősi, egységes- sumér nép részére megalkotott ősi törvények segítségével átjátsszák a maguk javára az ország vagyonát, szellemi és politikai irányítását. Érdemes volna mielőbb a törvénykönyvet ilyen szempontból részletesen áttanulmányozni. Kmoskó általános érvényű megállapításait már előbb idéztük. Néhány részlet ezeken túlmenően a törvénykönyvből. A sumér idők óta érvényben maradt az egynejűség, ami annyit jelent, hogy egy férjnek csak egy törvényes hitvese lehet. Ha azonban a feleség magtalan, joga van kijelölni egy, esetleg több mellékfeleséget, rabszolganőt. A semiták beházasodásának megnövekedésével könnyű volt a hódításra törekvő idegen népelemnek a mellékfeleségek révén fajuk népszaporodását ugrásszerűen megnövelni. Ha egy vagyonos papnő ment férjhez - és a semiták nagy számban küldték gyermekeiket a templomok szolgálatára - akinek nem volt szabad gyermeket világra hozni, a házasságba, mint "nővér" mindjárt egy pótfeleséget vitt magával. Ez tett azután eleget helyette az örökös állítás kötelezettségének. Nem nagy idő elegendő volt ahhoz, hogy a nagy földekkel és kincsekkel rendelkező templomok vagyona a semita népelem kezébe kerüljön, minden különösebb feltűnés nélkül, hiszen "törvény" volt rá, hogy így történjen. Ha rabszolganő urának gyermeket szül, a tulajdonos halála után gyermekével együtt felszabadul. Ha rabszolga szabad nőt vesz feleségül, a gyermekek már szabadok: Hammurabi törvénykönyvének azonban mindezeknél súlyosabb következményekkel járó hatása az ún. talio - büntetésből ered. Amíg az ősi sumér törvények pl. nem vonták egybe a gondatlanságból és a rosszakaratból eredő károkozást, Hammurabi nem tesz különbséget a kettő között. Amíg pl. a sumér törvény szerint, ha valaki gondatlanságból megsérti társa kezét vagy lábát, öt ezüstpénzt fizet, addig Hammurabi törvénye kimondja, hogy ugyanolyan büntetéssel kell sújtani a vétkest. Ez a "szemet-szemért, fogat-fogért" elv tulajdonképpen az ősi ösztönökre alapuló önvédelemnek első egyetemes törvénnyé emelése. Nem küzd az ösztönösség ellen, hanem törvényes utat biztosít, sőt követel a számára. Alapvetően kimondja a rosszhiszeműség vélelmet. A babiloni törvénykezésnek ez a vonása a legsötétebb visszaesést jelenti az emberiségnek még a sumér időket is megelőző vadságába, ha egyáltalán volt ilyen. Nagy a valószínűsége azonban annak, és a sumér történelem és kultúra ezt bizonyítja is, hogy minél régebbi idők adatai kerülnek elő, annál tisztább erkölcsiséget találunk az emberiség egyik vagy másik csoportjánál a krisztusi erkölcs meghirdetése előtt. Igaz, ez az emelkedettség nem általános, a sumér időben sem volt ismeretes más tájakon (legalább is nincs eddig bizonyítékunk rá). De az a tény, hogy - amennyire a történelmet ma ismerjük - minden időben voltak rendkívül magasra emelkedett kultúrák, amelyek valamilyen isteni gondviselésre és beavatkozásra utalnak (természetesen főként az emberi léleknek a kegyelem által történő megvilágosítására és megerősítésére gondolunk). Ugyanakkor azonban ítéletet mond azok felett, akik nem emelkedtek ilyen magasra, vagy éppen a nyilvánvaló értékek lerombolására és elpusztítására törekedtek. Hammurabi törvénykönyve jelenlegi tudásunk szerint egy ilyen világos bizonyíték: a magasrendű sumér erkölcsiséggel szemben tudatosan a rosszakaratot tételezi fel minden esetben, amikor egy vétkes a bíró elé kerül. 15-20 ilyen "ugyanazzal bűnhődjék, amivel vétkezett" paragrafus van Hammurabi törvénykönyvében. Meltzl Balambér (1913: 58-59), aki ezeket összegyűjtötte és jogi szempontból megvizsgálta, kijelenti: "Már ebből a néhány, vagy túlságosan sok talio- szakaszból is kitűnik, hogy Hammurabi törvénykönyve éppenséggel nem "humánus", hanem egy nagyon kegyetlen törvénykönyv'" Miért döntött így Hammurabi, aki ugyancsak jól ismerte a sumér törvények szellemét? Csak azt felelhetjük: mert hódítani akart és hódítását "örök időkre" meg akarta tartani és ennek érdekében bármilyen eszközt igénybe vett. Semmilyen jóindulatot, gondatlanságot, véletlent, stb. nem akart elismerni, hanem a törvénnyel sújtott le mindenkire, aki kedvezményezettjeinek útjában állt. Minthogy pedig minden ember hibázik csak kellő idő volt szükséges ahhoz, hogy ellenfeleire - hibázásuk esetén - kíméletlenül lecsapjon, míg hívei számára a kegyelem mindig biztosítva volt. Ezt a hátrányos megkülönböztetést, diszkriminációt, a törvénykönyv több helyen ki is mondja. Egy példa erre: "251. § Ha valakinek az ökre öklelős s amennyiben öklelős, hibáját az illető értésére adta, de azért szarvait be nem köti, ökrét meg nem kötözi, úgy, hogy az ökör szabad ember fiát felökleli és ezzel halálát okozza, 1/2 mane ezüstöt ad." Ez az egy paragrafus jól mutatja a törvénykönyv megkülönböztetési szellemét. Csak a szabad embert védi, rabszolgával nem törődik. Viszont a szabad embert magának a törvénynek erejével kivonja az ugyanazzal való megtorlás törvényei alól, mert a halálra öklelő ökör gazdáját nem sújtja halálbüntetéssel. A szabad ember a sémi honfoglalók leszármazottaiból, az őslakosság szabadnak elismert ivadékaiból és a felszabadítottakból adódott. Fogságba kerüléssel, bizonyos bűntények elkövetésével és eladósodással a szabad-állapotot el is lehetett veszteni. Egy hódításra törekvő nép vezetői tehát "törvényes" eszközökkel rövid idő alatt, ilyen törvények mellett, biztosítani tudták uralmukat, összetörve magasabb műveltséget, tisztultabb vallást, igazságosabb törvénykezést képviselő népeket. Valaki azt mondhatja, hogy a rabszolgaság akkoriban másutt is szokásban volt, a görögök és rómaiak is éltek ezzel a - kizsákmányolási formával. A döntő azonban, hogy Hammurabi jól ismerte a sumér világot, annak vallását, irodalmát stb. Mindezek nem tudnak sumér rabszolgákról, legfeljebb - a későbbi időkben - hadifoglyokból lett rabszolgákról. Már a jól ismert sumér időkben is - ezrével vannak erre, vonatkozó agyagtábláink - írásos szerződésben volt lerögzítve, hogy a földművesek milyen bérért milyen szolgáltatással tartoznak. Később ezek szabad közösségekbe tömörültek érdekeik védelmére (Zamarovszky: 172). Az iparosok, kézművesek hasonló szabadságban éltek, anélkül, hagy valami nyomunk lenne arra, hogy ezt elnyomók elleni forradalommal érték el. Az államnak, mint elnyomó eszköznek szerepe egy osztály kezében, Sumérban csak későn kezd jelentkezni. " Úgy tűnik - mondja Zamarovszky (173: 1.), hogy ... a tipikus "keleti despotizmus" Sumérban csak körülbelül i.e. 26-25. században alakult volna ki és végleges megszilárdulására csak akkor került sor, amikor Sumért az akkádi Szargón elfoglalta i.e. 24, században)". Urukagina törvényei a mezőn dolgozó földművest, a kisiparost kifejezetten védelmébe veszik jogtalan zsarolási kísérletekkel szemben - de szó sincs itt még rabszolgákról. Szargoné és főként Hammurabié az "érdem"; hogy a mások hódítására törő hatalom nevében a meghódítottak számára a jognélküliség jogállapotát találja ki, ember és ember közötti hátrányos megkülönböztetés alapját teremti meg. Sumér úgy kerülte el ezt a sorsot, hogy nem törekedett emberek meghódítására erőszak útján. Városi közösségekbe szervezett, társadalmilag tagozott szabad emberek a maguk szorgalmából és tudásával teremtették meg szükségleteiket. Tudjuk az ékírásos táblákból, és már történt említés róla, hogy mindezt azzal a hittel formálták ki, mely szerint a király Isten helyettese s mindnyájan Isten munkatársai. Ezzel a szellemmel szemben Hammurabinál jelenik meg a királyközpontú állam, melyben mindenki a király szolgája. Itt is szerepel egy istenfogalom, de ez árnyképe, helyesebben torzképe az ősi istenfogalomnak: ez az isten minden alattvalót a király szolgálatára éspedig a királynak istenként való kiszolgálására kényszerít az eltorzított hit szerint. Ez a király mondja meg, mi a jó és mi a rossz. Ezzel a királlyal kezdődik meg azoknak az államhatalmaknak és legkülönfélébb szervezeteknek "törvényekben" megfogalmazott elvek szerinti uralma, amelyek már nem az emberiség Istentől eredeztetett alaptörvénye, hanem hatalmi önkény ötlete szerint igazodnak. A külsőség azonban megmarad. És ez a Hammurabi-féle törvénykönyvek legsötétebb vonása: a hatalmi önkény az általános emberiesség igazságosságának és jóságának köntösébe öltözik, hogy teljes legyen az örök isteni törvényekkel való szembehelyezkedés ("Lucifer"). "Hammurabi, a tökéletes király vagyok én - szólnak a törvénykönyv befejező sorai. - A fekete fejűekkel szemben, akiket Enlil ajándékozott s akiknek pásztorságát Marduk adta nekem, éppen nem voltam hanyag; karjaimat sohasem eresztettem le. A boldogság helyeit kerestem ki számukra szorongató szükségeiket elhárítottam s fényt derítettem fel rájuk. A hatalmas fegyverrel, amelyet Zababa és Innanna bíztak reám, a bölcsességgel, amelyet Enki osztott ki részemre, s a tehetséggel, amelyet Marduk adott, az ellenségeket fenn és alant kiirtottam, a harcokat elcsendesítettem, az ország húsát feljavítottam, a népeket megerősített lakóhelyeken telepítettem le s nem engedtem, hogy nyugtalanító hozzájuk férjen. Mivel a nagy istenek hívtak el engem, azért én vagyok az üdvöt hozó pásztor, akinek kormánypálcája egyenes. Jóságos árnyékom városomra borul, ölemben Sumér és Akkad népeit tartom. őrangyalom és fivérei segítségével békében vezéreltem őket és bölcsességbe zártam őket." (Dávid: I. 83-84.). Kmoskó már idézett művében (1916) részletesen, magyarázatokkal ellátva közli Hammurabi egész törvénykönyvének szövegét. Utána függelékben mutat be sumér törvénykönyvrészletet, amely valószínűleg szintén érvényben volt Hammurabi törvénykönyve mellett - a sumérok számára. Ezzel tovább lehetett mélyíteni a hátrányos megkülönböztetést, mikor már nem a sumérok kezében volt a törvényalkalmazás hatalma. Az atyját és anyját megtagadó fiú, illetve a fiát megtagadó atya és anya esetében kiszabott halálbüntetés a politikai hatalom kezében arra szolgált, hogy lesújtson arra a sumérra, aki a számára kijelölt társadalmi helyzetbe nem akart belenyugodni s elnyomottságából ki akart emelkedni. A Hammurabi- törvénykönyvben jelenik meg először az átok és minden rosszat kívánó fenyegetés arra a személyre, aki a törvénykönyvben a legkisebb változtatást meri tenni, ahhoz hozzáad vagy abból elvesz. Ezek az átkok fokozva, ismételve sok soron keresztül a rémület és terror szellemét voltak hivatottak meghirdetni azokkal szemben, akik a fejlődés visszatarthatatlan erejétől űzve, ezeket a törvényekét jobbakkal, emberségesebbekkel akarták volna felcserélni. Ez a babiloni szellem a félelem légkörével minden kritika és fejlődés ellenében az örök maradiság, az örök reakció szellemét hirdeti meg. Hogy milyen sikerrel? Arra csak egy példa. A Babiloni Talmud egyik legrégibb része, a Misna, tartalmazza azt a törvényerejű előírást, mely a Hammurabi-féle törvénykönyvnek fent már idézett ökörökleléssel kapcsolatos paragrafusát a "fejlődés" mai fokán így fogalmazza meg: "Ha egy izraelitának az ökre egy nemzsidónak az ökrét felöklelte, akkor ő (az izraelita) nem tartozik kártérítéssel. Ha azonban egy nemzsidónak az ökre felökleli egy izraelitának az ökrét, akkor annak (a nemzsidónak), az egész kárt meg kell fizetnie, akár élt előzőleg a figyelmeztetéssel, akár nem." (Lazarus Goldschmidt: Der Babilonische Talmud. Berlin: Jüdischer Verlag. 1930-36. VII. kötet, 128. lap). Ez a Talmud még az ószövetségi könyveket is a legerőszakosabb sovinizmus szellemében magyarázza, megengedve a nemzsidó megtévesztését, megrablását és megölését zsidó érdekből. Mindezt pedig az Isten nevében hirdeti meg, túlszárnyalva ezzel minden nacionalizmus, fasizmus és nácizmus gonoszságát. Azt is meg kell állapítanunk azonban, hogy a talmudisták bőven találhattak alapot mindenre magukban az ószövetségi könyvekben. Ezek sem mentesek ugyanis - abban az irodalmi köntösben, amelyben előttünk állnak - a babilóni szellemnek a torzításától. "Ne járjatok más istenek után, semmiféle körülöttetek levő nép istenei után" - szól Mózes Isten nevében (Deut. 6, 14). Az "idegen istenekkel", a "más istenekkel" szemben szükségképp kialakul a "saját isten", a "zsidó isten" nacionalista, soviniszta fogalma. Ma már megállapítható, hogy Izrael népe körüli népek - torz - istenfogalma sokkal kevésbé volt nacionalista, mint ez a torz "saját isten", amelyik nem istene más népeknek, Baál, Astarte, Mithras stb., nem is szólva az egyiptomiak, a sumérek istenfogalmáról, nem zárt ki senkit sem nemzetbeli hovatartozása miatt követői táborából. Mindezek az egyetemes emberi testvériségnek és az egész emberiség közös istenfogalmának megtestesítői voltak, bár torz formában. Az ószövetségi szentírás végső szövegének megalkotói - a szóferimek is - nacionalista túlzásaikkal tulajdonképpen a nemzetiségi istenek, faji bálványok megalkotói lettek, mintha minden népnek saját istene volna. Ugyanakkor azonban a kinyilatkoztatás szövegei bőven adtak alapot az egy igaz Istennek helyes ismeretére vonatkozóan is, aki minden népek közös ura és teremtője. Ezt a szemléletet azonban csak azok az "igazak" tették magukévá, akik befogadták- lelkükbe Isten szavát és a kegyelem vezetésére bízták magukat. A nacionalista külső irodalmi keretekre való hivatkozással az ószövetség korában alapvető törvénnyé válik a minden más néppel szembeni diszkrimináció, valamint a nyílt és titkos eszközökkel való pusztítás szelleme. "Pusztítsd el tehát mindazokat a népeket, amelyeket az Úr, a te Istened a kezedbe ad, meg ne szánja őket szemed s ne szolgálj isteneiknek, hogy romlásodra ne legyenek ..." (Deut. 7, 16). - "Rontsátok le oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, vágjátok ki berkeiket, égessétek el faragott képeiket .." (Deut. 7, 5). - "Ne köss velük szövetséget s ne könyörülj meg rajtuk; ne lépj velük házasságra: leányodat ne add oda fiának s leányát el ne vedd fiadnak, mert eltéríti fiadat, hogy ne engem kövessen, hanem inkább más isteneknek szolgáljon ..." (Deut. 7, 2-4), ugyanúgy, mint a "modern" apartheid- politika hirdeti. Nem arról van szó - és ennek hangsúlyozását nem lehet elég sokszor megismételni, - hagy mások nem követnek el ilyen gonoszságokat, csak a Hammurabi- féle kódexnek vagy a Talmudnak a hívei. Az a lényeges különbség, hogy mások nem hivatkozhatnak törvényes oltalomra vagy éppen az igaz Isten parancsára, ha ilyen gonoszságokat megtesznek, azok azonban, akik akár vallási, akár nemzeti alapkönyvnek tekintik ma is a Babilóniai Talmudot, ilyen gonoszságok elkövetését vallási paranccsal vagy nemzeti hagyománnyal "törvényesen" igazolják. Felmérhetetlen jelentősége van azért Jézus Krisztus állásfoglalásának - merőben társadalomtudományi szempontból is -, mert ő az igaz Istennek a nevében illetékes volt visszautasítani olyan törvénykönyveket és olyan paragrafusokat, melyek az örök isteni parancsokkal szemben álltak. Visszautasított minden mesterkedést, ami az alapvető emberi testvériséggel, az alapvető emberi jogegyenlőséggel szemben embertelenségeket, hátrányos megkülönböztetéseket, megtévesztéseket akarna akár vallási, akár nemzeti hatalommal meghirdetni. Ezzel Jézus Krisztus az emberiség fejlődése szempontjából örök időkre útmutatót adott, melyet az ő akaratából, az ő Egyháza köteles minden idők minden nemzedékének hirdetni minden üldözés és szenvedés árán is. Az elgondolkoztató azonban az, hogy ősi időkben úgy látszik mindig is voltak, akik ezt a szellemet megérezték, képviselték, és hirdették. Jézus maga is utal arra, hogy már Ábel óta voltak igazak; akik vérüket ontották ezért és a farizeusokkal szemben meghirdette, hogy helyreállítani jött, ami elveszett, mert "kezdetben nem így volt."