A buddhisták számára szinte közhelynek számít, hogy a buddhizmus által képviselt szellemi út a tudatra ébredés, a tudatossá válás útja. Minthogy a Felébredett a szenvedés fő okaként a nem-tudást ismerte föl, a megszabadulás általa meghirdetett útja is a tudásunk bővítésén és az egyre mélyülő belátáson keresztül vezet, egészen a tapasztalás teljes tudatosságáig. Ez az oka annak, hogy a Magasztos az éber figyelemnek, vagyis a tapasztalás tudatosságának a gyakorlását jelölte meg a megszabaduláshoz vezető legfontosabb, sőt egyetlen útként, amely minden más, buddhista értelemben felfogott szellemi gyakorlatnak is az alapját képezi.

Azonban vajon elgondolkodtatok-e már azon, hogy miért nevezi a Felébredett az éber tudatosságnak ezt az alapvető képességét sati-nak, amely páli szó szanszkrit eredetije, a smrti eredetileg emlékezetet, megőrzést, vagy felidézést «jelent? Mi köze egyáltalán az emlékezésnek az éberséghez?

 Néhány magától értetődő összefüggést természetesen azonnal felfedezhetünk. Így például arra vagyunk képesek könnyen visszaemlékezni, aminek a tapasztalásakor nagyon éberek voltunk minél éberebb az érzékelés, annál tisztább és élesebb az arra történő visszaemlékezés. Ez az összefüggés fordított irányban is érvényes: nagyon éber tudatállapotban még olyan tapasztalatokat is képesek lehetünk az emlékezetünkbe idézni, amelyeket az észlelés időpontjában nem teljes tudatossággal vettünk tudomásul. A Magasztos a hagyomány szerint mérhetetlenül felfokozott éberségében még arra is képessé vált, hogy az összes korábbi életét, azok minden részletével együtt tisztán a tudatába idézze.

 E kérdés mélyebb megértése azonban csak akkor sikerülhet, ha az emlékezés manapság elterjedt, közönséges felfogásától, amely azt pusztán információ megőrzésnek, vagy felidézésnek tekinti, el tudunk jutni annak szellemi szempontból is jelentőséggel bíró megközelítéséhez. A keleti bölcseleti iskolák szemszögéből nézve az emlékezet lényege nem az információk megőrzésében rejlik, hanem sokkal inkább ama képességében, hogy ez gondoskodik a tudat folytonosságának a fenntartásáról.

 Mindez a legszorosabb összefüggésben van azzal, amit a buddhizmusban avidyá-nak alapvető nem-tudásnak, vagy szellemi vakságnak nevezünk. A valóságészlelésünket eltorzító alapvető illúzió ugyanis éppen e tudati folytonosság téves felismerésében áll. Egyfelől tapasztaljuk ugyan e folytonosság tényét azon keresztül, hogy újra tudunk élni a múltban előfordult tudatmozzanatokat, másfelől azonban nem ismerjük föl, hogy az emlékezetünkbe idézett képek sehol máshol nem léteznek, mint kizárólag az emlékezetben, vagyis magában a tudatban. Az emlékképeink eredetijét úgy tekintjük, mintha azok valamikor ténylegesen létezett és még most is létező dolgok volnának, s ennek következtében alakul ki az a világlátásunkat jellemző alapvető illúzió, amit a Buddha örökkévalóság-hitnek, vagy maradandóság-elképzelésnek nevezett. Ennek az alapvető érzékcsalódásnak a következménye, hogy a jelenségeket szubsztanciaként, dologként, vagy a szubjektív oldalon én-kén tapasztaljuk.

 A másik oldalon viszont az emlékezőképességünk korlátozottsága miatt csupán egyetlen élettartamon belül vagyunk képesek fölismerni a tudat folytonosságát, s még ott is csak igen korlátozott mértékben, az élmények egy meglehetősen szűk körére vonatkozóan.

 Ennek következtében alakult ki a tudatunkban egyfajta megsemmisülési elképzelés és az ezzel együtt járó erkölcsi nihilizmus, hiszen mint szellemi vakságban szenvedő lények, nem vagyunk képesek közvetlen pillantást vetni a születést megelőző és a halált követő eseményekre legalábbis nincs ezekről olyan meggyőző erejű tapasztalásunk, amit éppoly komolyan vennénk, mint az érzéki megismeréseinket.

 E két alapvető érzékcsalódás egymással ellentétesnek látszik, és az ideológiai síkon valóban gyakran lépnek fel úgy, mint egymással vetélkedő, ellentétes világnézetek. A hétköznapi, közvetlen tapasztalásban azonban e kettő mindig kéz a kézben, együtt jelenik meg, mivel mindkettő a tudat egyazon elhomályosulásának a következménye. Minél megmerevedettebbnek, minél dologiabbnak észleljük az érzéki világunkat és benne önmagunkat, annál inkább be is szűkül egyszersmind a látóterünk az egyetlen jelenlegi élettartam közvetlen élményeire. Ez azért van így, mert a tudati folytonosság érzékelésének a megszakadását éppen az egyes kiválasztott jelenségformákhoz való tapadásunk idézi elő.

 Elhomályosult és nem-látó tudatállapotunkban (=avidyá) tehát megszakad a tudati folytonosság érzékelése: az emlékezetünk a tudattartalmainkat nem a valóságnak megfelelően, s ezért nem is a maguk teljességében mutatja, hanem csak erősen redukáltan adja vissza azokat. Valójában nem a tudati folytonosságunk sérül, hiszen abban (gyémánthoz hasonló) természete folytán nem lehet kárt tenni, hanem csupán az érzékelő képességünk az, ami károsodik. A tudati folytonosság egyes szakaszai tudattalanná válnak, ami azonban valójában nem a tudat hiányát, hanem sokkal inkább egyfajta figyelmetlenséget jelent, amennyiben az emlékezetünk legnagyobb része kikerül az éber tapasztalásunk fókuszából. Ez az elhomályosult és öntudatlanná vált emlékezet az, amit a páli nyelv sankhárának, a szanszkrit samskárának nevez.

 A samskárák tehát múltbéli tapasztalások elhomályosult lenyomatai, amelyek a Függő Keletkezés képlete szerint az avidyá, vagy szellemi vakság következtében alakulnak ki. A Magasztos tanítása szerint ezek alkotják a karmánk legfontosabb képzőerőit. A karma azáltal keletkezik, hogy nem vagyunk többé képesek fölismerni az élettapasztalásaink gyökerét a saját tudati folytonosságunkban, hanem azokat látszólag külső okok által ránk kényszerített sorsként, vagy rajtunk kívül álló életkörülményekként éljük át. Az elhomályosodott tudatban a karma tartja fenn a folytonosságot az éber emlékezés helyett: a samskára és a karma tehát végső soron nem más, mint egyfajta öntudatlanná vált emlékezet.

A fenti gondolatokból lassan világossá válik, hogy az éberség útja miért egyszersmind az emlékezés útja is. Az éber tudatosság ugyanis azt jelenti, hogy a tapasztalati világunk teljes egészében, tisztán tudatosodik. Ha mindent éberen tudomásul veszünk, anélkül azonban, hogy a figyelmünkkel a jelenségek valamely behatárolt aspektusához hozzátapadnánk, akkor nem fogunk többé a dologiság-észlelés illúziójába esni. A teljesen éber tudatosság azonban azt is magában foglalja, hogy képesek vagyunk a tapasztalati mintázatainkat a maguk teljes idői lefolyásában is látni, vagyis világosan emlékezni tudunk azok eredetére a saját tudati áramlásunkban és fel tudjuk ismerni jövőbeli következményeiket.

Az éber tudatosság gyakorlása révén az emlékezetünk ismét elevenné és tudatossá válik, és fokozatosan átveszi a karmánktól a tudati folytonosság fenntartásának a feladatát.

Az éberség útjának a jelentősége azonban sokkal mélyebb, mint a múltbéli karmikus okokra és korábbi életekre történő puszta visszaemlékezés.

 A szellemi elhomályosodás folyamatában ugyanis valami sokkal fontosabb is feledésbe merül, mint a múltbéli élményeink: a saját valódi természetünk tudatos átéléséről is megfeledkezünk. E valódi természetünk nem más, mint a tudati folytonosság elpusztíthatatlan vajra-természete.

 A valódi természetünk nem valamiféle szubsztancia, vagy magasabb én, hanem ez maga az emlékezet, amely minden, már elmúlott és minden, a jövőben keletkező tapasztalati mintát potencialitásként hord magában. A maháyána buddhizmus yogácára bölcseleti iskolája az ebben az értelemben felfogott emlékezetet álaya-vijńánának, vagy raktártudatnak nevezi.

 Az éber tudatosság képessége nem más, mint emlékezőképesség: a tudat őstermészetének az ereje, vagy megnyilatkozása. Az éberség gyakorlásának a végső értelme és célja a valódi természetünkre történő visszaemlékezés. E gyakorlás során nemcsak az emlékeink válnak fokozatosan ismét elevenné, hanem kibontakozik belőle a tudat elpusztíthatatlan őseredeti tisztasága.